Tanúságtételek, beszámolók

Tanúságtétel gyógyulásról

(Elhangzott a 2006-os Szeretet Földje Találkozón)

A Szeretetláng ügye közel áll szívemhez gyermekkorom óta. Személyesen is ismertem Erzsébet nénit. Akár emiatt is jöhettem volna erre az alkalomra. De történt velem egy rendkívüli gyógyulás, aminek örömét veletek is szeretném megosztani.

Egy imakilenced tapasztalatai

Bevezetés
Nevezzük Petinek. Hat éves, okos, érdekl?d? gyerek, szülei szeme fénye, egyetlen gyerek a családban. Szeret fogócskázni, mesét hallgatni, beszélgetni, önfeledten kacagni. Jókedv?, kiegyensúlyozott fiúcska. Ha feln?, talán hegymászó lesz, vagy tudós, vagy pilóta... de másként alakult a kisfiú élete. Beteg lett, rákos. A daganatok elárasztották kis testét kívülr?l is és belülr?l is. Már morfium-injekció kell, mert fájdalmai elviselhetetlenek, mozdulni sem bír. Küzd, hatéves életének minden erejével - aztán június végén mindennek vége. Petike, ez a csodálatos kisfiú nincs köztünk többé. Meghalt...
Talán mindannyiunknak van ilyen története. Mindannyian ismertünk és szerettünk olyan embereket, akik ennek a gyilkos kórnak lettek az áldozatai. A tudósok, orvosok kutatják a gyógyszert, hatalmas pénzeket költenek - de az átüt? siker még várat magára. Mi mégis azt hisszük, van megoldás erre a problémára is, egyetlen megoldás, amelyb?l minden ismeret és tudomány is fakad. A megoldás: Jézus.

Bizalom Istenben
A Bibliában olvashatjuk Jézus szavait: Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! ? mondta azt is, hogy amit kérünk az Atyától az ? nevében, azt megadja nekünk! És arról biztosított minket, hogy ég és föld elmúlhatnak, de az ? igéi, ígéretei nem múlnak el soha!
Jézus megszánta a betegeket és meggyógyította ?ket. Sehol nem olvashatjuk, hogy ? elutasította volna a betegeket, hanem azt, hogy magához hívta ?ket!
Isten ma sem hagy el bennünket. Ma is szeret, Jézus most is itt van közöttünk és segít, ha kérjük. S?t, nekünk adta Édesanyját, aki társunk a könyörgésben. A Sz?zanya, mint édesanya, feltétel nélkül szüntelen közbenjár értünk. Mindennek tudatában úgy éreztük, Istenhez kell fordulnunk a rák gyógyszeréért, a rákos betegekért, de minden betegért és szenved?ért is, aki csak él.

Harc korunk pestise ellen
Korunk pestise a rák. Rengeteg ember meghal ebben a szörny? betegségben. A rák nem válogat: fiatal vagy öreg, szép vagy csúnya, okos vagy buta, szegény vagy gazdag, hív? vagy hitetlen - válogatás nélkül szedi áldozatait. A rák elleni megoldás: Jézus Krisztus Hozzá imádkozunk, az ? segítségét kérjük, mert nélküle nem lehet ezt a harcot megnyerni!
2005. szeptemberében egy imakilencedet szerveztünk és kezdtünk el a rák gyógyszerének feltalálásáért, a rákos betegekért és minden betegért és szenved?ért. Minden alkalommal közösen imádkoztunk, énekkel dics?ítettük az Istent, gyógyító misét szerveztünk és közbenjáró imaszolgálatot. A gyógyító alkalmak túlnyomó részét Mária-kegyhelyekre szerveztük, így is kérve a Szent Sz?z hathatós támogatását. Így voltunk Makkosmárián, Máriabesny?n, Mátraverebély-Szentkúton, Máriapócson, Budapesten a Kútvölgyi kápolnában és a Nagyboldogasszony-templomban (Mátyás templom), valamint Törökbálinton a Mária-kápolnában.
Amikor szívember el?ször felötlött a gondolat, hogy imakilencedet kezdjünk, vártam, hogy más szívében is kicsírázzon ez a gondolat. a barátn?mön kívül nem szóltam senkinek, így kettesben imádkoztunk ezért az ügyért. Aztán egy es?s nap átjött Gyula testvérem hozzánk Törökbálintról, és én az ajtóban azzal fogadtam, hogy elmondtam neki a szívemben ?rzött tervet. Mire ? mosolyogva* azt mondta, hogy amikor aznap reggel imádkozott, kapott az Úrtól egy igét: „Menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned“. Mire ? azt mondta, hogy „rendben van, átmegyek Budaörsre - a legközelebbi város -, Csillához...“ (* Valójában a hajam szála is égnek állt t?le. „Már megint mibe keveredem?“ - gondoltam. De mit tehettem, Istennel nem lehet „feleselni“... - Sipos Gyula)
Így kezd?dött, aztán fokozatosan egyre több testvér tudott azonosulni ezzel az üggyel. Így minden hónapban tartottunk egy alkalmat, benne a gyógyító misével, szentségimádással, imaszolgálattal. Makkosmáriára még többször is mentünk, hiszen itt található - egyedül Magyarországon -, Szent Peregrin, a rákosok véd?szentjének fali freskója (az oltár fölött balra), kezében a rózsafüzérrel.

Csodás imameghallgatások
Makkosmáriához köt?dik az els? csodás gyógyulás is, amit még több is követett. Ekkor egy n? testvérünk mellében lév? rákos polip t?nt el nyom nélkül. (Már m?tétre volt el?készítve. Amikor másnap (!) bement a kórházba és az utolsó vizsgálatot végezték rajta, akkor derült ki, hogy elt?nt a daganat...)
Igen, alkalomról alkalomra az Úr gyógyította betegeinket, orvosolta lelki sebeinket is, hitet adott, reményt, szeretetet és békét. Sokszor sírtunk, de ezek az öröm és kiengesztel?dés könnyei voltak. Isten megmutatta, hogy ismeri szívünk vágyait is átölelt minket és beteljesítette rajtunk ígéreteit. Így például a Kútvölgyi Kápolnába jött egy házaspár, akit egy testvérünk hívott el. A férj azt sem tudta, hol van, azt kérdezte: ez buddhista templom? De az alkalom alatt megnyílt a szívük, befogadták Isten az életükbe - és így a ki nem mondott vágyaik is teljesültek. Már négy éve járták a medd?ségi klinikákat, mert nem született gyermekük. A az alkalom után következ? hónapban azonban boldogan újságolták, hogy az édesanya méhében megfogant az élet... Milyen csodálatos az Isten, aki ismer minket és segíteni akar rajtunk!
Így lesznek még a kíváncsiskodókból is hív?k. A Mátyás-templomban még csak próbált a Te Deum zenekar, amikor bejöttek a turisták, ahogy ez szokás ott. Lassan megsz?nt a mocorgás. Én egy id?sebb hölgy mellé ültem, aki megkérdezte, hogy mi lesz itt. Láttam, hogy a könnyeivel küzd. Mondtam neki, hogy a rákos betegekért és a rák  gyógyszeréért lesz gyógyító alkalom. ? erre elmondta, hogy nem is akart ? idejönni, de rossz buszra szállt fel, és ha már itt volt, bejött ide. Kiderült, hogy ? is rákos beteg. Úgy átjárta ?t Isten szeretete, hogy szinte szólni sem bírt - csak sírt, sírt és sírt - könnyei mint tisztító patak áztatták arcát, szívét és egész életét.
Törökbálinton okkultizmusból szabadult valaki a testi gyógyulások mellett. Máriabesny?n egy család régóta haragban lév? tagjai engesztel?dtek ki nyíltan egymással. Máriapócson egy tüd?rákos asz-szonyt hozott valaki Isten elé - az asszony meggyógyult, nem kellett megm?teni. Szintén Máriapócson imádkozott egy nagymama, hogy végre unokája születhessen, mert sehogyan sem tudott megfoganni az anya. A következ? alkalomra már hálát adni jött, mert megfogant az unoka...

Folytatódik a küzdelem
Az imakilenced lezárult, de a küzdelem nem. Egyrészt azóta is mindennap imádkozunk a rák gyógyszeréért és a rákos betegekért (kérjük, ti is mondjatok el három Üdvözlégy-et és Dics?ség-et e szándékra), és immár folyamatosan szervezzük a gyógyító alkalmakat is (jelent-kezni, kérni lehet a Szolgálatot). És már most hálát adunk és köszönjük Isten minden kegyelmét, a gyógyszert és a gyógyulásokat is.
És köszönjük a ti imáitokat. Köszönjük az atyák szolgálatát, akik eljöttek és részt vállaltak a küzdelemb?l. Köszönjük a zenekaroknak (Te Deum, Boanergész, Bartimeus zenekar, az Isteni Szeretet Közösség dics?ít? csapata, stb.)
Az imakilenced Makkosmárián zárult le. Erre az alkalomra külön le-velet írtunk Magyarország kegytemplomaiba, és kértük, hogy a szentmisét - ha lehetséges - ajánlják fel e célra is. Valamint levelet küldtünk a legismertebb kegyhelyekre is: Fatimába, Lourdes-ba, Garabandálba - nyolc vagy kilenc helyre, a saját nyelvükön, és ?ket is kértük erre.
A templomok mindig zsúfolásig megteltek, ahol csak voltunk. Nagyon hálásak vagyunk ezért minden helyi szervez?nek, minden résztvev?nek, aki velünk együtt imádkozott, és így jelenlétével és imájával kivette részét e nagy küzdelemb?l.
Az idei sorozatot szeptember 24-én kezdjük Makkosmárián, a következ? alkalom pedig október 21-én lesz Törökbálinton, a Szeretet Földje Találkozó keretében. Várunk benneteket, gyertek, hogy együtt imádkozhassunk hazánkért: megtérésekért, gyógyulásért és szabadulásért...

Illés Csilla

Egy buddhista szerzetes tanúságtétele Jézusról

"Ez a folyadék a gyomromból és belső szerveimből jött ki, míg a koporsóban feküdtem. Ebből tudták az emberek, hogy tényleg halott voltam."

Egy buddhista szerzetes, (aki megváltozott emberként tért vissza az életbe) csodálatos tanúságtétele Myanmarban (Burma)!

Bevezetés
Ez a történet fordítása egy videofilmnek, amin egy olyan ember tanúságtétele van, akinek megváltozott az élete. Ez nem egy interjú vagy önéletrajz, hanem egyszerűen egy ember beszél a kazettán magáról. Mindenki másként reagál, amikor hallja ezt a történetet. Egyeseket inspirál, mások hitetlenkednek és gúnyolódnak, nevetnek, még mások pedig dühbe gurulnak, sőt felbőszülnek. Meg vannak róla győződve, hogy ezek a szavak csak egy őrült ember őrült szavai és az egész puszta csalás. Vannak keresztények, akiknek azért nem hihető a történet, mert az ilyen radikális és csodás események nem egyeznek gyarló elképzelésükkel a Mindenható Istenről.
Először burmai egyházi vezetőktől hallottuk ezt a történetet. Ezek a vezetők megismerkedtek a történettel és nem úgy tűnt számukra, hogy beugratás az egész. Emiatt úgy döntöttek, hogy nagy nyilvánosságot biztosítanak neki. Nem pénzügyi megfontolás vagy önreklám céljából. Azt mondják: azt szeretnénk, ha a történet önmagáért beszélne, és arra hívná meg a Keresztényeket, hogy a szentírás fényében ítéljék meg a történetet.

Ha Istennek az a szándéka, hogy ez a történet szolgáljon az Ő dicsőségére, vagy, hogy arra indítsa az embereket, hogy mikor hívják a szentlelket, az működhessen a lelkükben. Így olvassák az Írást!
Néhány ember szerint a szerzetes nem is halt meg ebben a történetben és csak elvesztette az öntudatát, és mindaz, amit látott, hallott, csak lázas képzeletének szüleménye. Bárhogy is gondolod, az azonban tény, hogy ez az esemény 180-fokos szöggel megváltoztatta ennek az embernek az életét. Félelem nélkül bátran meséli a vele történteket, nem keveset kockáztatva, pl. börtönbüntetést. Rokonai, barátai és kollégái leszidták, még halálos fenyegetéseket is kapott, ha nem hagyja abba. Mi motiválhatja ezt az embert, hogy nem fél kockáztatni?
Ha hiszünk neki, ha nem, érdemes meghallgatni történetét. A cinikus nyugati emberek konkrét bizonyítékokat követelnek. Olyan bizonyítékokat, melyek megállják a helyüket még a bíróság előtt is. Tudjuk-e garantálni, hogy semmi kétség: ezek a dolgok megtörténtek?
Nem tudjuk. De úgy érezzük, hogy érdemes megadni ennek az embernek a lehetőséget, hogy saját szavaival mondja el a történetét, hogy utána az olvasó magától ítélhessen.

Korai éveim
Szia! Nevem: Athet Pyan Shinthaw Paulu. Myanmarből származom. Szeretném megosztani veled, mi történt velem, de először saját magamról mesélnék.
1958-ban születtem Bogale-ban, az Irrawaddy Delta területén, dél- Myanmar-ban [egykor Burma]. Szüleim lelkes buddhisták voltak, mint mindenki Myanmar-ban, és a Thitpin nevet adták nekem [ami azt jelenti angolul: 'fa']. Egyszerű életet éltünk 13 éves koromig jártam iskolába, utána egy halászhajón kezdtem dolgozni. Az Irrawaddy Delta területén található sok-sok folyóból horgásztuk a halakat és rákokat. 16 éves koromban én lettem a hajó vezetője. Ekkor már Upper Mainmahlagyon szigeten éltem. [Mainmahlagyon azt jelenti: 'gyönyörű női sziget']. Északra van Bogale-tól, ahol születtem. És 100 mérföldnyire délnyugat irányába Yangon-tól [Rangoon], ez a mi fővárosunk.
17 éves koromban egy napon nagyon sok halat fogtunk a hálónkkal. Emiatt aztán megtámadtak minket a krokodilok. Követték a hajónkat, mi féltünk és gyorsan eveztünk a part felé. De a krokodil utánunk eredt és összezúzta a csónakunkat a farkával. Bár senki nem halt meg a balesetben, az eset mégis nagy hatással volt rám. Valami mást akartam tenni. A mi kis csónakunk elsüllyedt. Utasszállító hajón mentünk vissza a faluba.
Nemsokára apámat áthelyezték Yangon City-be [régi nevén: Rangoon-ba]. 18 éves koromban elküldtek egy buddhista rendházba, ott voltam novícia. Majdnem minden szülő Myanmarban igyekszik, a fiát legalább egy időre egy buddhista kolostorba küldeni, mivel ez nagy megtiszteltetést jelent. Ez a szokás nálunk évszázadok óta.

Buddha lelkes követője
Amikor 19 éves lettem és 3 hónapos (1977-ben), beléptem a szerzetesrendbe. A felettes szerzetes adott nekem egy buddhista nevet. Ez volt a szokás az országban. Ekkor engem úgy hívtak: U Nata Pannita Ashinthuriya. Amikor szerzetbe lépünk, nem a szüleink által nekünk adott nevünket viseljük. A kolostornak azt volt a neve: Mandalay Kyaikasan Kyaing. A felettes szerzetes neve az volt: U Zadila Kyar Ni Kan Sayadaw [U Zadila jelenti a titulust ]. Ő volt leghíresebb buddhista szerzetes akkoriban egész Myanmar-ban. Ezt mindenki tudta. Mindenki tisztelte és tudta, hogy nagy tanító volt. Azért mondom, hogy volt, mert 1983-ban meghalt egy autóbalesetben. Halála mindenkit lesújtott. Akkor már 6 éve volt szerzetes.
Igyekeztem jó szerzetes lenni és követni a buddhizmus összes tanítását. Egyszer beköltöztem egy temetőbe, és ott laktam. Folyamatosan meditáltam. Azok a buddhista szerzetesek, akik igazán meg akarják tudni az igazságot, sokszor folyamodnak ilyen megoldáshoz. Van, aki sűrű erdőbe költözik, ahol gyakorolhatja az önmegtagadást és szegénységet. Én is meg akartam szabadulni önző vágyaimtól és kívánságaimtól, meg akartam menekülni a betegségtől és szenvedéstől, ki akartam szakadni a „szamszarából”. A temetőben nem féltem a kísértetektől. Olyan magas fokú belső békére és önmegvalósításra törekedtem, hogy amikor szúnyog szállt a kezemre, hagytam, hogy megcsípjen, minthogy elkergettem volna!
Évekig ez töltötte ki az életemet, nem akartam bántani egyetlen élőlényt sem. Ősapáim példáját követtem.
Egyszercsak megbetegedtem. Akkor Mandalay-ban voltam és kórházba vittek kezelésre. Az orvosok megvizsgáltak és azt mondták, hogy sárgalázam és maláriám van egyszerre! Kb. 1 hónap múlva rosszabbodott az állapotom. Az orvosok azt mondták, hogy nincs remény a felgyógyulásra, azzal engedtek el a kórházból, hogy készüljek fel a halálra.
Ennyit a múltamról. Most pedig valami figyelemre méltó dolgot szeretnék neked elmondani, ami ez után történt velem.
Egy látomás, mely örökre megváltoztatta az életemet
Elhagytam a kórházat és visszamentem a szerzetbe, ahol a szerzetesek ápoltak. Egyre gyengébb lettem és elájultam. Később megtudtam, hogy tulajdonképpen halott voltam 3 napig. Testem oszlásnak indult és szaga volt, szívem megállt. Testemet előkészítették az elhamvasztásra, és elvégezték rajtam a hagyományos buddhista, tisztító szertartásokat.
Bár a test tudatom kihunyt, a szellemem és a lelkem nagyon is éber maradt. Erős viharba kerültem. A hatalmas szél végigfútt a tájon, egyszercsak olyan helyre értünk, ahol nem voltak fák se semmi más, csak a pusztaság. Gyorsan haladtam előre a pusztaságban. Nem volt sehol senki, egyedül voltam. Egy idő után átmentem egy folyón. A folyó túlsó oldalán szörnyű-szörnyű tüzes tavat láttam. A buddhizmusban mi nem is tudunk ilyen helyről.

Először zavarban voltam, nem tudtam, hogy ez a pokol, csak akkor, amikor megláttam Yama-t, a pokol királyát [sok ázsiai kultúrában Yama a pokol királyának neve]. Arca olyan volt, mint az oroszlán pofája, teste, mint az oroszláné, de a lába olyan volt, mint a naga-é [kígyó szellem = serpent spirit]. Fején sok szarv volt. Arckifejezése vad volt, nagyon féltem. Remegve kérdeztem meg a nevét. Azt válaszolta: "a pokol királya vagyok, a Pusztító."

Az iszonyatos tüzes tó
A pokol királya kért, hogy nézzek a tűzbe. Megtettem és láttam sok sáfrányszínű köpenyt, ilyet viselnek a Buddhista szerzetesek Myanmar-ban. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy ott van egy lenyírt hajú ember. U Zadila Kyar Ni Kan Sayadaw volt [a híres szerzetes, aki autóbalesetben halt meg 1983-ban]. Megkérdeztem a pokol királyát, miért került ide az én volt vezetőm. Jó tanító volt. Pl. volt egy olyan kazettája: 'Ember, vagy avagy kutya?' ez sok embernek segített megérteni, hogy értékesebb dolog embernek lenni, mint állatnak." A pokol királya így válaszolt: "Igen, jó tanító volt, de nem hitt Jézusban. Azért van itt. "
Egy másik embert is láttam a tűzben: hosszú haja fejének bal oldalán simult. Ő is köpenyt viselt. Megkérdeztem a pokol királyát, "Ő ki?" a válasz ez volt: "ő az, akit imádtok: Gautama [Buddha]."
Ez nagyon megzavart engem. Tiltakoztam: "Gautama jóerkölcsű, jóindulatú volt, miért kell ebben a tóban szenvednie? " A pokol királya így válaszolt: "Nem az számít, hogy jó volt. Azért van itt, mert nem hitt az Örök Istenben."
Ezután láttam egy katonaruhát viselő embert. Mellén nagy seb volt. Megkérdeztem: "ki ez az ember?" A pokol királya azt válaszolta: "Ő Aung San, a forradalmi vezető Myanmarban. Aung San azért van itt, mert üldözte és megölte a keresztényeket, de leginkább azért, mert nem hitt Jézus Krisztusban " Myanmarban azt mondják: "A katonák nem halnak meg soha, ők továbbélnek." És akkor tudtam meg, hogy a pokol légiói azt mondják: "a katonák sohse halnak meg, a katonák örökre a pokolba kerülnek. "
Még egy másik embert láttam a pokolban. Ez egy magas ember volt, harci fegyverzetben. Kardot és pajzsot tartott a kezében. A homlokán volt egy sérülés. Ilyen magas embert még életemben nem láttam. Hatszor olyan magas volt, mint a távolság az ember könyöke és ujjbegye között, ha kinyújtott karral állt. A pokol királya azt mondta: "Ő Góliát. Azért van itt, mert megszentségtelenítette az Örök Teremtőt és szolgáját, Dávidot." Újra zavarba jöttem, nem is tudtam, ki volt Dávid és Góliát. A pokol királya azt mondta: "Goliáth benne van a Keresztény Bibliában. Amikor Keresztény leszel, megtudod ki ő."
Ezután elvittek egy helyre, ahol mind szegény, mind gazdag embereket láttam, amint esti étküket készítik. Megkérdeztem: "Ki főzte az ételt?" A pokol királya válaszolt: "A szegények maguk készítik az ételüket, de a gazdag embereknek mások főznek " Mikor elkészült az étel, a gazdagok leültek enni.
Amint elkezdték, sűrű felhő szállt fel. A gazdag emberek gyorsan ettek, hogy így könnyítsenek a lelkiismeretükön. Alig bírtak lélegzeni a sűrű füsttől. Gyorsan kellett enniük, mert féltek, hogy elvesztik a pénzüket. Számukra a pénz volt az Isten.
Ezután a pokol királya jött el hozzám. Láttam ezen kívül valakit, akinek tüzes tó alatti tűz szítása volt a feladata. Ez a lény megkérdezte tőlem: "Te is mégy a tüzes tóba? " Így válaszoltam: "Nem! Csak megfigyelem itt a dolgokat!" Olyan ijesztő volt a külseje, 10 szarv volt a fején és a kezében lándzsát tartott ennek a végéből 7 hegyes penge állott ki. Azt mondta: "Igazad van. Csak azért jöttél, hogy körülnézz. Neved nincs ide felírva" Azt mondta, "Vissza kell menned oda, ahonnan jöttél."
Ő a következő helyre irányított engem: arra az elhagyott pusztaságra, ahol először mentem, mielőtt a tüzes tóhoz megérkeztem volna.

A döntés útja
Sokáig gyalogoltam, míg vérezni nem kezdtem. Melegem volt és minden tagom fájt. 3 órányi gyalogolás után megérkeztem egy széles úthoz. Sokáig folytattam az utamat, míg egy elágazáshoz nem értem. Az egyik út, a bal felé tartó, széles volt. A keskenyebb út jobbra tartott. Volt egy irányjelző tábla az elágazásnál: a bal felé vezető út azoké, akik nem hiszik Jézus Krisztust. A keskenyebb út, a jobbra tartó, azoknak szólt, akik hittek Jézusban.
Érdekelt, hogy hová vezet a szélesebb út, ezért elindultam rajta. 2 ember haladt előttem kb. 300 yard-nyira. Megpróbáltam utolérni őket, de nem sikerült, ezért visszafordultam az elágazáshoz. Figyeltem ezt a két embert, amikor megérkeztek az út végéhez, valaki ledöfte őket. Fájdalmukban felnyögtek! Én is felnyögtem, mikor láttam, mi történt velük. Ekkor megtudtam, hogy a széles út veszélyt rejt azoknak, akik azt választják.
Betekintés a mennybe
Ehelyett elindultam a Hívők útján. Egy órányit utaztam, mikor az út felszíne tiszta arannyá változott. Oly tiszta volt, hogy ha lenéztem az útra, tisztán láttam magam benne. Ezután egy fehérruhás ember jelent meg előttem. Ugyanakkor gyönyörű éneklést hallottam. Oly szép volt és oly tiszta! Sokkal de sokkal szebb volt, mint mikor mi itt a földön dicsőítünk a templomokban. A fehér köntöst viselő férfi megkért, hogy menjek vele. Megkérdeztem: "Mi a neved?" de ő nem válaszolt. Miután hatodszor is kérdeztem a nevét, az ember így válaszolt, "Nálam van a Mennyország kulcsa. A Mennyország nagyon, nagyon szép hely. Csak akkor mehetsz oda, ha Jézus Krisztust követed, és csak az után mehetsz oda, miután véget ért az életed a földön." Az embert úgy hívták: Péter.
Péter ez után megkért, hogy üljek le és megmutatott nekem egy helyet északon. Péter azt mondta, "nézz észak felé és nézd, hogyan teremti meg az embert az Isten." Láttam az Örök Istent távolról. Azt mondta egy angyalnak: "teremtsünk embert.” Az angyal így könyörgött az Istennek, "Ne teremts embert. Rosszat fog tenni és elszomorít Téged." [Burmai nyelven ez szó szerint: " elszomorít = arcodat elveszíted benne."]. De Isten megteremtette az embert. Az Isten életet lehelt az emberbe és az, emberéletre kelt. Azt a nevet adta neki: "Ádám". [megjegyzés: a buddhisták nem hisznek a világ és az ember teremtésében, tehát ez a megtapasztalás nagy hatással volt a szerzetesre].

Visszaküldve új névvel
Ezután Péter azt mondta: "Most indulj és térj vissza oda, ahonnan jöttél. Beszélj az embereknek, akik Buddhát és egyéb bálványokat imádnak. Mondd meg nekik, ha nem változnak, a pokolba kerülnek. Azok, akik buddhista templomokat építenek és bálványokat imádnak, szintén a pokolba kerülnek. Azok, akik azért hoznak áldozatokat, hogy maguknak szerezzenek érdemeket, szintén a pokolba kerülnek. Azok, akik a szerzetesekhez imádkoznak, fohászkodnak, és úgy nevezik őket: 'Pra' [magas rangú szerzetesi titulus], a pokolba kerülnek. Azok, akik így énekelnek a bálványoknak: 'kelj életre', a pokolba kerülnek. Mindenki, aki nem hiszi Jézus Krisztust, a pokolba megy." Péter azt mondta nekem, hogy menjek vissza a földre és tegyek tanúságot arról, hogy mit láttam. És még azt mondta: "Az új nevedben kell beszélned. Mostantól az a neved: Athet Pyan Shinthaw Paulu ["Paul, aki visszatért az életbe."].
Nem akartam visszamenni. A mennybe akartam menni. Az angyalok kinyitottak egy könyvet, először a gyerekkori (Thitpin) nevemet keresték, de nem találták. Ezután a buddhista szerzetesi nevemen kerestek (U Nata Pannita Ashinthuriya), de ez sem volt benne a könyvben. Ekkor Péter azt mondta: "a te neved nincs a könyvben, vissza kell térned és tanúságot tenni Jézusról a Buddhistáknak."
Visszasétáltam az arany úton. …újra hallottam a gyönyörű dalokat, olyan szépeket, mint még soha azelőtt, és azóta sem. Péter elkísért és csak akkor búcsúzott el, mikor már visszatértem a földre. Mutatott nekem egy létrát és mely elért a mennyből az égig. Nem ért le a földig, hanem fél-úton (vagyis: fél-levegőben) megállt. A létrán sok angyalt láttam, egyesek felfelé tartottak a mennybe, mások lefelé tartottak a létrán. Nagyon siettek. Megkérdeztem Pétert, "Kik ők?" Péter így válaszolt:"Isten hírvivői. Ők jelentik le a mennyben azoknak a neveit, akik hiszik a Jézus Krisztust és azok neveit, akik nem." Ezután Péter azt mondta, hogy ideje visszatérnem a földre.

Kísértet!
Ekkor arra lettem figyelmes, hogy valaki zokog. Hallottam, hogy anyám így kiált, "Gyermekem, miért hagytál el minket?" Hallottam, hogy a többiek is zokognak. Rájöttem, hogy én fekszem a koporsóban. Elkezdtem mozogni: anyám és apám felkiáltottak: "Él! Él!”. a kicsit távolabb lévő emberek nem hittek a szüleimnek.
Ekkor megfogtam a „doboz” szélét, melyben feküdtem és felültem. Az emberek el voltak borzadva a félelemtől. Így kiáltottak: "kísértet!" és elfutottak, amilyen gyorsan csak tudtak.
Akik ott maradtak, egy szót se tudtak kinyögni és remegtek. Észrevettem, hogy nagy mennyiségű büdös folyadékban és testnedvben ülök. Ez a folyadék a gyomromból és belső szerveimből jött ki, míg a koporsóban feküdtem. Ebből tudták az emberek, hogy tényleg halott voltam. A koporsó ki volt bélelve egy műanyag lepedővel. Ennek az volt a célja, hogy ne folyjon ki a koporsóból a folyadék, amikor elkezd „ereszteni” a halott, mint ahogy én is tettem. Később megtudtam, hogy már majdnem elküldtek a krematóriumba, és lángok martaléka lettem volna. Myanmarban az embereket úgy temetik, hogy beteszik egy koporsóba és rászegezik a fedelet, majd elégetik a koporsót. Akkor éledtem fel, mikor a szüleim utoljára nézték meg a testemet, erre külön engedélyt kaptak. Percekkel később már leszegezték volna a koporsót, és elégettek volna!
Azonnal elkezdtem mondani, hogy miket hallottam és láttam. Az emberek meg voltak döbbenve. Elmondtam nekik, hogy embereket láttam a tűz-tóban, és hogy csak a Keresztények tudják az igazat, őseink és jómagunk be voltunk csapva évezredekig! Mondtam nekik, hogy minden, amiben mi hiszünk a hazugság. Az emberek meg voltak döbbenve, mert tudták, hogy mennyire lelkes tanítója voltam Buddhának, szerzetes koromban.
Myanmarban amikor valaki meghal, az illető nevét és korát ráírják a koporsóra. Amikor egy szerzetes hal meg, a szerzetes nevét, korát és szerzetben eltöltött éveinek számát írják rá. Már el is könyveltek engem, mint holtat, de látjátok, hogy élek!

Epilógus
Azóta, hogy átélte a 'Pál, aki visszajött az életbe' történetet, Urunk Jézus Krisztusnak hű tanúságtevőjévé vált. A burmai papok elmondták, hogy hatására szerzetesek százai váltak Krisztus követőjévé. Az ő tanúságtétele nyilvánvalóan rendíthetetlen. Azok az emberek, akiknek nem csak egyedül Jézuson keresztül vezet az út a Mennyek országába, sértőnek találják a tanúságtételt. A nagy külső ellenállás ellenére, számára oly eleven volt a megtapasztalása, hogy egy pillanatra sem hátrál meg. Sok évig volt buddhista szerzetes, a tanítások hű követője és feltámadása után azonnal megvallotta az evangéliumot, és arra buzdította a többi szerzetest, hogy hagyják el a hamis isteneket, és teljes szívükből kövessék Jézus Krisztust. Betegsége és halála előtt nem tudott semmit a kereszténységről. Minden, amit akkor tudott meg, amíg három napig halott volt, új volt a számára.
Ezt az embert korunk Lázárának is nevezhetjük, ő igyekszik minél több emberhez eljuttatni üzenetét. Audio és videó kazettákon is megjelenik és beszél élményéről. A rendőrség és a buddhista hatóságok Myanmarban mindent elkövettek, hogy elkobozzák ezeket kazettákat. Ezt a tanúságtételt az egyik kazettáról fordítottuk. Azt mondták nekünk, hogy elég veszélyes dolog, ha egy Myanmar-i állampolgárnál megtalálnak egy ilyen kazettát.
Bátor tanúságtétele miatt börtönbe került, de a hatóságok itt se tudták elhallgattatni. Szabadulása után folytatta a nyílt beszédet, mindenhol elmondta, hogy mit látott és hallott. Jelenleg nem lehet tudni, hol van. Egy burmai ember szerint börtönben van, és lehet, hogy megölték. Egy másik informátor azt mondta, hogy kiszabadult a börtönből és folytatja tevékenységét.

A fordítás az alábbi alapján történt:
Asian Minorities Outreach
P.O.Box 901
Palestine, TX 75802
U.S.A.
E-Mail: szerzetes Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Website: http://www.antioch.com.sg/mission/asianmo

Medjugorjei pünkösd

2006. jún. 2-5. - Június első péntekjén reggel indultunk útnak Siklósról, szakadó esőben. Ez azonban nem szomorított el senkit közülünk! A határátlépés után jött az éneklés, ima, előkerült egy gitár...

amit Gábor, egy most bérmálkozott 13 éves fiúcska hozott magával.
Mikor a határon azt mondtuk, hogy Medjugorjébe megyünk, máris szabad volt az út.
Csak messziről integettünk a djakovoi szép, kéttornyú püspöki székesegyháznak, igyekeznünk kellett.
Bosnyák oldalon viszont többen rácsodálkoztak a sok minarete, mert még ilyet nem láttak közelről. No meg a fejkendős muszlim nénikre. És persze a romok...
Továbbra is imádkoztunk, délben Úrangyala, majd egy teljes rózsafüzér, Jézus Szíve-ima.
Gyönyörű tájakon a Neretva völgyén át végre "haza"-értünk Medjugorjéba.
Rengeteg volt a zarándok!
Máris észrevettük, hogy a templomba beférni bajosan lehet, már az előcsarnok is zsúfolt. Csak egy valami hiányzott. Az információs táblán a miserenden csak épp a magyar szentmise helye volt üres.  De ami jóleső érzéssel töltött el, az, hogy tényleg, a világ minden részéről jöttek a Szűzanyához! Láttunk kiírva koreai, vietnami, cseh, holland, olasz. spanyol nyelvű misét....
Később egy pap bácsi kitűzőjén azt olvastam, hogy padre Carlos-Argentina. Mekkora hatalmas utat (és áldozatot) vállaltak ezek a távolról jött testvéreink! Ekkor láttam, hogy ez most napjainkban olyan, mint ott, akkor azon az első pünkösdön Jeruzsálemben...
(Sajnáltam még azt, hogy az első péntek szentmise nélkül múlt el számunkra, mert már későn értünk oda).
Szombaton délelőtt következett a fizikai erőt próbáló, de lelket boldogító hegymenet a Krizsevacra. Hatalmas köveken kellett felfelé kaptatni, de csodaszép keresztút állomásai előtt imádkozhattunk egész végig. Ezen a helyen is többször megjelent a Szűzanya.
Fent az a nagy fehér kereszt, ami már messziről megmutatkozik és hívogat. A tizedik stáció táján voltunk, amikor megjött   az égből a zuhogás, de nem szegte kedvünket. Lefelé már patakokban ömlött! (A kegyelem árad és árad, mint az eső!!) 
Itt bácskai magyarokkal találkozhattuink. Délután volt alkalmunk Ivannal találkozni, de a nagy csarnokba megint nehezen fértünk be. Ivan a sok ima fontosságát emelte ki, ez a Szűzanya kérése!
Részt vettünk a szombat esti nagymisén, több nyelven olvasták fel az evangéliumot, minden nemzetbeli pap koncelebrálása mellett. A sok-sok gyóntatófülke előtt hosszú embersorok.
Este szentségimádás, ekkor hallottunk több magyar nyelvű könyörgést is.
Ott voltunk még a vasárnap reggeli szentmisén, elég sokat megértettünk a szentbeszédből. A Szentlélek a Szentírásban, mit ad a Lélek az Egyháznak, milyen lenne a Szentlélek nélkül az élet... kb. ezek voltak a legfőbb gondolatok. Egy nagyon fiatal pap volt a főcelebráns, és ő volt az, aki aztán délután a Podbrdo-i áhítatot vezette. Tehát délután következett az első jelenések színhelye, magyar fordításban Hegyaljának szokták mondani. Az örvendetes és a fájdalmas rózsafüzért imádkoztuk végig, horvát, magyar, lengyel... előimádkozással, de mindenki folytatta a saját nyelvén.. Madre di Dios...Majka Bozsja...  Asszonyunk szűz Mária, Istennek szent Anyja... keveredett más nyelvekkel. Amikor végre elértünk a szoborhoz, elnémultunk... Talán nem is lehet érzéseinket elmondani. Sokan ott maradtak még, hosszabb imára, egyedül.
Állíthatjuk, hogy csodák történnek ott, ha nem is mindig láthatóak, de az emberi bensőkben biztosan. A  megnyugvás, az Istennel való kibékülés helye Medjugorje, és reménykedhetünk, hogy  Egyházunk hamarosan kegyhellyé nyilvánítja hivatalosan is.
Még annyit, hogy feltétlenül be kell járni a templom körüli parkot is, az is a kegyelmek helye. Nagyon sokan keresik fel a Feltámadt Jézus kb. 5 méter magas bronzszobrát, vagy a most újonnan felépült 5 házikót, amiben gyönyörű mozaikkal a világosság öt titka van kiképezve.
Hazafelé jövet kicsit megálltunk Mostarban, az újjáépített hídhoz mentünk és élveztük azt a hamisítatlan keleti hangulatot. Igazi
törökös bazár! De ugyanakkor ott a sok kibombázott, szétlőtt, valaha nagyon elegáns ház. Vigasztalásunkra viszont nagyon-nagyon sok városban, faluban vadonatúj, szép modern katolikus templomokat láthattunk. Ami azt jelzi, hogy Isten nem hagy el bennünket!

Szabadulásom az okkultizmusból - tanúságtétel

V. Lilla

Gyerekkoromban mindig féltem: féltem a sötéttől, az éjszakai ismeretlen, mégis rettegetten ismerős hangoktól, az egyedülléttől, a magánytól, a rossz álmoktól, melyek súrolták a valóság határát, olykor túlságosan is valósak voltak.

Vittek pszichológushoz, aki csak ennyit mondott: „Kérem szépen, a gyereknek túl élénk a fantáziája…” És senki nem hitt nekem…
Teltek-múltak az évek, felnőttem. A félelem megmaradt, maradt a sötétség, és maradtak a rossz álmok. Közben elsőáldozó lettem, bérmálkoztam, jártam hittanra, próbáltam katolikus közösségekhez csapódni: de nem ment. Hiányzott az egymás iránti szeretet, az öröm és lángolás, Istenben való boldogság, és az új testvérek felé irányuló feltétlen elfogadás! Sokszor mondták: „Ki kell érdemelni, hogy közénk tartozz…” És én újra csak próbálkoztam: máshol, másokkal. De ugyanezt láttam.
’94-ben megbetegedtem, gyógyíthatatlannak mondták az állapotom: „Ezzel együtt kell élnie…”És követte rengeteg tortúra, fájdalom, kórház, magántanulóság, iskolaváltások, megaláztatás, súlyos depresszió, öngyűlölet és önpusztítás… És akkor elég volt! Megharagudtam az egyházra, és az „ő Istenére”, aki elhagyott. Megharagudtam a családomra, a szüleimre, a régi közösségekre. Gyűlöltem mindent, az egész világot, lázadtam minden ellen, ami a múlthoz kötött. Elkezdtem keresni. Nem tudtam, mit, de éreztem, hogy valahol lennie kell igazi, mindent átható, egyetemes szeretetnek… elrejtve talán, valahol, léteznie kell egy igaz Istennek. Belemerültem az okkultizmusba. Sok mindent kipróbáltam, kerestem az utam, de sehol nem éreztem az igazságot, őszinteséget... 2000-ben elkezdtem Hatha-jógázni, abbahagytam a húsevést- amire azóta sem szoktam még vissza-, észrevétlenül átalakult az életem. Utána jöttek a meditációs csoportok, a rádzsa jóga, füstölők tömege, aromaterápia, gyógyfüvek, természetgyógyászat, kristálygyógyítás, színterápia, csakraterápia, homeopátia, agykontroll, reiki „mesteri fokon”, energiagyakorlatok, légzésterápia, feng-shui, asztrológia, fehér mágia, tarott kártyajóslás- sokan jöttek hozzám tanácsért-, parapszichológia, keleti vallások, Buddha, Krishna, Shiva, hinduizmus, India, és végül: Sai Baba. És a szobám szép lassan kezdett egy indiai szertartás-odúvá válni: fojtogatóan erős füstölő szag, éjjel-nappal indiai zene, a falak teli indiai istenségek képeivel, keleti szimbólumokkal, feng-shui jelekkel – soknak még most sem tudom a jelentését -, indiai szobrokkal, szélcsengőkkel, kristályokkal, jóskártyákkal, zsákszámra okkult könyvekkel, kendőkkel… És lassan elfordultam a barátaimtól, elvadultam a családomtól, elköltöztem otthonról. Új családom lett – okkult közösségben -,s már nem akartam emberek közé menni, vágytam a hosszú évek óta rettegett magányra, egyedüllétre, és Indiára. Semmi nem érdekelt, csak, hogy mehessek, el innen, az ismeretlenbe, minél messzebbre, Sai Babához, egy kis indiai falu ashramjába… Abbahagytam a főiskolát, elzárkóztam a párkapcsolatnak még a gondolatától is, nem akartam már családot, gyerekeket, csak egy szép halált…
Sok volt bennem a feszültség, de lassan az is elmúlt. Maradt a melankólia, India, bódultság, és lassú haldoklás. Közben annyira súlyos állapotba került a betegségem, hogy 2004. nov.5-én megoperáltak. Életmentő műtét volt, nem sokon múlt… És akkor, ott, az intenzív osztályon, amikor már semmim nem maradt, semmi nem volt, amibe belekapaszkodhattam volna, egyszer csak megváltozott minden. Megéreztem a szívemben a szeretetet. A végtelen, kiapadhatatlan nyugalmat és szeretetet, amit mindig is kerestem. Nem volt semmim, mégis mindent megkaptam, amire szükségem volt. Elvesztettem az életem, de újat kaptam helyette. Megtaláltam Istent, bár nem volt neve, rátaláltam a szívemben örökké égő, óvó szeretetére, mely annyi éven át hívogatott, vezetett a sötétségben. Ennek ellenére Indiába még mindig menni akartam. Nem tudtam miért, csak éreztem, valami vonz a messzeségbe, erősebben, mint valaha. Nyáron jött egy hirtelen lehetőség, pedig még fel sem épültem teljesen… 3 napom volt rá, hogy megvegyem Indiába kedvezményesen a repülőjegyem. Egy csoporttal készültem utazni, akik Sai Baba egyik magyar szervezetének tagjai. A kint tartózkodás 6 hétre volt tervezve, 2006.jan.2-i indulással, de én tudtam, hogy ha egyszer kijutok, soha többé nem fogom viszont látni az otthonom. Mégis menni akartam, mert valami eszeveszett erővel húzott. Attól kezdve éjjel-nappal csak az utazást terveztem. Listákat készítettem, költségvetést. Mindent alárendeltem a tervnek Nem érdekelt mások véleménye, aggodalmai, kinevettem őket, s mindenkinek folyton csak az utazásomról beszéltem. Teljesen a rabjává váltam. Egyre gyorsabban teltek a napok, hónapok... És egyszer csak, hirtelen rossz érzésem támadt: éreztem, hogy a vesztembe rohanok. Oltások nélkül, éppen felépülve egy súlyos műtét után, állandó diétára fogva nekivágtam volna a teljes ismeretlenségnek, a fertőzésekkel teli mocsoknak. Eltelt néhány hét, de a rossz érzés nem szűnt meg, sőt, egyre erősödött. És erősödtek lelkemben a harcok is: menjek, ne menjek? Hiszen évek óta ez minden álmom: India, a mesék országa… De egy láthatatlan erő nem engedett. Ez az erő hatalmasabb volt a mesék vonzásánál, hatalmasabb mindennél, amit azelőtt tapasztaltam. Egyik reggel látomásom volt: láttam Sai Babát, előtte a hajbókoló, fehér ruhákba öltözött tömeget. Olyan volt, mint egy színpadí jelenet. De Isten megmutatta, hogy mi rejtőzködik a kulisszák mögött: mintha elvágták volna a képet a felénél, Sai Baba mögött hatalmas lángtengert, és semmihez sem hasonlítható sötétséget láttam. És éreztem a gonoszt, éreztem tomboló, vad dühét, csalogató ármányát. És akkor már mindent értettem. Rettenetesen megijedtem! Írtam az utazási irodának, és 3 napon belül a kezemben volt a jegy ára. De a neheze csak akkor kezdődött. Mert a gonosz nem engedi el egykönnyen a lelket, akit már majdnem megkaparintott. Összeszedtem minden képet egykori gurumról, széttéptem és kidobtam a szemétbe. De az emléke egyre jobban fojtogatott. Pár hét múlva részt vettem egy 3 napos lelkigyakorlaton (Fülöp kurzus). És ott Isten megmutatta nekem, hogy ő volt a fénysugár, aki átvezetett a sötétségen, ő az Atya, aki évek óta beszélt hozzám, én mégsem ismertem fel a hangját. Amikor este hazaértem a kurzusról, nekiestem a szobámnak, és mindent, ami a múltamhoz kötött, darabokra törtem. Nem volt kegyelem: széttörtem az indiai cd-imet, a szobrokat, képeket, füstölőket, darabokra szaggattam az okkult könyveket, szimbólumokat, a féltve őrzött tarott jóskártyáimat és kristályaimat, indiai csillogó-villogó ékszereimet, ágyterítőket és mindent, ami eddig elvakított. Hosszú órákig harcoltam szellemeimmel, míg végül sikerült mindent bezsákolni. Hét nagy zsák szemét lett egykori belőlem, s mindenből, amit magamnak hittem. Ennyi volt egy élet, s ennyi a halála.
S hogy mi maradt utána? Fojtogató üresség, és füstölő szag, mely évek alatt már a lelkembe, és mindenembe beleivódott. És akkor kezdődtek az éjszakai rettegés órái. Az ördög magának követelt, és hadjáratot indított. Hetekig nem tudtam aludni. Minden éjjel 2-3 óra körül valami felébresztett, és nem engedett. Újra hallottam a hangokat, láttam a fekete árnyakat. Nemcsak éjjel, nappal is. Ott voltak a munkahelyemen, az utcán, az otthonomban. Sai Baba minden éjjel ott állt az ágyam mellett, egyre közelebb jött. Időnként fojtogatott is, kínozta a testem és lelkem. És én rettegtem. Nem tudtam, mibe kapaszkodjak. Gyökértelen lettem. Eldobtam mindent Istenért, miért hagyott mégis szenvedni? Pedig Ő velem volt akkor is. Jézus vigyázott rám, és beszélt hozzám. Azt mondta, nem szabad félnem, mert ő mindig és minden pillanatban velem van, fogja a kezem, nem hagy elveszni. Heteken át kért, hogy bízzam rá az életem, adjam át neki minden félelmem és fájdalmam, s ő elhordozza helyettem. Szeretete szívemben élt, s ez a szeretet mindennél hatalmasabb. Azt mondta, a fényéből elég egy szikra, s a sötétség elpusztul örökre. És akkor, amikor újra megbetegedtem, kialvatlan kétségbeesésemben, hánykolódó, zakatoló lélekkel, a teljes összeomlás szélén, végre megtettem azt, amit már régen kellett volna, mert éreztem, hogy egyedül nem megy. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy Sai Baba fojtogat. Nem kaptam levegőt, rettenetesen fájt a torkom, a mellkasom összeszorult. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam kiabálni sem. Éreztem, hogy elszáll minden erőm, képtelen voltam tovább küzdeni ellene. Feladtam mindent, és végre, annyi szerető bíztatás után, teljes szívből rábíztam az életem Jézusra. A torkom fájt még egy hétig, de lassan, finoman, elkezdett oszlani a sötétség. Lépésről lépésre megtanított rá, hogyan győzhetem le az ördög minden mesterkedését, meggyógyított újra, fokozatosan elvette félelmeimet, s visszaadta a hitem: Őbenne. Azt mondta, azért engedte mindezt megtörténni, mert meg kellett tapasztalnom a gonosz erejét. Át kellett mennem a megpróbáltatásokon, hogy méltó lehessek hozzá, méltó a bizalmára, s hogy tanúságot tegyek végtelen szeretetéről és irgalmáról szerte a világban. Azt mondta, legkedvesebb gyermeke vagyok, mert neki mindenki a legkedvesebb. És velem van azóta is. A szívemben él, s Én az ő szívében. Minden nap beszél hozzám, tanít szeretetre, megbocsátásra, és békességre. Azt kérte, tegyek róla tanúságot mindig és mindenhol: megtettem.

Bp., 2006. január 31.

Beszámoló a gyógyító zarándoklatról és a VII. Szeretet Földe Talákozóróljáról

GYÓGYÍTÓ ZARÁNDOKLAT MAKKOSMÁRIÁN

Október 9-én a budaörsi karizmatikus csoport gyógyító zarándoklatot szervezett Makkosmáriára. A hűvös-borongós idő ellenére körülbelül háromszázan vettünk részt a rendezvényen. A Városmajorból zarándokbusz indult, de jöttek az ország távolabbi részeiről is, többek között Nógrádból és Pilisvörösvárról Budaörsről egy kisebb csoporttal gyalog vágtunk neki a körülbelül három órás útnak. Útközben többször megálltunk, a Szentírásból olvastunk fel gyógyulásról, illetve szabadulásról szóló részleteket, rózsafüzért imádkoztunk, énekeltünk.

Isten szeretete körülölelt minket az időnként felderengő napsütésben, a szépséges budaörsi panorámában, a természet ragyogó őszi színeiben. Az időjárás azonban nem volt kegyes hozzánk, és azért is imádkoztunk, hogy ne essen az eső Mire megérkeztünk Makormáriára, a réten már szinte minden ülőhelyet elfoglaltak.

A Te Deum zenekar kezdte is a dicsőítést, az emberek velük énekeltek, tapsoltak. A szél és a hűvös idő ellenére is tüzes lelkesedéssel dicsőített a zenekar. Közben rövid imádságok hangzottak el. Sipos Gyula bevezetője után Varró István tanítását hallottuk arról, hogy Jézus ma is gyógyít, és felhívta a figyelmünket az okkultizmus veszélyeire.

A tanúságtételben Éva testvér számolt be megtéréséről, az ezotériából történő gyógyulásáról.

A szentmisét Katona István atya mondta. Az Olvasmány és az Evangélium is a gyógyításról szóltak. A Királyok 2. könyvéből a szíriai Námán esetét (5,14-17), az Evangéliumban pedig a tíz leprás gyógyítását hallottuk, akiknek Jézus azt mondja, hogy menjenek Jeruzsálembe, mutassák meg magukat a papoknak, és útközben meg fognak gyógyulni. A teljes gyógyulás azonban csak egyiküknél következik be, a szamaritánusnál, aki visszasiet Jézushoz hálát adni. Katona István atya szentbeszédében azt hangsúlyozta, hogy gyógyulásunkat a szív egyszerűségében találhatjuk meg: ha Isten előtt alázatosak, engedelmesek leszünk (Námán a kezdeti felháborodás után mégiscsak aláveti magát Isten embere utasításának, és hétszer megfürdik a Jordánban; a leprások, bár még a gyógyulásnak semmilyen jele sem látszik rajtuk, elindulnak Jeruzsálembe), ha kiengesztelődünk egymással, ha megbocsátunk; ha bár még nem tapasztaljuk a gyógyulást imánk hatására, hisszük, hogy Jézus megadja a gyógyulást és hálát adunk érte

A szentmise után közbenjáró imaszolgálatot tartottunk, a templomban pedig szentségimádás volt. A szentségimádás alatt rózsafüzért imádkoztunk és énekeltünk. Meglepő volt, hogy majdnem mindenki kért imát.

A közbenjáró imádság alatt többen is beszámoltak arról, hogy Jézus már meggyógyította őket reménytelen betegségükből (gerincsérülés utáni bénulás, rák, stb.), és családjukért, házastársukért kértek imát. A legtöbben talán családtagjaik megtérését kérték, illetve belső gyógyulásért, szenvedélyeikből történő szabadulásért imádkoztunk értük. A végén a beszélgetésekből az derült ki, hogy szükség van az ilyen alkalmakra, sokan örömmel és hittel teli várakozással jöttek. Reméljük, hogy hagyomány teremtődik: lesz még gyógyító-szabadító zarándoklat Makkosmáriára.

A zenekart is sokan megdicsérték, még idős néniknek is tetszett, sőt, érdeklődtek, hogy hol és mikor lehet őket hallani. Az imádság erejéről: amikor már teljesen kiürült a tisztás, és az utolsó testvérek is átlépték a templom mezsgyéjét, eleredt az eső.

Csibi-Kuti Zsuzsanna

A vasánap esti gyógyító misére pedig megtelt a templom (kb. 120 ember). Utána még este fél kilencig tartott a közbenjáró imaszolgálat az imát kérő betegekért.
Azt reméljük, hogy a 2004-es Szeretet Földje Találkozó is segített oldani azokat a feszültségeket, amelyeket mindannyian hordozunk kapcsolatainkban, és értékes alkotásokkal, művekkel járult hozzá a szeretet kultúrájának kiépüléséhez. Az ország minden részéről ide érkező emberek társakra találtak egymásban, ismeretségek, barátságok köttettek. Lelkiekben, emberi kapcsolatokban gazdagodva távozhatott mindenki, aki megtisztelt minket jelenlétével.