Az örömhír kezdete (Mk 1, 1)
A legrövidebb evangélium egyik legrövidebb mondata a legelső - Márk 1, 1 - "Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete." Könnyedén kimondjuk, észre sem véve, hogy máris többszörösen félreértettük a szerzőt.
Próbáljuk újra elolvasni, kicsit "magyarabbul": A Megváltó Jézus, Isten Fia örömhírének kezdete. Így már rögtön kiderül, hogy amit mi szinte a személynév részeként használunk - Krisztus -, az egyáltalán nem személynév, hanem az ószövetségi várakozás beteljesedésének kimondása: Jézus a Megváltó, a Felkent. A sok Jézus közül, aki akkoriban élt - és előtte és azóta is, Józsuétól kezdve a mai latin-amerikai Jézusokig - az egyetlen, aki Isten örök küldötte megváltásunkért.
Hajmeresztő mondat, ha azoknak a szemével olvassuk, akiknek ezt Márk leírta - zsidó honfitársainak. (Ha valakinek, hát Márknak volt érzéke a figyelemfelhívó mondatokhoz. Talán Páltól tanulta, talán Pétertől - egyik sem volt könnyű ember -, és mesteri fokra fejlesztette tudását.) Már az első mondatban benne van minden, ami csak megbotránkoztathat egy komoly, vallásos zsidó férfit (a nők nem jöttek számításba - aminek később még jelentősége lesz.)
Hiszen Jézus ellen ez az egyik vád - ami elítéléséhez vezetett - épp az volt: "Isten fiának mondta magát!" Márpedig a közkeletű vallásos felfogás szerint Istennek nem lehet fia! (És ma vajon hány közkeletű, ám hamis vallásos felfogás béklyózza a keresztények szívét?) A másik pedig, hogy "azt állította, hogy Ő a Messiás". Márpedig se akkor, se most nem kér a világ ilyen gyenge, sohonnanjött uralkodót...
Ami azonban a világban vád volt, Isten királyságának Örömhírévé változott! Márk nem szégyelli, hanem ujjongva bejelenti minden időkre az Örömhírt: közöttünk van a Felkent, a Messiás-király, a Megváltó Jézus! És akit érdekel, hogy mindez hogyan lehetséges, akit Isten hív - mert kezdetben mélyen hitték, hogy az lesz Isten gyermeke, akit Isten erre elhív -, az szinte "beleragadt" az első mondatba. Mint egy jó reklám: ezt meg kell néznem közelebbről is!
Az örömhír kezdete az, hogy megszólítva lettünk. Minden más: a történet, az események, csodák és gyógyulások, a szenvedés és feltámadás -, csak ez után jön. A Kinyilatkoztatás nem egy könyv - még ha Szentírásnak is nevezzük -, nem egy tárgy csupán, hanem a Kinyilatkoztató és a Kinyilatkoztatást meghalló, meglátó és megértő közötti kapcsolat. Amikor ez létrejön, az mindig egy lehetséges örömhír kezdete. Valaki megint újjászülethet, valaki megint Isten gyermeke lehet, valaki megint részesedhet a Szentlélekben. És ha ez megtörténik - ennek eszköze az evangélium mint hír és mint könyv is -, akkor a kezdet folytatódik. "A Szentlélek pedig elvezet titeket a teljes igazságra."
Sípos (S) Gyula
A megjelenés (Mk 1, 2)
Isten készíti a népet az Ő szavának meghallására. A Kinyilatkoztatás sohasem független a tértől és időtől, nem előzmények nélküli.
Márk már a második mondat elején hivatkozik az előzményekre: „Amint Izajás próféta megírta…”(Mk. 1, 2) A Messiás megjelenése a világtörténelem központi eseménye. Így „magától értetődő”, hogy Isten kezdettől fogva fokozatos belátást engedett az embereknek terveibe. Megmutatta a Messiás személyét, életútját és működésének következményeit. Az Ószövetség könyveiben több, mint 300 prófécia van, amely Jézusban beteljesedett. Ezek jó részét tudatosan vonatkoztatta magára és mintegy beteljesítette a názáreti próféta. „Eljöttem, hogy…” mondja, és a vallásos zsidók számára közismert igeszakaszokat idéz. Tudatos tanúságtétele az Atya előre kijelentett igazsága iránt az utolsó pillanatig tart. A 22. zsoltár szavait imádkozza a keresztfán: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” (Zsolt. 22, 1) Ez az a zsoltár, amely előre leírja a halálának körülményeit – de nem ezzel végződik, hanem a győzelem diadalmas bejelentésével: az áldozatát elfogadták, ezért majd az Úrhoz tér a föld minden határa és leborul előtte, még a holtak is hozzá térnek… Valóban, ekkor minden „Beteljesedett!” (Jn. 19,30)
Jézus Krisztus megjelenése tehát nem önkényes, hanem előre bejelentett. Az evangéliumok bemutatják ezt az előre bejelentést. Már Keresztelő János születésének hírüladásánál ezt olvassuk: „Ő maga Illés szellemével és erejével előtte fog járni az Úrnak, hogy az apák szívét fiaik felé fordítsa, az engedetleneket az igazak okosságára térítse, s így a népet előkészítse az Úrnak.” (Lk. 1, 17) Az Ószövetség utolsó könyvében Malkiás írja (3, 23-24), amit az angyal szinte szó szerint mond: eljön Illés az Úr előtt, hogy visszatérítse az atyák szívét a fiakhoz… Ha pedig János Illés szellemében jár, akkor az Úr, akinek az utat készítette, a názáreti Jézus.
Mária szintén kijelentést kap az angyaltól: „Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, és országának nem lesz vége.” (Lk. 1, 32-33) De ugyanígy előre kijelentést kapnak a pásztorok és a napkeleti bölcsek – és rajtuk keresztül Heródes is -, de Simeon, Anna, Szent József, és ki tudja még, ki mindenki. A szent írók célja nem a töéletes felsorolás, hanem az előre bejelentés bizonyítása: akit az Isten előre megígért, íme - ahogy meg van írva, és ahogy ránk hagyományozódott, -, itt van közöttünk!
Jézus magára vonatkoztatja az ószövetségi próféciákat. Márk követi őt, amikor kijelenti róla, hogy „Isten Fia”. Az Örömhír kezdete, hogy megjelent Ő, a középpont. Jézusban értelmeződik a múlt, és rá vonatkoztatva van értelme a jövőnek. „Őáltala, Ővele és Őbenne” és „Reá nézve” teremtetett a mindenség, áll fenn a mindenség, Ő a végcélja és beteljesedése az emberiségnek. Ezért visszhangozzák újra és újra az evangéliumok: beteljesedett!
Mielőtt Jézus Krisztus megjelenik, befogadását – mert ha nincsenek befogadók, akkor nincs kinyilatkoztatás sem -, előkészíti a kortársak számára legfontosabb tanú: Keresztelő János. Természetesen az ő megjelenése sem előzmények nélküli. Amikor megjelenik a pusztában, egész lényével – életmódjával, kinézetével – visszanyúl az ősi tradíciókhoz, világossá téve az emberek számára ki ő, és miért jött…
Sípos (S) Gyula
Emberek fiai között a legnagyobb (Mk 1, 3)
Isten elküldi követét a Messiás színe – megjelenése, de egyben szeme – el?tt, hogy el?készítse annak útját.
Az Atya elküldi követét a Fiú el?tt, elküldi azt a férfit, akit egyedülálló módon, már „anyja méhét?l fogva” eltöltött a Szentlélek. Nem véletlenül mondja róla Jézus: „Mondom nektek, az asszonyok fiai között nincs, aki nagyobb volna Jánosnál.” (Lk 7.28)
Keresztel? (Bemerít?) János ma az egyik leginkább félreértett alakja a Szentírásnak. Torzonborz és zord fickónak láttatják, Zefirelli pedig a filmjében egyenesen mint a börtönben láncait tép?, ordító alakot mutatja be. Ezzel szemben ? annyira megnyer? volt, telve bölcsességgel, hogy még Heródes fejedelem is – aki pedig elfogatta és börtönben tartotta -, rendszeresen beszélgetett vele és „sok mindenben hallgatott rá”. Éppen ezért vált veszélyessé Heródiás – Heródes élettársa – számára, és ezért akarta elérni minden áron a gyenge fejedelemnél a próféta kivégzését.
Jézus egyenesen így beszél Jánosról: „Vagy mit mentetek ki látni? Prófétát? Igen, mondom nektek, többet mint prófétát. ?róla van megírva: „Íme, elküldöm angyalomat színed elõtt, hogy el?készítse utadat.” (Lk 7, 26-27) Itt nem csak a saját messiási voltát jelenti ki világosan az ószövetségi iratokat jól ismer? nép el?tt, hanem egyben tanúságot is tesz Jánosról.
Megjelenik János, a nazír, az Istennek elválasztott. Nem vágja a haját, bort és részegít? italokat nem iszik, egyszer? ruhát visel és hirdeti a b?nbánat és megtérés szükségességét. Emlékeztet Sámsonra – akinek születését ugyanúgy angyal adta hírül -, de különb annál. Képes erejét megfékezni és nem vész el vágyaiban, mint el?dje. Erejét már nem a hajában – megjelenésében, testi természetében -, hanem a szívében hordja. Egysége Istennel szilárd és el nem árulható. Emlékeztet Illésre prófétára is. Illés azonban csak a 450 hamis próféta legyilkolása után – amit egyáltalán nem kért t?le az Úr – megy ki a pusztába, egy asszony haragja el?l menekülve. Csak itt érti meg mélyebben isten természetét, amit?l megváltozk élete. János azonban már a pusztából jött, már legy?zte saját természete minden hevességét. Nem átkoz meg senkit, mint Elizeus, vagy mint ahogy a tanítványok akarták lehívni a „tüzes istennyilát” az ?ket be nem fogadó falura. Azoknak azt mondta Jézus: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek:” Keresztel? János már túl van minden bels? megkülönböztetésen és küzdelmen. Ezért ? hirdeti legtisztábban az Úr akaratát. Ismeri a saját helyét és küldetését: „Ezt hirdette: Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. Én vízzel keresztellek, ? majd Szentlélekkel keresztel benneteket.” (Mk 1, 7-8)
Márk evangéliumának harmadik verse tökéletesen leírja János helyét: „A pusztában kiáltónak szava”. (Mk 1, 3) Az ? jellemz?je azonban nem az, hogy „pusztában kiáltó” – bár ott jelent meg. Isten az, aki kiált Izrael pusztaságában, ahol évszázadok óta nem hallatszott prófétai szó! Isten az, aki betölti az id?t, és miel?tt a Szó, az Ige testté lett, Isten kimondott egy másik szót, hogy el?készítse az Ige útját. János ez a szó, éppen azért, mert megtisztulva mindent?l, tökéletesen tudja közvetíteni Isten szavát az emberekhez. ? az anyja méhét?l kezdve erre a küldetésre elválasztott, megtisztított, tökéletes férfi, az „angyal”, aki megjelenik egész Izraelnek, hogy egész lényével – szavaival és tetteivel – meghirdesse a Messiás eljöttét. ? azt mondja magáról: „A pusztában kiáltó szó vagyok.” (Jn 1, 23) Ez az ? „neve”, létének és személyiségének lényege: Isten tisztán kimondott szava, az Ige meghirdet?je.
Éppen ezért János nem fecseg. Minden szava egyszer? és a lélekig hatoló. Amikor a atonák vagy a vámosok megkérdezik mit tegyenek, egyszer?en és röviden válaszol: ne er?szakoskodjatok, elégedjetek meg azzal, ami a törvény szerint jár…
Nincs a szavaiban semmi, az emberek által vágyott „bölcsességb?l”. Nincs egyrészt-másrészt, nincs „talán” és „mintha”. Szavainak egyszer? igazsága a Lélek erejével hatol az emberi szívekbe, hogy ott jó termést hozzanak. Nem véletlen, hogy kimegy hozzá az egész nép, hogy b?nbánatot tartson…
Sípos (S) Gyula
A két üzenet (Mk 1, 3-8)
Keresztelő János nem tesz egyetlen csodát sem – vagy amit akkor csodának tartottak -, mert nincs rá szükség. Isten olykor csodákkal igazolja azokat, akiket szolgálatra rendelt, hogy higgyenek bennük.
Ezt ígéri tanítványainak is, és ennek megvalósulását láthatjuk az Apostolok cselekedeteiben és azóta is az egyház életében.
János azonban „maga a csoda”, az évszázadok óta nem látott próféta. Üzenete nagyon egyszerű, de a Lélek erejével hatol az emberi szívekbe. Összesen két dolgot mond: jön a Messiás, és meg kell térnetek, hogy Vele lehessetek.
Izrael egy része még mindig várta a Felkentet. Várhatta úgy, mint Simeon, aki „igaz és istenfélő ember volt. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét.” (Lk 2, 25-26) De várhatta úgy is, mint Heródes, aki amikor hírt kapott arról, hogy megszületett a Nagy Király, félelmében és hatalomvágyától elvakultan nem habozott kétéves korig minden fiúgyermeket megöletni Betlehem környékén. A legtöbben azonban mégis úgy várták, mint Megszabadítót. És valóban, Jézus eljön, és már a neve is azt jelenti: „Isten megszabadít”. De hogy a várakozók helyesen értsék a szabadítást – megszabadulva annak aktuálpolitikai vagy gazdasági értelmezésétől - és felismerjék benne Isten Fiát, elengedhetetlenül szükséges János szolgálata.
János eljött, hogy „egyenessé tegye az Úr ösvényét” az emberi szívekben. Hogy gondolataikat és vágyaikat elfordítsa evilág bajaitól és örömeinek reményétől Isten gondolatai és örömei felé. Azt akarta, hogy mindenki megértse: bűnbánat és megtisztulás nélkül nem lehetséges sem megérteni, sem befogadni Istent! Saját magát hozza fel példának: bár ti nagynak tartotok, azt kérdezitek, én vagyok-e a Felkent, vagy a próféta, de én még „arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. - Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. - Én vízzel keresztellek, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket.” (Mk 1, 7-8) Alázatosan elismerte saját helyét és szerepét. Ez azonban nem a „nyuszik alázatossága” volt. János olyan fontosnak tartotta a bűnbánat és megtérés hirdetését, hogy nem félt attól, hogy erős szavakat használjon: „Viperák fajzata! Ki tanított arra titeket, hogy fussatok az eljövendő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! - Mert mondom nektek, van hatalma az Istennek, hogy ezekből a kövekből fiakat támasszon Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lk 3, 7-9)
János nem habozik arról a haragról beszélni, amit a jövendölésben a Messiás mond: „hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét és haragjának napját”. Jézus nem olvassa fel a mondat második részét a zsinagógában – éppen azért, mert az Ő személye a próbakő és a szegletkő. Arra vágyik, hogy szabad akaratukból válasszák őt az emberek, ne fenyegetés hatására. Ő pontosan tudja, amit a tanítványainak mond: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16, 5) Jézus elutasítása a legnagyobb tragédia, ami történhet velünk, mert ezzel Istent és annak minden javát is elutasítjuk. Ugyanígy, Jézus elfogadása a legnagyobb jó, ami történhet velünk, mert ezzel befogadjuk életünkbe Istent és javait.
Keresztelő János érzi küldetésének súlyát, ezért minden alkalmat megragad, hogy betölthesse azt. Lényének, szavainak erejét mutatja, hogy „kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek mindnyájan.” Ő pedig „Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, miután megvallották bűneiket.” (Mk 1, 5) Ha eszünkbe idézzük, milyen nehéz olykor csak a saját bűneinket is beismerni, megláthatjuk János nagyságát.
János bemeríti a vízbe a bűnbánókat. Mindez a bűnök lemosásának és az új életnek a (szükséges) szimbóluma. Nem mágikus rítus, hogy csak így lehessen tenni, különben a sivatagban nem élhetnének keresztények, míg a tengerparton tolonganának. Nem a víz alá merülés az új élet feltétele, hanem a bűnbánat és a gondolatok és belső életünk megváltoztatása, azaz elfordulás önmagunk felől Isten felé – és csak „rajta keresztül” vissza önmagunkhoz és társainkhoz. Mértéke pedig nem a víz mennyisége, hanem a jó gyümölcsök, amelyet a bűnbánó élet érlel: a szeretet, öröm, tisztaság, kedvesség, fegyelmezett élet. Ez pedig lehetetlen a Szentlélek nélkül, amelyet pedig a Messiás ajándékoz, nekünk, aki „Szentlélekkel keresztel”.
Sípos (S) Gyula
Felnőtt keresztség, gyerek keresztség
Közbevetőleg röviden szólnunk kell a keresztség körüli ellentétekről. Az újszövetségi könyveket figyelmesen olvasva hamar megláthatjuk, milyen meddőek.
és tartalmatlanok ezek a kereszténységben újra és újra fellángoló viták arról, hogy kit lehet és milyen módon megkeresztelni.
Hogy a „technikai részletekkel” kezdjük: amikor Jánoshoz „kiment az egész nép”, közöttük ott voltak a férfiak, asszonyok és gyerekek egyaránt. Hogy pedig a férfiakat bemerítette, alányomta a vízbe, azt könnyen elfogadhatjuk. De mit tett az asszonyokkal? Akkor még nem volt fürdőruha-divat, és az egyébként szigorú szabályok között élő nőkről nehezen lehet elképzelni, hogy átázott ruhában tették magukat közszemlére, azt meg végképp nehezen, hogy férjeik – az akkori közfelfogásnak gyökeresen ellentmondva – ezt megengedték volna. De nem is volt erre szükség, hiszen a lényeg a bűnbánat megtartása és ennek jeleként a bemerítkezés. Mivel pedig az ószövetségi tanítások alapján a rituális, tisztulási mosakodásoknak nagy hagyománya volt az egész népben, valószínűleg ily módon történt Jánosnál is.
Hasonlóképp történhetett, amikor Pál apostol a folyó mellett „halászott” az ott ruhát mosó asszonyokra. Beszédbe elegyedett velük, hirdette nekik Krisztust, és amikor befogadták, megkeresztelte őket. Hogy pontosan hogyan tette, azt nem tudjuk, de nyilván „nem áztatta el őket” semmilyen értelemben. Hasonlóképp, amikor Péternél megtér a börtönőr és egész családja, vagy a százados és egész családja, nem olvassuk, hogy megvárták volna a közfürdő kinyitását, hogy aztán ott „alámerítkezzenek” – és akkor még mindig áll, hogy hogyan mehetett volna be az asszonyok részére fenntartott részre az apostol -, hanem ott helyben megtörtént a dolog. És hacsak az a börtönőr nem rendelkezett medencével – amit azért nehezen képzelünk -, akkor ott sem lehetett szó teljes alámerítésről.
Ugyanezt láthatjuk az életkori bontásnál is: az „egész nép”, „egész családja”, „egész házanépe” mindenképpen magában foglalja a gyermekeket is. Persze mindig akadnak olyanok, akik „meg akarják kímélni” Isten országát a kicsinyektől. Jézus azonban világosan tanítja: „engedjétek hozzám a kicsinyeket, mert ilyeneké a mennyek országa”.
Súlyosabbnak tűnik az a kitétel, hogy egy csecsemő nem tud bűnbánatot tartani, ezért nem lehet megkeresztelni. Ezzel szemben több ellenvetést is tehetünk. Egyrészt a keresztségben Isten befogadó kegyelme nagyobb, mint az emberi tett. (Ha nem így lenne, az üdvösség elérhető lenne pusztán jócselekedetekkel, és nem lett volna szükség Jézus megváltói művére.) Ez a befogadó kegyelem pedig különösen működhet akkor, amikor még eleve nincs ott a személyes bűnök akadálya. (Az áteredő bűnt pedig megbánni nem, csak lemosni lehet!) Másrészt maga a Biblia mutat példákat a gyermekkeresztségre – sőt, a magzat-keresztségre. Hiszen, ha a bűnbánat keresztsége nélkül nem részesülhet senki a Szentlélek-keresztségben sem, akkor Keresztelő János „vízkeresztsége” anyja méhében történt, „mielőtt” Mária látogatásakor kiáradt rá a Szentlélek. (Már ha kell erről egyáltalán spekulálni. De hozhatnánk az ószövetségi példákat is Sámsonról, vagy Sámuelről, akit kisgyermekként szólított meg az Úr…) Még fénylőbb az igazság Mária esetében, aki szükségszerűen volt bűn nélküli edény, hiszen különben a Fiú nem vehetett volna lakást benne megtestesülésekor. Ha pedig bűn nélkül való volt, azt Isten előzetes befogadó és megtartó kegyelmének köszönheti…
Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a keresztség Jézus pecsétje a lelken. Így a megkeresztelt csecsemő felnövekedése során, személyisége, hajlamai, tehetségei kibontakozásakor már – kezdettől fogva - részesülhet Isten megerősítő és megtartó kegyelméből. Így hát azok az asszonyok jártak el helyesen, akik elvitték Jánoshoz a gyerekeiket, akik elvitték Jézushoz a gyerekeiket, akik elvitték az apostolokhoz, azok utódaihoz, és akik ma is elviszik a papokhoz és pásztorokhoz, hogy a kicsik minél hamarabb részesülhessenek abban a mennyei védelemben és erőben, amit csak Isten képes megadni nekik. Természetesen ez nem menti fel őket a személyes bűnbánat és Istenhez-térés alól. Azt gondolom azonban, hogy a gyermek-keresztség épp ezt segíti elő, mert lehetőséget biztosít az élő lelkiismeret fenntartására (főleg, ha a család és társadalom nevelő munkája is ezt segíti és nem akadályozza).
Sípos (S) Gyula
Amiről hallgat és amiről ír (Mk 1, 9-11)
Márk rengeteget tud, mégis sok mindenről hallgat. (Pont ellenkezőleg, mint ahogy esetleg mi tennénk.)
Evangéliuma megírásakor Jézus Krisztus halála és feltámadása után vagyunk, 30-40 évvel. Az összegyűlt szóbeli hagyomány hatalmas. Az első tanúk már meghaltak – koruk és az üldözés következtében -, és akik még élnek, azok is szétszóródtak. Egyre erősebb az igény egy összefüggő irat megszerkesztésére – Márk pedig megteszi ezt, de sem a történelmi pontosságra, sem a csodás eseményekre nem helyez nagy súlyt. Jézus nyilvános működésének három évét is összevonja, és szinte mindent kihagy a történetből, ami nem szolgálja közvetlenül célját: Isten Fia megváltó művének bemutatását.
Nem foglalkozik különösebben a történelmi keretekkel. Lukács és Máté is igyekszik pontosan elhelyezni a történelemben is Jézust, kora szabályai szerint: kinek az ideje alatt és milyen események környezetében született, élt, stb. Lukács így ír: „Tiberius császár uralkodásának 15. esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, s Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániás pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idején az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.” (Lk 3, 1-2) Márk ezzel szemben ennyit mond: Jézus megkeresztelkedésének időpontjáról: „azokban a napokban”.
„Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és János megkeresztelte őt a Jordánban.” (Márk 1, 9) Mennyi mindenről beszélhetne még! Írhatna arról, hogy Jézus és János rokonok voltak. Arról is, hogy János nagyrabecsülte őt, hiszen ezt mondta neki (szó szerinti fordítás): „Nekem van szükségem, hogy te bemeríts engem és mégis te jössz hozzám?” (Mt 3,14) Mindezt nem azért mondta, mintha tudta volna, hogy Jézus a Messiás - azt ugyanis nem tudta -, hanem Jézus emberi nagysága miatt. Azt mondta ugyanis: „Én sem ismertem (hogy ki a Messiás), de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel.” (Jn 1, 31) Nem ír János későbbi tanúságtételéről és arról sem, hogy hogyan mutatta meg a Messiást az első tanítványoknak – talán még a pusztai negyven nap előtt. Még kevésbé beszél a pusztai kísértés részleteiről.
Megértjük az evangelistát, ha végiggondoljuk helyzetét. Ekkorra már feltűntek az alap nélküli csodás történetek Jézusról, azok a fantasztikus mesék, amelyeket az apokrifekben mi is olvashatunk. Megjelentek a „keresztény gnózis” első csírái is. Ennek követői Jézus életét és tetteit csak szimbólumoknak, valami ősi tudásba való beavatás lépcsőfokainak – végső soron az önmegváltás felé vezető útnak tekintették. Az okkult tanok hirdetői hatalmat vártak Krisztus tanától, mások andalító történeteket – mindkettő távol visz Jézus eredeti küldetésétől. Márk ezért újra és újra felidézi Jézus szavait, aki a démonoknak és a meggyógyított, megszabadított embereknek egyaránt megtiltotta, hogy (így) beszéljenek Róla.
Ha fontos, hogy miért hallgat Márk, még fontosabb, amiről és amiért beszél: „Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Mk 1, 10-11) Először Isten prófétája tett tanúságot a Fiúról, de most maga az Isten tesz tanúságot róla! Nem is akárhogyan, hanem azzal az igével, amely Izajásnál az Úr szolgájáról, a szenvedő szolgáról szóló első ének kezdete: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek. Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön.” (Iz. 42, 1-4) Csodálatos tanúságtétel a szeretett Fiú mellett és gyönyörű jellemrajza annak, akiben az Atyának kedve telik.
Az Atya tanúságtételével együtt megjelenik a Szentlélek, hogy „erővel és hatalommal” kenje fel Jézust, akinek küldetése véghezviteléhez van szüksége erre. És ha neki – bár Ő a Fiú – szüksége van a Szentlélek felkenésére, mennyivel inkább szükségünk van nekünk erre!
Az apostoli korban még „magától értetődő” volt a Lélek-keresztség, és az ezzel együtt járó karizmatikus megnyilvánulások: a nyelveken szólás, a prófétai szó. (Ez is kezd azonban halványulni.) Márk, aki Pál apostolnak és Péter apostolnak egyaránt munkatársa volt, látta mindezt és tisztában volt a Lélek-keresztség fontosságával. Mivel enélkül elképzelhetetlen az erőteljes hívő élet, újra és újra felhangzik a kérdés az Apostolok cselekedeteiben: „Vettétek-e már a Lelket?”
A harmadik tanúságtétel a Fiú mellett tehát a Szentlélek tanúságtétele, amely végigkíséri Jézust a kereszthalálig, ahol „kilehelte lelkét” – hogy rajta keresztül mi is részesülhessünk benne.
Sípos (S) Gyula
Puszta és éden (Mk 1, 12-13)
„A Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, de angyalok szolgáltak neki.” (Mk 1.12-13)
Az evangelista most sem kényeztet el minket. Nem kíván a kísértésről bővebben beszélni, bár bizonyos, hogy ismeri a történetet. Hiszen az ördög olyan unalmasan egysíkú! Isten embereinek kezdetben mindig ugyanazt ajánlja fel, ami sz ő számára is a legfontosabb volt: tiéd lesz – és nem Istené - az ország, a hatalom és a dicsőség. Már az első emberpárnak is ezt mondja, és ezt szajkózza a mai napig. Márk számára a sátán csak mellékszereplő, a központi alak Jézus, akit most megint új oldalról mutat be nekünk. Amikor ugyanis a Lélek arra ösztönzi, hogy menjen ki a pusztába – szó szerint „kiűzi a pusztába” – azt nem azért teszi, hogy ott a kísértővel harcoljon. Ez csak az utolsó napon történik: „Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő, és így szólt…” (Mt 4, 2-3) (Természetesen ez is nagyon fontos rész, de most – Márkot olvasva – ebbe nem mélyedünk bele.) A kísértő megjelenése szükségszerűen bekövetkezik újra és újra – „miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust” (Lk 4, 13) -, egészen a végső legyőzetésig.
Ami itt fontosabb, az az, hogy Jézus a pusztában mint az új Ádám van jelen, s körülötte a puszta Édenné válik, ahogy a messiási prófécia mondja: „Együtt legelészik majd a farkas és a bárány; szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör; és a kígyónak por lesz az eledele. Sehol nem ártanak és nem pusztítanak az én szent hegyemen - mondja az Úr.” (Iz 65, 25) Még pontosabban mutatja egy másik izajási vers a Messiás megjelenését, az Úr szolgájáét, akit eltölt a Lélek: „Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri az erőszakost, s ajka leheletével megöli a gonoszt. Az igazságosság lesz derekán az öv, s a hűség csípőjén a kötő. Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszhadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek.Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11, 2-9) Jézus a Messiás, és egyben az új Ádám, aki együtt él a vadállatokkal és azok nem bántják sem őt, sem egymást. Ő az, aki újra együtt sétál az Édenben Istennel, Ő az, aki előtt meghajlik a mindenség. Íme, ahogy a próféta, ahogy Isten az égből jövő szózattal és a leszálló Lélekkel, úgy az egész teremtett világ is tanúságot tesz róla – íme, közöttünk van a megígért Megváltó! És ha azt gondolnánk, hogy túlságosan antropomorfizáljuk a természetet, hallgassuk meg, mit ír Pál apostol: „A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Róm 8, 20-22) Igen, a természet is megtapasztalta már Isten jelenlétét, azért „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.” (Róm 8, 19) Ahol Isten áldása megjelenik, ott a természet is megújul és bővölködik, a vadak pedig „kezessé válnak”, mint Szent Benedeknél, Assisi Szent Ferencnél, Páduai Szent Antalnál – és még sorolhatnánk a példákat.
A természet azonban nem csupán külső természet, ahogy az angyalok sem csak „kívül” jelentkeznek…
Sípos (S) Gyula
Elkülönítve (Mk 1, 12)
„Ezután a Lélek azonnal elragadta ?t a pusztába.” (Mk 1, 12) Ez az elragadás – és elragadtatás -, ez az elkülönülés szükséges.
Tudjuk, hogy Jézus az „Isten Szentje”. A szent, megszentelt pedig azt jelenti, hogy, „Isten számára elkülönített, különválasztott”. Jézust a Lélek tökéletesen elválasztja a világtól, hogy ebben az elkülönültségben a Lélek erejében és világosságában elmélkedhesse át saját emberi természetét és ehhez kapcsolódó küldetését. Fontos itt a Lélek erejét említeni. A pusztai id? eltelte után Jézus már „a Lélek erejével visszatért Galileába”(Lk 4, 14). Ez az er? azonban nem volt „automatikusan” az Övé, ahhoz a pusztai elkülönültségben történtek nélkülözhetetlen fontosságúak voltak.
Meg kell értenünk, hogy Jézus egyszerre volt tökéletesen ember és tökéletesen Isten. Emberi természetében pedig ugyanazokkal a a képességekkel és ugyanolyan törékenységgel rendelkezett, mint bármely más ember. (Ezért maradtak apokrif mesék a gyermekkorában agyaggalambot él?vé változtató Jézusról szóló történetek. Jézus ugyanis nem tett csodákat gyermekkorában, bár „n?tt és er?södött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta”. (Lk. 2, 40) Tudjuk, hogy már tizenkét éves korában „akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein.” (Lk 2, 47) De csodát nem tett, mert a Lélek ereje ilyen módon nem volt vele – a csodatév? er?t csak a pusztában, kapta meg, mint a nyilvános m?ködéséhez szükséges eszközt.)
Szeretjük úgy elképzelni Jézust, mint aki mindent tudott, mindent látott és értett. Jézus azonban nem superman volt. S?t, ha ? nem harcolta volna meg a hit és bizalom jó harcát (is) gy?ztesen értünk, most mi sem tudnánk gy?ztesen megharcolni „a hit jó harcát”, hiszen az csak ?benne lehetséges!
Jézusnak tökéletesen emberi természete volt, ami azt (is) jelenti, – Pál apostol szavai szerint -, hogy „nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a b?nt?l azonban ment maradt.” (Zsid. 4, 15)
Mindannyiunk természetének van egy „árnyékos” oldala. Ide rejtjük önmagunk el?l is, amivel nem szeretnénk szembesülni. Itt gy?lnek elfojtásaink, indulataink, rejtegetett hibáink, erkölcstelennek gondolt vágyaink, stb. (Már Ádám és Éva is így rejt?zik el Isten és önmaguk el?l az édeni állapot összeomlása után. Mi pedig már ebbe születünk bele...) Csak nagyon ritkán engedjük meg Istennek is, hogy Lelke által bevilágítsa ezt a bennünk lév? sötétséget. Így aztán nem jutunk el a helyes önismeretre sem, ennek következtében pedig a rossz kiindulópontból rossz döntéseket hozunk. Istent sem ismerjük, mert – épp az árnyékos oldalunk miatt -, félreértjük ?t is, szándékait is. Fenyeget?nek érezzük ?t vagy követel?z?nek, vagy éppen szeretnénk nagyszakállú mikulásnak látni, aki mindent megenged és folyton ajándékot ad.
Jézus azonban egész életében megengedte az Atyának, hogy az átvilágítsa ?t. Ezért tudatában volt saját emberi természete gyengeségeinek. Értette az ?t ér? kísértések valódi természetét és feldolgozta azokat. Hamis béke helyett engedte a termékeny feszültséget, saját magát is keresztre feszítve, hogy el?ször önmagában gy?zelmet arathasson. (Így öleli át Assisi Szent Ferenc kés?bb a leprást, s vele együtt mindent, amit?l undorodott önmagában és környezetében.) Jézus azért tudta magához hívni kora társadalmának kirekesztettjeit – a pogányokat, a b?nösöket, a vérfolyásosokat, betegeket és ördöngösöket -, mert magából sem rekesztett ki semmit, hanem engedte, hogy Benne a Szentlélek mindent megszenteljen.
A vadállatok és angyalok itt lakoznak a szívünkben. Ugyanazok, akiket Jézus már legy?zött, megszelídített és munkatársaivá fogadott. ?benne lehetünk mi is a „Világosság fiai”, akikben immár nincs semmi sötétség. Jézus gy?zött a gazdagság és sikeresség kísértése fölött éppúgy, mint a vágyak zabolátlan világa fölött. Ezért nyugodtan leülhet a gazdagok lakomáihoz éppúgy, mint engedheti, hogy asszonyok kísérjék. Gy?ztes, szabad mind t?lük, mind a pletykáktól, amelyet jelenlétük okoz. Hiába jön a sátán, hogy felajánlja az „országot, a hatalmat és a dics?séget”, Jézus felismeri, ezek elfogadása hová vezetné emberségét – és nemet mond a pokolba vezet? „széles útra”. A „keskeny utat” választja, és küldetését átelmélkedve készül nyilvános m?ködésére…
Sípos (S) Gyula
Betelt az idő (Mk 1, 14-15)
Márk – milyen mennyei relativitáselmélet! -, egybefogja az időt és a teret és Jézus köré rendezi. A pusztában töltött idő után a Megváltó „belép a történelembe” és örökre megváltoztatja azt.
Mikor? „János elfogatása után”. Hol? „Jézus Galileába ment”. És mit tett? „Meghirdette az Isten örömhírét.”
Az írót nem a valóságos idő – a nyilvános működés fizikai ideje -, hanem a „mennyei időszámítás” érdekli. Jézus ennek adja meg sarokpontját, amikor azt mondja: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1, 14-15) Szó szerinti fordításban: „Betelt az idő, közel jött az Isten királysága, térjetek más felismerésre és higgyetek az örömhírnek!” (Mk 1, 15)
Letelt a várakozás ideje, az advent, vége a sóhajtozás korának. Jézusban Isten érkezett el közénk, ezért ahol Jézus jelen van, ott van Isten királysága. És „búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény?” (Mt 9, 15) Az Ószövetség első könyvétől a Jelenések könyvéig újra és újra felhangzik „örüljetek”! Pál apostol az élet egészére kiterjeszti időben és térben: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” (Fil 4.4) - hiszen Isten térben és időben már mindig velünk van! János apostol pedig Jézust azonosítja az élet teljességével: „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn 1, 2) Sőt, az Atya „mindent általa és érte teremtetett.” (Kol 1, 16) Érte hívatott el Ábrahám, Mózes, Dávid, érte hangzottak el a próféciák, a történelem minden eseménye reá mutat. Jézus tudatában van mindennek és bátran kimondja: betelt az idő – mert itt vagyok köztetek. Ismerjetek fel, lássátok meg, hogy „én vagyok”! Nem habozik kijelenteni – bár tudja, hogy meg akarják kövezni érte - „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (Jn 8, 58) Ez az „én vagyok” hangzott el Mózesnek az égő csipkebokorból Isten önkinyilatkoztatásaként: „Aki van”. (Kiv 3, 14) Öröktől fogva és örökké.
Hallatlan erő és bátorság sugárzik Jézusból. Egész személyiségét és életét kínálja, mint Isten életét és személyiségét. Ennek felismeréséhez és elfogadásához azonban valóban „a gondolkodás megváltoztatására” van szükség. Hiszen minden eddigi hit, szokás, gondolati panel felülvizsgálatra szorul. Minden eddigi tett és vágy újra megméretődik Jézusban. (Az Ő tisztaságához, „szelíd és alázatos szívéhez” mérve pedig mindannyian bűnbánatra szorulunk.) Ő azonban nem vádol, hanem simogat. Nem lesújt, hanem felemel. Nem kirekeszt, hanem beemel Isten országába, amely olyan „közel jött”, hogy immár tapintható, átölelhető és egészen megismerhető. Isten és ember újra együtt sétál, mint egykor az Édenben… Milyen lelkesedés sugárzik majd mindazokból, akik felismerik őt! Amikor így kiáltanak: „Megtaláltuk a Fölkentet!” (Jn 1, 41)
Megtérésünk a mennyei idő betöltődése az életünkbe és életünkben. Péter apostol Joel próféta szavaira hivatkozik, amikor pünkösdkor azt mondja: ezek már az „utolsó napok”, térjetek meg és higgyetek Jézus nevében és töltődjetek be a Szentlélekkel! (ApCsel 2. fejezet) Ebben a betöltődésben pedig a történelmi idő és a mennyei idő szövődik újra össze. És míg a történelmi idő a maga eseményeivel tovább halad előre múlt és jövő között, a mennyei idő immár az örök jelen, amely Jézusban beteljesedett is itt van közöttünk. És ezzel szemben: míg a történelemben már csak az utolsó napok vannak hátra, „amíg a gonoszság pohara betelik”, addig a mennyei időben hatalmas távlatok nyílnak meg előttünk: az örök élet végtelen ideje és lehetőségei.
Sípos (S) Gyula
Küldetés és beteljesítés
Jézus az Ige, aki „testté lett, és közöttünk élt.” (Jn 1, 17) Nem csoda tehát, hogy küldetését – beteljesítését - is az ószövetségi igék fényében szemlélte.
„Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. S elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” (Lk 4, 18-21)
Jézus eljött, hogy beteljesítse Isten előre kijelentett igazságát a Messiásról. Tudatosan tette, ahogy Máté is bemutatja: „Amikor beesteledett, sok ördögtől megszállt embert vittek hozzá. Szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és mind meggyógyította a betegeket, hogy beteljesedjen Izajás jövendölése: „Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket.” (Mt 8, 16-17) Pál apostol is az addig leírt prófétai szavakra hivatkozik, amikor így mutatja be Jézust: „Akkor így szóltam: Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van.” (Zsid 10, 7)
Jézus rendkívüli tudatosságát és összeszedettségét mutatja, hogy egészen a halála pillanatáig kontrollálta az eseményeket. A keresztúton haldokolva még beszél a síró asszonyokkal, elrendezi édesanyja sorsát, hogy aztán kijelenthesse: „beteljesedett” – megtett mindent, a mű készen áll az Atya dicsőségére és az emberek javára.
Ennek a rendkívüli tudatosságnak a szolgálatában áll a pusztai tartózkodása is. E negyven nap alatt újra átelmélkedi a kitűzött célt, és az ehhez szükséges eszközöket. Mivel magában egyesíti a szolgálatokat és a karizmákat, ezekből választja ki azt, ami szolgálatához szükséges és elégséges. Nem sziporkázik, nem használ mindent, még ebben is rejtőzködik. Tanítványainak éppen ezért mondhatja: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” (Jn 14, 12-14) Ugyanezt igazolja az általa elküldött szentlélek ajándékaiban és karizmáiban is. Hiszen van olyan karizma, amelyet Ő nem használ, de tanítványainak mégis rendelkezésére bocsátja. Hiszen minden Tőle származik! Szolgálatában Ő az Atya küldötte, mindenki apostola. Ő a legnagyobb próféta, aki minden igazságot kijelent és beteljesít. Ő az élő Ige, aki evangelistaként meghirdeti az Örömhírt és tanítóként tanítja annak igazságait. Ó a jó pásztor és az örök főpap. És Ő az, aki jelekkel és csodákkal igazolja örök igazságait. Így hát, amilyen szolgálatot Ő nem tett, az nem is létezik.
Jézus Krisztus az igében mintegy tükörben szemléli magát, hogy magára, mint Igére ismerjen. („A valóság Krisztusban van” – írja Pál a kolosseieknek (Kol 2, 17). Mi is csak benne szemlélhetjük önmagunkat reálisan.) És amit felismer, azt beteljesíti.
A pusztában töltött felkészülési idő mintegy koronája az előző harminc évnek. Jézus immár teljesen készen áll arra, hogy végighaladjon az örök időktől fogva előre elrendelt úton, s így ég és föld előtt meghirdesse és jelenvalóvá tegye az Atya királyságát közöttünk.
Sípos (S) Gyula
Meghívás és tanítványság (Mk 1, 16-20)
"A párhuzamos evangéliumi helyekből tudjuk, hogy ennél azért hosszabban játszódott le a történet – és ez rámutat a meghívás és elhívás közötti különbségre is."
Márk evangelista nem pszichologizál. Nem próbálja megmagyarázni, Jézus miért csak János elfogása, „átadatása” után, és miért Galileában hirdette először az örömhírt. Talán a lenézett galileaiak még fogékonyabbak, szabadabbak voltak, mint a szokások és törvények által jobban satuba szorított, erősebb felügyelet alatt élő júdeaiak? Csak találgathatunk. Az evangelista nem részletezi a meghívás és tanítvánnyá válás folyamatát sem. Egyszerűen leírja: „Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András - halászok lévén - épp hálót vetnek a vízbe. Jézus ezt mondta nekik: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.” Rögtön otthagyták hálójukat és követték. Alig ment valamivel tovább, megpillantotta Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hálót szedték rendbe a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat Zebedeust, halászlegényeivel a bárkában, és a nyomába szegődtek.” (Mk 1.16-20)
A párhuzamos evangéliumi helyekből tudjuk, hogy ennél azért hosszabban játszódott le a történet – és ez rámutat a meghívás és elhívás közötti különbségre is. János szerint először Keresztelő János tesz tanúságot két tanítványának, akik közül az egyik András, Simon (Péter) testvére: „Íme, az Isten Báránya!” (Jn 1, 36) Erre azok elkezdik követni Jézust, aki ezt észreveszi, majd egy rövid párbeszéd után meghívja őket magához. Ott is maradnak nála aznap. Másnap András találkozik testvérével, Simonnal, és most már ő tesz tanúságot: „Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!” (Jn 1, 41) Így áll előttünk a tanúságtételek és tanúságtevők sora, amely a Kinyilatkoztatás kezdetéig megy vissza, és folytatódik előre egészen az idők végéig.
Sok követője van Jézusnak, és még sok is lesz, aki bekapcsolódik a tanúságtételeknek ebbe a láncolatába. Illik ide Jézus mondása: „Sokan vannak a meghívottak” – hiszen Ő tulajdonképpen mindenkit hív Isten királyságába – de a teljes megértéshez figyelnünk kell a folytatásra is: „de kevesen a választottak” (Mt 22, 14). Hiszen Jézus körül időnként annyian tolongtak, hogy még enni sem tudott tőlük! Ők mind meghívottak voltak, de nem mind kiválasztottak. Jézus segítette őket, meggyógyította és az igaz élet útjára vezette őket. Keletkezhet azonban egy pillanat, amikor hirtelen megváltozik a kapcsolat minősége. Ezt legjobban ezt a gazdag ifjúval való párbeszédnél figyelhetjük meg: „Jézus ránézett és megkedvelte. „Valami hiányzik még belőled - mondta neki. - Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!” (Mk 10.21) Jézus „ránéz” – ahogy csak Isten nézhet és láthat bennünket -, és „megkedveli” őt. És mert „megkedveli”, elhívja, kiválasztja őt a tanítványai közé.
Ugyanez történik a galileai tónál. Jézus „megkedveli” ezeket az egyszerű halászokat, kiválasztja őket a sokaságból, hogy az ő tanítványai legyenek. De nem a semmibe hívja őket, és nem feladat és küldetés nélkül teszi. Épp ellenkezőleg! Megmutatja nekik, hogy valódi természetük csak az Istentől való elhívásban bontakozhat ki teljesen. Mindaz amit eddig tettek – halászok voltak -, csupán árnyéka, ha úgy tetszik, a történelmi helyzet „kényszere” volt életükben. Ide születtek, ezt tanulták, ebből éltek. De most Jézus kiragadja őket a meghívás által ebből a „történelmi kényszerből”, hogy szabad döntésük, igenjük árán beléphessenek a „szabadság tökéletes törvényébe” és világába: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.”
Nem tudjuk, hány embert hívott meg Jézus kezdetben, de tudjuk, hogy voltak, akik visszautasították hívását, miként a gazdag ifjú is. Azt is tudjuk, hogy voltak, akik maguk ajánlkoztak, de a Messiás – ismerve valódi természetüket -, figyelmeztette őket, jól gondolják meg, mire vállalkoznak. „Akkor odalépett hozzá egy írástudó és azt mondta neki: „Mester, követlek téged, bárhová mégy is.” Jézus így válaszolt: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8, 19-20) És azt is tudjuk, hogy volt, akit Jézus a legbelsőbb tanítványi körébe választott, és mégis árulója lett, pedig Krisztus figyelmeztette: „Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Mk 14, 21)
Márk a hangsúlyt azonban most azokra helyezi, akiket Jézus elhívott, akik meghallgatták hívását és – nem titkolva bukásaikat sem -, „mindenüket otthagyva követték Őt”. Ezek küldetést kaptak és szolgálatot Istentől, és ráadásul örök életet…
Sípos (S) Gyula