Lehet-e büntetlenül szeretni? (Mk 2, 15-17)
Jézus eljött, hogy megmutassa az Atya túláradó szeretetét gyermekei, az emberek iránt. Ezért tanította:
„Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Mt 5, 44-45) És ha csak tanította volna, még nem történt volna semmi baj. Egyike lehetett volna hazája bölcseinek, akik okos és megfontolandó dolgokat mondanak, amiket időnként – hiszen mindig nem lehet, az „élet realitásai” már csak ilyenek – érdemes is megfogadni és követni. Követői sokasodtak volna, közmegbecsülést szerezve önmaguknak és neki is, hosszú élete folyamán.
Jézust azonban nem érdekelte az emberi elismerés. Ő nem pusztán tanítani jött az igazságot, hanem maga volt az Igazság – így az Igazság életét élte. Mi azonban csak a kisbetűs igazságokat szeretjük, amely nem hatol önigazultságunk erődítményei mögé. A kisbetűs igazságokat, amelyek erősítik pozitív önképünket. Amelyektől „mi” lehetünk a rendes emberek, és „azok” pedig a kívülállók, a bűnösök, vámosok és pogányok. Ami nem rendíti meg vallásos szokásainkat, nem szembesít képmutatásunkkal, hanem megadja nekünk azt az elismerést, amire oly nagyon vágyunk. Ezért Jézus élete valóban botránykő lett, szeretetteli lakomája a közös asztalnál pedig a megosztozás helyett a megosztás és elkülönülés nyilvánvalóvá válása.
„Követték őt a farizeusok közül való írástudók is, és amikor látták, hogy bûnösökkel és vámosokkal eszik, megszólították tanítványait: „Miért eszik és iszik együtt a vámosokkal és a bűnösökkel?” Jézus meghallotta és így válaszolt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mk 2, 15-17)
Megtehették volna a farizeusok és írástudók, hogy reménységgel tekintenek a lakomára, és ebben a megújulás jelét látják. Jelet, amikor „a farkas és a bárány együtt legel”. Ha fájt volna a szívük tévelygő és bűnös testvéreik miatt, örömmel vették volna Jézust, aki áttöri az őket elválasztó falakat és lehetőséget teremt a kiengesztelődésre és párbeszédre. Felismerték volna, hogy ők maguk is bűnösök, akik épp azért kapaszkodnak törvényeikbe, hogy az megtartsa őket saját gyengeségeikkel szemben.
De nem ezt tették. Féltékenységük és önigazultságuk miatt már nem ők akartak Isten képére és hasonlatosságára formálódni, hanem az Urat akarták a maguk képére és hasonlatosságára formálni. „Miért eszik velük” – kérdezték, de ez nem a tudatlanság vagy a kíváncsiság kérdése, hanem a megítélésé. „Miért eszik, amikor tudhatná, hogy ezek bűnösök, akiktől el kell különülni?” Egy másik szentírási történetben Simon farizeus meg is fogalmazza ezt, amikor a bűnös nő megmossa Jézus lábát: „Mikor ezt a farizeus házigazda látta, így szólt magában: „Ha próféta volna, tudná, hogy ki és miféle az, aki érinti: hogy bűnös nő.” (Lk 7, 39) Valóban, egy bűnös ember érintése tenne minket tisztátalanná és bűnössé? A törvényekből akár ez a válasz is kiolvasható, ahogy az ellenkezője is. Ezért Jézus világosan tanítja: „A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás.” (Mt 15, 19) (Ezért igaz a tanítás, hogy aki a szívében gonoszat gondol a másikról, az már gyilkos.)
Jézus ismeri szívük indulatait, de nem ítélkezik. Válaszával – nem az igazakat jöttem hívni… - meg akarja őket nyerni ügyének. Bár lehetne kissé gúnyosan is érteni szavait – ti igazaknak gondoljátok magatokat, pedig… - de én nem hiszem, hogy Ő gúnyolódott volna. Őszintén vágyott rá, hogy mindenkit megnyerjen az Igazságnak. Sajnos vágya elutasításra talált, és talál mindmáig sokaknál. Elutasításra talál, mert ha elfogadnák Jézus ajánlatát, az fájdalmas következményekkel is járna. Az önismeret útja rögös, és bizony nem könnyű szembenézni sérült, töredezett és bűnös valónkkal. És ha ezt nem vállalja a meghívott, szíve indulatait könnyen áthárítja arra, aki erre a keskeny útra meghívta őt.
Lehet-e büntetlenül szeretni? Nem lehet. Aki szeret, az előbb-utóbb szenved. Mert szeretetét elutasítják. Mert szavait meghamisítják, tetteit félremagyarázzák. Bűneiket ráterhelik. Végül meggyilkolják, hogy ne kelljen szembesülniük saját gyilkos indulataikkal. Így válik aztán mégis nyilvánvalóvá, hogy ők a gyilkosok…
Jézus tudta ezt. És vállalta – értük. Értünk…
Sípos (S) Gyula
A böjtről (Mk 2, 18-20)
"Érthető ez, hiszen kollektív emberi tapasztalat, hogy indulataink, vágyaink, érzékeink képesek egészen szétfeszíteni személyiségünk „kereteit” és szétesetté, eltékozolttá tenni életünket."
Nincs olyan komolyan vehető vallás a világon, amelynek ne lenne szerves része a böjt, mint a lemondás, az önfegyelmezés és aszkézis része. Érthető ez, hiszen kollektív emberi tapasztalat, hogy indulataink, vágyaink, érzékeink képesek egészen szétfeszíteni személyiségünk „kereteit” és szétesetté, eltékozolttá tenni életünket. Ezért benső erővel, „lelki erővel” meg kell fegyelmezni magunkat, ha valami „magasabbrendű cél” felé törekszünk.
Minden kisgyermek hamar rádöbben arra, hogy nem elégítheti ki összes vágyait, mert a felnőttek világa nemet mond akaratára. Iskolába kerülvén pedig rádöbbenünk arra, hogy ha csak nem fegyelmezzük magunkat a tankönyvek mellé, elbukunk és nem tudnak kibontakozni a bennünk lévő tehetségek, képességek. De közösségi, családi életet sem tudunk élni, ha mindig csak mi akarunk elöl lenni, akiket mindig kiválasztanak, akik mindig győznek, akiknek mindig igaza van... (Fogyasztói társadalmunk azért megpróbálja fenntartani a „mindent megkaphatsz” illúzióját, de hogy milyen eredménnyel, azt is láthatjuk…)
A zsidó vallási hagyomány is erősen épített a böjtre. Érthető, hiszen a törvény és a próféták sokszor hangsúlyozzák ennek fontosságát. Sőt, Keresztelő Jánosról – aki a Jézus útját előkészítő utolsó nagy „ószövetségi” próféta, s egyben az „Új Szövetség” előkészítője – is ezt olvassuk: „János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül, és sáskával meg vadmézzel élt.” (Mk 1, 6) Nem csodálkozhatunk tehát, hogy mind a vallásos zsidók, mind János tanítványai megdöbbenve nézték Jézus és tanítványai életvitelét.
„János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Ezért akadtak, akik odamentek hozzá és megkérdezték: „Miért van az, hogy János tanítványai és a farizeusok tanítványai böjtölnek, a tieid meg nem böjtölnek?” (Mk 2, 18) János tanítványainak és a farizeusoknak az értetlensége azonban nem a vallási gyakorlatok félreértéséből fakadt, hiszen amit ők tettek, az nagyon helyes volt - a böjtölésben és fegyelmezettségben nyugodtan tanulhatunk tőlük. Értetlenségük oka abban állt, hogy összekeverték az eszközt a céllal, pontosabban: nem ismerték fel, hogy böjtölésük célja ott van közöttük.
A böjt eszköz, hogy testemet megfegyelmezve, személyiségem egésze Isten felé fordulhasson. A cél Isten megtapasztalása, sugallatainak megértése és törvényeinek megtartása. E cél nélkül a böjt csak fogyókúra, hobbi vagy épp önfényező, lelket kevélyítő gyakorlatok sorozata. De mi történik akkor, ha böjtölésem célja, Isten itt van nálam? Vajon csak száraz kenyérrel kínálom, vagy épp lakomát készítek neki?
Jézus válasza alkalmat adott a kérdezőknek arra, hogy – ha „van fülük a hallásra” -, megérthessék: a régóta várt Messiás megérkezett és köztük él. Ezért most használják ki a lehetőséget a Találkozásra, amíg lehetséges… „Jézus így válaszolt: „Böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény? Amíg velük a vőlegény, nem böjtölhetnek. De eljön az idő, amikor kiragadják körükből a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mk 2, 19-20)
Mi most kettős időben élünk. Kiragadták körünkből a Vőlegényt, de Ő a Lelke által mégis köztünk él. Ezért szükségünk is van a böjtre és a test fegyelmezésére, ugyanakkor a Szentlélek által már most részt vehetünk az örök lakomán Jézussal. A kettősség eme egységének szép példája a szentmise, ami előtt böjtölünk, hogy aztán a közös asztalnál a lakomán magunkhoz vehessük Őt, aki életet ad mindeneknek.
Sípos (S) Gyula
Új ruha, új szövetség (Mk 2, 21-22)
Jézus csodálatos és megment? vére a keresztfán szétvetette a régi töml?t, amely korlátok közé zárta Istent. Kettéhasadt a szentek szentjét elválasztó „régi ruha”, a falikárpit.
A Szentírás egyedülálló abban a tekintetben is, hogy az nem valamilyen istenek hatalmi játszmáit és a nekik kiszolgáltatott ember manipulációs technikáit mutatja be. Nem praktikus kalauz a szerencse vagy az isteni kegy megszerzéséhez és nem is mitológiai szöveggy?jtemény. A Szentírás olyan dolgot mutat be, ami emberileg elképzelhetetlen, és épp ezért a Biblián kívül ilyen módon meg sem található: hogy Isten, a maga szabad és kezdeményez? akaratánál fogva, szövetséget köt az emberrel. Olyan szövetséget, amelyben els?sorban ? az adó és az ember a kapó fél – tökéletesen megfordítva ezzel a világunkban megszokott hatalmi sorrendet, ahol mindig a kisebb ad a nagyobbnak, a hatalmasabbnak.
Ráadásul, miután az ember megszegi a szövetséget, újra és újra megköti azt. Megköti Ádámmal bukása után. Megköti még Káinnal is, nem fizetve neki gyilkosságáért gyilkossággal. Majd megköti Noéval a vízözön után, és ez a Szövetség is mindmáig fennáll, és minden emberre vonatkozik, mint ahogy a békekötés jelét, a szivárványt is mindenki láthatja.
Szövetséget köt Ábrahámmal majd fiaival, szövetséget köt Mózessel és az egész választott néppel. Él? és megtörhetetlen szövetséget.
Isten nem végez félmunkát. Ha valamivel késik is, az csak a mi szemünkben késés, nála az id?k beteljesítése. Így, amikor „betelik az id?”, elküldi Fiát, a Szövetség zálogát, a Szövetség örök megpecsétel?jét, az áldozati bárányt, hogy „fölötte” meger?sítse a Szövetséget mindenkivel, aki vele szövetkezni akar. És bár megtehetné, hogy mindenkit kényszerít ennek elfogadására, mégis csak ajánlatot tesz: önmagát adja örök zálogul. „Azt tesztek velem, amit akartok.” Ki hinné el, hogy a leghatalmasabb, minden er? birtokosa, Isten, így kiszolgáltatja magát a semminek – az embernek?
Ez elképzelhetetlen, nem is képzelte el soha senki. Isten maga nyilatkoztatta ki nekünk, hogy higgyünk. Ezért ezt a Szövetséget nem lehet emberi módon megérteni. Isten maga is évszázadokon át és a szövetségkötések sorozatán át készítette az erre kiválasztott népet is, hogy képes legyen befogadni Messiását.
Isten minden egyes szövetségkötéssel egyre többet adott magából az embereknek. Egyre mélyebben átjárta ?ket szeretetével, irgalmával, készítve ?ket eredeti hivatásuk – az istenképiség és a vele való közösség -, betöltésére. Ez nem mennyiségi, hanem min?ségi változás. Ahogy a gyermek is feln?vén, bár lényege szerint ugyanaz, mégsem gyermek többé, hanem feln?tt férfi vagy n?. Nem lehet a régi ruháját toldozgatni-foldozgatni, hanem újat kell varrni neki, hozzá méltót. És nyilván nem az új szövetet fogjuk tönkretenni a régi, szakadt ruha kedvéért, hanem az új szövetb?l varrjuk meg az új ruhát. Hozzá ill?t, emberhez méltót.
Ez a ruha, ez a Szent-b?l sz?tt új köntös az Új Szövetség, beteljesedése és tökéletessége minden el?z?nek. Ezért mondja Jézus mindazoknak, akik a régihez, a megszokotthoz, a túlságosan is emberihez akarnak ragaszkodni: „Senki sem varr régi ruhára új szövetb?l foltot. Vagy ha igen, akkor az új szövet kiszakítja a régit és a szakadás még nagyobb lesz. És senki sem tölti az új bort régi töml?be, vagy ha mégis, a bor szétveti a töml?t, és a bor is, a töml? is tönkremegy. Az új bor új töml?be való.” (Mk 2, 21-22)
Jézus csodálatos és megment? vére a keresztfán szétvetette a régi töml?t, amely korlátok közé zárta Istent. Kettéhasadt a szentek szentjét elválasztó „régi ruha”, a falikárpit. A bor pedig kifolyt és megtermékenyítette az egész teremtett világot - az új töml?t, amelyet Isten eredetileg is arra készített, hogy ?t befogadja, gyermekeivel együtt.
Sípos (S) Gyula
Szombat az emberért (Mk. 2, 23-28.)
Az ószövetségi időkben a zsidó népet lustának tartották, mert minden hetedik napon – szombaton -, abbahagyták a munkát és nem dolgoztak...
Ez a rendszeres pihenő teljesen ismeretlen volt a többi nép előtt. Bár természetesen ők is ciklusokra osztották az időt – például tíznapos dekádokra -, de nem volt közöttük előre elrendelt pihenőnap. Akkor pihentek, ha nem volt munka – és a szolgáknak, rabszolgáknak mindig lehetett találni valamit -, vagy ha valamelyik istenségnek ünnepe volt éppen.
A szombat-nap megtartása furcsa és érthetetlen szokás volt, amit ez a furcsa és érthetetlen nép a legnagyobb dologidőben is megtartott. Igen, ez Isten ajándéka volt a kiválasztott népnek, hogy testi és lelki erejét megőrizze, és Istenével a kapcsolatot mindig fenntarthassa.
Az idők során azonban a jótanács eredeti értelme elhomályosult és részben pont az ellenkezőjére fordult. Már nem úgy tekintettek a szombatra mint Isten ajándékára, amit az embereknek adott, hanem mint olyan törvényre, amit tűzön-vízen át be kell tartani, hogy kedvesek lehessünk a Seregek Ura előtt. Így az Isten által adott segítő ajándékból teher, „elvárás”, kényszerű parancs, törvény lett, ami nélkül kedvesek sem lehetünk Előtte. Az Isten iránti szeretet és hűség bizonyítéka így már nem Isten- és a felebarát szeretete lett – amelyet az ószövetségi könyvek is egyértelműen tanítanak -, hanem az „isteni törvények” maradéktalan és rigorózus betartása.
E gondolatmenet kialakulásához hozzájárult az üldöztetések időszaka is, amikor a Törvény iránti hűség tartotta egyben a zsidó nép maradékát. Így juthattak arra a megállapításra, hogy „a mi életünk a törvény” – és annak tökéletes elsajátítása, betartása és betartatása.
De valóban lehetséges a gazdag és szerteágazó életet a törvények keretébe gyömöszölni és ott megtartani? Aligha - mégis megpróbálták. A tévedés legnagyobb áldozatai a farizeusok és azok követői. A törvények szövegéhez való „oktalan” ragaszkodásuk végül szembefordította őket a törvény Adójával. Nem ismerték fel az őket szerető és közéjük érkező Messiást.
Jézus tettei átütötték a törvény szövegéből szőtt rácsokat, hogy utat nyissanak a törvény által védett életnek, a Szeretet életének, amely adni akar, hogy „életük legyen és bőségben legyen”. (Jn 10, 10) Isten válaszol az emberek ínségére és megsegíti őket. Hát még, ha a terített asztalnál ülnek - vajon rájuk parancsol-e, hogy ne egyenek?
„Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai útközben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabad!” De ő megfelelt nekik: „Sose olvastátok, mit csinált Dávid, amikor ínséget szenvedett, és társaival együtt éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, s adott a társainak is.” Aztán ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.” (Mk 2, 23-28)
Az egész teremtett világ és a törvények is az emberért vannak, az ember pedig Istenért. De mindezekben Isten szolgál növény, állat és ember felé. Ezért nem vádolással, hanem hálaadással a szívünkben élünk. Ahogy Pál apostol írja: „Ha hálaadással eszem, miért szidjon valaki azért, amiért hálát adok? Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.” (1Kor 10, 30-31)
Sípos (S) Gyula
Hogy vádat emelhessenek (Mk 3, 1-2)
Ha létezik is objektív valóság, a mi számunkra ez a szívünkön keresztül méretődik meg és nyeri el súlyát az életünkben. És amilyen a szívünk, olyan a világunk...
Akinek a szívében félelem van, a lehulló falevelet is rémítő jelnek látja. Akinek a szíve haraggal teli, mindig talál okot a neheztelésre. Minden gyilkos igazolja önmagát.
Már kezdetben is így volt. A Vádoló is igazolta elszakadását Istentől, és az első emberpár tiszta szívét is képes volt hazugságaival megfertőzni. A hazug szív pedig hazuggá teszi a világot. A legjobb szándék, a legjobb tettek is új, gonosz értelmet kapnak ebben a légkörben. Így történt ez akkor is, amikor az „egyedül tiszta” Megváltó eljött, hogy megmutassa Isten szeretetét.
„Ismét betért a zsinagógába. Volt ott egy béna kezű ember. Figyelték, vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene.” (Mk 3, 1-2) Érdekelte-e ezeket az embereket a béna kezű ember? Nem, mert ha érdekelte volna őket, akkor örültek volna gyógyulása lehetőségének. Érdekelte-e őket Jézus tanúságtétele? Nem, mert akkor igyekeztek volna megérteni őt. Bár a törvény igaz követőinek tartották magukat, de érdekelte-e őket valójában a törvény? Nem, mert ha kutatták volna, Jézus tanítására leltek volna benne.
Figyelték, de „rossz szemmel” nézték őt. Ezért kérdezi egyszer Jézus: „De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?" (Mt 6, 23) Rossz szemmel nézték, elsötétült lélekkel ezeket az embereket csak a saját véleményük, saját elképzelésük érdekelte. Jól kidolgozott ám hamis képet őriztek magukban a világról és Istenről – olyat, ami megfelelt szívük szándékának. Olyat, ahol az Isten és a törvények szeretete vádolással menthető meg. Pedig micsoda ellentmondás – a Vádoló lelkületével védeni Istent!
És Jézus? Milyen egyszerú ett volna neki várni egynapot – akkor nyugodtan gyógyíthatott volna, és még tapsoltak is volna neki. De ha ezt teszi, akkor ezzel elismeri a Vádoló hatalmát a Zsinagóga fölött. Az emberi szívek zsinagógája fölött. Akkor elismerte volna, hogy ez a világ jogosan van az ördög hatalma alatt, és neki – mint vendégnek – alkalmazkodnia kell ehhez. Ez pedig lehetetlen. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 11)
Jézus „ismét”, újra és újra betér a zsinagógába, és kinyilvánítja jelenlétété és hatalmát. Mindezt nem önmagáért teszi, hanem a zsinagógáért, minden ott lévő emberért. E cél érdekében félresöpör minden aggodalmat, minden félelmet, minden ellenvetést. Pontosan tudja, hogy ezzel mintegy maga előtt tolja a harag hullámait, amely egyszer visszacsap rá, hogy eleméssze. Tudja, hogy eljön a sötétség órája – de addig minden pillanatot kihasznál az Atya országának megmutatására. Később ezt mondja: „Amikor naponta ott voltam a templomban veletek, nem vetettetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.” (Lk 22, 53)
Nem az a kérdés, hogy Jézus itt van-e köztünk – hiszen Ő mindig itt van. A kérdés az: milyen lélekkel fogadjuk Őt? Ha pedig Isten Lelke nincs bennünk, a mi világosságunk is csak sötétség…
Sípos (S) Gyula
Állj középre! (Mk 3, 3)
Márk evangéliuma megmutatja, milyen feszült és ellentmondásos körülmények között hirdette meg az Örömhírt Jézus. Azt is láthatjuk, hogy ez az örömhír sokak számára egyáltalán nem az Öröm híre volt, hanem a megbotránkozásé. Ahogy Izajás előre megmondta, valóban „Ő a szentély, a botlás köve és a botránkozás sziklája, Izrael mindkét háza számára, tőr és háló Jeruzsálem lakóinak.” (Iz 8, 14) Sokak számára „megfagyott a levegő”, amikor Jézus megjelent és tanítani kezdett. És valóban „megbotlottak a botlás kövében, amint írva van: A botlás kövét és a botrány szikláját teszem le Sionban, s nem vall szégyent, aki hisz benne.” (Róm 9, 33)
Ilyen feszült és kétértelmű légkörben szólítja meg Jézus az elszáradt kezű embert szombaton a zsinagógában. „Felszólította a béna kezű embert: Állj középre!” (Mk 3, 3) Vajon mit élhetett át akkor ez az ember? Magán érezhette a zsinagóga vezetőjének és az írástudóknak a tekintetét. Talán még intettek is neki, hogy ne tegye. Tudta, hogy ha mégis előáll, akkor részese lesz a botránynak – azt kockáztatja, hogy őt is kitiltják a közösségből. Elfordulhatnak tőle a barátai, a családja. Tisztátalannak bélyegezhetik és törvényrontónak. Ugyanakkor itt volt az előtt az ember előtt, aki meggyógyíthatja őt! „Hátha mégis – hátha mégse…” Hirtelen megértette, hogy most esélyt és reményt kapott egy új, erőteljesebb életre… és kilépett Jézus és a gyülekezet elé.
Mindannyiunk életében lehetnek ilyen pillanatok, sőt, most mi vagyunk azok a béna kezű, „kiszáradt szívű” emberek, akiknek Jézus így szól: „Állj középre!” Nem azért szól, mert szépek vagyunk, okosak vagy tehetségesek. Nem azért szól, mert eleget tanultunk már ahhoz, hogy másokat is oktathassunk. Nem - mi mindig csak tanítványok maradunk és Jézus lesz mindig a Tanító. De ha felvállaljuk ezt a feszültségekkel, akadályokkal és belső konfliktussal is terhelt helyzetet, és kifogások keresése helyett engedelmeskedünk Jézus szavának és „középre állunk” – akkor Jézus Krisztusnak lehetősége nyílik rá, hogy megmutassa rajtunk irgalma és kegyelme nagyságát. Megmutassa nekünk, és rajtunk keresztül az egész világnak.
Nem mi cselekszünk, hanem az Úr cselekszik. Nem mi dicsőítjük meg Őt, hanem Ő dicsőíti meg az Atyát és gyógyít meg minket.
Sokszor nincs erőnk megmaradni egy ilyen feszült helyzetben. Keresünk inkább egy emberi megoldást. Valami olyat, amiben a „kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad”. Talán még Isten is jóváhagyja félmegoldásainkat – de sohasem fogjuk megtapasztalni azt a gyógyító erőt és szeretetet, amit, csak akkor élhetünk át, ha már nem mi cselekszünk, hanem Isten cselekszik bennünk és rajtunk.
Sípos (S) Gyula
Egyenes beszéd (Mk 3, 4-6)
Jézus beszéde nem csapongó szavak összessége. Nem azért beszélt, hogy jelezze, jelen van egy társaságban. Nem beszélt elismerésért, nem beszélt részvétet kunyerálva – és f?leg nem beszélt mellé.
? az él? Ige, szavai az egész világot fenntartó életet hordozzák, ezért nem kerül, nem kerülhet bele semmi okoskodás, céltalan, értelmetlen beszéd. Mondatai akár kérdések akár állítások, behatolnak a szív mélységeibe, hogy nyilvánvalóvá tegyék az igazságot.
A zsinagógában feltett kérdésére - „Szabad szombaton jót, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy veszni hagyni?”- egyenes választ kell adni: igen vagy nem. És pont ez az, ami nem ment a az ott jelen lév?knek: „Hallgattak.” (Mk 3, 4)
A Megváltó el?tt álltak, és ha lett volna bátorságuk, ha csak egy kicsit is nyitva lett volna a szívük, ha csak átsuhant volna rajtuk az együttérzés a béna kez? emberrel szemben – egészen másképp játszódott volna le ez a történet. De nekik fontosabbak voltak a saját kis szó-játékaik, saját igazságaik és önigazultságuk, mint Isten jelenléte.
Jézust az emberek gonoszsága nem akadályozza meg abban, hogy jót tegyen. A benne lakozó „emberszeret? jóság” kiárad a béna kez? emberre – Jézus egy szavával meggyógyítja ?t. Szívének szomorúsága és haragja azonban azokon marad, akik elutasították ?t, az él? Szeretetet. Így válik ketté az igaz és hamis, a sötétség és a fény. Tetteikben nyilvánvalóvá válik, ki hová tartozik. Jézus gyógyít, a farizeusok pedig kivonulnak, hogy gyilkos indulataikat szavakba, kés?bb tettekbe öltöztessék.
„Erre keményszív?ségükön elszomorodva haragosan végignézett rajtuk, majd az emberhez fordult: „Nyújtsd ki a kezed!” Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok erre kimentek, s a Heródes-pártiakkal együtt tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét.” (Mk 3, 5-6)
Mi is megszoktuk már a mellébeszélést, s?t nagy gyakorlatra tettünk benne szert. Tanítják is nekünk hogyan kell ezt csinálni, a „sikeres élethez” meg szinte elengedhetetlen. Ezt éljük meg a reklámokban, a politikában, a gazdasági vagy kulturális életben. Szinte már semmi sem az, aminek látszik. A falánkság „fogyasztói kultúra” lett, a különböz? testi b?nök a „személyiség kibontakoztatása”, a kapzsiság „banki gyakorlat”, a hazugság „reklám” és „politikai marketing”.
Ha azonban olvassuk a Bibliát, az Ige kettéválasztja a sok locsogást, és a b?nt b?nnek, az igazságot pedig igazságnak nevezi. És csak rajtunk áll, hogy mi elfogadjuk-e ítéletét. Döntésünk Jézus mellé állít – vagy az ellenfeleihez. Nincs harmadik út. És most ugyan még megpróbálhatjuk kimagyarázni magunkat, de egyszer mindenképpen ott fogunk állni el?ttre, és akkor már nem bújhatunk szavaink mögé…
Sípos (S) Gyula
Választás (Mk 3, 7-8)
„Jézus tanítványaival visszavonult a tó partjára. Nagy tömeg követte Galileából, Júdeából, Jeruzsálemb?l, Idumeából, a Jordánon túlról, Tírusz és Szidon környékér?l szintén nagy tömeg gy?lt köréje, mert oda is eljutott a híre, hogy milyen nagy dolgokat visz végbe.” (Mk 3.7)
El?ször Jézus megy az emberek közé, hogy hirdesse az Örömhírt. Ezt egészen halála pillanatáig sem adja fel. Amikor már nyilvánvaló, hogy „halálra keresik”, akkor is felmegy – titokban -, Jeruzsálembe, hogy hirdethesse – nyíltan - az Atya üzenetét a templomban. Megváltásunk érdekében mindig Isten a kezdeményez? fél. ? az, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16) Isten hajlandó a legvégs?kig elmenni, értünk, emberekért. Tette azonban nem zsarnoki utasítás, parancs, hanem baráti kezdeményezés, felhívás a hitre, „hogy örökké éljünk”.
Jézus feln?ttként kezel minket, és így kínál alkalmat a hozzá csatlakozásra. Ezért az Örömhír meghirdetése után mindig „visszavonul”, és ezzel megadja a választás és válaszadás lehet?ségét hallgatóságának. ? ugyanis a mi szabad elkötelez?désünket várja. Nem akar félelemmel, er?szakkal sereget toborozni magának – ezek nem az ? módszerei. Arra vágyik, hogy az emberek szabad akaratukból csatlakozzanak hozzá.
Jézus „visszavonult a tó partjára”, és „nagy tömeg követte” ?t. Ezeknek az embereknek, akik hozzá mentek, nem volt túlságosan mély a hitük, a válság pillanataiban el is hagyják majd ?t. Mégsem volt hiábavaló a Magvet? magvetése, mert Pünkösdkor ezek az emberek ott lesznek majd az els? megtér?k, visszatér?k között!
Jézus megérti kíváncsiságukat, megérti gyengeségüket, kiszolgáltatottságukat is. Megérti, hogy sokan csak a látványosság miatt jönnek, mert „eljutott a híre, hogy milyen nagy dolgokat visz végbe”. Hiszen éppen ezt akarta!
Jézus „visszavonul”, személyében is visszahúzódik, hogy ezzel lehet?séget és szabadságot adjon az ?t követ?knek. Akik odamennek, ott már nem kell félniük az elöljárók rosszalló tekintetét?l. Könnyebben megnyílnak, és testi problémáikkal együtt feltárják megsebzett szívüket is a Megváltónak.
Ott vannak Jézus körül, akik ?t választották. Gyengék, sebzettek, tétovák, kíváncsiak. Szegények. Képzetlenek. Nem dicsekedhetnek sem er?s hittel, sem különösebb buzgósággal. Még nagyon sokszor el fognak bukni, mire teljesen megértik és magukévá teszik a Messiás tanítását. De Jézust választották, és ezért Isten is ?ket választotta. Nem véletlenül írja Pál apostol – aki pedig tanult volt és okos, jó családból való és ráadásul a „világ krémjéhez tartozó” római polgár: „Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az el?kel?. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ el?tt gyönge, hogy megszégyenítse az er?seket, s ami a világ el?tt alacsonyrend? és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.” (1Kor 1, 26-28)
Nekünk sem szabad elcsüggednünk, ha magvetésünk látszólag kevés eredményt hoz. Akkor sem, amikor rádöbbenünk elkötelezettségünk gyengeségére. Minden egyes szembesülésünk a b?neinkkel egy újabb lehet?ség a még szorosabb köt?désre Jézus Krisztushoz. Jézus nem csodát vár t?lünk – az az ? m?faja -, hanem azt, hogy újra és újra ?t válasszuk. Menjünk ki hozzá a „tó partjára” – mert ez a növekedés útja…
Sípos (S) Gyula
A Jel (Mk 3, 10-12)
Figyelmeztet? lehet számunkra, ahogy kora vallási vezet?i fogadták Jézust. Vitatkoztak vele, mindenáron rá akarták bírni saját nézeteik elfogadására és követésére – azaz emberi gondolatok és vágyak alá akarták vetni Istent...
-, és többször is égi jelet kértek t?le, hogy ezzel is próbára tegyék. Valójában azonban maguk estek próba alá és el is buktak benne. Jézus ugyanis maga volt az eleven Jel, aki zavar és árnyék nélkül, tökéletesen „jelzi” Istent, az Atyát. Err?l tanúskodtak szavai, tettei, egész élete. Ha pedig Isten megjelenik a teremtményei között, szükségszer?, hogy mindenki odamenjen Hozzá. ? az Élet, és akiben élet van, az vonzódik saját forrásához, akib?l és aki által élete lehet. Jézus pedig úgy is viselkedik, mint Életadó.
„Sokakat meggyógyított, úgyhogy akiknek volt valami bajuk, mind ott tolongtak körülötte, hogy legalább megérinthessék. A tisztátalan lelkek pedig, mihelyt meglátták, elé vetették magukat, és elkezdték kiáltozni: „Te az Isten Fia vagy!” De ? keményen rájuk parancsolt, hogy ne vigyék szét a hírét.” (Mk 3, 10-12)
Nem csak a tiszták, nem csak az ép erkölcs?ek, nem csak azok, akiknek valami gondjuk volt, hanem – legalább egy id?re -, mindenki „ott tolongott” körülötte. Azok is odamentek, akiknek „saját érdekükben” a lehet? legmesszebbre kellett volna futniuk – még a megszállottak is Hozzá futottak!
Senki nem kerülheti el, hogy Teremt?je elé, és ítélet alá kerüljön. Beszéltünk már Jézus rejt?zködésének okairól, most csak hozzátennék még egyet, ez pedig Isten irgalmából fakad. ? ugyanis késleltetni szeretné az ítélet id?pontját, hogy id?t adjon a megtérésre. Ahogy már Jeremiásnak kijelenti az Úr: „Hátha szót fogadnak és megtérnek gonosz útjaikról; akkor én is megbánom azt a veszedelmet, amelyet rájuk akarok hozni tetteik gonoszsága miatt.” (Jer 26, 3)
Jézus az Irgalom Jele közöttünk. Gyógyít, szabadít, megválaszol minden kérdést, kiáll minden próbát. Bár rá irányul a figyelem, a középpontban mégis azok vannak, akik hozzá mennek: vajon megértik-e Isten hívó szavát? Vajon elfogadják-e az Atya irgalmasan kinyújtott kezét Jézus Krisztusban, vagy megátalkodnak és végleg elfordulnak T?le?
Ha még a tisztátalan lelkek sem tudták megállni, hogy Isten Fia elé ne vessék magukat, akkor nekünk is meg kell ezt tennünk: Jézus, Te valóban az Isten Fia vagy, a Te tanításod Lélek és Élet – kérlek, bocsáss meg nekem, és segíts, hogy tebenned egészen otthonra találjak!
Nem kétséges, hogy ha így imádkozunk, Isten könyörül? szeretete kiárad ránk és átemel minket az életbe. A teljes életbe és az örök életbe.
Sípos (S) Gyula
A bárka (Mk 3, 9)
Azt olvashatjuk, hogy amikor Jézus megkezdte nyilvános m?ködését, sok beteget meggyógyított és csodákat tett. Ennek következtében olyan sok ember gy?lt köréje, hogy Jézus...
„szólt tanítványainak, tartsanak készenlétben egy bárkát, nehogy a tolongó tömeg agyonnyomja.” (Mk 3.9) Ha err?l az egy kis mondatról elmélkedni kezdünk, megláthatjuk, milyen gazdag tartalmat fedez fel az Egyház a Szentlélek által a Szentírás igéiben.
Nagyon egyszer? módon kezdhetjük a szavak és a mondat szó szerinti értelménél. Elgondolkodhatunk Jézus el?relátásán, ahogy igyekszik egy helyzetet nyugodtan és egyszer?en megoldani úgy, hogy az emberekkel is szót tudjon váltani, s ugyanakkor ne történjék semmilyen baleset, sérülés. Védi önmaga és védi az emberek életét is. Tudja, hogy küldetését végig kell vinnie, és azt nem veszélyeztetheti sem emberi lelkesedés, tolongás, sem elhamarkodott emberi cselekedetek.
Jellemz? az is, hogy bár egyedül is meg tudná oldani a helyzetet – hatalmának szavával megállíthatná az egész tömeget, mint ahogy a Gecsemáné kertben is tette -, mégis emberi munkát, tanítványai segítségét igényli. Jézus ugyanis csak akkor él csodatév? er?vel, ha más módot nem talál az emberek megmentésére. Ez történik nagycsütörtökön, amikor érte jönnek katonai hatalommal. Követ?it is el akarják fogni – a törvény szerint ugyanis a hamis messiás követ?ire is halál várt. Ezt a Messiás nem engedi. „Amikor azt mondta: „Én vagyok”, meghátráltak, és földre rogytak. Jézus ezért újra megkérdezte: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” - felelték. Erre Jézus így folytatta: „Mondtam, hogy én vagyok. De ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” Így beteljesedett, amit mondott: „Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál.” (Jn 18, 6-9)
Jézus ma is azt kéri t?lünk, hogy tartsunk készenlétben egy bárkát neki. Ez a bárka legel?ször is a szívünk. Itt kell védenünk, óvnunk az ? jelenlétét, szavainak tisztaságát. A világ ugyanis most is tolong, nyüzsög, harsog, és a zavaros események könnyen elfedhetik az Úr tiszta jelenlétét. Nekünk pedig tiszta térre van szükségünk, ahol Jézus jól látható, szavai könnyen megérthet?k számunkra. Így nyeri el teljes értelmét a Szentírás tanítása: „Nagy gonddal ?rizd a szívedet, mert hiszen bel?le indul ki az élet.” (Péld 4, 23)
Másodsorban bárka a családunk, a közösségünk és maga az Egyház. A tanítványok közössége képes csak arra, hogy Jézus életét közöttünk megoltalmazza. Ilyen értelemben nincs magányos kereszténység. Az Egyház ?rzi a tiszta tanítást és az Egyház gondoskodik annak maradéktalan továbbadásáról. Az Egyház, és benne mi vagyunk a bárka, amely hordozza és felmutatja Isten igazságát a tolongó tömegben.
Különleges módon bárka Mária, Jézus édesanyja. ? az Él? Tabernákulum, amely emberileg legteljesebben hordozta magában a testté lett Igét. Most is ezt hordozza, hozza el, közvetíti felénk. Márián az égi bárkán keresztül Jézus Krisztus tanítása jön el újra és újra hozzánk. Ezért figyelemmel kell hallgatnunk mindazt, amit üzen nekünk életével, tetteivel, illetve a hiteles magnkinyilatkoztatásokon keresztül is.
Nem feledhetjük, ma is ugyanaz a helyzet, mint régen: akár buzgalomból, akár kíváncsiságból, akár önös érdekb?l, akár ellenséges érzület miatt, de a tömeg most is képes arra, hogy „agyonnyomja” Jézus szavát, jelenlétét közöttünk. Nekünk pedig készen kell állnunk arra, hogy ezt minden módon megakadályozzuk, és el?segítsük, hogy Isten szava világosan és pontosan eljuthasson mindenkihez.
Sípos (S) Gyula
Meghívottak és kiválasztottak (Mk 3, 13.)
Jézus egy helyen azt mondja: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,14) A „sokan vannak” mondást szeretjük úgy érteni: mindenki. Érthető így is, hiszen a Megváltó maga kiált fel így: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok - én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28) Isten mindenkit meghívott az üdvösségre, a mennyegzős lakomára, a közös asztalhoz. Elóször a kiválasztott népet hívja – a zsidó népet, a törvény örzőjét, a Messiás test szerinti népét. Ez a meghívás végső soron kudarcot vall. Ezért mondja Jézus a példabeszédben: „Aztán (a király) így szólt szolgáihoz: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek ezért ki az útkereszteződésekre, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre!” (Mt 22, 8-9)
A meghívás kudarcot vall, de az „örök meghívólevél” Jézus Krisztusban mindenkinek szól. Pál apostol logikusan végigviszi ezt a gondolatsort: „Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? S hogyan hirdesse az, akit nem küldtek? Ezért meg van írva: „Milyen kedves a jövetele annak, aki jó hírt hoz.” (Róm 10, 13-15)
Szolgák kellenek, akik elviszik a „jó hírt”, a meghívót Isten országának mennyegzős lakomájára minden embernek. Jézus kiválaszt erre embereket – ahogy a földi királyság nyelvén mondanánk – a „személye körüli szolgálatra”. Márk megmutatja, hogy Jézus nyilvános szolgálatában az első nagy csodák után eljön az idő, amikor ezt a szűkebb testvéri közösséget maga köré gyűjti a Messiás. „Ezután fölment a hegyre, és magához hívta azokat, akiket akart. Azok hozzá mentek.” (Mk 3, 13)
Jézus választ. Senki sem lehet pusztán a saját akaratából Jézus közvetlen munkatársa. Isten nem a mi személyes ambícióinkat nézi – bár azokat is megtisztítja és gyümölcsözővé teszi -, hanem egyrészt a szükséget, amelyet egy munkatárssal, egy szolgálattal be lehet tölteni. Az első korintusi levélben (12. fejezet) Pál apostol hosszasan magyarázza a közösség tagjainak a különböző szolgálatokat (apostoli, prófétai, tanítói, stb.) a különböző lelki adományokat és karizmákat (nyelveken szólás, gyógyítás, prófétálás, stb.) és azt, hogy mindez az „egy test”, „Krisztus teste”, az Egyház javára adatott. Mindenki javára. Tehát Jézus Krisztus kiválasztása egy szolgálatra mindig ezt a nagyobb munkát és nagyobb felelősséget jelenti. (Akinek többet adnak, attól többet is kérnek számon.)
Másrészt a kiválasztás alapja nem csupán egy adott szükség betöltése, hanem Isten titokzatos és megmagyarázhatatlan szeretete is, amellyel az emberek, és kiválasztottan néhány ember felé fordul. Sohasem felejthetjük el, hogy Isten nem valami elvont idea, személytelen „szeretet”, hanem élő személy! Csodálatos példája ennak Jézus beszélgetése a gazdag ifjúval. Az evangélium így írja: „Jézus ránézett és megkedvelte.” (Mk 10, 21) Szeretetre gyulladt iránta. Néha teljesen érthetetlen, mi motiválhatja Jézust? A kortársai sem értették – és meg is botránkoztak benne -, miért választott ki a Messiás egy vámost, tanulatlan halászokat, vagy épp egy lázadót.
Talán sok más embert is kiválasztott – mint ahogy egy népet is -, de sokan nem válaszolnak a hívására. Mit tehet ilyenkor az Isten? Lehetetlen lenne leírni, hogy ezeknél az embereknél „Isten kudarcot vallott” – ha nem tanúskodna a kudarc fájdalmáról a Szentírás. És azt is el kell ismernünk, hogy időnként mi is kudarcot vallunk, mert vágyaink, elképzeléseink nem egyeznek Isten akaratával.
Márk evangéliuma egyszerű szavakkal számol be arról a csodálatos pillanatról, amikor összecseng az isteni és emberi akarat: „Azok hozzá mentek.” (Mk 3, 13) Elképzelem magamban, ahogy a tömegből előszólított emberek mennek fel a hegyre, Jézus után. Milyen várakozásteli izgalom járhatta át a szívüket! Milyen csodálatos remény, hiszen a Messiás munkatársai lehetnek! Kiválasztottak! És talán volt bennük szorongás is: képes vagyok megfelelni ennek az elhívásnak?
Márk nem akar emberi lelkiállapotok felett merengeni – ezt meghagyja nekünk. Ő megmarad az isteni döntés és az emberi válasz szűkszavú rögzítésénél. Nekünk azonban lehetőségünk van rá, hogy – épp az Evangélium szavain elmélkedve -, bepillantást nyerhessünk az eseményekbe, és ezeken keresztül feltáruljanak előttünk Isten életének a titkai, ahogy azt megosztotta velünk. A kiválasztottakon keresztül, minden meghívottnak.
Sípos (S) Gyula
