Állj középre! (Mk 3, 3)
Márk evangéliuma megmutatja, milyen feszült és ellentmondásos körülmények között hirdette meg az Örömhírt Jézus. Azt is láthatjuk, hogy ez az örömhír sokak számára egyáltalán nem az Öröm híre volt, hanem a megbotránkozásé. Ahogy Izajás előre megmondta, valóban „Ő a szentély, a botlás köve és a botránkozás sziklája, Izrael mindkét háza számára, tőr és háló Jeruzsálem lakóinak.” (Iz 8, 14) Sokak számára „megfagyott a levegő”, amikor Jézus megjelent és tanítani kezdett. És valóban „megbotlottak a botlás kövében, amint írva van: A botlás kövét és a botrány szikláját teszem le Sionban, s nem vall szégyent, aki hisz benne.” (Róm 9, 33)
Ilyen feszült és kétértelmű légkörben szólítja meg Jézus az elszáradt kezű embert szombaton a zsinagógában. „Felszólította a béna kezű embert: Állj középre!” (Mk 3, 3) Vajon mit élhetett át akkor ez az ember? Magán érezhette a zsinagóga vezetőjének és az írástudóknak a tekintetét. Talán még intettek is neki, hogy ne tegye. Tudta, hogy ha mégis előáll, akkor részese lesz a botránynak – azt kockáztatja, hogy őt is kitiltják a közösségből. Elfordulhatnak tőle a barátai, a családja. Tisztátalannak bélyegezhetik és törvényrontónak. Ugyanakkor itt volt az előtt az ember előtt, aki meggyógyíthatja őt! „Hátha mégis – hátha mégse…” Hirtelen megértette, hogy most esélyt és reményt kapott egy új, erőteljesebb életre… és kilépett Jézus és a gyülekezet elé.
Mindannyiunk életében lehetnek ilyen pillanatok, sőt, most mi vagyunk azok a béna kezű, „kiszáradt szívű” emberek, akiknek Jézus így szól: „Állj középre!” Nem azért szól, mert szépek vagyunk, okosak vagy tehetségesek. Nem azért szól, mert eleget tanultunk már ahhoz, hogy másokat is oktathassunk. Nem - mi mindig csak tanítványok maradunk és Jézus lesz mindig a Tanító. De ha felvállaljuk ezt a feszültségekkel, akadályokkal és belső konfliktussal is terhelt helyzetet, és kifogások keresése helyett engedelmeskedünk Jézus szavának és „középre állunk” – akkor Jézus Krisztusnak lehetősége nyílik rá, hogy megmutassa rajtunk irgalma és kegyelme nagyságát. Megmutassa nekünk, és rajtunk keresztül az egész világnak.
Nem mi cselekszünk, hanem az Úr cselekszik. Nem mi dicsőítjük meg Őt, hanem Ő dicsőíti meg az Atyát és gyógyít meg minket.
Sokszor nincs erőnk megmaradni egy ilyen feszült helyzetben. Keresünk inkább egy emberi megoldást. Valami olyat, amiben a „kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad”. Talán még Isten is jóváhagyja félmegoldásainkat – de sohasem fogjuk megtapasztalni azt a gyógyító erőt és szeretetet, amit, csak akkor élhetünk át, ha már nem mi cselekszünk, hanem Isten cselekszik bennünk és rajtunk.
Sípos (S) Gyula
