Kultúra
Pipás Gyurka
Pipás Gyurka két dologról volt ismert a faluban. Az egyik a kinézete. Mindig ugyanabban az ötven éve divatos viseletben járt. Hosszú szárú csizma, a hozzávaló passzentos, de bő combú lovaglónadrág, kabát, kalap - illendően zsíros, kosztól egyszínű mind. Vizet, szappant sem a ruha, sem a gazdája évek óta nem láthatott. Ápolatlan haj és gyér szakáll, no meg az elmaradhatatlan pipa.
Még épp csak jött-ment beköltözöttek voltunk a faluban, így aztán sejtelmem sem volt, hogy kihez tartozik, miből él – de valamiből biztosan, mert különben nem lehetett volna ismert arról a másik dologról, hogy olyan részegre a környéken senki nem tudta inni magát, mint ő. De annyira, hogy egyszerűen összeesett az út közepén és felkelni sem tudott. Csak feküdt a tócsában, amelyik belőle forrásozott – hogy ilyen finom szavakkal fejezzük ki magunkat. Büdös és koszos csavargó volt na – hogy nyíltan beszéljünk. (Amikor később meghalt, azt mondták, még ötven éves se volt – de hússzal többnek látszott koránál.)
Történt egyszer, hogy épp a fiammal sétáltam az utcán. A nagyfiammal, aki akkor még csak a kisfiam volt, az első, és addig egyetlen, aki megszületett. Kétéves volt talán, gyönyörű szép és okos kisgyerek. Olyan büszke voltam rá, direkte azért sétáltam vele, hogy mutogathassam! Ahogy pedig jöttünk hazafelé, egyszercsak ott feküdt előttünk Pipás Gyurka, kiterülve a járdán. Ahogy szokott. Az emberek meg szépen kikerülték és mentek útjukra. Ahogy szokták. Megszokták.
Hanem énbennem felbuzgott a keresztény vér, felráncigáltam az öreget a földről és elsétáltam vele egy padhoz. Közben meg nagyon büszke voltam magamra, hogy én most a fiamnak is megmutatom, hogy milyen az igaz szeretet. Hadd lássa!
Ahogy rendkívül elégedetten sétáltam tovább, kezemben a kis kezével, egyszercsak megszólalt az Isten a szívemben:
- Add érte (mármint Pipás Gyurkáért) oda a fiadat!
Teljesen felháborodtam. Ezért a koszos és büdös, semmire se jó emberért?! Az én gyönyörű fiamat?! Kizárt dolog! Mire Isten csak annyit mondott:
- Én odaadtam…
- Talán ez volt az első pillanat az életemben, amikor valóban megértettem egy kicsit Isten szeretetéből irántunk. Ő valóban odaadta egyszülött Fiát, Jézust értünk, bűnösökért. Pedig az biztos, hogy a bűneink miatt koszosabbak és büdösebbek voltunk, mint Pipás Gyurka valaha is lehetett. És mégis. Így szeret minket az Isten…
Sípos (S) Gyula
Emlékek családunk asszonyairól
Sípos (S) Gyula: Emlékek
Olyan régóta élek – már negyven is elmúltam -, hogy amikor gyerek voltam, a lúdtalpamra az orvos azt az orvosságot írta fel, hogy sokat sétáljak mezitláb a gátoldalban. Ilyet ma már gyereknek nemigen mondanak. Egyrészt ugye a beton nem gyógyítós. Másrészt meg a gátoldal még meg lenne, de hol vannak a gyerekek?
Így van ez.
Nagymamám nem volt valami okos asszony, a mai mérték szerint. Például épp amikor végre nyugodtan élhette volna nyugdíjas éveit, a pihenés helyett elvállalt minket, árván maradt két unokáját, hogy felneveljen bennünket. Ahogy így visszaemlékezem, sok erőre volt szüksége hozzánk, és sok szeretetre.
De azért nagyinak megvolt a maga bölcsessége. Nekem többször mondogatta, amikor hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem valamit, hogy aztán abba is hagyjam: fiam, ha felkötted a kolompot, most már zörgessed!
Annyi nehézségen ment át, hogy nem tudott nem optimista lenni. Így erősített minket – elnézést a csúnya szóért, nem volt egy bonyolult lélek -, ha kezdtünk valamiért elcsüggedni: Ne szarj be fiam, a papagáj is ezt mondta, pedig már a macska szájában volt!”
Ezt a két bölcsességet azóta is mondogatom magamnak.
Hát, így erősödtünk mi akkoriban…
Nagymamám nem volt valami okos asszony. Bolti eladóként dolgozott a hatvanas, hetvenes években, aztán „hozomra” is odaadta az árut. „Majd behozzuk az árát fizetéskor!” Aztán hol behozták, hol meg nem – mint a mesében, nagyinak meg maradt a félpénze. Szerintem ezt örököltük tőle. Valahogy rá van írva az arcunkra, hogy „balek”. Így most hozzánk járnak pénzt kölcsön kérni, „hozomra”. Mint a mesében – de legalább elmondhatjuk, hogy nekünk is van örökségünk…
Édesanyám a világ legszebb asszonya volt. Na jó, pontosítok: a világ legszebb asszonya – azok közül, akiket valaha is ismertem, beleértve a magazinokban, tévében, filmeken látható szépségeket is. Harminchat évet élt összesen. Micsoda pazarlás! Azt hiszem, ezt máig nem dolgoztam fel…
Anyu abba halt bele, hogy minket etetett. Egyedül nevelt kettőnket, kis fizetésből. Fájt a gyomra, fájt neki belül, az orvos azt mondta, hogy ez csak női baj, menjen nyugodtan dolgozni. (Szép nagydarab kövér ember volt az orvos, később sokáig ábrándoztam róla, hogy valahogy megölöm. Vagy legalábbis jól megverem. De aztán száz kiló mindig hiányzott a sikerhez.) Anyu meg dolgozott, hisz azt tette egész életében. (Először gyerekként, amikor húgára vigyázott. Nagymamámnak hét gyereke volt, abból kettő élte meg a felnőtt kort. Talán lett volna több is, ha nagyapám a háborúból nem roncsként érkezik haza, hogy aztán felcserélve a katonazubbonyt a vasutasra, elfeküdjön örökre. Sok jó lapot neki se osztottak, az biztos…)
Anyu a gyógyszertári központban dolgozott, a rák meg benne. A raktár tele gyógyszerekkel, de valahogy egy se jutott el a gyomráig időben. Patakban állva szomjan halni – így van ez.
Nem mintha édesapám nem lett volna szép ember, meg tele volt vonzó tulajdonságokkal. Csak sajnos ezt a vonzerőt szerette a kártyapartnerekkel, ivócimborákkal is megosztani. Ha anyám mutatós volt, hát apám meg mulatós. A pénzét ugyan nem verte el, ahhoz túl jól tudott kártyázni, de a házasságát igen. Pedig szerette anyámat – lehetett őt nem szeretni? -, még válásuk után is visszajárt, próbálta volna rendezni valahogy a dolgot, de már nem lehetett.
A feleségem meg persze az édesanyámra emlékeztet. Talán az anyatejjel szívtam be a kerek arc szépségét, ki tudja. Kedves, szelíd kislány volt az én asszonyom, s fogalma sem volt saját értékességéről. Hát én igyekeztem felvilágosítani, aminek aztán házasság lett az eredménye. A felvilágosodás kora után persze jön a forradalom és a nő öntudatra ébredése… sebaj! Az már nálunk úgy van, hogy a feleségem a szebb, az okosabb, az ügyesebb, ráadásul még a fizetése is neki több… én vagyok a férfi. Ezt a pozíciót próbálom még tartani, amíg lehet…
És ha már a nőkről beszélünk – itt a lányom is, akiről már születésekor lehetett tudni, hogy borsószem hercegnő. Érzékenységét nagy öntudattal palástolja, no meg természetes meggyőződésével, hogy ő szép. Mit is mondhatnék? Igaza van.
