Két új történet és egy kérdés
A nyáron el kezdtem feltenni néhány rövid szépirodalmi írást a rövid történetek új sorozatából (Kisvárosi történetek). Most felteszek két új írást - Az ember, akit rángat az árnyéka, és Amikor a Pünkösd hétfő keddre esett - és hozzá egy kérdést...
Sípos (S) Gyula: Az ember, akit rángat az árnyéka
Az előttünk sétáló férfin nem látszott semmi különös, útikalauzom mégis megrántotta a kezem, és a fülembe súgta:
„Látod azt az embert? Nagyon szerencsétlen – rángatja az árnyéka! Hidd el, ez így van! Állítólag egyszer egy egész hétvégén bulizott egy rave-house-partyn, az meg tudod milyen?! Dübörög a zene, mindenfelől villóznak a fények, stroboszkóp meg minden, és állítólag az árnyéka nem bírta tovább a zajt, meg hogy ide-oda ugráltatják és megbolondult!
Szerencsétlen pasi azóta mindig a fal mellett közlekedik, a házak árnyékában, takarásban, mert ha kilép a fényre és megjelenik az árnyéka, az rögtön balhét csinál! Elrángatja a kirakatok elöl, ki az emberek közül, de nem engedi be még a kocsmába se! Először ezt hittük, szegény pasi embergyűlölő lett, de nem, hanem az árnyéka megbolondult! Olykor meg se rezzen az emberek között, elsimul a földön, falon, mint minden rendes árnyék, máskor meg ha csak közeledik valami régi cimbi, már rángatja, elbuktatja szerencsétlen önmagát, csak nehogy szóba álljon a másikkal!
Állítólag a lakásába külön szakembert kellett hívatni és jó pénzért olyan világítás-technikát beszereltetni, ami minden felől egyenletesen szórja a fényt, hogy ne látszódjon az árnyék és így egy kis nyugta legyen, mert ez a nyomorult még a tévét is kikapcsolta, ha olyan műsor ment!”
Néztem előttünk a férfit és én is észrevettem, hogy egészen a házakhoz húzódva közlekedik, teljes takarásban. Megsajnáltam szegényt, de hálás is voltam, hogy láthattam. Azt gondoltam, néhányszor talán már én is feldühösítettem az árnyékomat. Ki tudja, ha tovább is így folytatom, még a végén valami baj történhetne velünk!
Délután a strandon már békében feküdtünk a pléden, én és az árnyékom. Megállapodásra jutottunk egymással: én nem élek vissza a türelmével, kiszolgáltatott helyzetével, ő pedig vigyáz rám, nehogy valami zűrös szituba keveredjek. Nagyon rendes volt, megértő, senki se kívánhatna jobbat magának. Mondhatom, egy angyal az én árnyékom, egy angyal!
*
Sípos (S) Gyula: Amikor a Pünkösd hétfő keddre esett
Amit most elmesélek, azon a furcsa napon történt, amikor a pünkösd hétfő keddre esett. Azt túlzás lenne állítani, hogy nem vette észre senki. Néhányan elmentek a templomba, hogy találkozzanak Jézussal és a Szentlélekkel, de az ajtó zárva volt, a sekrestyés néni otthon üldögélt és a keddi híreket hallgatta a rádióban. A nagy bevásárlóközpont is nyitva volt, a kis boltok is kivéve a lottózót, amelynek bérlője hosszú hétvégét szervezett magának egy vízparti, sátorozással egybekötött pecázással, kikapcsolta a mobilját is, a halak meg – hát azok szokás szerint teljesen kukák voltak. (Na de mit várjunk egy olyan jószágtól, amit fogkrémes kenyérgalacsinnal is be lehet etetni?)
A Szentlélek persze nem adta fel olyan könnyen, mint a templomos nénikék. Galamb formájában körberepült, nézve, hogy kit ajándékozhatna meg. Látta a kedvetlenül körbesétálgató vásárlókat a piacon, és megsajnálta őket. Töltött egy kis örömet a piaci kofák és vevőik szívébe – s láss csodát! Szóba elegyedtek egymással, a vásárlók dícsérték az árut, az eladók meg a legszebbet és legjobbat adták a kosárba.
Tetszett a galamb formában csellengő Léleknek az elért eredmény, kereste még, kivel tehetne jót. A váróteremben ülőknek békét, az orvosoknak pedig átlátóképességet ajándékozott, a pályaudvaron figyelmet és összeszedettséget - így a megadott időben valóban elindultak a járatok - a szerelmes pároknak megértést, a házastársaknak odaadást adott, de még a képviselő uraknak és hölgyeknek is jutott egy kis nagylelkűség, így azok végre megszavazták az új játszótér részére a pénzügyi keretet.
Így jutott el végül a temetőbe is. Üres volt az kívül-belül, alul-felül, sehol egy lélek – hát ’iszen azért temető a temető, hogy ott csak emlékek és emlékezők legyenek, de most azokból se volt egy darab se. A galamb formájában repkedő Szentlélek leszállt egy sírra két kőgalamb közé, onnan nézelődött. Átfutotta a mennyei statisztikát és megállapította belőle, hogy kisvárosunknak különösen jók a statisztikái: mintegy tíz százalék rögtön a mennybe ment és a tisztítótűzbe kerültek száma is meghaladta az elkárhozott lelkekét.
Amint ott üldögélt, nézelődött, hát látja ám, hogy Holló Rebi néni sétál be a kapun, kis csokor virággal a kezében és egyenesen felé, a két kőgalambos sírhoz igyekszik. Már éppen láthatatlanná vált volna, de nem volt rá érkezése, mert Rebi néni egyenesen ránézett és megszólította:
- Szép kis firma vagy ám Te is, mondhatom! Ilyet hagyni, a pünkösd hétfőt keddre rakni, elkótyavetyélni ezt a szép ünnepet! Hát ha ilyen vircsaft van odafent, mit várhatunk mi itt, idelent?
Szegény Galamb csak nézett, el se hitte, hogy hozzá szólnak, nem volt szokva a kioktatáshoz. Már éppen válaszolt volna, de Rebi néni megelőzte:
- Ha már így összefutottunk, ebben a nagy ráérő időben - „pünkösd kedden”! (de ahogy ezt mondta, attól bizony cseppet elhalványult még a napsütés is szégyenletében) -, lenne itt egy kis dolog, amit el kellene intézni!
Szegény Galamb csak hallgatott, pislogott - nem mondanám, hogy zavarban volt vagy ideges, ilyet Istenre mégsem mondunk, még ha kicsit topogott is vékonka lábaival -, de az öregasszony ezt a pislogást beleegyezésnek vehette, mert zavartalanul folytatta:
- Itt van az én onokahugom, a Julcsi. Áldott jó asszony, a férje is jó ember, iparkodnak is, de gyerekük még mindig nem született. No hát, gondolom arra repülhetnél, aztán megigazíthatnád ezt a dolgot! - Majd hozzá tette, mert mégiscsak Istennel beszélt: Kérlek!
Úgy igaz ez, ahogy mondom! Legnagyobb tanúság rá a gyerek, aki kilenc hónapra rá bizony megszületett – de még milyen gyerek! Olyan szép, hogy a Napra lehet nézni, de rá nem! Ha elsétálnak az új játszótér felé, tán megláthatják, ahogy Julcsi arrafelé tologatja a babakocsiban. Ahol összefutnak az emberek, ott lesz ő, menjenek csak nyugodtan! Csak vigyázzanak, mert aki azt a gyereket meglátja, annak olyan kedve kerekedik, hogy maga is szülővé váljon, hogy nálunk már csak előjegyzésbe vesznek fel neveket az anyakönyvvezetőnél is és a szülészeti klinikán is!
A kérdés pedig az, hogy megjelentessük-e a Kisvárosi történeteket könyv formában karácsonyra? Vannak érveim mellette is, ellene is. Mellette szól legelőször, hogy én szeretek ilyen történeteket írni (önző ok, elismerem) és persze az is jó érzés, ha kinyomtatva kézbe vehetem a példányokat. Ennél komolyabb ok az a szándékunk és felismerésünk, hogy a keresztény irodalmi - és tágabban az alkotó - életet, munkát színesíteni, katalizálni kell, mert eléggé haldoklik. Most ugyanis alig jelennek meg ilyen könyvek, már csak azért sem, mert nem nyereséges a megjelentetésük - főleg most, amikor alig vesznek könyvet az emberek. És itt jönnek az ellenérvek: ha ki szeretnénk adni, akkor ahhoz támogatókat kell gyűjtenünk. De annyi mindenhez gyűjtünk (cigány misszió, ingyenes kiadványaink, a szolgálat költségei, stb.), hogy attól félek, túl sok lesz belőlünk... (Egyébként se akarnék senkit túlterhelni.) Viszont nélkületek nem megy...
Szóval a kérdés, amire kérlek, reagáljatok: kiadjuk-e a Kisvárosi történeteket, vagy ne?
