Adventi verscsokor
Szeretettel nyújtjuk át ezt az adventi verscsokrot, amit Tóth József, sok kötetes költő barátunk küldött:
Karácsonyi ima
A csend kemény falával
Elbarikádozottakért,
A megszeppent szívű
Magukban örvendezőkért,
Az egyedüllét fájdalmas rácsai mögött
Rejtőzőkért,
Az elveszettekét,
Az elhagyottakért,
Gyújts gyertyát szíved fénylő ágain,
Görbítsd meleg jászollá tenyered,
S ne engedd, hogy megfeszítse őket
A magány.
*
Advent
Mű havon mű fenyő,
Szívünkben égő csipkebokor,
Az újszülött csecsemő.
+
Szemünkben gerenda,
Szívünkben szálka.
Próbálj megváltani:
Hátha!
+
Színes nyakkendők,
Flanel szívmelegítők közt,
Parány levegővétel csupán,
Míg fenyőágakra tűzzük
Csillogó rettegéseink.
+
Legyen a szívünk a Te betlehemed,
Meleg jászlában szüless meg újra,
Hogy ne veszhessünk el didergő,
Gyámoltalan vágyainkban.
+
Bölcsőd ring üresen,
Szívünk ráng betegen,
Nélküled nem megy.
Nagy a megváltásunk ára!
Hogy ne ragadjunk december sarába,
Nem elég meghalnod egyszer,
Születned is újra meg újra,
Meg kell.
*
Advent 2012
Hóhullás szakad ránk langyos télben,
Istállónk romos,
Nem tapodja már barom a hídlást.
Rongyosok kéredzkednek
A kihűlt jászol elé, a Te néped Uram!
Üres markukat fagy rántja ökölbe,
Szemükben szégyen a létük,
S szívesen letennék lábad elé már.
Feszítsd meg őket Uram! Mert
Kárhozatba esnek, ha mindet a fagy viszi el!
*
Karácsony 1967
Varázspálcát,
Halvány gyertyát
Szorongat
Az est.
Angyal kacajt,
Csengő kacajt
Szánra köt
A csend.
Fenyő ágán,
Havas párnán
Didereg
A Hold,
Szeretetről
Énekelnek,
Messze valahol.
Meleg jászol,
Koldus jászol,
Hol pihenjek most?
*
Vigyázz a karácsonyodra
Ha hó hull majd,
Vagy forró csókok hűlnek
Jégvirág szúrta szíveden,
S hiszed, hogy örökös vendég
Üres szobádban a magány,
Ne rohanj fenyőillatú emlékek után,
Karácsonyodra vigyázz, nyújtsd kezed
Egy kéz után, s vágyaid jászolára,
Suhogó remény hírnöke száll.
*
A megváltás hege
A mi tenyerünkben is
Megváltás hege ég,
De túl közel a föld,
S messze az ég.
Urunk, irgalom!
Térdre esünk,
Csak küld azt a csillagot!
*
Rettegve keresem
Rettegve keresem
A jóakaratú Istent,
Hogy vállára hajtsam árva fejem.
S Lázárral üzenem
A kilencvenkilencnek:
Kapaszkodjanak össze, tíz körömmel.
*
Utazásaim
(Búcsúzás)
A búcsúzásban rejlő soha- viszontlátás lehetősége miatt, engem a pályaudvarok mindig elszomorítnak. A peronon állva nem egy újabb sziget felé indulás, a felfedezés öröme borzongat, hanem a belőlem valamit, valakit otthagyó, szívet szorító fájdalmas félelem.
Emlékeim jótékony hályogából kibukkan a semmivel össze nem téveszthető restik hangulata, melynek levegőjében összekeveredett a gőzmozdonyok széngázának orrfacsaró csípős szaga,
a motorvonatok hasából kifakadt fáradt olaj kesernyés bűze, a frissen sült fasírtok, rántott szeletek, s a sörös pult bádogán felejtett állott sör szaga.
S most mindezt egy csendes eső próbálná elmosni…
Hajnali eső győzködi,
Mosná a pályaudvar szennyét,
Túl csendes a győzelemhez.
Fel-felpattanó buborékok inkubátorából
Utánam kiált a maradék éjszaka.
Tetszene is ez a verebek taposta
Tétova reggel,
Ha nem túrná fel a félelem szobalánya
Még meleg álmaim,
S nem zaklatna valami bent
A bordáim rácsa mögé szorult
Néma kérdés,
A lesz, a volt,
A ködből ködbe tűnő,
Emlékeink talpfáin lépkedő
Zarándok Idő.
Tétován vergődnek gondolataim,
Mint előttem ez az ezüstös nyár levele,
Szárához verődve, eltűnődve,
Kibírja-e október jeges csókjáig
Vagy már júliusban ágra ragad
Leszáradt ízületeivel?
Minden utazásomban egy régi álmot keresek, gyermek lelkem menekülő fényes világában egy állomást, egy peront, egy karácsonyos, nagy- nagy mozdonyhoz tartozó, ide-oda zötyögő meleg kabint, ahová beférek én is, mindenféle bélyeg nélkül csak azért, mert vagyok.
*
Valaki üzen
Valaki üzen minden reggel,
S én minden reggel
Az ablakomon táncoló,
Újszülött napsugarakkal,
Boldogan visszaüzenek.
Az enyém rövid üzenet,
Parányi mosoly, hálás pillantás,
Mert ma is, én is,
Mindent újra kezdhetek.
