Bíbor felhő - egy középkorú asszony vallomása versben és prózában

Kategória: Irodalom Megjelent: 2013. november 01. péntek

Simon Juditot Szentendrén ismertem meg egy Alfa-kurzus kapcsán, amelynek lelkes szervezője és résztvevője volt. Beszélgetésünkből aztán kiderült, hogy sok más asszonyhoz (és férfihoz) hasonlóan ő sincs könnyű helyzetben - egy leveléből azrtán kiderült, hogy ezt meg is tudta fogalmazni versben és a hozzá írt magyarázó prózában. Szeretettel ajánlom figyelmetekbe (a magunkra ismerés élményével is):

Simon Judit: Bíbor felhő...  

 

bíbor felhő úszik át szívemen
nem értem mi ez, honna jön s merre megy

látom a színét és érzem a súlyát
de nem látom se széltét  sem hosszát,

....ez az ami legjobban fáj

hol vagy Uram, merre, azt hittem köztünk jársz,
de elvesztél az éjben, nem érzem kezed oltalmát

fáradtan roskadok le, nics társ, nincs barát
mindnek a szíve fáj, hordja élete puttonyát

mit vársz tőlünk Uram, kik azt hittük Érted, Neked Veled
hol vagy most, vagy mi hol járunk? ... Nélküled?

ordítunk sírunk, és bántjuk ön ön magunk
és hogy méginkább  fájjon leginkább (fele)barátunkl

hol vagy Uram, hívunk, rettegek és félek,
hogy amit hittem csak csalóka igéret

hogymajd együtt, Veled, Érted, és mindünkért
szép lesz a kűzdelem, mégha sokszor kemény

de nem látom a sok szép gyümölcsöt teremni,
csak látom a bíbor felhőket gyűleni

bíbor felhő kúszik át lelkemen
meggyötör, megfojt elönti képzetem

szeretném látni a sok fénylő boldog arcot,
 amit látni véltem a sok hossszú év alatt

Ki vagy és hol, akkor most szólasz-e?
hozzám vagy hozzá, ki tudja értem-e?

mi az mi Tőled jön, és főleg kicsoda?
kinek vagy szívébe valóban beírva

beírva bevésbe mint Isten igéje,
ki az kinek békeség lakik a szívébe

vártam az életet vártam a férjemet
aztán vártam a sok sok gyermeket

adtál  férjet  babát és sok-sok terheket
aztán küldtél  ámító csábító sok-sok terveket

sorban dőltek össze ezek aszép álmok,
végül mégis a Te rostádat látom

vágytam a társra az igaz barátra, az ölelő karra a vígaszt hozó szóra
azt hittem hogy eljött, és hogy marad is örökre

de nem bírtunk a bajjal és nem a sok örömmel
nem volt elég érték és elég kitartatás az életet látni és nem a pusztulást

el is vettél rendre mindent újra amit már azt hittem szép lehetett volna
hiába próbálom az apró széthulott cserepeket rakni szépen sorba

nem tudtuk érteni, és szépen megbecsülni azt a sok szépet és jót
amit bőkezűen az ölünkbe  szórtál

azt hittük mi tudjuk azt jobban mi az ami nekünk szükséges lenne
el is rontottunk mindent , azt is mi szépvolt egymás után rendre

vágyom a férfit kit ebben a szétszórt és rendetlen fekete világban
vak kezemet nyújván némán szárnyszegetten, legalább tapintani tudnám

ki ha félek s fázom, és nem találom helyem, sem hivatásom
teste óvó melegével és szíve mély szeretetével magához vonzon

keresem a barátot, a testvért és tanítót ki támaszt nyújthat,
de csak bénák vagyunk mind és helybenhagyottak

vérzik mindünk minden porcikája végül
nincs közöttünk egy sem kit a sátán, meg nem próbálna

a legtöbbször sikerül is neki, ütni verni rúgni, mig az élet
utolsó lehelete bennünk fel nem éled

Te vagy csak Uram ez az utolsó lehellet,
sírva kínban várunk nyútsd ki a kezedet

bíbor eső permetez köröttem,
bár hova nézek csak fájdalom és vétek

térdelünk némán elesetten a templom hideg kövén
egymás mellett hideg kemény szívvel, rádnézni sem merünk

miért a harag miért a féltés, miért a düh a fájdalom
akkor is ha azt hisszük valljuk mondjuk a szívünk Neked adtuk

néhol egy egy szó, mit reménynek útjelzőnek vélünk
de porbahull minden ha eltévedt nyílvesszők szívünkbe fúródnak

hamis mosolyok hamis örömök még jobban feldúlnak
keserűség és fájdalom melyek a földbe döngölnek

orítva zokogni, messze elrohanni vágyom
...de hova?

a világ mindenhol épp íly ostoba

emlej minket Hozzád a sárból és mocsokból
lássuk végre egymást a Te mosolyodból

ahogy mondom és kérem szívemre új bíbor felhő borul
szíved, lelked vére mi ezt a felhőt pirosra mossa

fájdalmad kínod hogy talán hiába ...

nem vagyunk méltók erre a bíborra, újra és újra
tapososuk rúgjuk püföljük,fájdalmát nem csillapítva
Ki vagy Te Uram és hol lakozol, nem látunk nem érzünk
elvesztél valahol bíborba burkolva

hajolj le hozzánk, emeld fel fejünket
és legfőképp lágyítsd meg kemény szíveinket

mutasd meg elgyötört Arcodat
 hogy érez ni tudjuk mögötte Mosolyodat

írd vésd szívünkbe kitörölhetetlenül Bizalmad Szerteted
megsemmisíthetelen hogy táplálja lelkünket

ne engedd hogy elengedjük keresztről kinyújtott kezedet
és egymás béna megtört remegő összetört lelkeit

segíts Uram kérlek meglátni a bíbor felhők fel ett
ragyogó Napod mi mindenen átdereng

segíts megmelegednünk a közös tűznél együtt
mit Szeretlángod gyújot nekünk hogy megmenekülhessünk

segíts hogy ebben a sérült szürke fájdalmas világban
Szíved egy-egy Szeretetlángsugara vezessen elfogadásra

segígts, hogy ami fáj a javunkra váljon,
hogy sebzett fájó esendő szívünket egymásnak mutatva

ne nyújtsunk ecetes keserű „gyógyszeres” szívacsot
hanem oltalmazó védő befogadó bíbor palástot

leborulok előtted Uram sírva leteszem lábadhoz mindenem ami fáj
három édes gyermekem és a férfit kit a földön apjuknak szántál

a páromat ki ki tudja hol bolyong, hova bújt
nyiss rést keserűségből épített várának kemény kőfalán

a társakat, akikkel szőlödet együtt kapáljuk,
add hogy a sorok közt egymást is tiszátán halljuk, lássuk

a családot melyet a földi törvények szerint véremnek adtáll
és a lelkit is kikkel Szertetlángoddal bizony összekapcsoltál

a sok gyermeket akik még ártataln bűnösként hordozzák szenvedik a terheket
miket az élet kegyetlen tanítóként a vállukra helyezni nem restelt

a sok férfit és nőt akik az életem útján szembe vagy keresztbe érkeztek
mutasd meg nekik Uram szeretettel kérlek a Keresztet

és végül önönn magamat, így mocskosan véresen
hogy mindüket külön és egyszerre
a Te szemeddel lássam és Szíveddel szeressem

 

a "költő" amikor ezt a "versét " írta, 46 éves volt, túl élete delelőjén, élete második felében és ez lasssan elkezd tudatosulni benne, mind többet gondol a halálra az utána lévő életre
 
túl van egy gyönyörűnek vélt gyermekkoron, aminek később elnőtt fejjel már látta az árnyoldalait is, túl az első szerelem elvesztésén, egy házasságon és több barátság, fontos emberi kapcsolat megszűnésén, átalakulásásán, a második nagy szerelem aggoniájában sínylődve
ez a szerelem amely ekkora már 15 éve nem hagyja nyugodni, egy telejes érthetelen fel nem fogaható stádiumba került
a kapcsolat megromlását nem tudja feldolgozni, minden erejével azon kűzd hogy rendbehozza ami elromlott, meggyógyítsa, ami kezdettől fáj, feltérképezze, gyógyírt találjon a bajokra, de mintha minden csak egyre rosszabb lenne, ahelyett, hogy némi javulás mutatkozna
teljes elkeseredettség és csalódás, magány és vágykozás jellemzi ekkor az életét
barátokra és társakra vágyik, és keresi őket
egy hívő közösségben részben megtalálja azokat az embereket "élményeket" amik számár az életben fontosak
és legfőképpne rátalál az IStenre ... arra sz Istenre, akiről fogalma sem volt, akiről meséltek ugyan neki korábben is, de aki egy távoli, ismeretlen felfoghatatlna Valaminek tűnt számára 
ebben a közösségben eljutott egy tapasztalatra, egy személyes tapasztalatra, hogy Isten létezik és valóban akarja az emberrel való személyes kapcsolatot és ennek "hangot" is ad mindenkinek a maga számára értehő módon, csak épp ki kell erre nyitnunk a megfeleő érzészervünket
fájdalmasan nehéz tapasztalat számára önmaga és társainak mélyebb megismerése, a bennünk lévő mély gyökereiben tökéletes mégis mire felszínre ér sokszor fájdalmas és riasztó lét valósága
a természetünk, amit kaptunk és ami oyl sokmindnen megy át, mire felnőtt emberként saját akaratunkból és legjobb tudásunk szerint elkezdhetjük megismerni fetárni, elfogadni
és mindezt azzal párhuzamosan, hogy az Istenhez való kapcsolatunk is mélyen megváltozik, megrendül a szónak mind a két irányú értelmében 
ez a megrendülés együttjár a testünk lelkünk és emberi kapcsolataink megtöretésével 
mindezt és élete többi szegmensét is rettenetesen szeretné megosztani valakivel, leginkább egy társsal egy férfival ... de hiába próbál az őt gyötrő kapcsolatbal kiszabadulni, hiába próbálja meggyógyítani, egyik sem sikerül
egy végtelennnek tűnő ördögi körben vergődika vágyak és csalódások kusza tengerében, a körülötte lévő világ  megbékíthetelennek tűnő ellentétességével a teremtett világ csodájával és benne a teremtett ember csodájával és tetteinek borzalmaival, a természetben eltöltött idők felelmelő élményeivel, a csöndben és imában megtapasztalt Isteni Szeretettel és Gondviseléssel és az emberi gyarlóság, gonoszság, ostobaság fájó és sokszor jóvátehetelen tapasztalataival 
e kettősség szétszakítja, felőrli szomorúvá teszi
feldolgozhatatlan számára, hgoy általa hitelesenk tartott emberek sokszor homlokegyenest mást mondanak az élet legontosabb kérdéseiben, egymásank ellentmondó, sőt egymást kizáró véleményeket megfellebezhetetlenül, saját meggyőződésükhöz körömszakadtaáig ragasztkodva sokszor a másik ugyan így viselkedőt, megszólva lenézve
általa szeretett és sokra tartott emberek egymásnak esnek, miközben együtt az Egy Isten szolgálatára tették fel az életüket, farizeus vagy épp pogány módon vielskednek miközben a másikra tücsköt bogarat hordanak vagy épp csak haragot tartanak, 
eközben látva a harcot amit mind vívnak önmagukkal környezetükkel, természetükkel képességeikkel és mindennel, mait kérve kéretlen az Úristen elébük tesz
eközben vágyva  a jóra a szépre az igazra, kűzdve a rosszal, csúnyával gonosszal, remélve hogy nekik majd sikerül 
és ezt találja önmagában is, a haragot, ítéletet olykor gyűlöletet, a vágyat reményt a csalólást
és keresi az ISten felfoghatatlan mégis létező Valóságát ezekben a helyzetekben és az Isten által kínált Szeretetet
ez a kettősség vagy inkább sokszínűség vonul végig a "versen" 
végül a felismerés, hogy minden az Isten kezében van, a fájdalom a keserűség, a gyógyulás az öröm
ezen felismerés fájdalámának nehézsége, a gyeplő elengedés, átáadása a valódi Szekérhajtónak
a "versen" végighúzódó bíbor szín egyszerre a fájdalom és megoldás színe, mint ahogy Jézus halálában egyszerre van jelen szétválaszthatatlanul a végtelen fájdalom a végtelen Örömmel és Reménnyel
a vers mélyén a fájdalom alatt,ott húzódik a megadásnak az önátadásanak és elfogadásnak a  teljes Ráhagyatkozásnak minden fájdalma és nehézsége mellett az a vágy, Hit és Remény hogy Jókezekben vagyunk, hogy ha nem is értjük, ha emberi tudásunk számára feloghatatlan is mégis így van Rendjén és hogy az ISten számára nicsen lehetetlen, minden helyzetben lehet újratervezés, nekünk "csupán" az Átadás a dolgunk ...

You have no rights to post comments