Kultúra

Nagyi

"... Ha valamit nem akartam megcsinálni amit elvállaltam, így biztatott: Ha felkötted a kolompot, most már zörgessed!..."

Erdőszéli kalamajka mese színdarab

Erdőszéli kalamajka - mese színdarab

Szereplők:

Röfröf (R)
Nyuszika (Ny)
Erdő Tündére (T)
Kismedve (K)
Róka (Ró)

Helyszín: erdei tisztás, oldalt egy fával.

Jelmezverseny - mese színdarab

Jelmezverseny - mese színdarab

Szereplők:

Jolánka (J) kislánymackó
Töhötöm (T) fiúmackó, Jolánka bátyja
Gáspár (G) fiúmackó
Erzsike (E) lánymackó

Hajnal - színpadi játék

Hajnal - Géza nagyfejedelemsége alatt játszódó színpadi játék

Szereplők:
Özse anyó – idősebb asszony
Hajnal – fiatal lány
Bajsz – fiatal férfi
István – fiatal férfi
Géza – idősebb férfi
Vén – idősebb férfi
Szolga
Csáki

Herődes Antipas, avagy nyomozás a tébolydában - moralitás egy részben

Herődes Antipas, avagy nyomozás a tébolydában - színpadi moralitás egy részben

Szereplők:

A Férfi, aki Heródesnek képzeli magát

A Nő, aki nyomoz

Édenből sivatag

Sípos (S) Gyula:

Édenből sivatag

A szolnoki Tallinn lakótelep négyemeletes háztömbjeit idén (2010-ben) homokzsákokkal vették körül a felázott gáton átszivárgó víz miatt. Utoljára ilyen az 1970-es nagy árvíz idején történt. Mi akkor költöztünk oda, s én ötévesen bot végére kötött piros hímzőfonallal akartam halat fogni. Azzal dicsekedtem egy kislánynak, hogy a fonal végére kötött bogánccsal már majdnem sikerült kihorgásznom egy nagy halat, csak a végén lecsúszott…

Akkor aztán megemelték és megerősítették a gátat, hasonló eset nem is fordult elő az idei esetig – de mennyire más körülmények között!

Gyerekkoromban a Zagyva folyó és a házak közötti ártéren volt a Kiserdő a rezgőnyárfa-sorokkal, végig a megerősített gát mentén. A lakótelepet a vasúti sín zárta a vashíddal. Mögötte volt a „sínen túl”, ahol tovább húzódott a gát az ártéri erdővel, a gát másik oldalán pedig hatalmas rét volt, ahol birkanyájat legeltettek. A gátba zsilipeket illesztettek, s ha jött az évenkénti rendes árvíz, ezeket megnyitották és a rétre engedték a fölös vizet. A módszer bevált és tökéletesen működött.

Aztán változott a helyzet: a mindent tudó pecások szerint az „illetékesek” vízszabályozás ürügyén a folyó kanyarulatait levágták és ezért vált a Zagyva horgászparadicsomból gyors vizű lefolyócsatornává. Megérkeztek az aszályos évek is, amikor már nem az árvíztől, hanem inkább a folyó teljes kiszáradásától lehetett tartani. A még meglévő víz gyorsan lefolyt, a folyón át lehetett sétálni, a nyárfák elszáradtak – ki is vágták őket, az ott fészkelő varjúcsaládok nagy bánatára –, a halak eltűntek.

A rendszerváltással együtt arra is rájöttek az okos emberek, hogy a gát mögötti réttel nagy üzletet lehet csinálni: kimérték telkeknek, s aki tudott, építkezett a hirtelen jött szabadságban.

Aztán idén megjött az árvíz. A fölös vizet már nem lehet ráengedni a rét beépített részére, az ártér pedig, miként a rövidlátó emberi gondolkodás, megint csak kevésnek bizonyult…

A gátoldali zsilipeknek más funkciójuk is volt: mutatták, mennyire vagyunk már nagyfiúk. Amikor végre átengedtek minket a „sínen túl” – ami a vasúti sínek és vashíd mögötti területet jelentette -, először csak az első zsilipig mehettünk, ami nem volt túl messze a lakóteleptől. Később aztán a másodikig, a harmadikig, majd a „sárga kanyaron” is túl: itt a folyó egy nagy kanyarulat miatt kiszélesedett, ellaposodott, a langyos vizet pedig nagyon szerették a halacskák, így jól lehetett pecázni.

A közeli orosz laktanyából is idáig futtatták a katonákat – ők is szerették a langyos vizet! -, itt aztán fürödhettek. Gyerekfejjel sajnáltuk őket, hiszen még a tikkasztó nyárban is csizmában, vastag egyenruhában kellett futniuk, s csak ott vetkőzhettek klott-gatyára, hogy megmártózzanak, fröcskölődjenek egy kicsit az első parancsszóig.

Igen, mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy városban éltünk, de mégsem városi körülmények között. Mintha mindkét életforma előnyeit megkaptuk volna: volt mozink (már megszűnt), jó buszközlekedés bármerre is akartunk menni (leépítették), voltak boltok, presszók – és közben körülvett minket egy ma már varázslatosnak látszó, természetes világ.

A mi négyemeletes, három lépcsőházas házunk volt a legszebb az egész környéken. Nem a színe miatt – egyenszürke volt az mind, a miénk piros csíkkal, a másik sárgával -, hanem a köré ültetett virágerdő miatt. A mindenfelől ide, a másfél szobás egyenpanelbe költöző emberek még hozták magukkal a föld szeretetét, vagy talán csak valami szépre vágytak? A negyvennyolc család „összefogott” – azért írom idézőjelbe, mert nem hiszem, hogy sokat tanácskoztak, szerveztek volna, inkább csak tették amit tehettek -, és ház mögött kimértek annak, aki kért, egy néhány négyzetméteres kis részt, amibe aztán az azt ültetett, amit akart. (Ha valaki később akart csatlakozni, annak is szorítottak helyet maguk között, zúgolódás nélkül. Így történt velem is, amikor kisiskolásként akartam egy kiskertet – megkaptam, el is hanyagoltam, de valahogy mégsem gazosodott el, titokzatos kezek mindig kisegítettek…)

Volt, aki veteményest csinált, a másik inkább virágoskertet, néhányan pedig gyümölcsfát ültettek. Mindenki tudta, melyik az ő része, pedig nem volt kerítés, és senki se vitt el a másik kertjéből még egy virágot se! A ház előtt pedig Jani bácsi, a legbuzgóbb kertész, végigültette méterszéles sávban a földet virágokkal. Akkor természetesnek vettem ezt, hiszen ebbe nőttem bele, s csak most, hogy már nincs belőle semmi, látom fájó hiányát.

Hátul, a kertecskék és a fák közötti zöld területen a „nagyfiúk” két beton ping-pong asztalt tettek le és festettek versenyzöld színűre. (Később a nagy igény miatt két másikat is kellett tenni a ház oldalába, a játszótér mögé.) Itt kezdődött az én szolíd ping-pong-karrierem, egy hagymavágó deszkával. A legelterjedtebb ütő a „kongószoft” volt – recés gumifelület a fa ütőn -, ezt negyven forintért lehetett venni. Néhányaknak „puhaszoft” ütőjük volt – kétszáznegyven forint, párnázott sima felület -, ez akkora kincs volt, hogy eleinte még a kölcsönkérése is nagy neveletlenségnek számított.

A két asztal körül sokszor annyi gyerek lebzselt, hogy először forgót kellett játszani – körbe szaladgálva kellett visszaütni a labdát, aki elrontotta, az kiszállt -, hogy aztán a két győztes lejátszhasson egy tizenegyes meccset, az új forgó előtt.

Ma már nincs egy ping-pong asztal se a ház mögött. Eltűnt a három sakktábla-mintás kis betonasztal is, amit a kertek közé, a fák árnyékába tettek le, padokkal együtt. Itt kártyáztunk, társasoztunk, ha épp odafértünk, mert ezeket az asztalokat a felnőttek is szerették. Akkoriban még ulti-nagyhatalom voltunk, mi is belenőttünk a játékába, ahogy néztük a felnőtteket az asztal körül - de nem csak itt verték a blattot, hanem ahol csak lehetett. Ha látni akartam apámat – korán elköltözött tőlünk – akkor elég volt kimennem a „damiba” (Damjanich strand), délutánonként ott ült a három asztal valamelyikénél és kártyázott, tízfilléres alapon. Jól játszott, így aztán mindig kérincsélhettünk tőle egy forintos fagyira valót. (Az ultit hárman játsszák, de az asztalnál négyen ültek, s körbe ment az osztás. Körülöttük álltak a kibicek, hogy ha megüresedik egy hely, rögtön beszállhassanak.)

Ha ülnek is valahol a kártyások, biztos nem a háztömb mögötti kertben, mert az elkopott az idők folyamán. Ma már csak az egyenzöld fű borítja a földet a fák körül. Kitaposott utak se vezetnek fel a gátra, pedig akkoriban három is volt: egy „rendes”, egy oldalt „srégan” a kerékpárosoknak, és egy meredek a gyalogosoknak és a bátor és erős biciklistáknak. Nincsenek gyerekek, nincsenek felnőttek, nincsenek varjak - nincs semmi mozgás.

A mi négyemeletesünkből csak a mi osztályunkba hét gyerek járt. Ezren kívül jártak a másik osztályba és a másik iskolába is. Ha otthon kiléptem az ajtón, előbb-utóbb mindig találtam valakit, akivel lehetett játszani. Ha esett az eső, a lépcsőházban terítettünk le pokrócot, ott társasoztunk. Ha jó idő volt, a lépcsőház előtti padból kiváló sátrat lehetett varázsolni, ugyanazzal a pokróccal. A ház oldalában lévő játszótéren olykor sorba kellett állni a hintánál, főleg, ha a kedvencünkre akartunk felszállni. A sergő tele, a rakéta mászóka legtetejét már elfoglalták a nagyok, de még mi is felfértünk alájuk.

Később, ahogy nőttünk, úgy nőtt az általunk bejárt tér is. Lemehettünk a Zagyvára fürödni, horgászni. A pecázás egyébként is össznépi szórakozás volt. Ha nem indultunk időben, bizony messzire kellett gyalogolnunk, hogy helyet találjunk magunknak. A felnőtt férfiak gyerekeikkel, olykor feleségükkel együtt horgásztak. Kikészítve a sör is, hogy jó fogás legyen, úri modorban, csendesen, hogy a halakat meg ne zavarja a hangos beszéd. Mi „dugóztunk”, azaz horoggal és úszóval horgásztunk keszegre, kárászra, durbincsra, olykor még naphalra is – mikor mi sikerült (egyszer még rákot is fogott egy szerencsés társunk). Elég volt néhány méter damilt felkötni egy faágra, parafadugóból és gyufaszálból készült az úszó, egy kis ólom és horog, meggyúrt kenyér, és már lehetett is pecázni! (Nagy kísérletezők voltunk, mert nem volt ám mindegy, hogy az a kenyér piros paprikával volt meggyúrva vagy fogkrémmel!) Aztán persze komolyodott a helyzet, megjelentek az üvegbotok, sokan fenekeztek, méretes halakat fogtak – nekem nem jutott komoly felszerelésre, meg untam is az üldögélést a bot végét bámulva, hát maradtam a dugózásnál. Természetesen a horgászásnál is tudni lehetett, hogy ki a szegényebb, ki a gazdagabb – ez az akkori körülmények között persze nem sok eltérést jelentett -, de ez sohasem vont akadályt közénk. Nem alakultak ki kasztok, s ha valaki egy komolyabb „játékszerhez” jutott, azt megbámultuk – kölcsönkértük és –kaptuk! -, és együtt örültünk vele.

Ma már nincs horgász a Zagyván. Addig-addig szabályozták a medrét, míg elpatakosodott a büszke folyó. Talán hal sincs benne, de ha van is, nincs aki kifogja. Nem látok gyerekeket a Kiserdőben. A fák zömét kivágták, most telepítettek újakat, ha megnőnek, egyszer fák lesznek. Nem napoznak nyáron a gátoldalban és nem szánkóznak télen – mintha nem is élnének itt emberek. Pedig itt élnek, most is laknak a lakásokban, de már csak odabent…

Akkoriban négy strand volt Szolnokon, uraknak és hölgyeknek szauna a Tisza-szállóban, de volt kiépített szabad-strand a Holt-Tiszán és az élő Tiszán, mellette illegális nudista strand. (Kamaszként a kölcsönzőből két órára kivett kenuval idáig eveztünk fel, kukkolni - amit persze még önmagunk előtt is tagadtunk – fürödni a folyóban, kicsit vagánykodni, aztán visszatérni a Tisza-híd mellé, a kenu-kikötőhöz.) A Zagyva-gát is tele volt napozókkal, főleg, amikor kiöntött a folyó. Ilyenkor, ha nagyon megnőtt a vízszint, a vashídnál táboroztunk le, mert itt megmutathattuk a lányoknak, mennyire vagyunk bátrak – azaz az ívelt híd melyik részéről merünk még leugrani a folyóba.

Vagy a Zagyvában fürödtünk, vagy bementünk a Damjanics-strandra, a „Damiba” - de oda korán kellett indulni, mert ha későn érkeztünk, nem volt már jó hely, ahová leteríthettük volna a törülközőinket.

A „Dami” volt a legnépszerűbb strand, bent Szolnok központjában, mindenki számára könnyen elérhető helyen és áron. Négy medence, plusz fedett uszoda, kellemes árnyas környezetben. A nagymedence egyik oldalán napozóként is működő lelátó, ami a vízilabda-meccsek alatt tömve volt szurkolókkal. Itt edzett hazánk legjobb vidéki csapata, csupa irigyelten erős, széles vállú, lebarnult fiú, irigyelten szép és csinos lányokkal. De lehetett itt lábtengózni is hátul, a hálós tengópályán. Pista bácsi volt az örökös edző és úszómester – halála után szobrot állítottak neki a melegvizes medence mellett, akkor derült ki számomra, hogy olimpikon volt az öreg egykor a vízilabda-válogatottban. A nyolcvanas évekre aztán télire nagy sárga sátorkupolát is kapott a strand, hogy a hidegben is nyitva tarthasson – akkoriban még az is megérte…

Az elmúlt években gyerekeimmel visszajártunk nyaralni a megyeszékhelyre, és fürödni a Damiba – már csak árnyéka volt önmagának. Lézengtek benne az emberek: néhány öreg a forró vízben, néhány gyerek a kismedencében – aztán már ez se, eltűntek a stranddal együtt. Lebontották, ez az értékes telek a központban biztos nem marad kihasználatlanul.

Ma egy strand van összesen, a tiszaligeti – persze ma már élményfürdő! – a többit bezárták, vagy megszűnt a gyárral együtt, amelyik fenntartotta. A kenu-kölcsönző is eltűnt. Hogy a tiszai szabad-strandra járnak-e még, nem tudom. Viszont újra van a főtéren – egy percre a megszűnt uszodától - szökőkút, ami a hetvenes években is volt, majd megszüntették. Most egyenesen a járdaszintről törnek fel a vízsugarak a dísztéren – legalább van hol pancsolniuk a hőségben a kisgyerekeknek. Ez is valami…

Nem mintha nem szépült volna a város! Óriási épületek emelkednek Szolnok főutcáján! Új bevásárlóközpont, új banképületek – ez már az új élet. Csupa márvány, csupa csillogás, csupa megvehető áru – szép új világ.

Az általános iskola a lakótelep közepére épült, tőlünk két perc alatt oda lehetett érni. Hátsó udvara focipályaként is működött, ez volt legközelebb hozzánk, a kerítésen még a dedósok is át tudtak mászni. Ha focizni akartunk, de ez már foglalt volt, mehettünk a garázssor melletti „vörös salakos” pályára is – öt perc távolság -, s ha ez is betelt, még mindig kijelölhettünk botokkal, kövekkel egy kis pályát a gátoldalnál. (Valamivel távolabb, már a közforgalmi Zagyva-hídnál, a ártéren is volt két kapu, ha a víz elöntötte, vízilabdázni is lehetett…) Én csak a betonhátvéd szerepére voltam alkalmas – vagy alkalmatlan -, de azért engem is beválasztottak a csapatba, vagy ha már játszottak, akkor beállhattam valamelyikbe. Nem mintha sokat értem volna focistaként - „mindenki” tudta, hogy ki mennyit ér ebben a játékban, ki tud jól cselezni, ki az, aki „önzőzik”, ki az, aki csak bénázik... Ha a két csapatkapitány választott, akkor tudtam én is, hogy csak a vége felé kerülök sorra, amikor a jó játékosok már elkeltek. Így volt ez rendjén – ha nem is örültem/örültünk neki, elfogadtuk. De nem volt senki kiutálva, ellökdösve a pályáról! Nagy lecke volt ez, olyan mint kisiskolásként a körjátékok. Nem választhatnak ki mindig téged, hiába is akarod, de azért előbb-utóbb csak kiválasztanak téged is! Lehet, hogy keménynek, vagy kegyetlennek tűnik ez a gyermeki gyakorlatiasság, őszinteség, de sokat segített az érlelődésünkben. Aztán meg senki se volt mindenben rossz, és fordítva: mindenki jó volt valamiben. Ha nem a fociban, akkor a görkorcsolyázásban, a horgászásban, vagy egyszerűen csak jó könyveket olvasott…

Gyermekkoromban annyian jártak az iskola-udvarra délutánonként és hétvégenként focizni, hogy vastüskéket hegesztettek a kerítés tetejére – ahol bemásztunk -, hátha az visszatart minket. Nem tartott, ámbár néhány labda örökre tönkredurrant a hegyes vasakon. Amikor idén nyáron elmentem az iskola-udvar mellett, azt láttam, hogy a betonpálya középen meg van repedve, s a repedésből fűszálak kandikálnak – itt is régen focizhattak utoljára. A salakos pálya is eltűnt, s botokat se látok leszúrva kapunak a gátoldalban. Ha fociznak is valahol, annak zsivaja nem ér el a fülemig.

Télen „mindenki” szánkózott. Hogy irigyeltem azokat, akik apukájukkal együtt csúsztak le! (Egyáltalán, hogy irigyeltem azokat, akik az apjukkal élhettek együtt – de ez egy másik történet.) A gát tetejéről az ártéri fák közé beszánkózni órákon keresztül művelhető mulatság volt. És voltak igen veszélyes, jéggé gyalult pályák, amelyekről rettenetes sebességgel és nagyon messzire lehetett becsúszni! Az egyik családból – a negyediken laktak a lépcsőházunkban -, Géza bácsi a velem egykorú fiával és húgával együtt járt le, s úgy csúsztak le hármasban a legmeredekebb pályán, hogy a kis szánkóra ráfeküdt az apa, rá a Kisgéza, s a tetejébe Ildikó. Nagy mutatvány volt, többször megcsinálták! (Az öreg egyébként nagy pecás is volt, meg nagy dumás, népszerű alak a víz mellett és a Maya presszóban egyaránt. Aztán a rendszerváltással bezárt a gyár, megromlott a házassága, végül az öreg alkoholistaként halt meg. Egyszer, amikor találkoztunk, megmutatta az ingujjába rejtett kést – mert vele aztán senki sem szórakozhat! Szegény ember, pedig vele járatták a táncot és ő fizette meg az árát…)

A Zagyva-gát tetejére kőből térdig érő kerítést húztak – ez lenne a Zagyva-parti sétány – így aztán nem lehet már szánkózni. Sétálni lehetne ugyan, de a gátoldal is üres, eltűntek az emberek…

Most talán az egész háztömbben nincs annyi gyerek, mint annak idején egy lépcsőházban. A hetvenes években még új szárnyat kellett építeni az iskolához, annyi volt a beiratkozó. Egy szigorú asszony volt az igazgató, féltünk is tőle. (Szegény édesanyám, leginkább nagyanyai sugallatra, beíratott minket hittanra a templomba. Megkaptuk a könyvet azzal a szigorú meghagyással, hogy az iskolába nem vihetjük be! De persze bevittük, mert olyan szép színes volt… Aztán mehetett be anyu magyarázkodni – végül azért valahogy mégis eljutottunk az elsőáldozásig.) Voltunk mi kisdobosok, úttörők. Voltak szép tisztségeink - szakács, aki soha nem főzött semmit, dobos, aki nem dobolt, tűzmester, aki nem rakott tüzet –, de azért a zászlós vitte a zászlót, az őrsvezető jelentett és a krónikás írta az örsi naplót. Tudtuk a kisdobosok hat pontját és az úttörők tizenkét pontját. Nekünk egyszerre volt ez feladat és játék. Néha kicsit „nemszeretem”, néha izgalmasabb. Ki gyűjti a legtöbb papírt? Ezért érdemes volt küzdeni. Ki tud többet a Szovjetunióról? Hát ezért már nem annyira…

És lehetett pénzt gyűjteni. Egyforintos, kétforintos, ötforintos bélyegeket lehetett venni és szépen beragasztani a takaréklevélbe – aztán év végén egybe ideadták az egészet. Volt, hogy százhúsz forintot is összegyűjtöttem, valóságos vagyon volt ez a tízfilléres világban – én még használtam az ötfillérest és volt lyukas kétfilléresem is -, sok könyv és játék kifutotta belőle! (Hogy aztán az államnak mennyi haszna volt a sok kis pénzből, amit egy évig ingyen használhattak, az már egy másik történet.) Úgy szoktunk bele az előre gondolkodásba, az öröm elhalasztásába egy későbbi jóért, a takarékos életbe, hogy észre se vettük. Milyen jól jön ez most…

Úttörőcsapat már nincs, ne is legyen. A cserkész-csapatok azonban nem tudták betölteni az űrt, a hittan-csoportok is sok helyen kívül rekedtek az iskolán – mi marad? A bandázás és a facebook-csoport…

Ha hazalátogatok Szolnokra és végigsétálok a gáton, rádöbbenek, hogy egykor milyen édenben éltünk. Minket még a napköziből kivittek az erdőbe, hogy durr-durrosdit játszhassunk. Üvegből ittuk a tejet, ami 3,6 zsírszázalékos volt. Gyerekek voltunk, védve a felnőtt világ viharaitól. Velünk (már) nem politizáltak és minket (még) nem mérgeztek. Volt a mi osztályunkban cigány fiú is – szelíd gyerek, később rendőr lett -, meg zsidó fiú is, okos is meg buta is, szép is meg csúnya is, gazdagabb és szegényebb is – azért mégis csak egy osztály voltunk. Már közeledtünk a 14. életév felé, amikor kiderült, hogy a házunkban az egyik családnak több, még a háború előtti évekből itt maradt, kincsként őrzött Tarzan-könyve van. (Bolti forgalomból ilyen könyvet szerezni akkor elképzelhetetlen volt.) Könyörögve kértük, hogy olvashassuk! Bizony, akkor nyáron én tarzanosat játszottam az erdőben, ha épp ráértem a nagy plátói szerelemtől, amitől lángoltam és szenvedtem. És a kettő természetesen összeért: negyven kilómmal hősiesen ugráltam a fákon, hogy megmentsem szerelmes nőmet, aki a valóságban rám se hederített…

A lakótelep legutolsó, 18 emeletes házának alján volt egy felnőtt- és gyerekkönyvtár, sokan és sokat jártunk oda (de az iskolában is volt egy gyerekkönyvtár). Ha esetleg késtünk a kikölcsönzött olvasmány visszavitelével, kaptunk egy „csigát”, azaz csigás levelezőlapot felszólítással, ez elég is volt. Akkoriban még népszerű dolog volt olvasni. Én meg egyenesen faltam is a könyveket – vékony gyerek szemüveggel, hát mit tegyen? – amiből aztán elég furcsa kalandok sültek ki. Egyszer indiánosat játszottunk, és én kijelentettem, hogy én vagyok Nyomkereső (Cooper Nagy indiánkönyvéből), mire egy nálam sokkal erősebb – ami azt is jelentette akkor, hogy népszerűbb – fiú azt mondta, hogy ő meg Vadölő. Hiába tiltakoztam, később már sírtam, senki nem hitte el, hogy e kettő – sőt három, mert Bőrharisnya is! – ugyanaz az ember, és az már én vagyok! Kénytelen voltam megalkudni a tudatlan világgal…

Ma már nincs meg a könyvtár, helyén egy kis bolt van a földszinten. Nemrég a testvérem – aki most is ott él, ugyanabban a lakásban a lakótelepen – lakás-átrendezés miatt meg akart válni az évek során megvett és felhalmozott könyvek egy részétől. Amikor a szolnoki antikváriumban érdeklődtünk, kereken elutasítottak minket: semmilyen szépirodalmat nem vesznek át, mert nem érdekel senkit…

Négyemeletes bérházban laktunk, de ez a ház élettel és állatokkal teli ház volt. Több lakásban volt kalitka, nyáron madarastul kiakasztották az erkélyre őket. Nekem pintyeim voltak, papagájom, és a pincében – ami egyébként a földszinten húzódott, a lépcsőházakat összekötő folyosón – nyulakat tartottam. Gézáéknak halai is voltak a madarai mellett (csízeket és stiglincet – tengelicét – tartott), és volt egy skótjuhászként kapott, de később keveréknek bizonyult kutyájuk. A szomszéd lépcsőházban macska tanyázott, de egy családnál hörcsögök is laktak. Aztán állandóan kísérleteztük. Hol gyíkot próbáltunk tartani – megszökött -, hol imádkozó sáskát. A Zagyvából kifogott és ajándékba megkapott rák végül beledöglött a dunsztos üvegbe – de azt hiszem, ez volt a határ, amit még megengedhettek nekünk.

A gátoldalban egész nyáron hallatszott a tücsök-muzsika. A réten szöcske, sáska és többféle lepke. A bokrokban leginkább veréb – akkor még nem tartozott a védett fajok közé -, aztán csíz, pipiske, fenn a dróton pedig fecske és balkáni gerle, az erdőben varjú. Cserebogár-pajorra tavasztól őszig lehetett vadászni, az ugyanis három évig a földben tanyázik. Csak jó alaposan végig kellett nézni a földet, hol látunk kis lyukat. Abba kellett fűszálat dugni, és ha a pajor ráharapott – megmozdult a fűszál – már ki is lehetett rántani a földből. A tücsök a gátoldalba fúrt lyukban lakott, azt kiönteni kellett, de fűszállal is ki lehetett piszkálni, csak úgy tovább tartott. Pókot nem volt érdemes gyűjteni, mert kiszáradt a potroha, összeesett az egész – nem mutatott jól a gyűjteményben. Cserebogár ellenben annyi repült rajzáskor – először az áprilisi, majd a májusi -, hogy volt olyan év, hogy több, mint százat fogtam belőlük – nagy diadal volt, szegény édesanyám legnagyobb bánatára! A lótetűt harcsázáshoz kellett befogni, a szarvasbogarat meg csak azért, mert ritka volt és lenyűgözte képzeletünket, mint az orrszarvú bogár is.

Nagyon fontos érteni, hogy mi szerettük a természetet, az állatokat, a bogarakat is, és kíváncsisággal közeledtünk hozzájuk. Nem kínoztuk őket, nem téptük ki a lábukat. A gyűjteménybe szánt pillangókat, rovarokat először meg kellett ölni, és csak azután feltűzni, hogy ne szenvedjenek. A halakat megettük, a békákat figyeltük, de soha nem piszkáltuk őket csak úgy, játszásiból. Még a durbincs-halat - amit pedig se megenni, se a folyóba visszadobni nem lehetett, mert pusztította a többi hal ikráját, legalábbis mi így tudtuk -, szóval még azt is csak fejbe vertük, hogy ne kínlódjon, és úgy dobtuk ki a partra.

Én meg különösen is szerelmese lettem az állatoknak, talán ezért is jelentkeztem Törökszentmiklósra, a mezőgazdasági szakközépiskolába, állategészségőr szakra. Aztán persze kiderül, hogy ez tévedés volt, a papagáj etetése nem ugyanaz, mint bemenni egy ezres telepre (azért hívták így, mert tíz hosszú ólban tízszer száz anyakoca élt, fialt), s ott a kismalacokat órák hosszat herélni…

Most is erdő mellett lakunk, egy kisvárosban. Gyerekeim kimehetnének a fák közé – de nem mennek, kiűzni se lehet őket oda. Villanypásztor vigyáz rájuk: a tévé és a számítógép. Az osztálytársaikkal is azon keresztül beszélgetnek, „csetelnek”. Nem volt és már nem is lesz se növény- se rovar-gyűjteményük – ilyen „környezetvédők” lettünk, nem bántjuk az állatokat. Soha nem akartak megszelídíteni egy gyíkot se. A macskák csak átjáróháznak használnak minket, mivel nincs kutya a kertben. Talán ugyanez a helyzet Szolnokon is, a lakótelepen. A gyerekek ott is ülnek a gép előtt – ezért nincs kitaposva út a gátoldalra, ezért szerelhették le mind a négy ping-pong asztalt. A tücskök megmaradtak…

Éden volt, sivataggá lett. Nem kívülről, a fák most is állnak, a fű zöld, s az árvízzel talán a halak is visszatérnek. Csak az ember veszett ki a tájból, felnőtt és gyerek, aki a természetben élve és a természet által megtanulná szeretni, elfogadni, gondozni ezt a földet, és ezen keresztül önmagát és felebarátját. Ilyen lett a szívünk: betonkemény sivatag, némi festett látványossággal. De még folyik a folyó, még állnak a fák, még ciripelnek a tücskök – még semmi nem zárult le. Még mindig van visszaút. Vagy talán nem is vissza, hanem előre. Nem terméketlen nosztalgiázásba, hanem örömteli megélésébe mindannak, ami még megmaradt bennünk és közöttünk…

2010. M.I.N.D.

Tanmesék

Sípos (S) Gyula: Tanmesék (részletek)

Az okos dinnye

Volt egyszer egy ember, aki az erkélyládájába két dinnyemagot ültetett. Szorgalmasan öntözgette a földet, hogy a dinnyemagok duzzadjanak, gyökerezzenek, s kihajtsanak a földből. Így is történt. Mindkét palánta kibújt a földből, s nőtt egyre nagyobbra, versengve feszítve húsos leveleiket a Nap felé.

Hanem az egyik dinnye okos volt, a másik meg buta. Látta az okos növény, hogy kicsi az erkélyláda, meg magasan is vannak a földtől – ha nagyon megnövekednek, se táplálék nem lesz, meg le is zuhannak. Mondta is láda-társának:

- Ne növekedjünk mi olyan nagyon, mert ebből baj lesz. Ha szárat és levelet növesztünk is – mert hát élni csak kell, táplálkozni csak kell, napfényből sohase elég! -, de szép gömbölyű dinnyetermést semmiképp se növesszünk, mert annak súlya leránt minket a földre, s akkor jaj lesz nekünk!

Hanem a társa nem törődött az okos tanítással, virágzott is, termést is érlelt, bizony, egyre jobban gömbölyödött a szár mellett a gömbölyű dinnyécske

- Ha a szavamra nem adsz, legalább rám legyél tekintettel! – mondta az okos dinnye. Teljesen kiszorítasz a helyemről, az a nagy, ormótlan izéd teljesen eltakarja a földet, alatta száraz a föld – hát így elpusztulunk! Majd meglátod, leránt téged ez a nagy súly az erkélyről, de akkor már hiába sírsz, hogy nekem volt igazam!

Hanem a buta dinnye csak nem hallgatott az okos szóra. Csak mosolygott – mint egy idétlen, mondta az okos -, melengette gyümölcsét. Annyira fajult a dolog, hogy végül már alig szóltak egymáshoz. Egy nap aztán jött a gazda, megnézni a dinnyéit. Azt mondta:

- No lám, az egyik növény hogy bevált! Milyen szép dinnyét érlelt! Leveszem róla, hátha még egyszer virágzik, s még egy termést hoz nekünk. Ez a másik – hát ez semmirevaló. Csupa szár, levél, de sehol egy virág, sehol egy gyümölcs. Ezt kihúzom a földből, ne fogyassza hiába a földet. Így is tett. Az okos dinnye a rengeteg eszével együtt így került a szemétre.

A béka, aki várta a királylányt

Volt egyszer egy béka, aki úgy tudta magáról, hogy ő tulajdonképpen ember, mégpedig királyfi. Magyarán mondva, királyfi-tudata volt. Nem mintha ezzel különösebben felvágott volna, egyszerűen csak királyfiként viselkedett, ami – valljuk meg – békák között elég szokatlan dolog. Ezért elég magányos volt, igaz, nem úszkált a többiekkel a vízben – már ebihalként is különc volt, mondták, akik már akkor is ismerték -, nem vett részt a brekegő kórusban, de még szúnyogra se úgy vadászott, mint a többiek. (Nem is fogott annyit. Ez a különleges módszerek egyik hátránya, de a jövő majd igazolja őt! Addig is legalább karcsún, elegánsan, igazi arisztokrataként várhatta a királylányt.)

Egyszer aztán arra sétált egy lány. Nem ugyan királylány, hanem csak békász, környezetvédő, aki békamentéssel foglalkozott. Se királylány-tudata, se béka-tudata nem volt. Viszont meglátta az út mentén a mi békánkat, amint ott egyedül gubbasztott. „Szegény elárvult kis béka” – gondolta a lány. „Sovány kis semmiség – vagy talán egy új faj?” Hogy jobban megnézze, a tenyerébe vette és a szeme elé emelte a békát. Az meg azt hitte, most fogják megcsókolni, hát rásegített egy kicsit, a tenyérből egyenesen a lány szájára ugrott. S mi történt?

A lány rögtön békává változott.

Micsoda tragédia! Azóta ott ül két kétségbeesett béka az út szélén. Az egyik béka királyfinak gondolja magát és várja a királylányt, aki majd megcsókolja. A másik tudja, hogy ő tulajdonképpen lány, aki békává változott – de fogalma sincs, hogyan változhatna vissza. Egymással nem beszélnek. De mindkettő azt gondolja a másikról: ez egy undorító béka!

Abc, avagy egy nő megírása

Sípos (S) Gyula: Abc, avagy egy n? megírása (részletek)

A szépség és a szörnyeteg

Mi az ára egy csinos lány birtoklásának? Én egyszer néhányszáz filozófia könyvet adtam érte. Az üzlet nem sikerült, de ebben a legkevésbé a könyvek a hibásak. Vagy a lány, aki kissé félszeg volt, tanácstalan – mi is akar ez az egész lenni? – és filozófus hallgató az egyetemen.

Azért ez egy vonzó ajánlat volt, nem?

Be nem vallottam volna, hogy a birtoklás vágya mozdul bennem, amit csak ösztökélt némi szépérzék, - mint mondom, vonzó lány volt és még ma is az -, érzelem és egyéb érzéki valóságok – hanem mint rendes keresztény ember, nagyvonalú ajándékozásnak tüntettem fel a dolgot. De nem is jó szó, hogy „tüntettem fel”, hiszen így gondoltam én ezt valójában, csak hát a tudattalan is mocorgott.

Mit tesz az ember, ha egykor filozófus akart volna lenni, összeolvasott egy kisebb könyvtárat, aztán Isten „elrabolja” ett?l, és minden érdektelenné válik, ami nem vele kapcsolatos? Törölgeti a könyveket – kés?bb aztán a könnyeit is, nosztalgikus vágyódás a soha meg nem értett könyvek után -, még talán büszke is rájuk, de egyébként feléjük se néz.

Aztán egyszer csak belép az életedbe Abc, aki csinos, szép és okos – mindaz, ami te már nem lehetsz soha -, filozófiát tanul, s te er?s késztetést érzel, hogy azonnal beindítsd önfényez? mechanizmusodat, meghódítsd, birtokold, megnézd kívül-belül, „magadévá tedd”, még ha csak a szó filozófiai, esztétikai, a hús valóságától elemelt értelmében is – b?nr?l akkoriban még szó se lehetett – szóval mit lehet ilyenkor csinálni?

Íme, minden könyvek felmagasztalása: Platónnal n?t hódítani, milyen szép idea! Nem is jött össze…

Mélységesen mély az önismeret kútja, Abc-sorrendben haladva lefelé önmagamban – legalább valakinek a fénye világítson -, egyre sötétebb területekre kerülök. Még hogy szó sincs itt b?nr?l? Ilyenkor nagyon kellemetlen kereszténynek lenni. Vagy inkább pontosítsunk: megpróbálni krisztusinak lenni, hogy ezzel a pontosítással leemeljünk most minden barokk templomot Jézus tanításáról. Hát nem ? mondta: Aki pedig kívánsággal néz asszonyra, az már parázna – jaj nekem, ebben a világosságban csak sötétség lehetek!

Még szerencse, hogy minden valamirevaló vallás kapujára az van kiírva, ami a delphoi jósdára: „Ismerd meg önmagad!” Isten az én valódi személyiségemmel folytat párbeszédet, de ha én önmagamat se ismerem, err?l a párbeszédr?l lemaradok. Így van ez.

Namármost, ezek szerint találkozásom Abc-vel maga az isteni gyógyszer, ami fellebbenti a fátylat az önz? énr?l. Lehet. Akkor most inkább beszéljünk mégis róla. Filozófiai pontosítással: írjunk róla. (Ez nem királyi többes, de nem is skizofrén többes. Legyen inkább írói szabadság.) Meg rajzoljunk róla. Újabb pontosítással: rajzoljuk ?t. Éljenek a filozófiai kukkolók!

Abc a neve, mert belül olyan, mint egy vegyeskereskedés, ami tele van érdekes és értékes dologgal. Kincstári rend ugyan nincs, de némi leltárt mégis készíthetünk. Itt van például a szellemi érzékenység. Abc járt katolikus hittancsoportba, aztán kereste a helyét egy híres indiai gurunál. Ebbe bele is fogyott, láthatóan nincs egészségtelenebb az „egészséges életmódnál”. Nem messze t?lünk is van egy ilyen ezoterikus üzlet, árad az energia meg a füstöl? szaga, s bent két vékony, halottsápadt eladó – bár lehet, hogy ?k már feltámasztási kísérlet alanyaiként vannak jelen.

Azt meg minden mell-fetisiszta tudja, hogy a fogyókúra az els?k között teszi tönkre a szép melleket. Aztán a zsírszegény n?k plasztikáztatják magukat, hogy úgy nézzen ki a cicijük, ahogy kinézne, ha nem kínoznák magukat. Elismerhetjük: a legjobb szilikon a zsír, organikusan, finom ételek által beépítve a megfelel? helyekre.

De ne adjuk a tudatlant: nem fogyókúra ez, hanem böjt. Abc is belefogyott kissé, de jóvátehetetlen károsodás nem történt…

Istent nem sikerült elkapni, a filozófia tanszéket igen. Hegel és Nietzsche – az egyik a világszellemet kergeti és az objektív nagytotált, a másik önmaga akar lenni a világszellem, a szubjektív nagytotál. Paradox tény: hogy elhitték magukról, hogy sikerült nekik, bizonyítja, hogy kudarcot vallottak.

Szegény Nietzsche: ? az új „ecce homo”, a „par excellence antikrisztus”, a dionüszoszi Zarathustra (apollóni fenségben), aki addig harcolt a keresztény rabszolgamorál ellen, míg gondolatai bels? rabságába ?rült. Közben pedig Hegel tanítványai a nietzschei úton sikeresen kinevelték az új Zarathustrát, igaz, ezt Sztálinnak hívták…

Milyen jó lehet ilyen dolgokon t?n?dni, f?munkaid?ben az iskolapadban. Járjon át minket az öreges nosztalgiázás Abc teljesítménye el?tt – miért is ne? Ha romantikus regények nemlétez? h?seibe is bele lehet szeretni, miért ne vonzódhatnánk mi a nagyon is létez?, eleven Abc gondolataihoz? Már ahogy azt mi elgondoljuk…

Ez a fiatal lány egyszerre volt félszeg, aki zavarba jön, ha jót mondanak róla, s ugyanakkor nagy kalandozó. Amit elgondolt, azt ki is próbálta. Körbel?tte a céltábla közepét sokszorosan, ha bele még nem is talált. Mert mit mondjunk egy filozófus lányról, aki rajzmodellként keresi a kenyerét, tet?t?l talpig gipszbe burkolva? Arról az üldögélni és olvasni, álmodozni szeret? lányról, aki kilométereket fut, mert ezzel el?segíti a békét? Err?l az érz? szív? n?r?l, aki azt hiszi, hogy mindig pont olyan pasikat fog ki, akiket nem lehet megfogni? Most akkor merülünk vagy menekülünk?

Ne ?rizgessük tovább a titkot: Abc-t, ezt a valóságosan létez? fiatal lányt, a markomban tartom, pontosabban az ujjaim között, a tollam hegyén! Kényem-kedvem szerint bánok vele, ha akarom megnövesztem a haját vagy épp lekopaszítom. Nálam, a papír fehér rostjaiba ivódó kék tintarétegben, ezen a vékony felület? világmindenségben – most is csalok, ujj és billenty?zet, tinta sehol -, szóval itt, nálam Abc randevúzhat Platónnal, itt lehetnek rémálmai, életveszélyes kalandokba sodorhatom, de ha akarom, akkor esetleg transz-szexuálissá teszem… ? a szépség, teljesen kiszolgáltatva nekem, én pedig a szörnyeteg, aki kénye-kedve szerint bánik vele. Mi mindenre jó az irodalom!

Na jó, én rendes szörnyeteg vagyok, nem teszem transz-szexuálissá. Hiszen annyi minden más történhet velünk! Kezdjük Platónnal…

Amikor Abc a szobájában randevúzott Platónnal

Platón az ágy szélén ült, sz?rös volt és kopasz, valamint rettenetesen büdös. A beérkezett írók magabiztosságával nyugtatta karját Abc lábán – szerencsére kett?jük között húzódott a zsemleszín? takaró demarkációs vonala. Abc nem tudta, hogy Platón tenyere ugyanúgy izzad-e, mint a homloka, de nem is akarta megtudni.

Platón szónokolt. Nem tudott beszélgetni. Vagy ? beszélt – csodálatos módon sohasem tudta megunni önmagát -, vagy hallgatott. Csak a fejében lév? dolgok iránt érdekl?dött, s most éppen Abc-t akarta megajándékozni önmagával. Igazán nagylelk? ajánlat volt ez, hiszen Platón mégsem leértékelt áru, inkább csak régiség, antikvár drágaság, ami ?rzi értékét.

Csak hát büdös volt. Mit tegyünk, Athénban nem volt szokás fürödni, az izzadás meg nem szokás kérdése, negyven fokban. Abc rájött, hogy ez a hús-Platón roppant ellenszenves alak. Talán mégis inkább Szókratésszel kellett volna találkoznia. Csak hát – most randevúzzon egy öregemberrel, aki mindig ?t faggatja? Akkor ezt kellemetlennek érezte, de lehet, hogy mégis jobb lett volna.

Platón egyáltalán nem kérdezett semmit, a cselekvés embere volt. És nem homokos, mint azt az írásaiból sejteni lehetett volna, nagyon is észrevehet?en tapogatta Abc lábát, s araszolt egyre feljebb az ágyon.

Abc nem bírta tovább: - azt hiszem, én mégis inkább a peripatetikus iskola híve vagyok, sétáljunk egyet – mondta, fürgén kiugrott az ágyból, majd a kitárt ablakon keresztül kirepült a nyári éjszakába.

- Jössz? – kiáltotta vissza még Platónnak, de az nem válaszolt. Komoly filozófus nem repked csak úgy, össze-vissza. Inkább szép komótosan kifakult a létezésb?l…

Gregor Samsával a tárlóban

Gregorral egy tárlóban kaptak helyet – hisz mindkett? különlegesség volt, egyedi példány.

Gregor Samsa er?s kitinpáncélzatú bogár volt, Abc pedig pillangó, de azért jól megfértek együtt.

Gregor nem sokat beszélt, úgy is mondhatnánk, egy szón rágódott, amit ki nem ejtett csáprágói közül. Inkább halottnak tetette magát, igen sikeresen. Talán az is volt. Gömböly? háta kissé megfakult az id?k során, de a gombost? fényesen csillogott. A mai technikai fejlettség mellett a rozsdás t? már szóba se jöhet!

Abc-vel külön, többször foglalkoztak, hiszen ?t nem védte páncél, lágy teste hamar kiszáradt volna, szárnyairól lepereg a hímpor, s oda a pótolhatatlan érték. Így hát testét óvatosan felvágták, a romlandó bels? szerveket kipakolták, s helyét puha selyemszállal töltötték ki, majd óvatosan összevarrták. Szárnyait szépen kihajtották - hadd gyönyörködjön mindenki a mintázatban -, és a mellé szúrt és fölé hajtott t?kkel átmenetileg óvatosan rögzítették.

Abc természetesen nem halt meg, hiszen személyiségét nem testében, hanem lelkében hordta, azt pedig szépen belerajzolta, kódolta szárnya mintázatába.

Kicsit unta magát, Samsa elég egyoldalú társaságnak bizonyult.

A lány rájött, hogy bár Gregor kívülr?l nagyon férfiasnak látszik, nem az. Tet? módon nem szólt hozzá, pontosabban még tet? módon se, mert azok legalább nem játszották meg magukat, jöttek és ettek, amit leltek.

Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan Abc-re is sort kerítenek, amit ? igazán nem várhatott meg. Így aztán a lány átgondolta magát az üveg fedélen – porhüvelye ott omlott össze Gregor szeme láttára, de az erre se reagált, mondom, hogy szemét volt -, szóval átgondolta magát a záróvonalon és új testet keresett magának. Így találkoztam vele… (keresem a testet).

Családi hideg-meleg

Talán ismerjük azt a felosztást, ami a szül?ket a gyerekekhez f?z?d? viszonyukban így osztályozza: vannak a meleg megenged?, meleg korlátozó, hideg megenged? és hideg korlátozó típusú szül?k. Érthet? a felosztás. A meleg megenged? szül? szereti a gyerekét, de túl sok figyelmet nem fordít rá (sarkítok természetesen) a meleg korlátozó szereti és óvni is próbálja (olykor túlságosan is), a hideg megenged? az közömbös, míg a hideg korlátozó diktatórikus hajlamú.

Hogyan is jellemezhetném Abc szüleit? A rendelkezésemre álló telefonhangok alapján anyukája vidám, meleg és ingadozik a megenged?-korlátozó vonalon. Id?nként halálosan idegesíti a lánya Szókratész-élete, de túl sokat nem ér rá ezzel foglalkozni, hiszen sok n? vár rá, hogy az ? fejükkel is foglalkozzon. Lélekfodrászat!

Apukája szeméb?l ki-kicsap a szigor, félti a lányát, hisz érti ?t, s nem érti, miért nem gubancolta már ki ezt a horgász-csomót egy rendes horgász – igaz, olyan férfi még nem járt e féltékeny szemek el?tt.

A család ereje a türelem, legnagyobb vállalkozásuk - Abc a különlegességet kedvel?knek!

Betörés

Próbáltak már betörni Abc-be? Megmondom, nehéz ügy. Riasztó, biztonsági ?r, kerítés és rettenetes hegyek! És az id? alkalmatlansága! Nappal az a sok tekintet, éjjel meg sehol az épület. Mert nem lány ez, hanem épület! Termek sokasága, gondosan tárolt élmény-konzervek és megálmodott világok, prim?r és másodlagos frissesség? emlékek és termékek, íratok és kacatok.

Keresgélem magam az arc ablakaiban, bet?zöm Abc-t, hátha beláthatok az elrejtett sarkokba…

Csodálatos, hogy egy ilyen vékony, törékeny kislány milyen er?s biztonsági rendszerrel van ellátva!

Igaz, nem ? a f?konstrukt?r, csapatmunka volt ez, huszonév kemény munkájával rögzült.

Vár a hegyen, védve és elzárva a világtól, s bent – ki tudja? Talán csipkerózsika álmodik egy világot a szubjektív idealisták fölényével…

Ám azt biztosan tudom, hogy id?nként kilopakodik, szárnyra kel, alagutat ás, vagy épp az aktuális, felkínálkozó lóra pattanva járja be folyamatosan növekv? birodalmát. Mert önmagától és önmagát növel? és hódító birodalom (ez az irodalom) – Ceasar minden gy?zelmes csatáját odaadná érte, (ha azóta el nem bukta volna el mindet).

De ha Csipkerózsika hercege betör? volt – ami lehetetlen, a mesékben vannak jók és gonoszok, de betör?k nincsenek -, akkor ki vagyok én? (Rózsa-szagolgató disney-szörnyeteg…)

Amikor Abc modellt állt

Ez a lány minden kihívásra válaszol – ha az a lelkét támadja meg. Így történt, hogy testében megélve a kiszolgáltatottság félelmét, kiszolgáltatta magát, trükkösen és érinthetetlenül.

Nem mondom, hogy el?tte nem próbált már ilyet, de az személyes volt, intim és kétségbeejt? eredménnyel zárult. Ez nyilvános volt, személytelen és tömeges. Férfias és n?ies. Abc tehát, hogy legy?zze önmagát és a világot, meztelen modellnek állt az egyetemen.

A feladat sikerült, bár így kiderült, hogy csak flastrom került a sebzett gyermekre bent.

Én pedig jövök, mint önzetlen csábító, hogy gyógyírt lessek és rajzoljak az érinthetetlenre.

Azért mégsem volt eredmény nélküli a modellkedés – a világ megint szebb lett egy kicsit.

Hogy irigylem a világot!

Akkoriban Mazsinak hívtuk

Sípos (S) Gyula Akkoriban Mazsinak hívtuk

Akkoriban Mazsinak hívtuk, később Manócska lett. Persze mielőtt udvarolni kezdtem neki, egyszerűen csak Ildikó volt, de a Mazsi sokkal jobban illet rá. Mint egy kis mazsola, sőt, annak is csak becézett formája: Mazsi. Szeretni való, édes és nem lehet vele betelni. (Azért én igyekeztem…)

Természetesen „örök szerelem” a miénk, de azért képesek voltunk különböző módon gondolkozni a legegyszerűbb dolgokról is. Én például otthon ülő embernek gondoltam magam, Mazsi pedig szeretett sétálni. Még karácsonykor, nyolc hónapos pocakkal is sétálnunk kellett, körbe a faluban, hatalmas hótorlaszok között. Aznap este, lefekvéskor szólt Mazsi, hogy baj lehet, mert folyik belőle valami. Nekem értenem kellett volna, mi történt – eredeti szakmámhoz tanultam biológiát bőven, s állategészségőrként nem volt előttem ismeretlen a szülés menete sem -, de nem is sejtettem, mi történik valójában. Így hát imádkoztunk és megnyugtattam, nincs itt semmi baj, aludjunk csak. Éjjel aztán felébresztett, hogy mégis lehet valami baj, mert már úszik a lepedő… Ismét megnyugtattam, velünk nem történhet semmi rossz – ó az ifjúság édes ártatlansága! -, „de a te kedvedért felhívom az orvosi ügyeletet”.

Telefonáltam is, magyarázkodva - csak az asszony megnyugtatására, de folyik valami, és hát nyolc hónapos terhes - mire az orvos kedvesen közölte, hogy elfolyt a magzatvíz, szül a feleségem, indulnak a mentővel.

„Ildikó! – kiáltottam neki – te most szülsz!” Szegény, éppen eléggé tartott a szüléstől, de azt remélte, hogy lesz elég ideje felkészülni - nem volt. Összepakolta a szükséges holmikat, én meg kimentem a hóesésbe, megkérni a polgármesteri hivatal dolgozóit, akik éjjel tolták az utakról a havat, hogy a művelődési ház előtt tisztítsák meg az úttestet, mert mindjárt jön a mentő.

„Szül a feleségem!” – vigyorogtam mindenkire, mint a vadalma.

Nem sokat kellett várni sem itt, sem a kórházban. Fél ötre megjött a baba. Vékony volt, hosszú, az az egy hónap hízás kellett volna még neki az anyja pocakjában – azóta se tudta felszedni a hiányzó kilókat – és a világ legszebb újszülöttje lett. Már akkor, gyűrött kis arcával is látni lehetett, hogy sokkal szebb nálam. Igen meg voltam elégedve. Természetesen a Gyula nevet kapta, ahogy azt Nagyinak is megígértem. „Fiam, csak nem hagyod a kutyára a neved!” „Bizony, hogy nem!” Majd szétszakadt a télikabátom a büszkeségtől.

Otthon várt az üres lakás és a „gyerekszoba”, deszkákkal, törmelékekkel, ágy és bútorok nélkül. Ültem, néztem ki magamból – hogy kerül ez olyan állapotba, hogy idejöhessen a baba? – és vártam a csodát. Meg is jött. Mondhatnám, „menetrend szerint”, mert akkoriban csodák között éltünk.

Már idekerülésünk is csodaszámba ment. Amikor elhatároztuk – vagy kierőltettem? – hogy megházasodunk, Ildikó még végzős egyetemista volt, én meg éppen munkanélküli. Persze mindenki le akart beszélni minket: „Nincs is hova mennetek!” „Csak a csupasz feneketeket rakjátok össze!” „Ráértek még!” „Először legyen munkátok, meg legyen hol lakni!” Csupa szemétbe való jó tanács, szemben a szerelmünkkel - és mint fiatal keresztény, mélyen hittem -, Isten akaratával. Majd Ő megsegít! Minden problémát Hozzá irányítottam, és mondhatom, bevált! Három telefonnal értek utol, amikor szóltak, hogy jöjjek le Törökbálintra, itt an egy művelődési ház, ahová igazgatót keresnek. Van szolgálati lakás is. Megdobbant a szívem, azt hiszem szitává imádkoztam az Eget, mire leértem a busszal, hogy minden jól alakuljon. Visszagondolva, én nem biztos, hogy felvettem volna akkori önmagamat, ahogy ott áltam, farmerban és alfa-papucsban, lógó inggel, fakereszttel a nyakamban, mint reménybeli igazgató… (Elek Sándor akkori polgármester egyszer elmondta, ő sem így képzelte el a találkozást.)

Amikor lehoztam Mazsit, hogy megnézze a helyet – két szoba, lesz hely mindennek -, szegény elsírta magát. Két csupasz szoba, pergő falak, bútor sehol, a konyhában egy csap, más semmi. Aztán – mondom, hogy csodák között éltünk -, a szüleitől konyhabútort kaptunk, más ismerőstől komódot, ágyat – egy szoba meglett. Gyerekszoba? Ej, ráérünk arra még!

Néhány nappal szülés ismerkedtünk meg egyik sétánk közben az utcán egy fiatal házaspárral (Kertai Julika és férje, hogy rögzítsük nevüket a hálás utókornak), akik akkor eljöttek hozzánk, és beszélgettünk egy jót. Most újra megjelentek. Éppen azon töprengtem, hogy lesz a romokból gyerekszoba, amikor jöttek – a megjelenés szinte angyali értelmében -, mert valakitől hallották, mi történt. István már hozta is a szerszámokat, hogy akkor most összerakjuk a szobát. Hoztak egy babaágyat is és mindenféle szükséges dolgokat, mondván, nekik most éppen nem kell…

Milyen szép az élet, amikor jóakaratú emberek vesznek körül! Milyen jó segíteni és megsegítve lenni! Ha ilyen lesz a mennyország, remélem odakerülök.

Mazsika azóta Manócska lett, némelyeknek már Ildikó néni. Sikeresen „abszolvált” már egy iker-szülést is, ahol a két baba összsúlya öt kiló hetven deka volt, vegyészmérnökként vezette a művelődési házat, amikor én polgári szolgálatos voltam, lett aztán laborvezető, elvégzett még néhány iskolát – szóval megjárta a hadak útját velünk a puttonyban. Én meg csak „ülök, és mesélek”, és örvendezek: mennyi szépet és jót tartogat nekünk egy szeretettel megélt élet…

A múltkor a metrón ültem…

Sípos (S) Gyula: A múltkor a metrón ültem…

A múltkor a metrón ültem, amikor felszált egy id?sebb n? testvérpár. Ikrek voltak, mindketten ugyanúgy öltöztek, ugyanolyan a ruha, táska és szemüveg volt rajtuk. Az egyetlen különbség, hogy az egyikük – mint arcából és beszédjéb?l kiderült -, értelmi fogyatékos volt. Valószín?leg gyermekkoruk óta játszhatják ezt az „egyformák vagyunk” játékot - miközben szép lassan kiderült, hogy minden küls? hasonlóság ellenére nagyon is fájdalmas különbség van közöttük. Arra gondoltam, hogy milyen öröm és megelégedettség lehet a pár sérült tagjának, hogy ? „ugyanolyan” lehet, mint testvére. És id?nként milyen kellemetlen lehetett a másiknak, hogy összekeverhetik testvérével. Amikor fiatal volt, amikor tetszett neki valaki, amikor csak a „nyakán lógott” a másik - elcsodálkoztam azon az önzetlen szereteten, amelyikkel újra és újra a testvérét választotta…

Jean Vanier írja egy helyen, hogy a sérült emberek azért élnek közöttünk, hogy gyógyítsanak minket. Hogy felmelegítsék ezt a megsebzett és kih?lt világot – ahogy a fogyatékkal él? testvér elfogadása tette olyan széppé és befogadóvá annak az asszonynak a szívét.

És valóban, milyen zavarbaejt?en nyíltan tudnak szeretni „sérült” testvéreink! Nem tudják és/vagy nem akarják megtanulni azt a sok hárító technikát, amelyikkel mi, „egészséges” feln?ttek védekezünk a szeretet ellen. Védekezünk, nehogy felboruljon megszokott kis napirendünk, nyilvánvalóvá váljon sebzett és önz? személyiségünk. Saját magunk építette falak között élünk és zavarba jövünk a szeretet ártatlanságától és csupasz kiszolgáltatottságától.

Atti is ilyen fiatal férfi a falunkból. Kívülr?l fújja a naptár összes névnapját – nagy mutatvány ez, amit bármikor képes el?adni. S hogy nem csak mutatvány, azt az is jelzi, hogy mi is minden névnapon kapunk t?le egy köszönt? képeslapot. Dolgozó ember, amire nagyon büszke. Szórólapokat hord ki a postaládákba. Büszkén mutatja fülhallgatós magnóját, amit saját keresményéb?l vett. Hangosan kiabálva köszön az út túloldaláról is. Kedves és teljesen ártatlan, mégis… Attiról tudni kell, hogy szeretetét öleléssel (is) fejezi ki. Id?nként zavar, id?nként jólesik. De amikor a tízéves Katica lányomat ölelte át – megmozdult bennem a kisördög. Egyszercsak félteni kezdtem az én szép, sz?ke hercegn?met. Ott motoszkált bennem a gondolat, hogy ezt talán mégsem kellene, mert Atti mégiscsak férfi, és… Szégyelltem magam ezért, de mégsem álltam meg, hogy bizonyos „óvintézkedéseket” ne tegyek. És közben el kellett ismernem magam el?tt, hogy a félelmemnek semmi más alapja nincs, csak az én tulajdon sötét gondolataim…

Milyen nehéz szeretni! Milyen könnyen megijedünk, milyen könnyen bezárkózunk, és milyen nehezen nézünk szembe egy másféle élet realitásával! Jár a közösségünkbe egy asszony, akinek a tizenegy éves kislánya egyéves szinten él. Id?nként sikoltozik, id?nként boldog. És egy egyéves minden ragaszkodásával megy az anyja után – négykézláb. Egy másik ismer?söm fia tizenhat éves koráig iskolába is járt. Játszik a számítógépeken, lovakat csutakol – és olyan lendülettel rohan a barátai felé, hogy jobb, ha kitámasztják magukat a fiú érkeztekor. Csillapíthatatlan szeretetkitöréseik Istenre emlékeztetnek. Csak ? képes ilyen forrón és odaadóan szeretni. Mi keressük ?t a bölcsek között, de rossz helyen. Jobban látható ? ott, ahol semmi emberi szokás nem választja el t?lünk – e kicsinyek szívében.

Régi szép idők

Sípos (S) Gyula: Régi szép id?k

A gát még ugyanaz és mégis teljesen más. Hiányoznak a kiserd?ben bujkáló gyerekek, a gátoldalon napozó családok, a vad kerékpárosok, akik el?l félre kellene állnom, és persze hiányzik a víz is. A Zagyva kanyarulatait levágták, így a valamikor békésen csordogáló folyóból gyors és keskeny lefolyó lett. Régen, ha kés?n mentem le a vízhez, már nem volt hely, egészen fel kellett gyalogolni, hogy belógathassam a botot a vízbe – most sehol egy horgász. Talán már hal sincs a vízben, ahogy élet sincs körülötte. Nincsenek meg a ping-pong asztalok a ház mögött és az érintetlen zöld f?b?l hiányoznak az általunk még porig koptatott, kijárt kis utak.

Ping-pong asztalból el?ször kett?t, kés?bb még kett?t telepítettek, és három kis asztalt is, kártyázáshoz. Ping-pong-karrierem egy hagymavágóval kezd?dött, ami különös ügyességet követelt. Ez nekem nem volt, de pótolta a többiek türelme. Ezt követte a „kongószoft”, azaz egy faüt?, amelyet m?anyag bevonattal láttak el. Ez akkoriban negyven forintba került – nekünk még épp megfizethet? áron. Voltak még a „tükörszoftosok” is, de az több, mint kétszáz forintba került a ’70-es évek közepén – nekünk igen drága. De azért a kongóval is a közepesen veszélyes játékosok közé kerültem, részben balkezességemnek köszönhet?en.

Víz melletti emberként horgászási szakismereteim együtt bimbóztak szerelmi életemmel. Hatéves lehettem, még iskolán innen. Akkoriban többször elöntötte a víz minden évben az árteret. Amíg nagy volt a víz úszni lehetett benne, és amikor visszahúzódott, kis tavacskák maradtak a mélyebb részeken. El?bb-utóbb jellegzetes, rothadó szagot kezdtek árasztani, és megjelentek a felszínükön a hasukat mutogató halak. Ekkor jött el az én id?m. Egy bot végére piros hímz?fonalat, arra bogáncsot kötöttem. Lánytestvéremmel és friss barátn?jével játszottunk a víz mellett, és én többször is majdnem kifogtam egy csukát – az egyetlen halnév, amelyet ismertem, így minden hal csuka volt -, amelynek természetesen a víz felszínén úszó bogáncshoz kellett volna ragadnia. Nagyon ki akartam fogni, hogy imponálhassak Juditka el?tt. Ez a hódítási vágy iránta aztán még hosszú évekig bennem maradt – és sohasem teljesedett be.

Egy osztályba kerültünk vele, és nekem meggy?z?désem volt, hogy ? a legnagyszer?bb lány, akit csak ismerek, és biztos minden fiú belé szerelmes. Ez igen rossz hír volt, lévén az osztály egyik legkisebb és izmokkal gyengén ellátott tanulója voltam. Igaz, ? még kisebb volt, de amikor nevetett – és szeretett nevetni – kis gödröcskék keletkeztek az arcán. ?riztek otthon róla egy fényképet, ami akkor készült, amikor ovisként egy alma-reklámban szerepelt. Csoda-e, ha mindenki szerette?

Kés?bb a horgászásban nagyobb el?menetelt tanúsítottam, mint Judit meghódításában. El?ször jött a parafadugó gyufaszállal úszónak, és a gombost?b?l hajlított horog. Halat ezzel sem lehetett fogni – ha nincs szakáll a horgon lecsúszik a hal -, de milyen jól mutatott! Aztán valahogyan – akkoriban még adakozó népek ültek a víz szélén, sörrel és damillal b?ven ellátva – kaptam rendes horgot, ólmot nehezéknek és úszót is. Igaz, nagyobb halat életemben sem fogtam, és mire eljutottam a nádbotig, a többiek már rég „üvegbottal” – er?sen hajló, orsóval felszerelt üvegszálas m?anyag bot - pecáztak, de kis halakat, sneciket azért b?ven, amiket haza lehetett vinni, megsütni, és megenni. Büszkén hazamenni, megsütni és megenni. Persze Zsuzsit, a lány ikertestvéremet, akivel nagy vetélkedésben voltunk, ez sohasem hatotta meg…

Judit feljárt hozzánk, mi is hozzá, mert Zsuzsival barátkozott. Én meg ott voltam, mint egy minden lében kanál titkos h?sszerelmes. Fantasztikus terveket eszeltem ki Judit meghódítására, amiket sohasem volt merszem megvalósítani. Naplót hamisítottam, hogy majd a kezébe juttatom – lám, én már évek óta szeretem ?t. Egyszer – már kamaszodtunk – belekezdtem egy nagy man?verbe, de azzal is kudarcot vallottam. Akkoriban strandra jártunk, mint mindenki. Én már ötéves korom óta tudtam úszni, így itt némileg el?nyben éreztem magam egy darabig. (A Zagyván is, s?t ha eléggé kiöntött, azok között voltam, akik a vashídról is mertek fejest ugrani a vízbe – de sajnos ez sem növelte csekély reputációmat.) Szóval egyszer egy kis levelet csúsztattam – persze aláírás nélkül! – a fürd?köpenye zsebébe. Nem tudom már, mit vártam ett?l az akciótól, de amikor rákérdezett, hogy én írtam-e, rögtön és erélyesen letagadtam. És innen már csak egyre tragikusabb események követték egymást.

Emlékszem, egyszer be kellett vinni a Robinson Crusoe-t az iskolába, mert kötelez? olvasmány volt. Egész családunk nagy olvasó volt, így természetesen nekünk volt otthon egy bel?le. De ki vigye be? Éppen feljött Juditka is, hogy együtt menjünk hármasban a suliba -, és ez csak még jobban feltüzelte harci kedvemet. Mint igazi férfi, óriási verekedésbe keveredtem ikertestvéremmel a könyv joga fölött. Végül gy?ztem, és közben tudtam, hogy egy életre elvágtam magam titkos szerelmemnél.

Mi gyerekek együtt n?ttünk fel. Abban a négyemeletesben, ahol mi laktunk, kilenc korombeli gyerek lakott, abból héttel együtt jártunk egy 34 f?s osztályba. Mindent, vagy majdnem mindent tudtunk egymásról. Azt is, hogy kinek ki a szerelme, vagy kit szeretne. Óriási történetek keringtek, aminek valóságalapja valahol Andersennél járt, de kit zavart? A valósággal való szembesülés sokkal fájóbb volt. F?leg, amikor kiderült, hogy „álmaim asszonyának” komoly barátja van, aki legalább egy fejjel és két évvel id?sebb nálam. Kiütéses vereségemet otthoni álmodozással gyógyítottam. Akkoriban derült ki, hogy egyik osztálytársunknak még a harmincas évekb?l megmaradt titkos Tarzan-kötetei vannak. Alig lehetett kikönyörögni t?le, különösen miután az egyik „elt?nt”. De azért sikerült, és én álmodozásaimban Tarzanná lényegültem, ütöttem, vertem ellenségeimet, és fényes gy?zelmeket arattam. A valóságban, harminc kilósan, szemüveggel mindez már jóval nehezebb lett volna. Csak szájban voltam er?s – kötözköd? kamasszá serdültem. Ennek mélypontjaként aztán középiskolásként másodmagammal bekerültem a kollégiumban egy húszágyas fiúhálóba, tizennyolc másodikos közé. Els? mondatuk ez volt: szerencsétek van, ebben a hónapban már csak huszonnyolc napot kell takarítanotok… de ez már egy másik történet.

Judit szép lassan elt?nt az életemb?l. Középiskolásként még leveleztünk, amit én teleraktam titkos szerelmes jelekkel, amit ? vagy nem vett, vagy nem akart észrevenni. Aztán jöttek a munkás és f?iskolás évek, de tudom, hogy még akkoriban is álmodoztam róla, amikor már rég megházasodott. ? a Pet?-intézetben tanult, aztán külföldre ment dolgozni. Csak a híre jött, hogy nagyon szeretnének gyereket, de valahogy nem jön össze. Sokat imádkoztam értük, hogy sikerüljön, így aztán amikor tényleg megjött az els? baba, távolból velük együtt örülhettem. Nem tudom, hol élnek most, de emlékeimben itt vannak, a horgászással, úszással, kártyázással, kajakozással és az összes gyerekkori ?rültségünkkel együtt…

P. atya

Sípos (S) Gyula: P. atya

Egyszer ültem az autójában, akkor is ütköztünk. Egy idősebb férfinál találkoztunk, aki akkoriban veszítette el a feleségét. A testet elhamvasztatta, az urnát pedig a lakásban őrizte, díszes körülmények között. Ezt kellett az atyáak megáldania. Kifelé jövet szólt, elvisz hazáig. Beültem, ő pedig megkért, hogy kiállásnál nézzem, jön-e valami. Néztem, de nem láttam, koccantunk is. Süllyedtem a föld alá, P. atya viszont két perc alatt túltette magát az egészen és hazáig szóval tartott…

Nagyon tudott beszélni – nem bőbeszédű volt, hanem minden érdekelte és mindenről eszébe jutott még valami. Voltak, akik azt állították, hogy zavarosan, vagy össze-vissza beszél. Ez nem igaz, de az biztos, hogy ha nem figyeltünk, könnyen elveszíthettük a fonalat, amit ő követett, egyik gondolatról a másikra ugorva. És hát, kinek nem kalandozik el olykor a figyelme egy-egy prédikáció alatt? P. atya már rég máshol járt, mi pedig – visszatérve a szavak jelenébe - csak ámuldoztunk: hogy kerültünk ide? Nem ő volt érthetetlen, mi szórakoztunk el néhány gondolati lépcsőt.

Néha olyan volt, mint amikor a kisgyerekek trükköznek, hogy kijöjjön az igazságuk. Amikor jöttek a választások, nagy vita volt a közéletben, hogy lehet-e a templomban politizálni. P. atya nem zavartatta magát különösebben ettől a dologtól, de hogy mindenkinek igaza legyen, a következőket mondta a prédikációban: „Én most nem akarok itt nektek politizálni. Nem mondok nektek egyik pártról sem semmit. Csak azt mondom, hogy olyan pártra ne szavazzatok, amelyiknek Sz-betű van a rövidítésében!” (Az akkori jobboldali pártoknak nem, a többinek mindnek volt sz-betű…)

Nem láttam még senkit, aki olyan magától értetődő természetességgel lett volna pap, mint ő. Nyíltan, kedvesen és gátlások nélkül élt lelki hatalmával. Egyszer épp az utcán beszélgettünk, amikor egy fiatal anyuka arra tolta a babakocsiját. P. atya rögtön leszólította, mert még nem ismerte. Öt perc alatt „lekáderezte”. Kiderült, hogy a fiatal házasok csak nemrég költöztek a faluba. P. atya dícsérte a babát – nem volt nehéz -, aztán megkérdezte, hogy keresztelő volt-e már. Persze hogy nem. „De jó, hogy találkoztunk” – mondta -, „így legalább most meg tudjuk beszélni az időpontot.” Úgy is lett. Amikor az anyuka elment, mosolyogva nézett rám: megint szereztünk egy hívőt az Istennek. Én meg szólalni sem mertem….

Eleinte tartottam tőle. Háromszor is kiprédikált a templomban. Egyszer azért, mert hangos volt a zene a művelődési házban – akkor ott dolgoztam -, máskor meg vélt vallási szokásainkat – a karizmatikus megújulásban szokássá vált éneket és hangos imát - csipkedte meg. Aztán valahogy mégis közelebb kerültem hozzá. Egyszer éppen a komámmal beszélgettünk az utcán, amikor szintén leszólított minket. Nyilván megint feltűnt neki az ismeretlen arc. Behívott magához, ismerkedni. Valahogy szóba kerültek a természetfeletti jelenségek – ő meg azt mondta a fiam keresztapjának, hogy neki elég, ha megfogja az egyik ujjpercét, és megmondja belőle, hogy milyen ember. A komám belement a kísérletbe – és P. atya valóban nagyon találó jellemzést adott róla. Hogy ezt csak kiváló emberismerő képességének, vagy valamilyen természetfeletti karizmának köszönhette, nem tudom. Valószínűleg mindkettőnek. Ahogy a teológia tartja: a természetfeletti a természetesre épül. De hogy az ujjpercet miért kellett megfogni?

Korának gyermeke volt mindenben. Figyelt mindenre, követte az eseményeket, de természetét, gyerekkorától beléívódott nézeteit ő sem tudta átlépni. Magánbeszélgetésekben aztán meg is osztotta ezeket a hallgatóságával. (Nála könnyű volt hallgatni – szóval tartott ő bárkit hosszú órákon keresztül. Nem uralta le a társalgást, lehetett beszélni mellette – de persze ő valahogy mindig tovább bírta.) Így volt ez a gyermekkorától beléívódott antiszemita nézetekkel is. Az 1920-as évektől – amiben ő felnőtt – szinte magától értetődő volt a zsidó nép megkülönböztetése. Ezt a „keresztény magyarok” az anyatejjel szívták magukba. Hogy ez milyen tragédiához vezetett, ma már jól tudjuk, tudta ezt P. atya is, és elítélte. De néha – szűk környezetben – azért kibuktak belőle a gyermekkori igazságok egy-egy oldalvágásként, mint egy kelleténél komolyabban vett vicc Kohnról és Grünről, vagy egy célzás a „liberális világra” – csak hogy értsük, miről van szó. De abban biztos vagyok, ha bármilyen veszély fenyegette volna ezeket az embereket, az elsőként sietett volna segítségükre.

Mert nagy szíve volt. Vagyonát, örökségét nem elutazta, elnyaralta – éppenséggel gyógyíttathatta volna magát fürdőkben -, hanem egyházára és hazájára költötte, nagyban és kicsiben. Akár harangra vagy papi sírboltra, akár a hozzá becsöngető kéregetőkre. Nem tett különbséget, ebben is szinte gyermekien – vagy istenien – naív volt. Ezért is halt meg vértanú-halállal. Hiszen épp jót tett, pénzt és gyógyszert keresett egy tőle kérőnek, amikor ezt kihasználva, késsel brutálisan megölték.

Pelsőczy-atya szeretni való ember volt, aki maga is tudott szeretni. Vágyat ébresztett bennünk, hogy hozzá tartozzunk, anélkül, hogy valaha is ezt kérte vagy követelte volna. Erőközpont volt, amit olyan természetességgel viselt, mint a mindig rajta lévő papi ruhát. Másban soha sem lehetett látni – kívül-belül egyértelmű ember volt. Esendőségeiben is nagyszerű, néha meghatóan gyermeki, máskor talán erőszakos, de mindig ugyanaz az ember.

Végül egy utolsó, rá jellemző történet. Feljárt gyónni a ferencesekhez. Épp utána találkoztunk, és azt mondta nekem: Na, ehhez a paphoz se megyek többet. Ez leszidott és kioktatott engem. Hát én nem azért járok gyónni, hogy kioktassanak! Én meg sem mertem szólalni, nem szoktam (még) hozzá az ilyen szavakhoz. Eszembe juthatott volna éppenséggel az is, amikor. ő oktatott ki engem (bár nem gyónásban). Mégis megérintett engem P. atya hite. Az ő istene erős és hatalmas Isten volt és mégis gyengéd és megértő – a Szeretet istene. Ez a hit sugárzott át az ő életén is, abban a néhány utolsó évben biztosan, amikor nekem volt szerencsém ismerni őt.