Az első
Egy pedagógiai meghatározás szerint a művelt szakember sok mindenről tud egy kicsit, egy dologról pedig tud mindent. Őrá ennek a mondásnak csak az első fele volt igaz, olykor zavarta is kissé, de annyira azért nem, hogy erőfeszítést tegyen megalapozottabb és rendszerezettebb ismeretek megszerzésére. Környezete így is okos embernek tartotta, mert olyan magabiztossággal szólt hozzá a különböző témákhoz, ami sokkal mélyebb tudást feltételezett, mint ami valójában volt neki.
Kíváncsi volt, a maga felületes módján sok mindenbe beleütötte az orrát. Olvasott, hallgatott, nézett, érdekelte a tudomány, történelem, vallás, filozofálgatott, imádkozgatott, kevert-kavart, mindent a maga módján.
Reggelente általában felébredt még az óracsörgés előtt, élvezte az ágy melegét és szívesen fantáziálgatott közben. Nagy tettekről amiket majd egyszer meg fog tenni, győzelmekről erős férfiak felett, hősies helytállásról, amikor megment valakit – és persze lányokról. Mostanában főleg lányokról, különösen az egyik fiatal munkatársnőjéről. Jól elvoltak együtt, beszélgettek, egymás mellé sodródtak a közös étkezéseknél – de nem mert tovább lépni. Félt, ha elhívná moziba vagy csak úgy sétálni, akkor a lány visszautasítaná. Meg aztán mit is mondana akkor neki? És ha untatná?
Így kapcsolatuk megmaradt a biztonságos keretek között, de fantáziáiban ennél sokkal tovább jutott, együtt voltak, szerelmeskedtek… így volt ez ma reggel is. Amikor aztán csörgött az óra, automatikusan lecsapta, nagyot sóhajtott és kinyitotta a szemét – és megdermedt. Az ágy végében, a vaságy keretén valami kis szörnyféle guggolt. Rücskös, szürkés-zöldes bőre izzadtan fénylett, dülledt szemekkel bámult rá, békaszájából ki-be járt a nyelve, közben halkan kuncogott.
A férfi értetlenségbe kövülten nézte maga előtt a jelenést. Egyre erősödő félelem járta át, nem is félelem, inkább iszonyat, irtózat és valami benső undorodás. Csak annyi ereje volt, hogy oldalra forduljon, görcsösen a padlóra hányt.
Egy hang szólalt meg mellette:
-Ez egy démon, paráznaság a neve. A fantáziáid révén hívtad őt magadhoz és egyre jobban összekötöződsz vele. Ha nem hagyod abba amit csinálsz, végül uralni fog téged.
A hangra ijedten fölült, a vacsora utolsó adagja így mégis a takaróra került. Egy fehér ruhás alakot látott a fejénél az ágy mellett. Visszanézett az ágy végére, de már a szörny már nem ült ott.
-Nem látod, de még ott van. Hamarosan engem se látsz, de itt vagyok, őrangyalként melletted.
Teljesen összezavarodott. Tudta, hogy ébren van, de azt szerette volna, ha csak álmodik. A fehér alak szavai ugyan valahogy nyugtatólag hatottak rá, a rossz íz a szájában azonban emlékeztette, mi történt vele. A szobát lassan megülte a kihányt étel savanykás szaga.
-De miért? Miért történik ez velem? Pont velem?
-A kíváncsiságod miatt. Te kutakodtál, te nyaggattad Istent is, hogy ha valóban van szellemvilág, hadd láthassad. Különleges akartál lenni… tessék, megkaptad.
-Nem, nem akarom! - A rémület áttört a bénultságán, hangosan kiáltotta: - Nem! Tévedtem! Nem is gondoltam komolyan!
-De Ő igen. Megadta neked ezt az adományt – de ne félj, csak keveset láthatsz és ritkán, mert ha mindent látnál, nem élnéd túl. Ez a kis ördög szinte semmi, alacsony rangú, szinte állati kísértő és lám, mit tett veled. Látnád csak a város felett uralkodó démonfejedelmet! De ne aggódj, addig meg nem pillanthatod, amíg készen nem állsz rá.
-Nem is akarom! Isten őrizzen!
-Megteszi. Azért adta ezt a lelki látást is neked, hogy általa megmentsen téged és rajtad keresztül még sokakat! Most indulj, de munka után gyónd meg bűneidet a papnak és megszabadulsz a kísértőtől. De ne mentegesd magad, ne titkolj el semmit belső életedből, nehogy rajtad maradjon a rontás! Arra azonban ügyelj, hogy az adományról, amit ma kaptál ne szólj senkinek! Akkor békességed lesz.
Hosszú percek teltek el, mire mozdulni mert. Attól félt, ha kimegy az utcára, meglátja ezeket a szörnyeket – és akkor soha nem jut el nem hogy a templomba, de még munkahelyére sem. Kétségbeesetten ismételgetett egy rövid fohászt, gyermekkori ima-emlékét. Odament az ablakhoz, óvatosan résnyire húzta a függönyt és kilesett rajta.
Csak emberek. Micsoda megkönnyebbülés! Még sohasem szerette ennyire őket, mint most. Ha eddig panaszkodott is a város álmos hangulatára, most az is örömmel nyugtázta.
Az utca megszokott látványát szemlélte, alig tudott elszakadni tőle. Óvatosan hátra nézett, lát-e még valamit az ágy körül, de csak a félig emésztett étel foltja mutatta: ami történt, megtörtént. Gyorsan feltörölte a padlót, az ágyneműt lehúzta és bevágta a szennyes ládába és kapkodva felöltözött, hogy minél előbb elhagyhassa a lakást. Úgy sietett a munkahelyére, mintha az élete múlna ezen. Csak a portásfülke előtt torpant meg. Mi lesz, ha bent újra megismétlődik a reggeli borzalom? Ha megint látni fog valamit?
Tétovázott, aztán nagy levegőt vett és előre lépett.
Írta: Sípos (S) Gyula
