Találkozás egy különös férfival - novella

Kategória: Irodalom Megjelent: 2014. február 16. vasárnap

Nem szokásom a Szerelmes Orrszarvúba járni, túlságosan felkapott hely, én a csendesebbhez vagyok szokva. Talán a nyári hőség vette el az eszem, mert habozás nélkül benyitottam, életem egy pohár vízért vagy bármiért, ami hűsít!

Nem voltak sokan, a pultnál kértem egy üdítőt és leültem a sarokban a kis asztalhoz, onnan nézelődtem.

A férfi oldalt ült. Valamiért ismerősnek tűnt az arca, de nem tudtam, honnan. Amikor felém fordult és megláttam erősen barázdált, kortalannak tűnő arcát a szemzugokból a száj vonaláig leérő könnybarázdával, egy megvilágosodás erejével jutott eszembe hol és mikor láttam őt, bár a dolog egészen lehetetlennek tűnt.

 

Legalább harminc éve történt. Még kisgyerek voltam és a szüleimmel fagyizni tértünk be egy presszóba. Anyuék leültek és csendesen beszélgettek, én pedig nyaltam a fagyit és nézelődtem. Akkor láttam ezt a férfit, megragadott markáns, naptól cserzett arca, azt hittem talán indián vagy valami hasonló és azzal az önfeledtséggel néztem, ahogy csak kisgyerekek tudnak bámulni valamit, ami megragadta a képzeletüket. Emlékszem, akkor is ugyanilyen két erős, száraz könnybarázda húzódott a szemétől a szájáig. 

A férfi rám emelte a poharát. Visszaintettem, aztán nem álltam meg, hogy – szokásomtól teljesen eltérően -, mellé ne üljek. Bemutatkoztam, aztán rögtön tisztázni akartam tolakodó viselkedésemet:

-Ne haragudjon, hogy megzavarom, de ha hiszi, ha nem, egy olyan erős érzés tört rám, hogy ismerem magát, hogy kénytelen voltam ide jönni. Még azt is tudom, hogy mikor és hol láttam, bár azt hiszem teljesen lehetetlen a dolog, mert az nagyon régen történt.

-Valóban? – mosolyodott el a férfi. – És milyen régen?

Feltűnt, hogy van egy kis akcentus a beszédében, de nem tudtam eldönteni hogy csak valami általam nem ismert tájszólásban beszél vagy valóban külföldi, aki jól megtanult magyarul.

-Milyen régen láttam? Szerintem legalább harminc éve.

-Harminc év? Az nem is olyan nagy idő! Igen, akkoriban erre jártam, akár láthatott is...

-Biztos? Megkérdezhetem, most hány éves?

-Negyvenhat.

-Negyvenhat? Akkor lehetetlen. Kamasz gyerekként nem nézhetett ki így. 

-Pedig negyvenhat éves vagyok – igaz, kétezer éve negyvenhat. Szóval akár kétezernegyvenhat évesnek is lehetne mondani, néhány év ide vagy oda nem számít, csak jól tartom magam. Bár ne tenném!

Kutatva néztem az arcát, miért viccel velem, de teljesen komolynak látszott. Vannak ilyen faarcú emberek, egyik komám is ilyen, úgy humorizál, hogy el se mosolyodik, sohase tudom, most épp mi van…

-Látom, nem hisz nekem.

-Nem hát! Senki sem élhet kétezer évig!

-Hát igen, érthető. És a bolygó hollandi történetét ismered-e? Bocsáss meg, tegeződjünk, én vagyok az öregebb. Szóval?

-Ismerem, persze, hogy ismerem.  Egy férfi története, aki gúnyolta Jézust amikor vitte a keresztjét ezért arra ítéltetett, hogy egész életében bolyongjon, egészen az utolsó ítéletig. Mindenféle könyvek meg színdarabok is szólnak róla…

-No igen, bizonyos korokban híres voltam, vagy inkább hírhedt. Népem gyűlölői imádtak utálni, nem mintha amúgy népszerű lettem volna.

-Nem mondhatod komolyan! A bolygó hollandi csak egy mese vagy erkölcsi példázat, nem valóság!

-Nos, én mégiscsak itt vagyok, te pedig mégiscsak találkoztál velem gyerekkorodban. Bizony, most már emlékszem rád, egy fagyit nyaltál, úgy bámultál engem.

-Honnan tudod? –Egészen megdöbbentem. A fickó biztos gondolatolvasó…

-Sajnos a büntetésem része az is, hogy mindenre emlékezzem amit csak látok. Rettenetes átok ez! Bárcsak feledhetnék és feledésbe mehetnék! Bárcsak meghalhatnék!

-Meghalni? Amikor mindenki más élni akar? Nézz szét, minden konditerem, minden orvosi váró, minden úri szalon tele van az örök életre vágyókkal! Mantráznak meg jógáznak meg kavicsokat kötöznek magukra, hátha kicsit tovább élhetnek! Ember, hát te lehetnél a legnagyobb guru!

-És mire lenne jó az? És meddig? Tíz évig? Húszig? Ne hidd, hogy nem próbáltam – meguntam azt is. Barátom, kétezer év alatt mindent és mindennek az ellenkezőjét is kipróbálhatod és még mindig rengeteg időd marad! Átkozott, percről percre telő időd! Nem, egy másodperc se kell belőle! Inkább végleg megpihenni, megnyugodni. Ez lenne a legnagyobb áldás az életemben. Hányszor próbáltam meghalni! Hányszor próbáltam megszabadulni a test börtönéből! Ott voltam Bar Kohba lázadásánál, öltem a rómaiakat hogy meghallhassak, de csak hőssé és gyilkossá lettem. Öltem a római arénákban is mint híres fogoly és gladiátor, de meghalni ott se tudtam. Részt vettem paraszt felkelésekben és úri háborúskodásokban egyaránt, de minek? Mindent túléltem. Gondoltam, legalább a lelkem megnyugtatom, voltam szufi misztikus, de nem talált rám a nyugalom. Elmentem Indiába és jógi lettem, szamádhiba merültem de hiába - onnan is tovább kellett mennem. Ültem buddhista kolostorban, feküdtem kínai ópium-barlangban, de mindez tévedésnek bizonyult. Tévedés, újra csak tévedés! Rajtam az átok, nyugalmat nem lelhetek! Jahve haragja van rajtam…

-Jahve haragja? Hát az már lejárt lemez! Hiszen Jézus - őt próbáltad már? Hiszen ő mégiscsak mindenkit meghallgatott - talán ha ő kérné meg a Mindenhatót, a Jahvét… hátha!

-Jézus - ugyan már! Hogyan is bocsáthatna meg nekem, amikor épp őt gúnyoltam? Nem, ez lehetetlen. Hozzá nem fordulhatok. De nem is akarok! Miatta kerültem ilyen helyzetbe, nem, nem állok szóba vele!

-Figyelj, az van a Bibliában, hogy Jézus Krisztus kérésére Isten mindenkinek megbocsát…

Ingerülten legyintett.

-És ezt te elhiszed? Mert én nem. Nem, én láttam őt a keresztjét vinni és megvetettem őt – ha én lettem volna a helyében, most én is így bánnék velem. Nem, hozzá nem mehetek…

Erre nem tudtam mit mondani. Csendben ittuk az italunkat, aztán ő felállt és elbúcsúzott.

-Mennem kell. Talán egy darabig még itt kószálok, érdekes dolgok történnek errefelé. De lehet, hogy átugrok a Közel-Keletre, ki tudja? Hátha mégis ott vár rám a vég. Ha nem, esetleg visszajövök. Mondjuk harminc év múlva. Nos, találkozunk? Már ha élsz még akkor – ha nem, irigyelni foglak…

Mit felehettem volna? Csak néztem a szerencsétlen után, ahogy görnyedt vállal, örök negyvenhat évével kisétált az ajtón. A bolygó hollandi, a tévedések embere, akinek talán az a legnagyobb, talán az az egyetlen tévedése, hogy nem fordul ahhoz, aki megbocsáthatna neki és nyugalmat adhatna lelkének. És testének. Örökre.

 Írta: Sípos (S) Gyula

 

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés