Radikális Jézus (Mk 9, 41-48)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Ha csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, megkapja érte a jutalmat. Ha viszont valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék.
Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan t?zre, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki.
Ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki.
Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb félszemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki.”
(Mk 9, 41-48)
Jézus nagyon kemény szavakat használ – vágd le a kezed, a lábad, vájd ki a szemed, hogy el ne kárhozz -, ha ma ilyet hallanánk egy prédikátortól, talán megbotránkoznánk rajta. Mi szeretnénk Jézust szelíd és megért? tanítónak látni – de emberi módon, mintegy felmentve magunkat a felel?sség alól. ? pedig valóban „szelíd és alázatos szív?” tanító, de éppen ezért (!) beszél nagyon határozottan és figyelmeztet minket a személyes felel?sségünkre Isten el?tt.
Jézus Krisztus az Atya természetéhez szabja a tanítást és nem a mi természetünkhöz. Az Atya tökéletes jóságáról és szeretetér?l beszél, amikor azt mondja, hogy ? a legkisebb jót is viszonozza (és Isten sohasem marad adósunk, hanem épp fordítva, mi vagyunk eladósodva nála), - de az Atya tisztaságáról is beszél, akihez nem férhet semmilyen b?n sem.
A Messiás tanításából világossá válik, hogy Isten radikálisan azonosítja magát a kicsinyekkel, az elnyomottakkal, a szegényekkel. Aki ezeket elutasítja, Istent utasítja el. (És attól tartok mindannyian elutasítottuk már ilyen módon Istent. Én legalábbis bizonyosan…)
Jézus a tökéletes szeretet radikalizmusával beszél és meg akarja velünk értetni, milyen óriási súlya van a döntéseinknek, cselekedeteinknek. Ha hagyom, hogy a szemem, kezem, lábam, a vágyaim és érzéseim elcsábítsanak, az indulatok felülkerekedjenek rajtam, az elkárhozást kockáztatom! Vagy engedem, hogy a szeretet tüze égessen itt ki bennem mindent – és ez önmegtagadással, szenvedéssel jár -, vagy a pokol olthatatlan tüze fog égetni egy örökkévalóságon keresztül. Mi ehhez képest egy szem elvesztése?
Természetesen Jézus nem félszem? és félkez? embereket akart látni, hanem képszer?en beszélt a döntés súlyáról. (Amikor az ókeresztény egyház idején egy püspök valóban szó szerint vette ezt a tanítást és férfiatlaníttatta magát, az Egyház elítélte ?t ezért.)
A Messiás (Krisztus) nem maszatol, nem szépít, beszéde szétválasztja a világosságot a sötétségt?l, hogy mi is törekedjünk erre a szétválasztásra életünkben. Isten tökéletes világosság, és nincs benne semmi a sötétségb?l. Ha Hozzá akarunk tartozni, el kell fordulnunk a sötétségb?l és hagynunk kell, hogy a világosság átvilágítson minket.
Jézus Krisztus a megtérést hirdeti és vállalja a kereszthalált, hogy befejezze a megváltás nagy m?vét – értünk. Így mi az ? erejéb?l kapunk Szentlelke által, így mi is gy?ztesek lehetünk a sötétség minden ereje felett, mert: „Én vagyok a sz?l?t?, ti a sz?l?vessz?k. Aki bennem marad, s én benne, az b? termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5)
Amikor érezzük magunkban a vágyat, hogy tegyünk valamit a gonoszság ellen, amikor vágyunk a radikális és határozott lépésekre, akkor el?ttünk kell, hogy legyen Jézus radikalitása. Az ? egész élete tökéletes és határozott ellentmondás volt a b?nnek és a mögötte lév? sátánnak, és tökéletes odaadás Istennek, az Életnek, a Szeretetnek. Ha ebben követni tudjuk Jézust, akkor megtettük a legtöbbet, amit csak magunkért és az egész világért tehetünk. Minden más csak ebb?l fakad, és csak annyiban szép, jó és igaz, amennyiben ebb?l fakad és ebben növekszik.

Sípos (S) Gyula

Tűzzel sóznak meg (Mk 9, 49-50)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Mindenkit tűzzel sóznak majd meg. A só jó. De ha a só elveszti ízét, mivel ízesítik meg? Legyen bennetek só, és éljetek békében egymással.” (Mk 9, 49-50)
Amikor olvassuk Jézus Kristus mondatait, eszünkbe jut korábbi tanítása is: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” (Mt 5, 13) (Akkoriban a magas sótartalmú földet kis zacskókban tárolták, s így tették az ételbe is. Amikor a főzés során a zacskóból kioldódott a só, a maradék, immár értéktelen földet elszórták.)
Tűzzel sóznak meg minket, így válhatunk a föld sójává, a világ világosságává. Mi ez a tűz – helyesebben: Ki ez a tűz? A Szentlélek, amely mint tűz jön el a tanítványokra Pünkösdkor. A Szentlélek, a Szeretet tüze járja át és „sózza meg” a tanítványokat. Így válnak képessé arra, hogy – miként a só, vagy épp a kovász – átjárják a sötétségbe merült világot, és világosságává legyenek.
A Szentlélek mint só jár át minket, hogy „ízessé”, értékessé tegye a bennünk lévő tehetségeket, képességeket. Ő adja az ajándékokat, adományokat, kegyelmeket és karizmákat. Ő teremt lehetőséget a szolgálatra, Ő munkálja bennünk az akarást a szépre és a jóra. (Hogy folytassam a hasonlatot: a sok nyersanyagból, ami bennünk van, a amik vagyunk, Ő főz ehető, értékelhető ételt…)
A Szentlélek elhozza azt a békességet, amit csak Krisztus tud adni: „S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14, 26-27) Ez a béke az, ami megőrzi szívünket az örök életre – tulajdonképpen a Szentlélek békéje nélkül nem is vagyunk képesek „békében élni egymással”, mert megromlott emberi természetünk, az önzés világa szembefordít minket még a társaikkal is.
Ez a tűz a tisztulás tüze is. Jó nekünk itt a földön tisztulni, mert itt a Szentlélek tisztító tüze egyben a Vigasztaló tüze is. (Arról nem is beszélve, hogy itt a földön még emberi módon is vigaszt és enyhülést találhatunk például a természet szépségében, a jó barátokban, de akár egy finom ételben is. Ha azonban a földi élet után bűneink miatt a Tisztítótűzbe kerülünk, ott már nem lesz semmilyen emberi vigasz - a pokolról pedig jobb, ha nem is beszélünk…)
Jézus Krisztus meg akar tisztítani minket Szentlelke erejével, hogy bevonulhassunk az „atyai ház” boldogságába. Nekünk pedig kincsként kell őrizni ennek a nagy ajándéknak, az isteni tűznek a kegyelmét. Sőt, kérnünk kell, hogy újra és újra sózzanak meg minket ezzel a tűzzel, hiszen időről időre mi is „megízetlenülünk”. Minden békétlenség, harag és bűn csökkenti a bennünk lévő „sót”. Amikor azonban leszáll ránk a Szentlélek mint a bűnbánat lelke, újra megtelünk ezzel a tűzzel, s már jelenlétünkkel is „ízesebbé” tesszük a világot…

Sípos (S) Gyula

A törvény – és ami több (A válásról) (Mk 10, 1-12)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Innét útra kelve Júdea határába ment, a Jordán túlsó partjára. Ott ismét tömeg vette körül, ő pedig szokása szerint tanította őket. A farizeusok is odamentek és megkérdezték: „El szabad a férjnek bocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. De ő kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” „Mózes megengedte, hogy válólevelet írva elküldjük az asszonyt” - felelték.
Jézus folytatta: „Szívetek keménysége miatt írta ezt a parancsot. De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.”  Otthon tanítványai ismét efelől kérdezgették. Ezt válaszolta: „Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene.  Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.”
(Mk 10, 1-12)
A farizeusok mindenképpen meg akarják fogni valahogy Jézust, hogy rábizonyíthassák tudatlanságát. Itt a válásról kérdeznek, ami az akkori társadalomban különösen nagy viharokat kavarhatott. (Akkor még nem volt nyugdíjrendszer, betegbiztosítás, egyedül a család jelentette a biztonságot. Ha valaki elbocsátotta a feleségét, azzal gyakorlatilag kizárta a közösség biztonságából és védelméből.) A farizeusok talán azt remélték, hogy belerángathatják Jézust a saját vég nélküli vitáikba és szövegértelmezéseikbe, amiben ők otthonosan mozogtak. A Megváltó azonban egészen más választ adott, mint amire számítottak – s ennek messzire ható következményei lettek.
Jézus Krisztus először is különbséget tett Isten eredeti akarata és a mózesi törvények között, amikor azt mondta, hogy a zsidó törvénytudók számára kikezdhetetlen tekintélyű Mózes a parancsokat nem pusztán isteni diktálásra írta, - így a Tóra szövegében emberi, változékony szempontok is szerepet játszanak. Ez már önmagában is botrányos kijelentés volt.
Másodszor Jézus – visszautalva a Teremtés könyvére, így biblikusan is alátámasztva érvelését – a házasság szétválaszthatatlanságáról beszél. Ez a hallatlan kijelentés alapjaiban kérdőjelezte meg a férfi hatalmi pozícióját és a korban szokásos „férfiúi jogait”. Nem véletlen, hogy a tanítványok otthon ismét rákérdeznek erre a dologra. Máté pedig az evangéliumában kifejezetten feljegyzi, hogy a „tanítványok megjegyezték: „Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.” (Mt 19, 10)
Jézus Krisztus világosan látja, hogy a mózesi engedmény – bár érthető okokból született, s bizonyára van olyan helyzet, amikor jogosan is alkalmazható - végső soron a megromlott emberi szív megkeményedését és a kemény szív igazolását okozza.
Még fontosabb dolog, hogy Jézus a férfit és a nőt a házasságban „egy testnek” nevezi, amelyeket Isten összekötött, s így emberi felbontása mindenképpen Isten művének rombolása. Ezért Jézus a hatalmi helyzetben lévő férfit arra „kényszeríti”, hogy az ragaszkodjon feleségéhez, azaz a hatalmi pozíciót váltsa át a kölcsönös szeretet pozíciójára.
(Sajnos a kemény emberi szív mindenre talál „megoldást”. Így meg épp a házasság felbontására hivatkozva zsarolhatja és kényszerítheti, kínozhatja az egyik fél a másikat. Ez azonban visszaélés a házasság intézményével. Az ilyeneknek csak azt tudjuk mondani, amit Jézus mondott a szombatról: Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért! Tehát ahogy nem lehet a szombatnapi munkatilalmat a segítség elmulasztására indokként felhozni - mert a szeretet minden törvényt felülír -, ugyanúgy nem lehet a házasság felbonthatatlanságának örve alatt megnyomorítani a másikat…)
Jézus Krisztus az teremtéstörténetre mutatva azt is kijelenti, hogy az „ember” a férfi és nő kettősségében, és a kettőjük közötti szeretetkapcsolatban lesz teljessé, egységgé. Ezzel megnyitja az utat Isten belső titka szemlélésére. Ő az embert a „maga képére és hasonlatosságára teremtette” – azaz Istenben is lehetséges több személy egy szeretetkapcsolat egységében. Ez az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságos egysége, az a teljesség, ami felé az egész teremtett világ törekszik. Ezért mondja feltámadása után a Megváltó a tanítványoknak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28, 19-20)
A házasság és a család egysége, az „egy test” szemlélése megnyitja az utat az Egyház, mint Krisztus teste szemléléséhez is. Amikor Pál apostol a házasságról beszél, mindkét felet arra biztatja, ami nehéz neki (a férfit az önfeláldozó szeretetre, a nőt az engedelmességre), de látását kiterjeszti Krisztusra és az Egyházra: „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. „Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.” Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket.” (Ef 5, 21-33)
Jézus Krisztus végül világosan kimondja: a válólevél intézménye csupán a házasságtörés legalizálása, és Isten előtt érvénytelen. Hányan hallgathatták vajon, akik már elbocsátották feleségüket? És hányan, akik ezt fontolgatták? És hányan, akiknek üzleti érdekeltsége volt a válások lebonyolítása? Csoda-e, ha ezek közül sokan a bűneikkel való szembenézés helyett inkább a Messiás üldözését választották?

Sípos (S) Gyula

A gyerekekről másképpen (Mk 10, 13-16)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Sokan talán nem is tudják, hogy a mai gondolkodásmódunk a gyerekekr?l mennyire más, mint a megel?z? koroké.

 

(Egyébként is a fiatalság felmagasztalásának korát éljük. Régen a felnöv? fiatalok követték szüleik gondolkodásmódját, öltözködését, világlátását – ma pont fordítva. Az id?sebb korosztály akar úgy élni, öltözködni, viselkedni, gondolkodni, mint a fiatalok – és ez bizony nem kevés problémának is a forrása…)
Abban az id?ben, amikor magas volt a gyermek születési szám de a gyermekhalandóság is – volt úgy, hogy tíz megszületett gyerekb?l 6-7 is meghalt még az els? életéve el?tt -, a szül?k megtanulták, hogyan védekezzenek lelki távolságtartással az érzelmi csapás ellen, s ezt a kultúra is támogatta. Volt, ahol három éves korig nem adtak nevet a gyereknek, hogy így is csökkentsék a köt?dést. A zsidó nép – amely egyébként különösen is gyermekcentrikus volt a többi néphez viszonyítva - már a nyolcadik napon nevet adott az újszülöttnek, ha az az els?, nagyon kritikus hetet túlélte. (Most már talán érezzük, hogy milyen nagy jelent?sége van annak, hogy Isten már születése el?tt nevet ad Jánosnak és Jézusnak és ezt tudatosítja a szül?kben is, a megnevezéssel is segítve a szoros köt?dés kialakulását és a szeretet elmélyedését! De Isten – többek között - ezzel jelzi az emberi személynek a fogantatástól fogva való meglétét és egyedülállóságát is.)
A gyerek a feln?tté válás szertartásától számított igazán a közösségben, addig annyit vártak t?le, hogy lehet?leg legyen mindig kéznél, ha szükség van rá, de ne legyen soha láb alatt. Legyen mindig szófogadó és engedelmes a szüleinek és tisztelettudó mindenkivel. A gyerek értékeivel annyiban foglalkoztak, amennyiben szükség volt rá a család életében, de semmiképp se állították példának a feln?ttek elé. Nincs miért csodálkoznunk tehát azon, hogy a tanítványok nem akarják, hogy gyerekekkel zavarják a „mestert”: „Kisgyerekeket hoztak hozzá, hogy érintse meg ?ket. De a tanítványok elutasították ?ket. Amikor Jézus észrevette, helytelenítette. „Hagyjátok - mondta -, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok ?ket, hisz ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda.” Azután megölelte, és kezét rájuk téve megáldotta ?ket.” (Mk 10, 13-16)
Jézus mondatai forradalmiak. Ezek szerint nem a tanultaké, a bölcseké az Isten országa? Nem a papok, az írástudók és farizeusok járnak elöl Isten népében? Talán nekünk is olyanná kellene lennünk, mint a buta és semmit sem ért? gyermekek?
Úgy semmiképpen sem kell gyerekké lennünk, ahogy korunk kultúrája sugallja – ez ugyanis nem gyermeki lelkület, hanem csak gyerekesség, infantilizmus.
Jézus nem a butaságot magasztalja fel, hiszen ? is folyamatosan kutatta Isten országát, s így n?tt gyerekségét?l fogva, s „gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek el?tt” (Lk 2, 52).
A gyermeki ráhagyatkozás és bizalom – aminek mi feln?ttek oly nagyon híjával vagyunk – azonban nagyon kedves Jézus el?tt. Ezt úgy is kifejezi, hogy mindenki el?tt megöleli és megáldja ?ket. (Ez az áldás pedig sokkal mélyebb jelentés?, mintha csak megérintette volna ?ket, ahogy az asszonyok kérték. A próféta érintése gyógyít – de az áldás az nem csak gyógyít, hanem átjárja a teljes személyiséget, ?rzi és növeli azt lélekben és igazságban).
Nekünk is meg kell tanulnunk ilyen gyermeki bizalommal tekinteni Istenre. Meg kell tanulnunk bízni és ráhagyatkozni az akaratára, még akkor is, ha éppúgy nem látjuk át az események láncolatát, ahogy a gyerek se látja át szülei tetteinek mozgató rugóit. Így kell fogadnunk Isten országát, amely Jézus Krisztusban eljött közénk. Így kell kérnünk és fogadnunk a Mester áldását magunkra és mindenki másra is.
Jézus szavai forradalmasították az Istennel való kapcsolat természetét – nem véletlen, hogy megbotránkoztak rajta a tudományukra és pozíciójukra büszkék -, de forradalmasították a gyerekekr?l való gondolkodásmódot is. Ha korunk embere másként gondolkodik a gyerekekr?l, mint ókori el?dei – és ez hatalmas ajándék, minden mai elferdülésével együtt is -, az a Messiásnak köszönhet?. ? szabadított fel minket erre a szeretetre is…

Sípos (S) Gyula

Senki sem jó, csak Isten (Mk 10, 17-18)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” „Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Mk 10, 17-18)
Ezekkel a meglepő mondatokkal indul a gazdag ifjú története, amelyik egyike azoknak a történeteknek, amelyek mély hatást gyakoroltak a keresztény életre.
Most azonban még csak a történet elején tartunk. A „gazdag ifjú” itt még csak „valaki”, egy ember a tömegből, akit még semmi sem különböztet meg a többiektől. Nem tudható róla a gazdagsága, még nem olvashatunk Jézus kiválasztó szeretetéről, sem a gazdag ifjú válaszáról. Megjelenése vallásos buzgóságát mutatja, hiszen térdre borul Jézus előtt – ez azért akkor sem volt szokásos köszönési mód -, és így szólítja meg Őt: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
Érdekes módon Jézus először nem a kérdésre válaszol, hanem – az akkor megszokott rabbinikus stílusban - visszakérdez: Miért mondasz engem jónak? – majd hozzáteszi - Senki sem jó, csak egy, az Isten.
Vajon miért tartja szükségesnek a Mester, hogy elhárítsa magától a jóság jelzőjét? Biztosak lehetünk benne, hogy nem valami álalázatosság motiválta ebben. Ő soha nem alakoskodott, nem kereste az emberek kedvét, nem játszott el semmilyen szerepet, hanem mindig őszinte volt, akár tetszett ez az embereknek, akár nem. Pszichológiailag tehát semmilyen indok nem támasztja alá, hogy így kérdezzen vissza. Ráadásul pontosan tudta, hogy követői és a nép is őt jónak tartotta – hisz mindenki azt mondta róla: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélőképességüket.” (Mk 7, 37) Péter apostol később teljes lelki nyugalommal hivatkozhatott erre a köztudomású tényre: „Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában. Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.” (ApCsel 10, 37-38)
Jézus Krisztus így válaszol – helyreigazítólag – az ifjúnak: Senki sem jó, csak egy, az Isten. Mert Jézus ugyan tökéletesen Isten és tökéletesen ember, de emberi természetében mégis alá van vetve az emberi természet gyengeségeinek. Egész valójával küzd a kísértés ellen, bűnt soha nem követ el, de megéli, milyen messze van az ember Istentől, az emberi szeretet és jóság Isten szeretetétől és jóságától. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Isten ontológiailag „Jó”, azaz lényege szerint, egész létében „Jó” és „Szeretet”. Az ember pedig megtört lény, rosszra hajló akarattal, s csak küzd azért, hogy ebből a „Jó”-ból és „Szeretet”-ből valahogy részesedhessen. Ahogy Isten „Jó”, úgy senki emberfia nem tud jó lenni.
Jézus Krisztus maga is forró vágyakozással, imával fordult Isten felé. Az Atya jóságát és szépségét, szeretetét és erejét akarta megmutatni az embereknek, hogy azok megtérjenek és éljenek. Saját magáról sem gondolta – épp istenségének az emberi természet mulandóság alá vetése következtében – hogy az azonos lenne az Atya jóságával.
„Egyedül csak az Isten jó” – ez leszámolás minden emberi illúzióval, nagyképűséggel, de leszámolás a hamis elvárásokkal is. Mi nem vagyunk „jó”, s ha mégis, csak annyiban, amennyiben részesedünk Isten „jó”-ságából. Aki ezt nem érti, az még mindig saját önigazultságának foglya. A „Jó Mester” válaszával a kérdezőt, - és mindannyiunkat - ki akar szabadítani hamis megelégedettségünkből, amikor tekintetünket arra irányítja, akitől egyedül remélhetjük az örök életet.
Mit tegyek, hogy örök életem legyen?” – A legelső válasz mindenképpen az, hogy fordulj Isten felé, aki egyedül Jó, s aki meg tudja, és meg is akarja adni neked az örök életet.

Sípos (S) Gyula

Jézus ránézett és megkedvelte (Mk 10, 19-22)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

A gazdag ifjúval beszélget Jézus. A férfi azzal a kérdéssel fordul hozzá, hogy mit tegyen, hogy örök élete legyen. Jézus először elhárítja magától ezt a kérdést és a mózesi törvényhez utasítja a kérdezőt: „Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” (Mk 10, 19)
Ha csak eddig tartana a történet, akkor arról beszélgethetnénk, hogy a mózesi törvények – amelyek egyébként olyan általános törvények, amelyeket minden stabil társadalmi rend, vallás előírásai tartalmaznak, mint az emberiség közös örökségét Istentől – szóval a szívbe írt törvények betartása, a tiszta és érzékeny lelkiismeret ápolása szükséges, és talán elégséges feltétel is Isten előtt. Ő az életünk vizsgálója, s nagylelkűen magához emeli azt, akinél látja a szándékot a jóra és akaratot a megvalósításra.
A történet azonban nem áll meg itt, sőt, meglepő fordulatot vesz. A gazdag ifjú ugyanis nem hagyja annyiban a dolgot, hanem folytatja a párbeszédet: „Mester - válaszolta -, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.” (Mk 10, 19) Talán nagyképű ez az ifjú? Vagy nincs helyes önértékelése? Hiszen ki az, aki képes megtartani a parancsokat?
A Mester azonban egyáltalán nem így, a hibákat és erényeket listázva, vizsgálóbíróként tekint az ifjúra. Jézus nem leli kedvét a hegedő sebek felvakarásában, nem akar győzelmet aratni emberek fölött, nem tetszeleg mindent tudásával - bár léleklátó szemei előtt éppúgy nyilvánvalóak voltak ennek a férfinak hibái és erényei – hanem szeret. Amit Ő „megragad”, az a gazdag ifjú őszinte szándéka az Isten-követésre. És itt olvashatjuk ezt a csodálatos mondatot: „Jézus ránézett és megkedvelte.” (Mk 10, 21)
Mit nem adnánk, ha rólunk lenne olvasható ez a mondat! Igaz, ez a mondat rólunk is szól, akik keressük Isten országát, meg akarjuk tartani a parancsokat – igen, Jézus már ránk nézett, és valamiért megkedvelt minket. Megkedvelt még akkor, amikor bűnben éltünk, amikor vallásosságunk nem volt több hétvégi szokásnál, amikor imaéletünk a nullával volt egyenlő és semmilyen valóságos kapcsolatban nem voltunk az Atyával.
Csodálatos Jézus Krisztus szeretete, amelyik a legkisebb jó szándék esetén is megnyílik, hogy befogadja a hozzá közeledőt! Ez a befogadás azonban valóban a teljességre törekszik. Teljesen akarja a másik embert, de annak minden felesleges ragaszkodása, világhoz tapadottsága, értéktelen ócskasága nélkül. Jézus követése egyben lemondás a világ követéséről, Jézus szeretete kizárja a világ szeretetét: „Valami hiányzik még belőled - mondta neki. - Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!” Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10, 21-22)
Itt egy újabb jézusi paradoxon: „valami még hiányzik belőled” – „add el, amid van”. A világi gazdagság hiány Isten országában. Olyan űr, amit nem tudott betölteni Isten jelenléte, szeretete, mert azt már betöltötte a világ a maga értéktelenségével. De ki képes ilyen radikális döntésre? Ki képes mindent odadobni, szegénnyé és elesetté lenni, üldözötté lenni, eldobni a pénz nyújtotta biztonságot és elismertséget – egy poros lábú, nincstelen mesterért?
A gazdag ifjú nem volt képes. Lelke megszomorodott a saját döntésétől – de mégsem tudott másként dönteni. Talán én sem tudok. Talán azt remélem, hogy csak „egyelőre” nem tudok – és talán majd eljön az idő, amikor lesz erőm önmagamról egészen lemondani Istenért. Nem tudok lemondani, de mégis reménykedem, mert előttem van a szentek hosszú sora, az első tanítványoktól kezdve napjaink szentjeiig, akik pedig képesek voltak erre! Fénylő csillagok ők előttem, égő fáklyák, amik égetik a szívem és arra biztatnak: ne félj! Légy bátor és nagylelkű! Ami Jézusnál vár, az mérhetetlenül több, mint amit a világ képes nyújtani! Most van hiányod, és Istennél van a gazdagságod!
Milyen jó, hogy tudhatom: Jézus már rám nézett, és megkedvelt. Hívott, és még mindig van lehetőségem arra, hogy jól válaszoljak hívására…
„Istenem és mindenem!”

Sípos (S) Gyula

Lehetetlen, de lehetséges (Mk 10, 23-27)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

A gazdag ifjú szomorúan távozott. Szeretett volna Jézushoz tartozni, de ezt az árat – teljes lemondást a vagyonáról, megélhetéséről és az ezzel járó megbecsültségről és biztonságról – nem volt képes megfizetni. Értjük a szomorúságát, és értjük Jézusét is, aki megszerette ezt a fiatalembert, s ezért a legtöbbet akarta neki adni – a vele  való teljes közösséget.
„Jézus erre körülnézett és tanítványaihoz fordult: „Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” A tanítványok csodálkoztak szavain. Jézus azonban megismételte: „Gyermekeim, milyen nehéz bejutni az Isten országába! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.”
Ezek szerfölött csodálkoztak és egymás közt kérdezgették: „Hát akkor ki üdvözülhet?”
Jézus rájuk nézett, és folytatta: „Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges.”
(Mk 10, 23-27)
Jézus is szomorúan sóhajt fel: Milyen nehezen jut be...! A tanítványok csodálkoznak mesterük szavain. Ők úgy nőttek fel, hogy a gazdagság Isten áldása, és élethelyzetük is arra tanította őket, hogy a szegények és elesettek – mint ők is -, csak a zsinagóga hátsó soraiban húzódhatnak meg, míg a gazdagok, a tekintélyesek elöl ülnek, nyilvánvalóan közelebb Istenhez. A farizeusok ezt mondják a saját szolgáiknak és követőiknek Jézusról: „Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvényből.” (Jn 7, 48-49) Jézus tanítványai maguk is úgy gondolkodtak magukról: ők a tudatlanabbak, és kevesebbet érnek, mint a tanult és gazdag elöljárók, a „nép vénei”.
Mesterük szava azonban gyökerestül felforgatja ezt az elképzelésüket. És Jézus újra megerősíti: „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.”
(Egyes írásmagyarázók szerint akkoriban egy keskeny szurdokon keresztül vezetett a kereskedelmi útvonal Jeruzsálembe. Ezt a keskeny, szakadékos helyet, ahol csak nagy üggyel-bajjal lehetett átjutni tevével - sőt, előtte le kellett pakolni róla mindent, ami jelképes értelmű is -, ezt hívták „tű fokának”. Nos, ha ez valóban így van, az sem gyengíti a jézusi kép erejét, legfeljebb árnyalja. A Mester véleménye mindenképpen megdöbbentő és teljesen ellentmond a tanítványok hagyományos elképzelésének.)
„Hát akkor ki üdvözülhet?” Érthető a kérdés. Ha még a legtanultabbak sem, a leggazdagabbak sem, az „Isten áldása” alatt lévők sem – akkor ki?
(Természetesen most nem akarom azt állítani, hogy a tanultság, a gazdagság nem lehet Isten áldása – de lehet, mint ahogy a szegénység is lehet Isten áldása. Salamon Isten áldásaként lett gazdag és bölcs – aztán mégis az egészet eltékozolta és romlásba vitte Izraelt. Assisi Szent Ferenc Isten áldásaként fogadta és ölelte magához „szegénység úrnőt” és megújította az Egyházat. De azért még a szegénység és nyomor sok bűn és torzulás forrása lehet, és a gazdagság is sok segítség és áldás lehetősége lehet. A gazdagság és szegénység egyaránt lehet áldás és átok. Egy valami nem lehet – nem lehet mércéje annak, hogy ki van közelebb a mennyek országához…)
„Hát akkor ki üdvözülhet?” A Messiás válasza megdöbbentő, de egyben felszabadító is: embernek ez lehetetlen, de az Istennek minden lehetséges!
Embernek önerejéből üdvözülni lehetetlen. Akkora szakadék van Isten és ember között, hogy azt a jócselekedetek hídjával átívelni lehetetlen. Soha nem tudunk olyan tiszták, önzetlenek, tökéletesek és szeretetteliek lenni, hogy Istent egyáltalán megközelítsük! Nyugodtan el lehet felejteni minden mágikus praktikát ami az önmegváltást, a megistenülést ígéri. Nem lehet jógával, nem lehet buddhista mantrákkal, nem lehet titkos okosságokkal megmászni a végtelen hegyet. Nem lehet jócselekedetekből sem létrát építeni, ami a mennyig ér. Ha ez lehetséges lenne, akkor nem lett volna szükség Jézus Krisztus megváltó művére! Isten Fia nem dicsekvésből mondta, hogy „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - senki sem juthat el az Atyához, csak általam...” (Jn 14 6), hanem azért, mert ez az egyetlen realitás!
Istennek azonban minden lehetséges! És Ő azt akarja, hogy mi feljussunk a mennyek országába! Ezért elküldte a Fiút, mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)
Micsoda felszabadító igazság ez! Nem tudok tökéletes lenni a tetteimben, de tudok szeretni, tudok hinni a Fiúban, a Megváltóban, Aki élete, tanítása, halála és feltámadása által legyőzött minden ellenséget és akadályt és kiváltott engem (is) a halálból az életre, az örök életre! Nem kell többé szoronganom a saját hibáim miatt, de felszabadultan örülhetek Isten szeretetében! Nem kell többé titkolnom hiányaimat és megtörtségemet, nyugodtan bevallhatom bűneimet, mert Isten szeret és magához akar emelni!
Milyen csodálatos a megváltásunk ingyenes ajándéka, amelyért Jézus Krisztus vérével fizetett - nagy a mi váltságunk díja!
Ez azonban nem azt jelenti, hogy szabadon bűnözhetünk, mert Isten szeret minket. Sőt, Isten szeretete arra indít, hogy most már szabadon és tétovázás nélkül kövessem Őt a tökéletesedés útján – nem mintha elérhetném, hanem mert Ő segít, hogy végül mégis célba érjek. A felelősségem se lett kisebb – a gonoszok nem juthatnak át a Kapun -, de már nem nyomaszt. Ahogy a kisgyermek is a növekedés boldogságában éli meg a növekedés kínjait is, úgy én is a Találkozás örömében élem (szenvedem) a Várakozás kínjait.
Maga az Úr pedig így szólít minket, tanítványait: „gyermekeim”…

Sípos (S) Gyula

Mi lesz hát a jutalmunk? (Mk 10, 28-31)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

A címben feltett kérdés Márk evangéliumában nem hangzik el, ott csak ennyi olvasható: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” (Mk 10, 28) Máté evangéliumában azonban Péter apostol hosszabban kérdez: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19, 27) Most nem a két evangélium közötti különbségre szeretném helyezni a hangsúlyt, bár ennek is lehet jelentősége. Máté szövege már értelmezi a tanítványok mondatát, amivel mintegy önmaguk áldozatára akarják felhívni a figyelmet. Van ebben állítás is és kérdés is, tanácstalanság is és büszkeség is. Szembeállítódás is a gazdag ifjúval – aki nem volt képes mindent elhagyni Krisztusért -, és ugyanakkor büszkeség is: „mi mindenünket elhagytuk…”
A történet nem annyira a Péter mondatában mindenképpen benne rejtőző kérdésről szól, hanem Jézus válaszáról: „Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet - bár üldözések közepette -, az eljövendő világban pedig örök életet. Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők.” (Mk 10, 29-31)
Péter kérdése nagyon jogos, és nagyon emberi kérdés. Mintha csak úgy tudnánk gondolkodni és cselekedni, hogy legyen valami pozitív célunk, ami felé megyünk. (Ha ez sérül bennünk, az mindenképpen torzít és megbetegít minket.) Úgy tűnik Isten maga is tudja ezt – hiszen Ő alkotott minket -, ezért Jézus készségesen válaszol a tanítványi kérdésre. De nem csak azért válaszol, mert kedves akar lenni, vagy mert megérti az egyszerű emberek pszichés motivációit. Isten Fia maga is az Élet bőségébe akarja belevinni tanítványait, aminek ennek része a szülői és testvéri szeretet, a megélhetés biztonsága, stb. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10, 10)
Tovább menve, tulajdonképpen csak a Szeretet bőségében – az Istennek és egymásnak odaadottságban – jelenhet meg és bontakozhat ki az „élet bősége”. Ahol a szeretet, ott az Isten. Aki tehát Jézus Krisztust választja, a testté lett Istent, a Szeretet forrását és bevégzőjét, az mindenben részesül, ami az élet bőségét jelenti. De fogalmazzunk pontosan: mindenben részesülhet. Mert itt van evilág fejedelme is, a sátán és a gonosz lelkek, itt van a rosszra hajló emberi akarat, amelyik mindig ellene támad Isten szeretet-művének. Ezért mondja Jézus: „százannyit kap” – mert Isten mindig sokkal többet tud adni, mint amennyit a sátán egyáltalán ígérni tud -, „bár üldözések közepette”.
Hogy pedig ez az üldözés milyen valóságos lehet, azt tökéletesen mutatja megváltásunk ára, Megváltónk kereszthalála – és azóta a minden nemzedékben feltörő ellenállás az Örömhírrel szemben.
A mi életünknek azonban nincs vége a halállal! A mi életünk már élet az örök Életben, a kezdet és vég nélküli Életben, Isten szeretet-életében. A mi életünk perspektívája nem 70-80 év, mi nem a tudomány kormeghosszabbító kúráiban reménykedünk és a bűvös százas átlépésében – a mi életünk perspektívája az örök élet. Ahogy Pál apostol írja: „Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet.” (Róm 6,22) János apostol pedig már első levelének legelején így fogalmaz: „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn 1, 2)  Jézus Krisztus megváltó művének legnagyobb ajándéka: „Isten örök életet adott nekünk, s ez az élet az ő Fiában van.” (1Jn 5, 11)
Nem baj tehát, ha megkérdezzük Istent, mi lesz a mi jutalmunk. Nem baj, ha segítséget várunk Tőle az életünkben. Helyes, ha úgy gondolkodunk, hogy mi az Istenben való életet akarjuk élni -, hogy Ő pedig bennünk éljen, minden szeretetével, gyógyító és szabadító hatalmával és erejével együtt. Azzal az ajándékozó szeretettel, ami családot, barátokat, megélhetést ad nekünk. De ha a világ összeomlásában ez épp nincs is meg, vagy csak hiányosan, akkor sem csüggedhetünk, hiszen ami ránk vár, az mérhetetlenül több a háznál, barátnál s evilág minden mulandó értékénél és öröménél.
Vannak most is, akik elsők az anyagi javakban, dicsekedhetnek hatalmas gazdagságukkal, kapcsolataikkal, ismertségükkel, barátaikkal. De akik előtérbe helyezik evilág örömeit és a romlandó javak miatt lemondanak a romolhatatlanokról, azok az eljövendő örök életben utolsók lesznek – és bizony csak Isten irgalmán múlik, hogy köztünk lesznek-e egyáltalán.
És vannak ma is, és köztünk élnek, akiket talán észre se veszünk, mert olyan kicsik, olyan utolsók. Nem gazdagok, nem ismertek, nem dicsekedhetnek kapcsolataikkal, csendes szeretetben és imádásban élik életüket. De Krisztus második eljövetelekor felfénylik az ő életük, s nyilvánvalóvá lesz mindenki előtt – bár utolsók és senkik voltak szemeinkben, mégis előttünk járnak, és elsők Isten szeretetében…

Sípos (S) Gyula

Félresikerült protekció-kérés (Mk 10, 35-40)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Miel?tt túlságosan felmagasztalnánk, valami emberfeletti magasságba emelnénk az apostolokat vagy az apostoli kort, érdemes figyelmesen elolvasnunk Márk evangéliumából a következ? szakaszt, amiben Jézus kedvenc tanítványai közül kett? igyekszik „beel?zni” a többieket. (Érdekes, hogy Máté evangéliumában a két fiú már az anyjával együtt megy oda Jézushoz, és az anya adja el? a kérést, így ? a „f?b?nös”. Hogy melyik változat áll közelebb a valósághoz, most nem témánk, de az biztos, hogy Márké íródott le el?bb…)
„Zebedeus fiai, Jakab és János eléje járultak, s megszólították: „Mester, szeretnénk, ha teljesítenéd egy kérésünket.” „Mit tegyek nektek?” - kérdezte. „Add meg nekünk - felelték -, hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dics?ségedben.”
Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyb?l, amelyb?l majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?”
„Készen” - felelték. Jézus így folytatta: „A kehelyb?l, amelyb?l én iszom, ti is isztok, s a keresztséggel, amellyel engem megkeresztelnek, ti is megkeresztelkedtek.  De hogy jobb és bal oldalamon ki üljön, afel?l nem én döntök. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.”
(Mk 10, 35-40)
Jakab és János, Péterrel együtt Jézus legsz?kebb tanítványi, baráti köréhez tartozott. ?ket hármójukat viszi magával a megdics?ülés hegyére – ahol láthatják isteni valóságában, Illéssel és Mózessel beszélgetve -, s János a kedvenc tanítvány, aki az utolsó vacsorán is Jézus szívére hajolva meg tudta, meg merte kérdezni, hogy ki az áruló apostol.
Ennek ellenére, biztos ami biztos alapon, a két testvér – anyjukkal együtt?, és talán az er?s rivális Péter kiszorítására? -, megpróbálja a két f?helyet bebiztosítani magának az eljövend? krisztusi királyságban. Ki tudja, talán már azt is kiosztották maguk között, melyik „miniszteri bársonyszék” kié lesz… mennyire félreértették Jézust!
„Nem tudjátok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyb?l, amelyb?l majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?”
A két tanítvány olyan bátran válaszol Mesterük kérdésére, amib?l nyilvánvaló, hogy nem értik, a szenvedések milyen kelyhe, és a megváltás m?vének milyen keresztje nehezedik a Messiás vállára: „Készen - felelték."
Jézus látja értetlenségüket, mégis helyben hagyja válaszukat, el?re megjövendölve és elfogadva mindazt a szenvedést, amit azok majd, megtérésre jutva, elvállalnak Isten országáért. (Pál apostol mondata csodálatosan magyarázza az áldozat értékét és értelmét, amelyet a tanítványok majd meghoznak: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséb?l hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1, 24)
Mindez azonban a „f?helyhez” nem elég. Nem emberi akaratból kerül ugyanis valaki Isten országába, hanem Isten el?re elhívó kegyelme folytán! Erre a megel?legzett szeretet-kegyelemre válaszol aztán az ember, a maga tehetsége és akarata szerint. Amikor pedig az Atya elhív valakit az ? országába, arra az el?re elkészített helyre hívja, ami annak az embernek a leginkább megfelel?! A mennyek országa nem szabadversenyes kapitalizmus - ahol mindenki azt a helyet tapossa ki magának, amelyiket csak bírja -, hanem a „szép rend” helye, ahol mindenki a neki juttatott kegyelem mértéke (és az arra adott személyes válasza) szerinti helyet tölti be. Ezt az Atya a maga el?retudása alapján rendezte el.
És hogy még valamit hozzá tegyünk ehhez a félresikerült protekciós beszélgetéshez - vajon mit szólt volna a két tanítvány, a két büszke férfi, ha Jézus azt mondja nekik, ez a hely már foglalt, mert az én anyám fog ott ülni?
Ha nem mondott ilyet Jézus, akkor azért nem mondta, mert abban az abszolút férfijogú társadalomban ez éppoly elképzelhetetlennek t?nt, mint a minden hatalom és er? birtokosának, a Messiásnak a halála…
Végezetül: nekünk adatott Isten országa, s „így érvényes az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ?t szeretik.” (1Kor 2, 9) Nem érdemes azon kombinálnunk, hová kerülünk – amit mi egyáltalán el tudunk képzelni, az csak halvány árnyéka mindannak a szépnek és jónak, amit Isten készített nekünk…

Sípos (S) Gyula

Harmadik szenvedés-jövendölés (Mk 10, 32-34)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Úton voltak Jeruzsálem felé. Jézus elöl ment, ők pedig csodálkoztak, követői meg féltek. Ismét magához hívta a tizenkettőt, és arról kezdett nekik beszélni, ami vele történni fog: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra feltámad.” (Mk 10, 32-34)
Márk egyértelműen a tanítványok félelméről és értetlenségéről beszél – és ezen nincs is mit csodálkoznunk. Először is, egy viszonylag rendezett társadalomban élnek, ráadásul a „római béke” is vasmarokkal szorítja őket a csendre és békességre – nehéz nekik elképzelni, hogy egy embert, főleg pedig olyat, aki annyi jót tett, mint Jézus, csak úgy, minden valóságos ok nélkül elítélhetnek és megölhetnek.
Másodszor, ők egy olyan ember követői, aki számukra mérhetetlen hatalom birtokosa. Messiási csodákat tesz – született vakot gyógyít, halottat támaszt, ezeket a zsidó hagyomány szerint csak a Messiás képes megtenni -, parancsol az elemeknek, kenyeret szaporít, stb. Tudják ugyan, hogy nem mindenki nézi jó szemmel mesterük működését, de azt is látják, hogy Jézus egyedülálló ügyességgel és bölcsességgel kerül ki minden csapdát, válaszol az őt furfangos kérdésekkel sarokba szorítani akaróknak.
Jézus minden helyzetet ural. Ha pedig ez így van, hogyan lehetséges, hogy „kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik…”? Ki az, akinek, ha hatalma van arra, hogy elkerülje ezt a megaláztatást – akkor ezt mégsem teszi meg? Az önvédelem ilyen szintű feladása érthetetlen és elképzelhetetlen számukra.
És mit jelent az, hogy „harmadnapra feltámad”? Az ugye nyilvánvaló, hogy nem halhat meg – hiszen Ő Izrael reménysége! -, de akkor milyen halálból kell feltámadni és miért harmadnapra?
És mi történne akkor, ha véletlenül mégis jól értik, amit hallanak – és mindez a csúfság bekövetkezne? Ha a Mester meghal, mi lesz velük? Hiszen a törvények szerint akkor őket is meg kell ölniük a vádolóknak! Ha még Jézus sem menekülhetne meg előlük, akkor ők ugyan hogyan és hová menekülhetnének?
És mi lesz akkor Izrael királyságával?
Jézus Krisztus harmadszor jelenti ki előre szenvedéseit. Ő egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember. Előre tudja, hogy mi vár rá, de emberi természetében neki is fel kell dolgoznia magában az elkövetkező fájdalmas és sötét időszak terhét. Miközben újra és újra beszél a Megváltás áráról, egyre jobban elmélyíti magában ennek elfogadását. (Nagy küzdelem ez, a Getszemáné kertben, a sátán rettenetes nyomása alatt már vérrel verejtékezik, s úgy kiált az Atyához, hogy szeretet-egységük fel ne bomoljon.) Nem szabad lekicsinyelnünk ezt a folyamatot. Olykor bennünk is hasonló küzdelem zajlik, s ilyenkor épp Jézus Krisztus küzdelméből és győzelméből meríthetünk erőt, hogy mi is megmaradhassunk a krisztusi „szűk ösvényen”.
Jézus a jó pásztor – amikor önmagáról beszél, akkor sem csak önmagáért beszél, hanem tanítványaiért is, akik hallgatják. Igyekszik őket felkészíteni a sokkoló élményre. Igyekszik velük megérteni, hogy ennek szükségszerűen be kell következnie – szenvedése és kereszthalála nélkül nincs feltámadás, nincs szabad út az Atyához, nincs üdvösség.
A tanítványok nem értik, mert saját vágyaik és félelmeik rabjai. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Még amikor Isten kinyilatkoztatja önmagát nekünk, még amikor teljesen világossá teszi az Utat, akkor se hiszünk neki, akkor se jutunk megértésre – nagyon nehéz nekünk lemondani önmagunkról, Istenért. Tulajdonképpen „Isten nélkül lehetetlen.” Ezért aztán Isten mond le önmagáról értünk, hogy mi az Ő halála által életre kelhessünk…
„Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” (Mk 4, 23)

Sípos (S) Gyula

Az ambíciók helyes megéléséről (Mk 10, 41-45)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Vannak vallások, amelyek a vágyak és ambíciók teljes elnyomását tanácsolják követ?iknek. Vannak, amelyek az ember személy voltát is megtagadják és a felolvadásra törekednek a személytelen nirvánában. Jézusnak is vannak mondatai, amelyek az önmegtagadás szükségességér?l, a kereszt felvételér?l szólnak – de nála ez az önmegtagadás sohasem öncél és sohasem és végcél!
Jézus Krisztus Istene személyes Isten, aki személyesen szereti a személyiségnek teremtett embert. S bár természetünk megromlott, s ezért szükség van a fegyelmezettségre és önmegtagadásra - hogy a bels? z?rzavar és fájdalom kitisztuljon és gyógyuljon -, ez azonban nem jelenti az ember személyiségének, vágyainak teljes megtagadását és elutasítását.
A Szentlélek gyümölcsei a b?n rabsága alól felszabadult emberben jelennek meg, s nem függetlenek a személyiségt?l: „A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, h?ség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény.” (Gal 5, 22-23)
Az evangéliumok beszámolnak Jézus emberi természetének megnyilvánulásairól – sír, örül, stb. -, és nagy vágyáról, hogy egészen az Atya akaratát teljesítse. Célja Isten megdics?ítése és az emberek megmentése, amit éppen nem elfojtani, hanem kiteljesíteni akar: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik.” (Lk 12, 49-50) Nincs ezekben a mondatokban semmi hamis közöny, megjátszott tanítói, mesteri kiállás és különállás – Igen, Isten Fia valóban teljesen eggyé lett velünk, hogy minket üdvözíthessen!
Hozzánk tartoznak a vágyaink, terveink, ambícióink, fájdalmaink és örömeink – nem mindegy azonban, hogy ezeket hogyan éljük meg, milyen módon akarjuk megvalósítani. Jakabot és Jánost, a két tanítványt nem véletlenül nevezte el Jézus Boanergésznek, azaz a mennydörgés fiainak. Ilyenek voltak: nagy lelk?, nagy indulatú, nagy terveket dédelget? és nagyon szeret? emberek. Jézusnak ez tetszett. A két tanítványnak is meg kellett azonban tanulnia, hogy ha nem fegyelmezik meg magukat, és nem lépnek rá a „keskeny útra”, a bennük lév? vágyak kiélése a pokolba viheti ?ket.
A Boanergész-vágy -hogy egészen Isten mellett legyenek, Jézus jobbján és balján -, még nem letisztult. Az elismerést, a hatalmat legalább annyira vágyják, mint a Jézus-közelséget. A Messiás elutasítja ezt, mert ez teljes félreértése az ? küldetésének.
A többi tanítvány is pontosan érti ezt a Boanergész-vágyat, hiszen bennük is ott lapul. Talán épp azért tagadják olyan hevesen, s azért tör ki rögtön a méltatlankodás, neheztelés és harag – amik épp nem a Szentlélek gyümölcsei – vulkánja: „Amikor a többi tíz ezt hallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Jézus ezért odahívta ?ket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezet? embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek els? akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ? szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10, 41-45)
Íme, a bennünk él? vágyak és tervek megélésének egyetlen helyes módja: az Isten- és emberszeretetb?l fakadó Isten- és emberszolgálat. Tehát nem az ambíciókkal van baj önmagában, hanem azok irányultságával. A vágyak, az ambíciók a személyiség nagy meghajtó er?i – de nem mindegy, hogy milyen irányba visznek minket. Jézus azt tanácsolja, hogy ne a hatalom, a pénz, a siker útján, a széles úton keresd az el?rehaladást, hanem a szeretet, és az ebb?l fakadó és ebben rejt?z? szolgálat és megismerés útján.
Akarsz a legnagyobb lenni? Helyes. Akkor légy a legkisebb, mert csak így lehetsz a legnagyobb! Mert ami a világ szemében nagy, az Isten szemében semmi. Ezért vesd el magadtól a világ ördögi látásmódját és fogadd el Isten mércéjét: Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek els? akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.
Jézus Krisztus volt a legnagyobb mindannyiunk között – ezért ? vállalta a legalacsonyabb pozíciót. Mert nehogy tévedésbe essünk: most sem mi szolgáljuk az Istent, hanem ? szolgál minket. ? tart életben, ? óv és véd, ? adja a lehet?séget és az akarást, Övé a tehetség és kibontakozás. Mindaz, amit mi tehetünk, csupán válasz Isten mindent megel?z? szeretetére. S ha mi viszont szeretjük ?t, akkor olyanná válunk, mint ?. A világ szemében egyre kisebbek, de Istenhez egyre közelebb, egyre nagyobbak…

Sípos (S) Gyula