Kézben tartott történelem (Mk 11, 1-6)
Márk evangéliumának írásában elérkezik a Jeruzsálembe való bevonulás csodálatos jelenetéhez. Ennek most csak az elejét idézzük, és azt is csak egyetlen szempontból. De először olvassuk el, hogyan tudósít minket az evangelista:
„Amikor Jeruzsálemhez közeledtek, Betfage és Betánia táján, az Olajfák-hegyénél előreküldte két tanítványát ezzel az utasítással: „Térjetek be a szemközti faluba! Mindjárt amikor beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember. Oldjátok el és vezessétek ide! Ha valaki szólna, hogy mit csináltok, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre rögtön elengedi.” El is mentek és megtalálták a szamárcsikót, kint az úton egy kapuhoz kötve. Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért oldjátok el a szamarat?” Úgy válaszoltak, ahogy Jézus meghagyta nekik. Erre elengedték őket.” (Mk 11, 1-6)
Elmélkedhetnénk azon, hogy a történet egyes szereplői kinek feleltethetők meg, de talán fölösleges, hiszen minden szereplőben felismerhetjük magunkat. Mi vagyunk a tanítványok, akiket Jézus maga előtt elküld oda, ahová menni szándékozik. (Pl.: „Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült.” - Lk 10, 1) De mi vagyunk a megkötözött szamárcsikó is, akit Jézus kegyelméből eloldoznak – ahogy minket is, minden bűnből és megkötözöttségből – a tanítványok, hogy ezután már Krisztus-hordozó legyen. És persze mi vagyunk azok az értetlen emberek is, akik bár látják a történetet, nem értenek belőle semmit – ám az Úr szavának mégis, titokzatos módon, engedelmeskednek.
Érdemes ezen el-elgondolkodni, magunkat beleképzelve a fenti szituációba, hogy elmélkedésünk során értelmünket, érzelmeinket, vágyainkat és akaratunkat átjárhassa Isten megvilágosító kegyelme – most én mégis egy másik dologra szeretném felhívni a figyelmet.
Azt gondolom, hogy Márk azért is örökítette meg ezt a jelenetet, hogy ezzel is illusztrálhassa: Jézus Krisztus nem vakon, az eseményektől sodortatva került a keresztre, hanem saját akaratából, végig mindent kezében tartva!
János apostol evangéliumában az Üdvözítőnek ezt a nagy belső szabadságát és hatalmát így fejezi ki, Jézus szavaival: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem.” (Jn 10, 17-18)
A Megváltó szabadon döntve, tudatosan adta oda az életét értünk, bűnösökért! Ő nem csupán egy jó ember volt, egy próféta, akit aztán a gonosz emberek elkaptak, és akarata ellenére azt tettek vele, amit akartak. Nem, Ő valóban Isten Fia volt, akinek hatalmában állott, hogy bárhogy elrendezze az eseményeket, de Ő ezt így akarta, a mi üdvösségünkért! (Hasonló eseménysor játszódik le egyébként az utolsó vacsora alkalmával, ahol Jézus isteni hatalmával szintén előre elrendezi, hogy legyen hely, étel, stb.: „Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba! - mondta. - Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát.” - Mk 14, 13-16)
Jézus Krisztus kézben tartja az eseményeket, minden úgy történik, ahogy Ő akarja, még ha ez a tanítványok számára érthetetlen és átláthatatlan is (egyelőre) – Márk ezzel is jelzi, hogy Isten, az Atya, a „történelem ura” előre elrendezte, hogy az „idők teljességében” mindez megtörténjen, a Fiú pedig szabad akarattal beleegyezett és véghez vitte azt! Így tehát mi nem egy „szomorú-történetet” olvasunk – bármilyen megrázóak is egyébként az események -, hanem egy dicsőséges történetet, megváltásunk történetét, az Evangéliumot, azaz Örömhírt! Ennek része a Megváltó kereszthalála és feltámadása, s ebben a meghalásban és feltámadásban részesülünk mi is, akik hiszünk, már itt a földön, az Ő erejében! Így tehát a mi életünk is „kézben tartott élet”, amennyiben megtérünk Istenhez és az Ő kezébe tesszük le a sorsunkat. Isten pedig, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”, (Jn 3, 16), megőriz minket is az örök életre.
Sípos (S) Gyula
