- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus eljött, hogy megmutassa az Atya túláradó szeretetét gyermekei, az emberek iránt. Ezért tanította:
„Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Mt 5, 44-45) És ha csak tanította volna, még nem történt volna semmi baj. Egyike lehetett volna hazája bölcseinek, akik okos és megfontolandó dolgokat mondanak, amiket időnként – hiszen mindig nem lehet, az „élet realitásai” már csak ilyenek – érdemes is megfogadni és követni. Követői sokasodtak volna, közmegbecsülést szerezve önmaguknak és neki is, hosszú élete folyamán.
Jézust azonban nem érdekelte az emberi elismerés. Ő nem pusztán tanítani jött az igazságot, hanem maga volt az Igazság – így az Igazság életét élte. Mi azonban csak a kisbetűs igazságokat szeretjük, amely nem hatol önigazultságunk erődítményei mögé. A kisbetűs igazságokat, amelyek erősítik pozitív önképünket. Amelyektől „mi” lehetünk a rendes emberek, és „azok” pedig a kívülállók, a bűnösök, vámosok és pogányok. Ami nem rendíti meg vallásos szokásainkat, nem szembesít képmutatásunkkal, hanem megadja nekünk azt az elismerést, amire oly nagyon vágyunk. Ezért Jézus élete valóban botránykő lett, szeretetteli lakomája a közös asztalnál pedig a megosztozás helyett a megosztás és elkülönülés nyilvánvalóvá válása.
„Követték őt a farizeusok közül való írástudók is, és amikor látták, hogy bûnösökkel és vámosokkal eszik, megszólították tanítványait: „Miért eszik és iszik együtt a vámosokkal és a bűnösökkel?” Jézus meghallotta és így válaszolt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mk 2, 15-17)
Megtehették volna a farizeusok és írástudók, hogy reménységgel tekintenek a lakomára, és ebben a megújulás jelét látják. Jelet, amikor „a farkas és a bárány együtt legel”. Ha fájt volna a szívük tévelygő és bűnös testvéreik miatt, örömmel vették volna Jézust, aki áttöri az őket elválasztó falakat és lehetőséget teremt a kiengesztelődésre és párbeszédre. Felismerték volna, hogy ők maguk is bűnösök, akik épp azért kapaszkodnak törvényeikbe, hogy az megtartsa őket saját gyengeségeikkel szemben.
De nem ezt tették. Féltékenységük és önigazultságuk miatt már nem ők akartak Isten képére és hasonlatosságára formálódni, hanem az Urat akarták a maguk képére és hasonlatosságára formálni. „Miért eszik velük” – kérdezték, de ez nem a tudatlanság vagy a kíváncsiság kérdése, hanem a megítélésé. „Miért eszik, amikor tudhatná, hogy ezek bűnösök, akiktől el kell különülni?” Egy másik szentírási történetben Simon farizeus meg is fogalmazza ezt, amikor a bűnös nő megmossa Jézus lábát: „Mikor ezt a farizeus házigazda látta, így szólt magában: „Ha próféta volna, tudná, hogy ki és miféle az, aki érinti: hogy bűnös nő.” (Lk 7, 39) Valóban, egy bűnös ember érintése tenne minket tisztátalanná és bűnössé? A törvényekből akár ez a válasz is kiolvasható, ahogy az ellenkezője is. Ezért Jézus világosan tanítja: „A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás.” (Mt 15, 19) (Ezért igaz a tanítás, hogy aki a szívében gonoszat gondol a másikról, az már gyilkos.)
Jézus ismeri szívük indulatait, de nem ítélkezik. Válaszával – nem az igazakat jöttem hívni… - meg akarja őket nyerni ügyének. Bár lehetne kissé gúnyosan is érteni szavait – ti igazaknak gondoljátok magatokat, pedig… - de én nem hiszem, hogy Ő gúnyolódott volna. Őszintén vágyott rá, hogy mindenkit megnyerjen az Igazságnak. Sajnos vágya elutasításra talált, és talál mindmáig sokaknál. Elutasításra talál, mert ha elfogadnák Jézus ajánlatát, az fájdalmas következményekkel is járna. Az önismeret útja rögös, és bizony nem könnyű szembenézni sérült, töredezett és bűnös valónkkal. És ha ezt nem vállalja a meghívott, szíve indulatait könnyen áthárítja arra, aki erre a keskeny útra meghívta őt.
Lehet-e büntetlenül szeretni? Nem lehet. Aki szeret, az előbb-utóbb szenved. Mert szeretetét elutasítják. Mert szavait meghamisítják, tetteit félremagyarázzák. Bűneiket ráterhelik. Végül meggyilkolják, hogy ne kelljen szembesülniük saját gyilkos indulataikkal. Így válik aztán mégis nyilvánvalóvá, hogy ők a gyilkosok…
Jézus tudta ezt. És vállalta – értük. Értünk…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
"Érthető ez, hiszen kollektív emberi tapasztalat, hogy indulataink, vágyaink, érzékeink képesek egészen szétfeszíteni személyiségünk „kereteit” és szétesetté, eltékozolttá tenni életünket."
Nincs olyan komolyan vehető vallás a világon, amelynek ne lenne szerves része a böjt, mint a lemondás, az önfegyelmezés és aszkézis része. Érthető ez, hiszen kollektív emberi tapasztalat, hogy indulataink, vágyaink, érzékeink képesek egészen szétfeszíteni személyiségünk „kereteit” és szétesetté, eltékozolttá tenni életünket. Ezért benső erővel, „lelki erővel” meg kell fegyelmezni magunkat, ha valami „magasabbrendű cél” felé törekszünk.
Minden kisgyermek hamar rádöbben arra, hogy nem elégítheti ki összes vágyait, mert a felnőttek világa nemet mond akaratára. Iskolába kerülvén pedig rádöbbenünk arra, hogy ha csak nem fegyelmezzük magunkat a tankönyvek mellé, elbukunk és nem tudnak kibontakozni a bennünk lévő tehetségek, képességek. De közösségi, családi életet sem tudunk élni, ha mindig csak mi akarunk elöl lenni, akiket mindig kiválasztanak, akik mindig győznek, akiknek mindig igaza van... (Fogyasztói társadalmunk azért megpróbálja fenntartani a „mindent megkaphatsz” illúzióját, de hogy milyen eredménnyel, azt is láthatjuk…)
A zsidó vallási hagyomány is erősen épített a böjtre. Érthető, hiszen a törvény és a próféták sokszor hangsúlyozzák ennek fontosságát. Sőt, Keresztelő Jánosról – aki a Jézus útját előkészítő utolsó nagy „ószövetségi” próféta, s egyben az „Új Szövetség” előkészítője – is ezt olvassuk: „János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül, és sáskával meg vadmézzel élt.” (Mk 1, 6) Nem csodálkozhatunk tehát, hogy mind a vallásos zsidók, mind János tanítványai megdöbbenve nézték Jézus és tanítványai életvitelét.
„János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Ezért akadtak, akik odamentek hozzá és megkérdezték: „Miért van az, hogy János tanítványai és a farizeusok tanítványai böjtölnek, a tieid meg nem böjtölnek?” (Mk 2, 18) János tanítványainak és a farizeusoknak az értetlensége azonban nem a vallási gyakorlatok félreértéséből fakadt, hiszen amit ők tettek, az nagyon helyes volt - a böjtölésben és fegyelmezettségben nyugodtan tanulhatunk tőlük. Értetlenségük oka abban állt, hogy összekeverték az eszközt a céllal, pontosabban: nem ismerték fel, hogy böjtölésük célja ott van közöttük.
A böjt eszköz, hogy testemet megfegyelmezve, személyiségem egésze Isten felé fordulhasson. A cél Isten megtapasztalása, sugallatainak megértése és törvényeinek megtartása. E cél nélkül a böjt csak fogyókúra, hobbi vagy épp önfényező, lelket kevélyítő gyakorlatok sorozata. De mi történik akkor, ha böjtölésem célja, Isten itt van nálam? Vajon csak száraz kenyérrel kínálom, vagy épp lakomát készítek neki?
Jézus válasza alkalmat adott a kérdezőknek arra, hogy – ha „van fülük a hallásra” -, megérthessék: a régóta várt Messiás megérkezett és köztük él. Ezért most használják ki a lehetőséget a Találkozásra, amíg lehetséges… „Jézus így válaszolt: „Böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény? Amíg velük a vőlegény, nem böjtölhetnek. De eljön az idő, amikor kiragadják körükből a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mk 2, 19-20)
Mi most kettős időben élünk. Kiragadták körünkből a Vőlegényt, de Ő a Lelke által mégis köztünk él. Ezért szükségünk is van a böjtre és a test fegyelmezésére, ugyanakkor a Szentlélek által már most részt vehetünk az örök lakomán Jézussal. A kettősség eme egységének szép példája a szentmise, ami előtt böjtölünk, hogy aztán a közös asztalnál a lakomán magunkhoz vehessük Őt, aki életet ad mindeneknek.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus csodálatos és megment? vére a keresztfán szétvetette a régi töml?t, amely korlátok közé zárta Istent. Kettéhasadt a szentek szentjét elválasztó „régi ruha”, a falikárpit.
A Szentírás egyedülálló abban a tekintetben is, hogy az nem valamilyen istenek hatalmi játszmáit és a nekik kiszolgáltatott ember manipulációs technikáit mutatja be. Nem praktikus kalauz a szerencse vagy az isteni kegy megszerzéséhez és nem is mitológiai szöveggy?jtemény. A Szentírás olyan dolgot mutat be, ami emberileg elképzelhetetlen, és épp ezért a Biblián kívül ilyen módon meg sem található: hogy Isten, a maga szabad és kezdeményez? akaratánál fogva, szövetséget köt az emberrel. Olyan szövetséget, amelyben els?sorban ? az adó és az ember a kapó fél – tökéletesen megfordítva ezzel a világunkban megszokott hatalmi sorrendet, ahol mindig a kisebb ad a nagyobbnak, a hatalmasabbnak.
Ráadásul, miután az ember megszegi a szövetséget, újra és újra megköti azt. Megköti Ádámmal bukása után. Megköti még Káinnal is, nem fizetve neki gyilkosságáért gyilkossággal. Majd megköti Noéval a vízözön után, és ez a Szövetség is mindmáig fennáll, és minden emberre vonatkozik, mint ahogy a békekötés jelét, a szivárványt is mindenki láthatja.
Szövetséget köt Ábrahámmal majd fiaival, szövetséget köt Mózessel és az egész választott néppel. Él? és megtörhetetlen szövetséget.
Isten nem végez félmunkát. Ha valamivel késik is, az csak a mi szemünkben késés, nála az id?k beteljesítése. Így, amikor „betelik az id?”, elküldi Fiát, a Szövetség zálogát, a Szövetség örök megpecsétel?jét, az áldozati bárányt, hogy „fölötte” meger?sítse a Szövetséget mindenkivel, aki vele szövetkezni akar. És bár megtehetné, hogy mindenkit kényszerít ennek elfogadására, mégis csak ajánlatot tesz: önmagát adja örök zálogul. „Azt tesztek velem, amit akartok.” Ki hinné el, hogy a leghatalmasabb, minden er? birtokosa, Isten, így kiszolgáltatja magát a semminek – az embernek?
Ez elképzelhetetlen, nem is képzelte el soha senki. Isten maga nyilatkoztatta ki nekünk, hogy higgyünk. Ezért ezt a Szövetséget nem lehet emberi módon megérteni. Isten maga is évszázadokon át és a szövetségkötések sorozatán át készítette az erre kiválasztott népet is, hogy képes legyen befogadni Messiását.
Isten minden egyes szövetségkötéssel egyre többet adott magából az embereknek. Egyre mélyebben átjárta ?ket szeretetével, irgalmával, készítve ?ket eredeti hivatásuk – az istenképiség és a vele való közösség -, betöltésére. Ez nem mennyiségi, hanem min?ségi változás. Ahogy a gyermek is feln?vén, bár lényege szerint ugyanaz, mégsem gyermek többé, hanem feln?tt férfi vagy n?. Nem lehet a régi ruháját toldozgatni-foldozgatni, hanem újat kell varrni neki, hozzá méltót. És nyilván nem az új szövetet fogjuk tönkretenni a régi, szakadt ruha kedvéért, hanem az új szövetb?l varrjuk meg az új ruhát. Hozzá ill?t, emberhez méltót.
Ez a ruha, ez a Szent-b?l sz?tt új köntös az Új Szövetség, beteljesedése és tökéletessége minden el?z?nek. Ezért mondja Jézus mindazoknak, akik a régihez, a megszokotthoz, a túlságosan is emberihez akarnak ragaszkodni: „Senki sem varr régi ruhára új szövetb?l foltot. Vagy ha igen, akkor az új szövet kiszakítja a régit és a szakadás még nagyobb lesz. És senki sem tölti az új bort régi töml?be, vagy ha mégis, a bor szétveti a töml?t, és a bor is, a töml? is tönkremegy. Az új bor új töml?be való.” (Mk 2, 21-22)
Jézus csodálatos és megment? vére a keresztfán szétvetette a régi töml?t, amely korlátok közé zárta Istent. Kettéhasadt a szentek szentjét elválasztó „régi ruha”, a falikárpit. A bor pedig kifolyt és megtermékenyítette az egész teremtett világot - az új töml?t, amelyet Isten eredetileg is arra készített, hogy ?t befogadja, gyermekeivel együtt.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Az ószövetségi időkben a zsidó népet lustának tartották, mert minden hetedik napon – szombaton -, abbahagyták a munkát és nem dolgoztak...
Ez a rendszeres pihenő teljesen ismeretlen volt a többi nép előtt. Bár természetesen ők is ciklusokra osztották az időt – például tíznapos dekádokra -, de nem volt közöttük előre elrendelt pihenőnap. Akkor pihentek, ha nem volt munka – és a szolgáknak, rabszolgáknak mindig lehetett találni valamit -, vagy ha valamelyik istenségnek ünnepe volt éppen.
A szombat-nap megtartása furcsa és érthetetlen szokás volt, amit ez a furcsa és érthetetlen nép a legnagyobb dologidőben is megtartott. Igen, ez Isten ajándéka volt a kiválasztott népnek, hogy testi és lelki erejét megőrizze, és Istenével a kapcsolatot mindig fenntarthassa.
Az idők során azonban a jótanács eredeti értelme elhomályosult és részben pont az ellenkezőjére fordult. Már nem úgy tekintettek a szombatra mint Isten ajándékára, amit az embereknek adott, hanem mint olyan törvényre, amit tűzön-vízen át be kell tartani, hogy kedvesek lehessünk a Seregek Ura előtt. Így az Isten által adott segítő ajándékból teher, „elvárás”, kényszerű parancs, törvény lett, ami nélkül kedvesek sem lehetünk Előtte. Az Isten iránti szeretet és hűség bizonyítéka így már nem Isten- és a felebarát szeretete lett – amelyet az ószövetségi könyvek is egyértelműen tanítanak -, hanem az „isteni törvények” maradéktalan és rigorózus betartása.
E gondolatmenet kialakulásához hozzájárult az üldöztetések időszaka is, amikor a Törvény iránti hűség tartotta egyben a zsidó nép maradékát. Így juthattak arra a megállapításra, hogy „a mi életünk a törvény” – és annak tökéletes elsajátítása, betartása és betartatása.
De valóban lehetséges a gazdag és szerteágazó életet a törvények keretébe gyömöszölni és ott megtartani? Aligha - mégis megpróbálták. A tévedés legnagyobb áldozatai a farizeusok és azok követői. A törvények szövegéhez való „oktalan” ragaszkodásuk végül szembefordította őket a törvény Adójával. Nem ismerték fel az őket szerető és közéjük érkező Messiást.
Jézus tettei átütötték a törvény szövegéből szőtt rácsokat, hogy utat nyissanak a törvény által védett életnek, a Szeretet életének, amely adni akar, hogy „életük legyen és bőségben legyen”. (Jn 10, 10) Isten válaszol az emberek ínségére és megsegíti őket. Hát még, ha a terített asztalnál ülnek - vajon rájuk parancsol-e, hogy ne egyenek?
„Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai útközben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabad!” De ő megfelelt nekik: „Sose olvastátok, mit csinált Dávid, amikor ínséget szenvedett, és társaival együtt éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, s adott a társainak is.” Aztán ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.” (Mk 2, 23-28)
Az egész teremtett világ és a törvények is az emberért vannak, az ember pedig Istenért. De mindezekben Isten szolgál növény, állat és ember felé. Ezért nem vádolással, hanem hálaadással a szívünkben élünk. Ahogy Pál apostol írja: „Ha hálaadással eszem, miért szidjon valaki azért, amiért hálát adok? Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.” (1Kor 10, 30-31)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Ha létezik is objektív valóság, a mi számunkra ez a szívünkön keresztül méretődik meg és nyeri el súlyát az életünkben. És amilyen a szívünk, olyan a világunk...
Akinek a szívében félelem van, a lehulló falevelet is rémítő jelnek látja. Akinek a szíve haraggal teli, mindig talál okot a neheztelésre. Minden gyilkos igazolja önmagát.
Már kezdetben is így volt. A Vádoló is igazolta elszakadását Istentől, és az első emberpár tiszta szívét is képes volt hazugságaival megfertőzni. A hazug szív pedig hazuggá teszi a világot. A legjobb szándék, a legjobb tettek is új, gonosz értelmet kapnak ebben a légkörben. Így történt ez akkor is, amikor az „egyedül tiszta” Megváltó eljött, hogy megmutassa Isten szeretetét.
„Ismét betért a zsinagógába. Volt ott egy béna kezű ember. Figyelték, vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene.” (Mk 3, 1-2) Érdekelte-e ezeket az embereket a béna kezű ember? Nem, mert ha érdekelte volna őket, akkor örültek volna gyógyulása lehetőségének. Érdekelte-e őket Jézus tanúságtétele? Nem, mert akkor igyekeztek volna megérteni őt. Bár a törvény igaz követőinek tartották magukat, de érdekelte-e őket valójában a törvény? Nem, mert ha kutatták volna, Jézus tanítására leltek volna benne.
Figyelték, de „rossz szemmel” nézték őt. Ezért kérdezi egyszer Jézus: „De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?" (Mt 6, 23) Rossz szemmel nézték, elsötétült lélekkel ezeket az embereket csak a saját véleményük, saját elképzelésük érdekelte. Jól kidolgozott ám hamis képet őriztek magukban a világról és Istenről – olyat, ami megfelelt szívük szándékának. Olyat, ahol az Isten és a törvények szeretete vádolással menthető meg. Pedig micsoda ellentmondás – a Vádoló lelkületével védeni Istent!
És Jézus? Milyen egyszerú ett volna neki várni egynapot – akkor nyugodtan gyógyíthatott volna, és még tapsoltak is volna neki. De ha ezt teszi, akkor ezzel elismeri a Vádoló hatalmát a Zsinagóga fölött. Az emberi szívek zsinagógája fölött. Akkor elismerte volna, hogy ez a világ jogosan van az ördög hatalma alatt, és neki – mint vendégnek – alkalmazkodnia kell ehhez. Ez pedig lehetetlen. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 11)
Jézus „ismét”, újra és újra betér a zsinagógába, és kinyilvánítja jelenlétété és hatalmát. Mindezt nem önmagáért teszi, hanem a zsinagógáért, minden ott lévő emberért. E cél érdekében félresöpör minden aggodalmat, minden félelmet, minden ellenvetést. Pontosan tudja, hogy ezzel mintegy maga előtt tolja a harag hullámait, amely egyszer visszacsap rá, hogy eleméssze. Tudja, hogy eljön a sötétség órája – de addig minden pillanatot kihasznál az Atya országának megmutatására. Később ezt mondja: „Amikor naponta ott voltam a templomban veletek, nem vetettetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.” (Lk 22, 53)
Nem az a kérdés, hogy Jézus itt van-e köztünk – hiszen Ő mindig itt van. A kérdés az: milyen lélekkel fogadjuk Őt? Ha pedig Isten Lelke nincs bennünk, a mi világosságunk is csak sötétség…
Sípos (S) Gyula