- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus nyilvános m?ködése kezdetén már szavaival ámulatba ejti az embereket:
„Betértek Kafarnaumba. Itt szombaton mindjárt elment a zsinagógába és tanított. Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.” (Mk 1, 21-22) Mit jelent az, hogy „úgy tanított, mint akinek hatalma van”?
Azt tudjuk, hogy a Szentírás szerint az els? emberpár hatalmat kapott az egész Föld felett. „Isten megáldotta ?ket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” (Ter 1, 28) Ezt a hatalmat meger?sítette azzal is, hogy az embernek adta a „megnevezés” lehet?ségét. „Az Úristen megteremtette még a földb?l a mez? minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette ?ket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter 2, 19) Az ember szavai tehát hordozták ezt az Istent?l jöv? hatalmat - nevet adott, és ezzel uralmat gyakorolt a többi él?lény felett -, de nem önmagáért vagy a hatalom és birtoklás szeretetéért, hanem azért, hogy „?rizze és m?velje” a reá bízottakat, mint a „jó pásztor”.
A b?nbeesés után azonban megváltozott a helyzet. A „kígyó” a saját uralma alá vonta az embert, és használja annak képességeit. Így bár az ember uralma megmaradt a többi él? fölött, ez átokként (is) m?ködik. (Ez az oka a mai természetpusztításnak is. Csak az ember képes tudatosan és kitartóan és megismétl?d?en befolyásolni, s így segíteni vagy rombolni a teremtett világot, erre a földi él?világ többi része nem képes.) Az önz? ember ugyanis nem tartja tiszteletben sem a többi él? jogait, sem saját eredeti hivatását. A „vádoló” lelke m?ködik benne, aki mindig önmagát akarja felmagasztalni, tekintet nélkül a többiekre.
Elfelejtkeztünk Istenr?l, ezért nem vagyunk tudatában szavaink és tetteink súlyának sem. Fecsegünk, eljelentéktelenítve, kiüresítve szavainkat és mondanivalónkat. Okoskodunk, sz?rszálhasogatunk és maszatolunk szavainkkal, feledve azok súlyát. Így okozunk mérhetetlen károkat, sebeket ejtve egymáson is. Nem véletlenül mondta Jézus: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” (Mt 5, 37)
Jézus Krisztus a megtestesült Ige, a tökéletesen kimondott Szó. ? az új Ádám, aki visszahelyezi a szavakat az eredeti jelent?ségükbe. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélget, nem nevet és „csak fontos dolgokról” szól. Azt jelenti, hogy akármir?l beszél, azt egyenesen, tisztán, értékének megfelel?en mondja ki. Ezért nevetése egyben Isten örömét is kifejezi, ige-magyarázata az Ige bölcsességéb?l fakad, szavai pedig a Szentlélek erejével járják át hallgatóit. Ha démonoknak parancsol, akkor valóban a „hatalom szavát” mondja ki, Isten jelenlétében és egyértelm?en. Ez a hatalom pedig int vagy buzdít, épít vagy rombol, de mindig annak érdekében, akihez szól. Ha kell, keményen beszél, felfedve a kemény szívek titkait, hátha visszalágyulnak Istenhez. Ha kell, simogat, hiszen ? az, aki „a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg gy?zelemre nem viszi az igazságot.” (Iz 42, 3; Mt 12, 20)
A szavak hatalma máig nem változott. A reklámok és ideológiák mindent elködösít? szavai éppúgy hatalmat hordoznak, mint a szentek kijelentései. Tulajdonképpen nem tagadhatjuk, hogy a gonosz is képes „ámulatba ejteni” minket. Az újkor diktátorai megmutatták, hogy a szavak erejével egész nemzeteket lehet tartósan félrevezetni. Jézus szavai hozzájuk képest dísztelenek, egyszer?ek. Mégis, az egyedül valóságos, örökkétartó hatalom áll mögöttük: Isten hatalma. Mindazok, akik hallgatnak e szóra, befogadják annak igazságát, ebb?l a hatalomból részesülnek. „Boldogok a szelídek, mert ?k öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert egészen eltelnek vele. Boldogok a tiszta szív?ek, mert meglátják az Istent…” (Mt 5, 5-8)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„A zsinagógájukban volt egy tisztátalan lélektől megszállt ember. Ez rögtön ilyeneket kiabált:
„Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus! A vesztünkre jöttél? Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje.” Jézus ráparancsolt, így szólva: „Hallgass és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta az embert, aztán nagy kiabálás közepette kiment belőle. Mindnyájan elcsodálkoztak. „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki.” (Mk 1, 23-27)
A tisztátalan lélek nem azért tisztátalan, mert amit mond, az mind hazugság. Tudjuk jól, hogy amikor Jézust a pusztában megkísérti a sátán, a csábításhoz a Szentírás – önmagában igaz - szavait használja. Itt pedig azt látjuk, hogy épp a tisztátalan lélek az, aki megvallja Jézus Messiás voltát. Ő mégis ráparancsolt: Hallgass, és menj ki belőle! (Ez a hallgatás nagy parancsa, amit újra és újra elmond Krisztus, a meggyógyított és megszabadított embereknek éppúgy, mint tanítványainak is.)
Nem mindegy ugyanis, hogy ki és milyen szándékkal mondja ki még az igaz szavakat is. Jézus egy helyen így fejezi ki ennek lényegét: „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Mt 6, 22-23) Isten világító szava is sötétség, ha sötét szándék áll mögötte. Jézus ezt a „szándék-etikát” a legradikálisabb módon tanította – hogy az embert kiragadhassa a külső törvények mindenkit egyforma satuba szorító öleléséből Isten gyermekeinek szabadságára. Ezért így oktatta tanítványait: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson. Ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön.” (Mt 5, 27-30) Pál apostol ezt ismétli Tituszhoz írt levelében: „A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük.” (Tit 1, 15)
A tisztátalan lélek beszéde tehát nem azért tisztátalan, mert szavával hazudik, hanem mert egész élete hazugságon – Isten uralmának tagadásán - alapuló, megromlott élet. Bármit tesz és mond, azzal a bűnbe visz, annak vége pedig a halál.
A tisztátalan léleknek még az igaz szavai mögött is gonosz vágyak és gonosz tettek húzódnak meg. Akit ilyen tisztátalan lélek tart fogságában, az még amikor megtehetné, akkor sem tud a jó mellett dönteni, mert ilyenkor a démon átveszi az értelme, érzelmei, vágyai, akarata, vagy akár egész személyisége felett az uralmat, hogy a jótól eltéríthesse. Az ilyen ember megmenekülésének egyedüli módja, ha Jézus megszabadítja őt ebből a rabságból (és milyen nagy szükségünk lenne erre nekünk is!) – mint ahogy itt meg is teszi.
Jézus nem engedi meg, hogy a gonosz lélek vallja meg Őt Messiásnak, mert tudja, hogy annak célja csak a zavarkeltés és a kísértő vágyak felindítása. Nem akarja, hogy az emberek a maguk hamis messiásképét vetítsék rá, és azt keressék benne, amit Ő nem akar betölteni. Inkább ki akarja szabadítani népét az előzetes véleményeik és elvárásaik fogságából – amibe épp evilág fejedelme börtönözte őket -, hogy tanítása és tettei alapján higgyenek neki. Ezért parancsol rá a démonra: hallgass, és menj ki belőle!
Ha Jézus csak azért parancsolt volna rá, hogy egy kényelmetlen beszélgetést elkerülhessen, a gonosz nem távozott volna. Ha csak azért parancsolt volna rá, mert az félremagyarázza küldetését – hiszen az ördögök vesztét önmaguk okozták, Jézus pedig nem az ő elítélésükért, hanem az emberek megmentéséért jött – a gonosz nem ment volna ki. De Jézus nem önmagáért beszél és nem hatalmának mutogatása vezérli! (Ezt a kísértést már legyőzte, amikor elutasította a sátánt a pusztában, hogy leereszkedjen a templom ormáról.) Jézus értünk, emberekért jött – azért is, akit ott és akkor megszabadított, és mindazokért, akiket a tisztátalan lélek akkor és azóta is megzavarni igyekszik. Minket szeret, értünk vállalta a szenvedést – és a szeretetetnek ezt az izzó, fénylő erejét nem bírta elviselni a gonosz! Ez tör robbanásszerűen felé a szavakban: hallgass, és menj ki belőle! A szeretetnek, az önátadásnak ez a hatalmas, a szemlélők számára is ismeretlen ereje, a Szentlélek ereje készteti mindmáig csodálkozásra az embereket: „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki.”
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Márk evangelista Jézus nyilvános m?ködésének kezdetén úgy mutatja be a Messiást, mint aki a saját jogán – a saját nevében - tesz csodát, gyógyít és szabadít – „hamarosan elterjedt a híre Galilea egész vidékén” (Mk 1, 28).
A kafarnaumi zsinagógában még a gonosz lélek is megvallja azt, hogy ? az „Isten Szentje”. Ugyanez történik napnyugta után, „amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és a gonosz lélekt?l megszállottakat. Az egész város az ajtó elé gyülekezett. Sok beteget meggyógyított különféle betegségekb?l, és sok ördögöt ki?zött, de nem engedte ?ket szóhoz jutni, mert tudták, hogy kicsoda.” (Mk 1, 32-34) Bár fizikailag egyre sötétebb lesz, Isten világossága egyre jobban világít. Pál apostol ezzel kapcsolatban a Teremtés könyvére utal (Ter 1, 3), amikor Jézus munkájáról így beszél: „Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségb?l támadjon világosság”, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dics?ségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk.” (2Kor 4, 6)
János apostol az Istenben lév? életet nevezi világosságnak (Jn 1, 4) és azt mondja: „Az üzenet, amelyet t?le hallottunk és nektek hirdetünk, ez: Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1, 5) Ez a világosság Isten ereje és bölcsessége, amely Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá válik, ahogy azt el?re megírták: „Mert a bölcsesség mozgékonyabb, mint bármi, ami mozog, tisztaságánál fogva mindenen áthatol. Hiszen Isten erejének lehelete és a Mindenható dics?ségének tiszta kicsordulása; ezért nem érheti soha semmi folt. Az örök világosság kisugárzása, és az Isten m?ködésének tiszta tükre és jóságának képmása.” (Bölcs 7.24-26) Jézus Krisztus „az Isten m?ködésének tiszta tükre és jóságának képmása”, világosságához nem férhet semmi sötétség. Többek között ezért nem engedi meg Jézus, hogy a sötétség akarja kijelenteni ?t.
A két esemény – a kafarnaumi zsinagógában történtek és az esti gyógyítás – között azonban történik még egy esemény, amely szinte jelentéktelennek t?nik a többihez viszonyítva. Egy id?s asszonyt „elhagy a láz” – ez még akkor sem t?nik nagy csodának, ha tudjuk, hogy akkor még nem volt lázcsillapító pirula, hiszen a vizes borogatás és más, a gyógyulást el?segít? módszerek nyilván akkor is ismertek voltak. Az evangelista – aki kés?bb nem kényeztet el minket a nagy és csodás gyógyulások részletezésével – most mégis szükségesnek tartja, hogy pontosan leírja: „A zsinagógából Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Ezt azonnal elmondták Jézusnak. Odament hát hozzá, s kézen fogva fölsegítette. Erre megsz?nt a láza, és szolgált nekik.” (Mk 1, 29-31)
Ez a bens?séges jelenet egy család életét mutatja nekünk, ahol közbenjárnak egymásért és szolgálnak egymásnak az emberek. Jézus részese ennek a családnak, ahogy ? maga mondja: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, n?vérem és anyám.” (Mk 3, 33-35) Isten családja vagyunk, az ? házanépe! És ebben a családban az a természetes és normális, hogy az emberek testvérként szeretik egymást, közbenjárnak egymásért és szolgálnak egymás felé. Simon szól Jézusnak az anyósa miatt – és ezzel „megszüntet” minden anyósviccet -, mert hiszi, hogy az Úr meggyógyíthatja. Jézus szolgál, ahogyan Isten országában mindig a nagyobb szolgál a kisebb felé. (Végs? soron a legnagyobb, az Isten felénk, életet adva és fenntartva azt bennünk…) De ez a szolgálat nem egyirányú, hanem kölcsönös. Az asszony – miután fölsegítették – maga is szolgált feléjük. Milyen csodálatos együttm?ködés és harmónia. Milyen békés pillanat két kimerít? nyilvános szolgálat között: a barátok békés vacsorája és beszélgetése a terített asztalnál. Beteljesedik Izajás jövendölése: „Nem a nap szolgál majd neked nappali fénnyel, és nem a holdfény ragyog neked, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, Istened lesz a fényességed. A napod nem nyugszik le soha, sem a holdad meg nem fogyatkozik, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, és véget érnek a gyász napjai.” (Iz 60, 19 20)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Lehet-e többet mondani az imádság fontosságáról és erejéről, mint amit Márk egy mondatban összefoglal? Már bemutatta, milyen hatalmas munkát végzett Jézus...
Reggeltől estig prédikál, gyógyít, késő éjszakáig az emberekkel foglalkozik. Erejét azonban nem a pihenésből vagy a jó ételekből meríti. Hanem: „Hajnal tájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni.” (Mk 1, 35) Jézus is az imádságon keresztül kapja az erőt és a megvilágosítást. Később, amikor a tanítványok nem tudják kiűzni a néma és süket lelket – pedig Jézustól felhatalmazást kaptak rá! – ezt mondja nekik: „Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására”. (Mk 9, 29) Hiába az elhívás, hiába a felkenés, ha az erő, a Szentlélek ereje nincs meg, kudarcba fulladhat a küldetés. Jézus körüljárt „erővel és hatalommal” és mindenkivel jót tett. Ezt adja tovább a tanítványoknak is. Az apostolokra a Szentlélek ereje száll le, és így képesek tanúságot tenni az egész világon. Pál apostol egyenesen azt írja, hogy „nem merek ugyanis beszélni, csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam szóval és tettel a pogányok megtérítésére, jelek és csodák hatásával és a Szentlélek erejével.” (Róm 15,18) Timóteust pedig arra biztatja, hogy „őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.” (2Tim 1,14)
Ez az erő azonban nem öncélú, hanem mindannyian szolgálatra kaptuk. Jézus következetesen és radikálisan elutasít mindent, amit az erő által magának szerezhetne. Nem kell neki a „sztárok” által annyira igényelt ismertség és népszerűség sem. Sőt, még arról sem akar önmagában, egyedül dönteni, hogy mit tegyen a továbbiakban. Imádkozik, mert semmi mást sem akar tenni, csak amit az Atyánál lát, amit az Atya tesz. (Jn. 5. fej.) Ahogy a tanítványainak mondja: „Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 6, 38)
Jézus küldetése is lépésenként bontakozott ki. Most szolgálatában a tanítás kerül a középpontba, Isten országának, a Mennyek királysága Örömhírének meghirdetése. Tanúságtétel az Atya mellett: „hiszen azért jöttem ki”. A tanítványok emberileg gondolkoznak, emberi megfontolásokkal, ezért sokszor nem értik Jézust. Számukra kézenfekvő lenne, hogy ott maradjanak, hiszen ott a sok ember. Talán szeretnének egy kicsit sütkérezni az emberek szeretetében. Talán a szolgálat buzgósága hajtja őket, hiszen az emberek is azért gyűltek köréjük, hogy problémáikra megoldást leljenek. (Milyen ismerős: nem miattunk kell itt maradni - á dehogy, ügyesen eltitkoljuk mi a szívünk valódi vágyait – hanem az emberek miatt, hiszen mindenki téged keres!)
A tanítványok valószínűleg rengeteg érvet tudtak volna felhozni a maradás mellett - de az emberi szempontok végül félrevinnék a küldetést. Az Atya akaratából táplálkozó Jézus azonban jobban tudja, mit kell tenni.
„Simon és társai utána mentek, hogy megkeressék. Amikor megtalálták, ezt mondták neki: „Mindenki téged keres.” De ő így válaszolt: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki.” S bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket ûzött ki.” (Mk 1, 36-39)
Jézus körüljárt, az Atya pedig jelekkel és csodákkal, erővel és hatalommal igazolta, valóban Ő a „szerelmetes Fiú”, a Küldött, aki tökéletesen beteljesíti a küldetést. „Hiszen azért jöttem ki.”
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Mi Isten akarata? Nem olyan könnyű ezt kitalálni. Már Izajás így figyelmeztet:
„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti gondolataitoknál." (Iz 55, 8-9) Könnyen eltévedhetünk és könnyen olyan gondolatokat tulajdoníthatunk Istennek, amit Ő soha nem gondolt. Júdás is azt hitte, hogy ő jobban tudja, hogy mi Jézus valódi akarata, mint maga a Messiás. Sőt, azt gondolta, rákényszerítheti Jézust arra, hogy kimutassa a „valódi énjét”, ami természetesen megegyezett Júdás titkos vágyaival és hamis istenképével. De Istent nem lehet kényszeríteni semmire. Sőt, éppen fordítva: Isten szava eljön közénk – és ez a Szó, Ige lett testté Jézus Krisztusban – és ezt a szót meghallva, megértve és ennek engedelmeskedve élhetünk csak teljes életet. „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11)
Értetlenül bolyongunk a világban, félreértve Isten természetét és akaratát. A betegségeket Isten büntetésének vesszük, a természeti csapásokat pedig a haragja jelének. Miért is ne lehetnének azok? Hiszen mi is szoktunk büntetni! És a Szentírás maga is világosan beszél az ítéletről és a büntetésről, sőt maga Jézus is figyelmeztet minket ennek valóságára. De helyesen gondolkodunk-e mi erről, vagy csak saját kis hamis isteneinket dédelgetjük a szívünkben?
Mielőtt elvesznénk a spekulációkban, érdemes visszagondolni Isten eredeti tervére és akaratára az Édenben, ahol Ő együtt járt az emberrel, és ahol nem volt sem betegség, sem halál, sem természeti katasztrófa. Mindez a Tőle való elszakítottsággal, a bűnnel és a gonosz lélek uralmával lépett be az életünkbe. Amikor Jézus eljött, meghirdette az Örömhírt – amelynek lényege az, hogy Isten és ember újra együtt élhet -, ezzel együtt meghirdette a szabadulást a betegségek átkától is. Jól mutatja hatalmát az egyik legrettenetesebb és akkor gyógyíthatatlan betegség, a lepra feletti győzelme. „Egy leprás jött hozzá, térdre borult előtte, s így kérte: „Ha akarod, megtisztíthatsz.” Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta kezét, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult.” (Mk 1, 40-42)
A leprát nem véletlenül nevezték bélpoklosságnak. Mintha valóban a pokol hatalma lenne az úr az emberen, és ennek következményei nyilvánvalóak: a test teljes szétesése, szétrohadása. Ilyen poklosságban szenved most az egész világunk. Szétesése, a „tagok” elhalása és leválása szinte elkerülhetetlennek látszik, ugyanúgy, mint Márk idejében a Római birodalomban. Amikor minden bűn szabad, amikor az erény nevetség tárgya, amikor mindannyian ebben a pokoli „szétszóratásban” élünk, mit tehetünk?
Csodálatos ennek a beteg és kitaszított embernek a bátorsága, aki nem törődve tilalmakkal, konvenciókkal, a megkövezés veszélyével, saját félelemeivel, oda mer menni Jézus elé, hogy térdre borulva kérje őt: Ha akarod, megtisztíthatsz!
Nem kételkedhetünk az Örömhír valóságában, hiszen ezért íratott meg! Jézusnak ma is megesik a szíve rajtunk, akik elé térdelünk önmagunkért és másokért. Ma is kinyújtja a kezét, hogy jelek és csodák történjenek, igazolva Őt. Ma is kimondja: akarom, tisztulj meg!
Ahol Isten és ember újra együtt jár, ott minden megtörténhet! Csak nehogy úgy viselkedjünk, ahogy ez a leprás viselkedett utána, veszélybe sodorva ezzel Jézus küldetését!
Sípos (S) Gyula