Uncategorised

Passiók

Kaszaky Éva: Passiók

Gyermekkoromban nem szerettem a Passiót hallgatni. Mint általában a fiatalokat, elrémisztett a halál gondolata. A fájdalom, a szenvedés, a Krisztust elitélő emberek gonoszsága mind, mind olyan fogalom volt számomra, amit szerettem volna kiirtani a tudatomból. Meghallgattam minden nagypénteken, de magamban hajtottam volna az időt, hogy minél előbb legyünk túl rajta, mint egy kellemetlen, de elkerülhetetlen eseményen.
Aztán felnőtté váltam és magam is megéltem testi, lelki szenvedéseket. Már nagyobb türelemmel hallgattam végig a Passiót, de még mindig kötelező, ugyanakkor tőlem még mindig távolálló bibliai fejezetnek tekintettem.

A változás akkor állt be, amikor Magyarországon is bemutatták Mel Gibbson Passióját. Az egyházközségünk megszervezte, hogy a közelünkben lévő Plaza mozi termében kedvezményes áron megtekinthessük. Most először történt meg velem, hogy tudtam Krisztus szemével nézni a keresztre feszítés történetét. Bár kicsit túl véresre sikeredett a film, de akkor ébresztett rá, hogy micsodaszenvedésen ment keresztül Krisztus, míg végül kilehelte lelkét. Azok a mondatok, amik mellett éveken keresztül elmentem, amiket igyekeztem kiirtani magamból, azok elöl, most nem menekülhettem. Ott volt előttem a véres, meggyötört, megalázott teste, amit értem és az embertársaimért áldozott föl, hogy megmentsen bennünket. Nem tudtam sem szemem, sem fülem becsukni, nem tudtam csak úgy lerázni magamról az elhangzott szavakat, nem dughattam a fejem a porba, hogy ez nem érdekel, mert szinte a film hatására, vele éltem át a kínzatást, a szenvedés minden mozzanatát. Sohasem akartam igazán belegondolni, hogyan feszítették a keresztre, de most a hatalmas szög láttán, értettem meg a szenvedését, sohasem gondoltam arra, hogy a testtel együtt megfordították a keresztet és a másik oldalon, lehajtották a szöget a fára, miközben Krisztus hatalmas kínokat állt ki. A film rádöbbentett a szenvedéstörténet nem kitörölhető fejezet a Bibliából, hanem nagyon fontos és mindenkit érintő fejezet. Már kezdetem másképpen viszonyulni a szenvedéshez.

Két éve Medugorjéba mentünk zarándoklatra. Úgy gondoltam, hogy a fiaim megtéréséért felajánlom a Szűzanyának, hogy mezítláb mászom meg a hegyet. Augusztus eleje volt, rekkenő hőség, és a hegy kisebb-nagyobb kövekkel volt tele. Rajtam kívül többen közlekedtek fel és le, ki cipővel, ki mezítláb. Bár én vállaltam a mezítlábas hegymászást, de csak féltettem a lábam és nagyon néztem, hogy hova lépek. Akkor az jutott eszembe, hogy bezzeg az életben korábban nem voltam ennyire körültekintő, nem figyeltem, hogy hova lépek, kit és mit sértek meg eközben. A lábamat feltörték a kisebb-nagyobb kövek és pár napon keresztül sebes (bár már cipőbe bújtatott) lábbal közlekedtem. Igyekeztem a fájdalmamat felajánlani a Szűzanyának, s valóban kevesebbet szenvedtem, mint hasonló helyzetben csak egy cipő törte volna fel a lábam.

Tavaly 10 napos szentignáci lelkigyakorlaton vettem részt. Megdöbbentő volt számomra mennyi testi és lelki fájdalmat kellett elszenvednem. Akkor Ferenc atya azt mondta, hogy körülbelül fél év múlva fogjuk érezni a lelkigyakorlat gyümölcsét. Egy hete kaphattam meg azt a felismerést, hogy mindezek a megtapasztalások azt jelentik számomra, hogy mind annyiunknak át kell mennünk azokon a szenvedéseken, amiket Krisztus viselt el értünk. Ki testi, ki lelki szenvedést kap, ki jobban, ki rosszabbul viseli, de ha Krisztushoz hasonlóan a mennybe akarunk jutni, el kell fogadnunk az ő sorsát és a magunk életében megélt apróbb kálváriákat.

Sajnos az utóbbi időben, a környezetemben sok súlyos beteg van, akikért naponta imádkozom.
Baráti társaságunk, már több mint 10 éves. Szabadidő hasznos eltöltése, közös programok kialakítására szerveződött a csapatunk és csak lassan derült ki, hogy nagy többségünk vallásos, bár nem ez volt a kritérium a belépéskor, de valamennyien erkölcsi és szellemi értékeket kerestünk az életünkben. Az egyik társunk egy fiú, már 2 éve küzd a halálos kórral. Sok szép közös emlékek fűznek össze, együtt síeltünk Olaszországban és vasárnap együtt kerestünk templomot Trentoban, hogy a vasárnapi misét meghallgathassuk, vagy többször estünk be egy vizitura után a legutolsó misére valahol a városban, hogy az a hétvége se teljen el az Úr napjának megszentelése nélkül. Hosszú éveken keresztül, mint budai lakos ő vette meg a csapatnak 20-30 db jegyet a Budai Egyházközösségek báljára. 2005 karácsonyán pedig hosszasan elbeszélgettünk a spanyolországi zarándokútról, az El Caminoról. Egyre gyengül, egyre fogy és a kis társaságunk elhatározta, hogy felgyógyulásáért misét mondunk. Nagy számban vettünk részt a misén, még olyanok is, akikről tudom, hogy nem vallásosak, így akarták kifejezni együttérzésüket. Csak ő nem volt ott. Nem akar mutatkozni az emberek előtt, testi nyomorában, lesoványodva, elgyengülve. Nem akartam elhinni, amit mondott, hogy ő már feladta, nem akarja tovább csinálni, egész nap csak fekszik, nincs étvágya, nincs életcélja. Hova lett a hite, hova lett az Istenbe vetett bizalma, hova lett a célja. Mi hiába imádkozunk érte, ha ő maga nem hisz, ha ő maga nem ad esély saját magának. Igen szenved, ezt nem tagadom, de Krisztus is szenvedett értünk, és ha csak az elmúlt hetek napi evangéliumait olvasta volna, világossá vált volna számára, hogy mennyi csodát tett Jézus mindazokkal, akik hittek benne. Ha csak egy mustármagnyi hite lenne és bízna az Istenben, biztosan meggyógyulna. És a betegágyán sem magatehetetlen, tud imádkozni és fájdalmát szenvedését felajánlani az Úrnak.

A kántorunk január elsejével nyugdíjba vonult. Barátnőm vállalta el a kórus vezetését. Az első fellépésünk a Passió éneklése lesz nagypénteken. Segíteni szerettem volna neki, így én is vállaltam, hogy énekelni fogok a kórusban. Kevés volt az alt, így szoprán létemre, beültem az altokhoz. Minden szólam tökéletesen tudta a saját részét, mi is, de amikor együtt kellett énekelnünk, akkor mindannyian elmentünk a szoprán szólamba. Szegény barátnőm, még bele is betegedett a nagy aggodalomba. Pedig olyan lelkesen tanítgat bennünket, magyarázza, hogy a zenével hogyan érzékelteti a szerző a tömeg álnokságát, álszentségét, képmutatását. Mikor csipkelődő, mikor gúnyolódó a hangvétele, mikor alázatos, mikor gyűlölködő. Magam is érzem a zenén keresztül a tömeg erejét, a rosszindulatát. Mindenegyes próbán átélem, átérzem, hogy micsoda megaláztatásban, bántásban volt része addig, amíg eljutott a keresztre feszítésig. Már nem tudom részvét nélkül nézni, hallgatni a Passiót. Átélem Krisztus szenvedését és felajánlom a barátaimért, akik a betegség kínját szenvedik el ezekben a napokban.

Adventi feladat

Kaszaky Éva: Adventi feladat

Szabadságon vagyok, egy pár hivatalos ügyet kell elintéznem.
A buszon hazafele végig az adventi feladatomon gondolkodom. Egy hete azt a feladatot kaptuk egyik lelki testvérünktől, hogy próbáljunk meg a „vizen járni” vagyis az adventi időt használjuk fel olyan dolgok megtételére, amire korábban úgy gondoltunk lehetetlen. Próbáljunk meg nagyobb felelősséget vállalni és ne a feladatra, hanem a végcélra és Isten szeretetére koncentráljunk. Tegnap ugyan szétküldtem még több ismerősnek is ezt a házifeladatot, de mi van az én feladatommal? Igyekszem nyitott füllel és szívvel járni, kelni, de még nem találkoztam az én feladatommal, az „én vizen járásommal”. Vagy én lennék ennyire vak is süket, hogy nem hallom Jézus hívását? Lehet, hogy itt van a közelemben, az amit tennem kell, de hályog van a szememen és nem veszem észre?
Megérkezem, így le kell szállnom a buszról. Elmegyek a virágüzlet mellett, amit a múlt héten nézegettem. Gyönyörű adventi kozorúik vannak, de egy kicsit drága. Viszont láttam, hogy nemcsak kész koszorúkat árulnak, hanem a hozzávaló kellékeket is, tehát én is meg tudom csinálni otthon, egy kis kézügyességgel. Máris döntök. Lehajolok megnézni a koszorút. Kiválasztok egyet. Láttam a múlt héten lila és rózsaszín gyertyákat is. Becsattogok a belső sorhoz. Egy idősebb elárusító férfi rögtön ott is terem. Kiválasztjuk együtt a gyertyákat is. Javasolja, hogy díszeket is tegyek rá. Akkora a választék, hogy nehezen tudok dönteni. Végül az apró, fehérre festett tobozt választom. Szerény, de mutatós dísz. A fahéj rúdacskát mutatja most az elárusító. Nagyon szeretem a fahéj illatát, így nem kell sokat győzködnie, hogy azt is elvigyem. Már csak a masni marad hátra. Az csak az üzletben van, szintén bő választékban.
Bemegyünk és pakolja elém a szebbnél szebb szalagokat. Végülis meggyőzöm magam, hogy a lila és rózsaszín gyertyához a fehér szalag illik leginkább. A virágárus kislány felajánja, hogy masnit hajtogat a szalagból. Hagyom meggyőzni magam, mert sokkal ügyesebb nálam, és nagyon szépek a ’demo’ masnik.
Ekkor megszólal a mobilom.
Zoli, a mentős szomszédom keres. Húsz évig voltunk szomszédok, egy éve költözött új lakásba, az első saját lakásba. Két és fél hete beszéltünk egymással utoljára, amikor egy kora reggel felhívtam, mert az előttünk álló buszban valaki rosszul lett. Még azon az estén megtudtam, hogy 70 perces élesztés után sikerül eljutni a kórházba és ott szívkatétert kapott a beteg és jó esélye van a felgyógyulásra.
Zoli udvariasan megkérdezi, hogy most nem zavar-e, beszélhetünk-e egymással. Mondom, hogy nyugodtan beszélhetünk, s közben fizetek a virágüzletben.
Csak azt szeretném mondani, hogy ugyan az életét megmentettük a múltkori védencednek, de azóta is vegetál, kómában van. Mivel hipoglikémia lépett fel nincs is sok remény arra, hogy valaha is magához térjen. Nem a te hibád, te mindent jól csináltál, de ha idejében riasztottak volna bennünket meg tudtuk volna menteni.- mondja.
Rögtön érvelek, hogy az unokabátyám 2 héten keresztül volt kómában, mert a rossszulléte pillanatában 60-as cukrot mértek, s most ugyan lassabban mozog, de értelme teljes birtokában van.
Igen, de őt nyilván nem kellett ilyen hosszú ideig újra éleszteni.- mondja.
Megköszönöm, hogy még ennyi idő után is fegyelemmel kiséri a betegét, de már ujabb riasztás érkezik be, le kell tennie a telefont.
Sajnos, hogy nem tudtunk igazán megmenteni – mondja búcsúzóul.
Bár már fizettem, de még mindig ott ácsorgok letaglózottan a virágboltban. Kérdezik, hogy rokon az illető, akiről beszélgettünk. Mondom, hogy nem tulajdonképpen nem is tudom, hogy ki, csak egy ember, aki bajbakerült pár nappal ezelőtt. A virágos rögtön mesélni kezdi, hogy ő is szokott mentőt hívni a részegekhez vagy azokhoz, akik az utcán lesznek rosszul.
Elindulok haza. Mintha ólom nehezedne rám. Már úgy reménykedtem, hogy sikerült megmenteni és most a Zoli azt mondja, hogy nincs remény. De akkor miért is hívott a Zoli?
Hirtelen megvilágosodik minden. Megérkezett a feladatom az én vizen járásom. Reklamáltam és a Jóisten immár másodszor is rám bízta ezt a vadidegent. Az ima az, ami ebben a helyzetben segíteni tud. Két és fél hete is ezt tettem, most is fohászkodni kezdek. Már tudom, Zoli csak ’eszköz’ volt, hogy továbbítsa felém az üzenetet, ahol az ember, az orvos tehetetlen, ott csak az ima segíthet.
Bevillan a tavalyi advent. Egy héttel advent előtt megszült a hitoktatónk. Hónapokig imádkoztunk érte, mert a második babával már a terhesség kezdetétől fogva feküdnie kellett. Hosszas hónapok után végre egy vasárnapi mise után egy sms adta tudtul, hogy Anita egészséges kislánynak, Annának adott életet és mindketten jól vannak. Pár óra múlva viszont igazi horror kezdődött. Anita rosszul lett és megműtötték. Az állapota tovább romlott és az éjszaka folyamán újabb műtét következett és hajnalban a harmadik. Kiderült, hogy soha többé nem lehet gyereke. Ekkor már Anita életéért imádkoztunk. Két nap múlva jött a negyedik műtét. Lassan jöttek a jó hírek is, hogy túlélte, de lebénult és nem tud mozogni. A plébános atya akkor indította útjára az imaláncot. Egyházközségünkből mindenki, aki csak tudott Anitáért és a családjáért imádkozott. Az idős nénik, akik nem tudtak aludni éjjel, a fiatalabbak reggel vagy este. A hír eljutott Hollandiába és Braziliába is. Egy február végi vasárnapon végre Anita is eljött a misére. Még senkit nem láttam, hogy akkora szeretettel vettek volna körül, mint ezt az apró fiatalasszonyt.
Közösségünknek is jót tett az együttimádkozás.

Hazaérek és leülök a gép elé megírni a körlevelemet, amely az imaláncra hív fel. Nem tudom, hogy hívő vagy istentagadó, akiért most imádkozunk, csak azt tudom, hogy egy bajbajutott ember, akinek szüksége van Isten irgalmára. Remélem, Isten ismét kegyes lesz hozzánk és meghallgatja a kérésünket.

Magánkinyilatkoztatások Magyarországról

Sípos (S) Gyula: Magánkinyilatkoztatások Magyarországról

Előszó, avagy előre megjövendölték az augusztus 20-i tragédiát?

Sok prófécia, jövendölés hangzott el történelmünk során, s hangzik el ma is hazánkról. Ebben a kis füzetben – ami egy nagyobb, tervezett könyv bevezetője - ezeket próbáljuk röviden ismertetni. Először egy különösen aktuálisat mutatunk be, egy ma is élő látnoktól.
"...Magyarország fővárosában, Szent István király ünnepén megtapasztalja a büntetés ostorát a kis Magyarság, amely elkerülhetetlen. Szent István király, magyar szentek és boldogok esedezve könyörögnek Isten színe előtt a kis Magyarságért, Országotokért. Ezáltal menekül meg a még nagyobb csapástól Magyarország..."
Bíró Mihályné Ilonka néni évek óta kap üzeneteket, amelyeket egy idő óta nyilvánosan is olvasni lehet a Béke és Szeretet kötetekben. Ezek közül néhány kifejezetten Magyarországról szól. Most teljes terjedelmében közöljük a 2006. augusztus 13-án kapott üzeetet, amelyből a fenti idézetet is választottuk.
Szűzanya: "Dicsőítsük együtt a Szentháromságot! Drága Gyermekek!
Szeressétek egymást, egységesen, szívből szeretettel, engeszteljetek, imádkozzatok. Gyakran vegyetek részt szentmisén és áldozzatok; felajánlva engesztelésül a bűnösdök megtéréséért, a világ békéjéért.
Nagy büntetés fogja érni az emberiséget, ha nem térnek meg és nem imádkoznak. Különböző csapások következtében sokan vesztik életüket a föld minden táján, az öt kontinens területén. Hallgassatok anyai féltő szavamra, akkor mérséklődnek a csapások. Változtassátok meg életviteleteket, térjetek meg, imádkozzátok a Rózsafüzért, akkor majd békét leltek. Összeszedetten, elmélkedve, szívből imádkozzatok, akkor imátok meghallgatásra talál a Mennyei Atyánál és Jézus Irgalmas Szívénél.
Magyarország fővárosában, Szent István király ünnepén megtapasztalja a büntetés ostorát a kis Magyarság, amely elkerülhetetlen. Szent Iastván király, magyar szentek és boldogok esedezve könyörögnek Isten színe előtt a kis Magyarságért, Országotokért. Ezáltal menekül meg a még nagyobb csapástól Magyarország, amely az Én Országom is, Szent István király felajánlása révén. Hagyatkozzatok bizalommal Szeplőtelen Szívemre, soha ne féljetek. Szívem mentsvár a Bennem bízóknak. Szeretlek benneteket! Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok! Vezekeljetek, böjtöljetek, hozzatok engesztelő áldozatot, hogy a bűnösök megtérjenek, mély bűnbánattal Jézushoz térjenek és béke legyen a nemzetek között.
Fájdalom járja át szívemet, mert az emberek sokasága nem érti meg a figyelmeztetés fontosságát. Könnyeim már vérré váltak az emberiség közönyössége láttán. Intem gyermekeim a jövővel kapcsolatban, de sokan nem hisznek. Közönyösek, megátalkodottak bűneikben, nem imádkoznak. Ennek ellenére a nagy szenvedések órája közel van, ha az emberek nem térnek meg az egy igaz Istenhez, a Világ Urához és Jézus Irgalmas Szívéhez. Újra kérem, térjetek meg, imádkozzatok, akkor Isten irgalma, békéje beragyogja a Világot, és a szívek mélyén fellobban Szeplőtelen Szívem illatos Szeretetlángja.
Gyermekeim Fogadjátok anyai Szeretetem Fényét, Jézus áldásával egyesítve. Béke Veletek..."
Isten minden korban szólt gyermekeihez. Ezek olykor személyes üzenetek, máskor egy közösséghez szólnak, s van, amikor az üzenet egy egész nemzetet, vagy éppen minden embert érint.  Mi most a hazánkról szóló, olykor sok évszázados, máskor épp napjainkban keletkező magánkinyilatkoztatásokat, próféciákat idézzük fel. Megvizsgáljuk, hogyan állapítható meg hitelességük és mit mondanak, üzennek nekünk. Mit higgyünk és hogyan cselekedjünk...

I.
Ha magánkinyilatkoztatásokról akarunk beszélni, akkor nem kerülhetjük meg a kérdést, hogyan lehet eldönteni egy üzenetről, hogy hiteles, Istentől jön, vagy csak jószándékú hamisítvány, esetleg épp ördögi megtévesztés. Így írtam erről a „Magánkinyilatkoztatásokról” szóló írásban (Megjelent ingyenes kis füetben, olvasható a zarandok.hu honlap „cikkek írások” rovatában is, végül nyomtatásban megjelent a Szeretet titkai című könyvben):
„A hamis próféta a lázongó emberi szív kívánságaira adott emberi vagy démoni válasz. Már Izajás próféta is leírta ezt: „A látnokoknak azt mondják: „Ne lássatok!” A prófétáknak meg: „Ne jövendöljetek nekünk igazat! Mondjatok inkább hízelgő dolgokat, prófétáljatok csalárdságokat.” (Iz. 30. 10) Amikor Jézust megkísérti a sátán a pusztában, még Isten kijelentéseit is – félremagyarázva azokat -, arra akarja felhasználni hogy bukásba vigye általuk az Emberfiát. Jézus Krisztus azonban képes volt megkülönböztetni a hamis kijelentést az igazitól. Ő ismerte minden szív titkát és volt ereje, hogy ellenálljon a kísértésnek. Ezért a gonosz lélek minden próbálkozása megtört rajta.
Nekünk is arra van szükségünk, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a hamis kijelentést az igazitól, az emberi fantáziát az Istentől jövő látomástól, a tudattalanból feljövő álmokat az álomlátástól, és a gonosz lélek jóslatait, jövendöléseit a prófétai szótól és hiteles magánkinyilatkoztatásoktól. Szükséges ez azért is, mert ahogy újra felerősödtek Isten kijelentései közöttünk, úgy ezzel együtt a hamis látnokok, jósok tömege is „rászabadult” a világra, hogy ha lehetséges „becsapják még a választottakat is”. Így volt ez már az apostolok idejében is.”
Nem könnyű megkülönböztetni az igazat a hamistól. Természetesen azért vannak szempontok. Ilyen például, hogy a kijelentés összhangban legyen a Biblia és az egyház tanításával. Előmozdítsa a jó gyümölcsök – szeretet, öröm, békesség, türelem, stb. - érlelődését a szívekben és a közösségekben. De mit mondjunk például Izajás, Ezekiel vagy Jeremiás prófétáról, amikor háborút kellett jövendölniük és a választott nép bukását? Mégis ők mondták ki Isten valódi szavait.
Jó példa a megkülönböztetés nehézségeire az egyház szentjeinek élete. Kezdeti elutasításuk, vesszőfutásuk téves ítéletekből született. Pio atya már testén hordozta Krisztus sebhelyeit és szerzetesként élt a kolostorban, amikor tíz évre elzárták és nem engedték az emberek közé, démoninak értelmezve a vele történteket. Mosrtpedig már a szentek között tiszteljük őt.
Pio atya mondta: „Magyarország egy kalitka, amelyből egyszer egy gyönyörű madárka fog kiszállni.” Ezt a XX. század közepén elhangzott kijelentést sokféleképpen lehet értelmezni, és akár több hiteles magyarázata is lehet! Hiszen épp most nyugodtan gondolhatunk Salkaházi Sárára is, akit most avattak boldoggá. De más személy is szóba jöhet, sőt az is lehet, hogy nem is személyről, hanem mozgalomról, lelkiségi irányzatról van szó. Nyilvánvaló, hogy alig van támpontunk a megítéléshez.
Hasonló és ma is nagyon aktuális példa lehet Vassula Ryden története. Ő évek óta kap üzeneteket, amelyeket automatikus írással jegyez le, s amelyek világszerte elterjedtek. (Magyarul is olvashatók az „Igaz élet Istenben” könyvsorozatban.) Egyházunk először tartózkodóan figyelte működését, majd némileg tisztázatlan körülmények között elítélőleg nyilatkozott az üzenetektől. Később azonban visszavonták ezt az elítélő levelet, s van, ahol már „nihil obstat” jelöléssel látják el írásait.
Vassula járt Magyarországon is, és itteni útján (1995. január 28. Budapest)  a következő üzenetet kapta: „BESZÉLJ! EZ A PARANCSOM.
- Uram?
- ÉN VAGYOK. Támaszkodj rám és bízz bennem! Csupán annyit kérek tőled e napokban, hogy adj, és add át a szeretetet, a tanítást és mindent, amit adtam neked! Adj! Beszélj! Ez a parancsom. Mondd meg nekik:

Áldottak, akiknek van fülük a hallásra, és szemük a látásra, övék a mennyek országa. Mondd meg nekik, hogy Isten, akit ők elfelejtettek, sohasem felejtette el őket.
Én, Jézus Krisztus, mindegyikőjüket megáldom. Azok, akik Nevemben fogadtak téged, már megkapták áldásaimat.”
Íme, ismét egy nagyon egyszerű szöveg – de ha belegondolunk abba, milyen súlya van ennek a mondatnak: „Mondd meg nekik, hogy Isten, akit ők elfelejtettek, sohasem felejtette el őket.” – egyszerre remeghetünk meg saját súlyos helyzetünk tudatától és Isten irgalmas szeretetétől.
Íme, röviden bemutatott két magánkinyilatkoztatás. Igazak, vagy sem? És ha igen, milyen felelősséget rónak ránk és milyen következményekkel jár ha nem figyelünk rájuk?

II.
Szent Péter még így biztatta a keresztényeket a prófétai jövendölésekkel kapcsolatban: „Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben.” (2Pét 1, 19) Mégis, ma már szokatlannak és furcsának érezzük, hogy életünkkel vagy jövőnkkel kapcsolatban isteni jeleket keressünk vagy prófétai szókra hallgassunk. Megszoktuk, hogy gazdasági és politikai eseményeket elemezzünk, kulturális hatásokra figyeljünk és törvényekhez igazodjunk. Isten szava azonban nem tűnt el és az erre való figyelés sem, csupán elrejtettebbé vált, kis keresztény szubkultúrák részévé. (Ilyenek Magyarországon a Máriás-mozgalmak vagy épp a karizmatikus megújulás közösségei.) Időnként azonban át- áttöri egy-egy mondat a hallgatás és elhallgatás falait és közkinccsé válik. Sőt, olykor prófétai felhangot kapnak olyan mondatok is, amelyeket kimondójuk annak idején talán nem is annak gondolt vagy szánt. Ilyen például Mindszenty bíboros elhíresült beszédrészlete: „ha van (lesz) egymillió imádkozó magyar, én nem féltem a nemzetet.” Ez a bizakodás mondata, amelyet évekig emlegettünk, később pedig egyházi kezdeményezésben aláírásgyűjtés is indult, hogy így kiderüljön, mennyien vagyunk, akik imádkozunk hazánkért. Fel-felröppentek számadatok, míg végül nemrégiben elterjedt, hogy „megvan az egymillió!” (Csodálatos példájaként az ellenőrizhetetlen, ám mégis lelkesítő „tényeknek”. Mert hát lehet, hogy épp összejött az egymillió aláírás, de hogy ebből hányan írták alá többször is, mennyi az elhalálozás, stb. – az végképp követhetetlen.)
Nem volt azonban ez mindig így! A keresztény évszázadok során az emberek szinte „magától értetődőnek” vették, hogy Isten velük van, segíti őket és fontos helyzetekben különlegesen is megnyilvánul hívei érdekében. Jó példa erre a magyar szentek legendáriuma. Puskely Mária azt írja, hogy az Árpád-házi női szentek idején a női domonkos kolostorokban a természetfeletti események – és így Szent Erzsébet, Szent Margit és Boldog Erzsébet életében is -, rendszeresnek számítottak. Szent István legendája pedig arról számol be, hogy Géza fejedelem álmában kapott eligazítást országáról és fiáról. „Egy csodálatos ifjú állt elé, és azt mondta neki: Béke veled, Krisztus választottja, megparancsolom, hogy szűnjenek meg gondjaid. Nem néked adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér szennyezi be. Tőled származik a születendő fiú, kire az Úr mindezek elrendezését az isteni gondviselés terveinek megfelelően rábízza. Ő az Úrtól választott királyoknak egyike lesz, a földi élet koronáját majd az örökkévalóval fogja felcserélni. Mindamellett a lelki követségben hozzád küldendő férfit tisztességgel fogadd, ha befogadtad, megtiszteljed, rettegve a fenyegető kárhozattól és elragadtatva a reménytől, amely meg nem téveszt, ezért intelmeit hűséges szívvel, nem színlelt helyesléssel hallgasd. Azzal az ifjú eltűnt...” A „lelki követségben érkező férfiú” Szent Adalbert volt, a születendő fiú pedig szent István király, államalapítónk. Gondolhatjuk mindezt jámbor legendának, de látnunk kell, hogy a természetfeletti, mennyei legitimáció szorosan összekötődött a földi elfogadottsággal.
A nagy váltások idején felerősödnek a mennyei útmutatás iránti vágyak, és az ezeket követő buzgóság is. A török hódoltság területén élő emberek is megélték koruk „keresztény megújulási mozgalmát”, sőt végül azt hitték, hogy még a muzulmánokat is képesek lesznek visszatéríteni az igaz Istenhez. (Jellegzetes „tünet” ez. Annak idején Assisi Szent Ferenc is elment a szultánhoz, azt remélvén, hogy megtérítheti, így vetvén véget a háborúnak.)
A rendszerváltás idején hazánkban is felszínre kerültek az addig rejtőzködő áramlatok. Sokan olvasták és terjesztették Little Peblé üzeneteit, aki már ’92-re megjósolta II. János Pál halálát, a véres üldözést, és még sok csudálatos dolgot konkrét időpontokkal – amelyek nem történtek meg, így mára nyilvánvalóvá vált üzeneteinek hamis volta. Sorra jelentek meg azok a könyvek is, amelyek bemutatták a különböző Mária-jelenéseket és az ott kapott égi üzeneteket és próbáltak eligazítást nyújtani a zűrzavarban. Az új közlések mellett felfedeztük a régebbieket, a lelki naplókat és az egyszeri kinyilatkoztatásokat is. A karizmatikus megújulásban pedig elhangzottak azok a prófétai szavak, amelyek lelkesítették és „munkára serkentették” azokat, akiknek „volt fülük a hallásra”.
Galgóczy Erzsébet, Natália nővér, Erzsébet asszony, Ágnes nővér, Judit asszony, Bíróné Ilonka néni, Mária Julianna, Horváth Mária, Sükösd, Szőkefalva – csak néhány hazai név és helyszín azok közül, amelyek könyvekben is megjelentek és közkézen forognak. Elfogadottak és el nem fogadottak, az elfogadás határmezsgyéjén állók és tiltottak - mindenfajta van közöttük. Üzeneteik hol fenyegetőek, hol bátorítóak – részben attól függően, hogy az ország állapotáról szólnak, vagy az egyházat biztatják cselekvésre. A későbbiekben bővebben is szemlézünk mindkét fajta üzenetek közül. Most azonban egy biztató üzenetet idézünk, amelyet Regina Collins szerzetes nővér kapott. Ő 1996-ban alapított életközösséget Magyarországon, Törökbálinton. 2003 októberében, Jasna Gora-n, Czestohowában kapta az alábbi próféciát, amely ránk is vonatkozik:
“Meg fogod élni, hogy tömeges megtéréseket láss - megújulást - olyan sokan akarják az életüket nekem szentelni, hogy nem lesz elég hely az összes létező szerzetesházakban. Az egyházak túláradóan megtelnek. Számtalan csoda lesz, és gyógyulás. Tanúkat emelek fel, hogy előkészítsék a népet az eljövetelemre, mint ahogy Keresztelõ Szent János és Anyám tette az első eljövetelemkor. Igehirdetőket és közbenjárókat. Jegyesem (az Egyház) erényekkel lesz feldíszítve és szép lesz, készen állva az eljövetelemre.
A Szentlélek kiárad a földön megérintve és megújítva az embereket és az egész teremtést az élő fáklyák által, akiket felemelek.
Sok csoda lesz mely az emberek megtérését okozza, pl.  csodás fény - csodás tűz - arany eső. Még a madarak és az állatok is megmutatják jelenlétemet valami módon.
Sok prófétát emelek fel akik csodákat tesznek a nevemben. Megparancsolják a természetnek, hogy mutassák meg az erőmet - időjárás, ég, tenger, föld, teremtmények.
Eljön az idő, amikor ezrek kiáltanak hozzám. Akik gonoszt tesznek félelemtől kiáltanak - irgalmat kérve. A népem pedig az örömtől kiált.
Akik tisztelik anyámat, és megpróbálnak olyanok lenni mint ő - azoktól semmit nem utasítok vissza. Kövessétek őt az erényekben, különösen a szelídségét és alázatát és az ő végtelen együttérzését az emberek gyermekei iránt.
Akik a legalázatosabbak felmagasztalom őket. Magasra emelem őket. Vágyakozzatok a legalacsonyabb helyekre. Vágyakozzatok a szolgálatra. Akik égnek a vágytól, hogy feláldozzák magukat másokért a legfényesebb fáklyák lesznek.”

III.
Jézus beszél második eljöveteléről, majd ezt mondja: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18, 8)
Úgy tűnik, a XX. századra a keresztény hit hatalmas válságba került. A természetfelettivel való kapcsolatnak a lehetőségét is elvetették sokan, s a hit helyébe a racionalitás, a tervezés és szervezés lépett. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a magánkinyilatkoztatásokat kapó személyek is egyre fiatalabbak, gyermeki lelkületűek, akiket még nem rontott meg az észérvekkel operáló hitetlenség.
Mennyi csapást elkerülhettünk volna, ha hallgatunk Isten üzeneteire! Fatimában 1917-ben azt kérte a Szűzanya, hogy a pápa ajánlja fel Oroszországot Szeplőtelen Szívének. Ha ezt megteszi, Oroszország megtér, ha nem, elterjeszti tévtanait az egész világon. A felajánlás nem történt meg – így a kommunizmus rémálma valósággá lett. Aztán 1984-ben II. János Pál pápa a világ püspökeivel közösen megteszi a felajánlást – 1985-ben jön Gorbacsov és a szovjet birodalom összeomlása. Szűz Máriának megint igaza lett – „Szeplőtelen Szívem végül győzni fog” -, de milyen áron?
Mária megjelent 1981-ben Medugorjéban és a ruandai Kibehoban is. Mindkét helyen könyörgött a békéért, és utat mutatott a béke elérésére. Bár egyszerű lelkek sokasága próbálta követni, szavai nagy ellenállásba ütköztek mindkét országban. Az Egyház pedig hallgatott – és a kilencvenes évek elején megtapasztalhatta mindennek gyümölcsét: a délszláv háborúkat és a ruandai népirtást.
Hazánkban a II. Világháború előtt és annak évei alatt Mária Natália nővéren keresztül szólt Jézus. Arról beszélt, hogyan menekülhetne meg az ország a kezdődő veszedelemből és azt is elmondta, hogy mi lesz a következménye, ha nem hallgatnak rá. Kérte a papok és a nép visszatérését Hozzá, az engesztelő-mozgalmat és az engesztelő kápolnát. Biztatta az Egyházat, hogy ossza meg földjeit, gazdagságát a szegényekkel - ,mert ha nem, jönnek az idegenek és még azt is elveszik, ami megmaradt volna”. (Milyen más lett volna a történelmünk, ha az Egyház oszt földet a háború előtt, és nem a kommunisták a háború után…) Nem hittek neki, nem bíztak benne. Sok-sok érvet fel lehetett hozni ezen „őrült elképzelések” ellen – míg aztán Jézus szavai mind beteljesedtek: az egyházi földeket elvették, a híveket üldözték…
Natália nővér így írt felelősségünkről: „1942 során az Üdvözítő sok olyan lelket mutatott nekem, akik akadályok miatt nem részesülhettek kegyelemben. Ha ezek a lelkek együttműködhettek volna Isten akaratával, Magyarország, és az egész világ, sok veszedelemtől megmenekült volna. Amikor az Úr ilyen dolgokat mutat nekem, kimondhatatlanul sokat szenvedek. Eddig nem tudtam, hogy ekkora nagy az emberek felelőssége. Jaj azoknak, akik miatt Isten kegyelemadományai hiábavalókká válnak! Nemcsak azok jutnak a kárhozat közelébe, akik a kegyelmet visszautasítják, hanem azok is, akik ezek mulasztásai miatt nem részesülhetnek kegyelmekben.”
Hasonló a helyzet most is, a szőkefalvi üzenetekkel kapcsolatban. Békességre hívnak, imára és kiengesztelődésre. Hogy pedig mi történik, ha nem tesszük magunkévá a Szűzanya szavait, azt már a bőrünkön tapasztalhatjuk. (Később bővebben is idézünk a szőkefalvi üzenetekből.)
Nincs azonban veszve minden! Kindelmanné Erzsébet asszony írja le a Szeretetláng Lelkinaplóban, ahogy elhívása kezdetén megmutatta neki az Úr Magyarország nyomorúságos állapotát. (1962. május 16.) „Egy nagy fekete korongot láttam, körülötte szürkésen gomolygó felhőkkel. A korong oldalán különös kinézésű férfiakat láttam. Egészen soványak, majdnem testnélküliek voltak, szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a főgonoszok. Mikor a korongra pillantottam, éppen akkor lettek készen valami vasszerű lemezzel. Elfedték az imént még kristálytisztán látható korongot. Amikor a vaslemezzel elfedték, jól megvizsgálták, és nagy, vigyorgó önteltséggel megállapították, hogy jó munkát végeztek. A jobboldali fehér felhőkből, éreztem, hogy valaki nézi őket. Nem tudom, hogy ki volt az. Csak éreztem, hogy nem rosszindulattal van. Lábánál három férfit láttam. Nem tudom, hogy kik voltak, de úgy éreztem, a gonosz ellenfelei lehettek, mert ahogy nézték a fekete korongot, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne eltávolítani. Közben a baloldali személyek közül az, aki a legközelebb állt a jobboldali személyekhez, közel hajolt, és így szólt szörnyű kárörvendően, mint aki egészen biztos a dolgában: Ezt aztán vizsgálgathatjátok. Ezt jól megcsináltuk! - és még azt is mondták: Sok bajotok lesz vele!
Álmomban én is jól szemügyre vettem a korongot, és nem tudom, hogy a jobboldali személyek is észrevették-e, de ahogy én elgondolkodva nézegettem, miként lehetne a korongot a sötétségtől megszabadítani, észrevettem, hogy a szélénél kis hajszálnyi rés van. Miután ezt észrevettem, nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Elhatároztam, hogy szólok a többieknek, nincs minden elveszve. Csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert úgy érzem, sikerülni fog. (...)”
Jézus magyarázata: “Tudod-e, mi az a fekete korong? Az a Magyarok Nagyasszonya országa. (...) tudod-e, mit jelent a korongon a sűrű feketeség? Ez a hét főbűn. Ez a korong hét lemezből van összerakva, és úgy van elfedve egyenként, de mégis úgy látszik, mintha eggyé lenne olvasztva. A legfelső a bujaság. Ez igen vékony és erős, de hajlítható lemez, melyet el kell onnan hajlítani. Azt sok áldozatos imádság teszi hajlíthatóvá. Utána következik a másik, ez a jóra való restség. Ezt nem lehet elhajlítani. Ez olyan fekete fémből van, mely törik, és csak apró szilánkokra törve, rettentő nagy fáradtsággal lehet egy-egy porszemnyit lekoptatni belőle. De félni nem kell. Én veletek leszek a nagy munkánál. De vigyázzatok, mert a gonosz sem marad tétlenül és csak a szünet nélküli törekvés az, amely lekoptatja a jóra való restséget, a kemény korongot.”
A Szent Szűz könyörögve hozzátette: “Tekintsetek rám már és vegyétek igénybe közbenjárásomat, közbenjáró segitségemet Én akarok és tudok is segíteni csak már látnám a jóindulatú és szorgalmas elindulástokat. Ne hallogassátok! Igen sok időt elvesztegettek. A gonosz sokkal több eredménnyel és szorgalommal dolgozik mint ti. Úgy fáj ez Nekem.”

IV.
Képzeljük el Ninivét, ezt a hatalmas várost, amikor bemegy oda Jónás próféta, hogy a város pusztulását prófétálja. Miért hisznek neki az emberek?
Ninive világváros. Ott él a király és a főemberei. A kultúra és a hatalom fellegvára. Egyszerre van jelen a fényűző pompa és a szegénység, a hatalmas templomoktól és palotáktól nem messze ott sorakoznak a poros viskók is. Igazán vallásos nép lakja, számtalan istent követve – van köztük ilyen is, olyan is. Ma úgy neveznénk ezeket az „isteneket”, hogy hatalom, pénz, siker, vagy épp erőszak és pornográfia. Ezer évre épült város, és úgy tűnik semmi sem veszélyezteti uralmát.
És ekkor jön Jónás, egy koszos, szakállas férfi, kopott ruhában. Már ránézésre látszik, hogy „nem komoly ember”. Láthatólag nincs se pénze, se hatalma. Ráadásul idegen. Mégis, amikor megáll a piactéren és kiabálni kezd: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive” – az emberek figyelni kezdenek rá, és végül megtér az egész város.
Budapest is világváros. Amit Ninivéről leírtunk, rá is igaz. Vajon mi történik, amikor a mai Jónások hirdetni kezdik, hogy térjenek meg, mert különben elpusztul a város? Látjuk, mi történik – semmi. Vajon miért nem hisznek az emberek?
A már előbbiekben említett Erzsébet asszonynak – a Szeretetláng Lelkinapló lejegyzőjének -, azt mondta 1962-ben Mária: „Szeretetlángomat a tengeren túlra is el kell juttatni!” Ez 1962-ben képtelen megjegyzésnek számított. A határok zárva, minden vallásos tevékenység tiltva – Erzsébet néni azonban hitt, és leírta ezeket a szavakat is. Ma pedig azt láthatjuk, hogy a „tengeren túl”, Amerika földjén, főleg Közép-Amerika államaiban nagyon erős és elterjedt a Szeretetláng-mozgalom, a nemzetközi találkozókon püspökök is részt vesznek, bíborosi elnöklettel.
Szintén Erzsébet néni kapta azt az „utasítást” a ’70-es években, hogy vigye el az üzeneteket Rómába, és adja át 50 bíborosnak. És a néhány elemit végzett, nyelvet nem tudó asszony elindult, hogy teljesítse a kérést – és végül teljesítette is azt! Ahogy Ábrahámról írja a Szentírás: „Ábrahám hitt az Istennek, és ez megigazulására szolgált.” (Róm 4, 3) Azaz: valósággá vált, amiben reménykedett. Hitével tevékenyen hozzájárult Isten ígérete megvalósulásához.
Ez a fajta hit hiányzik az életünkből. Nem Isten kijelentéseihez – elsősorban a Szentírás és az Egyház tanítása, de a magánkinyilatkoztatások is – szabjuk az életünket, hanem ahhoz, amit a szemünkkel látunk. Nem hitben járunk, hanem saját szubjektív tapasztalatainkban, így aztán könnyű becsapni minket.
Hinnünk kellene, hogy Isten előre kijelentett igazsága objektívebb valóság, mint amit most épp megélünk. Nem könnyű ez a világnak ebben a régiójában, ahol a természetfelettibe vetett hit is meggyengült, és ha mégis létezik, akkor a legvadabb őrültségeknek és okkult praktikáknak is inkább helyt ad, mint isten tiszta és világos kijelentésének.
Szőkefalván megjelent a Szűzanya és több komoly figyelmeztetést is mondott. 2002. június 17-én például ezt mondta: „Drága gyermekeim, kérlek titeket úgy, mint más alkalommal, hogy imádkozzatok, imádkozzátok a rózsafüzért, böjtöljetek kenyéren és vízen, gyónjatok és áldozzatok. Nehéz idők várnak rátok, de ne féljetek, mert Én veletek vagyok. Ha nem tartjátok meg üzeneteimet, el fogtok veszni, én segíteni akarlak titeket, azért küldött engem az Én Szent Fiam. Ne hagyjátok egyedül az Én Szent Fiamat az Oltáriszentségben. Mindnyájatokat szeretlek, és betakarlak védő palástommal. Szeressétek, és ne gyűlöljétek egymást.”
Úgy tűnik, már benne vagyunk a „nehéz időkben”. A kiengesztelődésre, megbékélésre, imára és böjtre való felhívás aktuálisabb, mint négy évvel ezelőtt. Hogy pedig ezt mennyire hallja az egyház és az ország, arra nézve reményt keltő jelek is – ilyen például maga a Nemzeti Imaév is. De itt vannak a negatív jelek is, amelyeket felsorolni sem kell, elég meghallgatnunk a napi híreket. Isten azonban világosan kijelenti több módon is, hogy elérkezett a megújulás ideje. Az alábbiakban a Magyarországon járt Michael Quinn próféciája (Olajsajtó Alapítvány) olvasható: „Az elsők között mutatta meg nekem az Úr, amikor először jöttem Magyarországra, hogy ez a nemzet arra kapott hivatást, hogy a hősök nemzete legyen. A magyarok arra kaptak elhívást, hogy hű harcosok legyenek, egyesek egészen halálig. Az Úr megadta a magyarországi egyháznak azt a nagy tiszteletet és kiváltságot, hogy igyon az Ő szenvedésének kelyhéből és megtapasztalja feltámadásának hatalmát. Ezek a bátor és erős harcosok sosem fogják feladni a harcot korunk sötét erőivel szemben. Ez a hadsereg felveszi az Úr lángoló fáklyáját, learatja a termést, leteszi életét és fut a célig - biztosítva a végső győzelmet a Királyok Királya számára.
Bár az ellenség a depresszió és a kétségbeesés sátrát vonta az ország fölé, az Úr fölemelkedik Magyarország fölé és dicsősége látható lesz fölötte. Magyarország leveti hamis vallásainak láncait, kötelékeit és ragaszkodását a hasztalan bálványokhoz - a remény fénylő jelévé válik a környező nemzetek számára.”
(Ezután imádság keretében a magyarországi megújulásra vonatkozó nyolc prófétai kijelentés következik, amelyeket látomás során kapott Quinn. Hely hiányában csak felsoroljuk őket: szabadulás - az abortusz kötelékéből, a félelem kötelékéből, a depresszió kötelékéből, a keserűség kötelékéből, a hamis vallások, bálványok és emberi szokások kötelékéből, az apátia kötelékéből, a hamis ítélkezés kötelékéből, a halál félelmének kötelékéből.)
”Valóban, szent hősök fognak felnőni Magyarországon, akik örömmel teszik le életüket az aratásért - megdicsőítve Izrael Szentjét. Mint Ábrahámnak, mennyei látásuk lesz, hogy türelmesen kitartsanak és elnyerjék az ígéretet. Egyesek meglapják a kulcsokat, hogy kinyissák a kapukat. Mások eltávolítják a köveket és készítik az utat a nép számára. Megint mások felemelik az Úr szent nevét és példáját kompromisszum nélkül. Ez a szentség főútját fogja alkotni az Ő jelenlétébe. Sok, különböző áramlatból származó, szent, bűnbánó maradék fogja készíteni a Messiás visszatérését a földre. Az Atya a Fia iránti szent, szenvedélyes szeretetét fogja kiárasztani népére. A Vőlegény tiszta, mennyei látása, népének nagy megtisztulását, és eljövetele iránti vágyakozását fogja okozni.
Elérkezett minden dolog megújításának órája, amint az mondva volt az Ő szentjei, a próféták által. Magyarországon az Úr hívja sok hősét, hogy keljenek fel, állandóan legyenek az Ő jelenlétében és szolgálják Őt. Mert ez az a nap! Itt az ideje a Lélekben történő 24 órás dicsőítés és imádság helyreállításának! Az Úr sok emberét hívja, hogy vegyék fel a hárfát, folyamatosan dicsőítsék és imádják zenével a Bárányt. Mások felveszik a tálat, hogy megtöltsék a szentek imádságaival, akik szünet nélkül közbenjárnak. Egyedül egy egyház sem lesz képes ezt megvalósítani. Soktagú Testének együttműködésére lesz szükség.
Amint ez kialakul, a mennyek megnyílnak; dicsősége látható lesz és az aratás eljön! Ki fogja kiinni az Ő kelyhét? Ki mer válaszolni a felhívásra, hogy építse az Ő jelenlétébe vezető utat?”

V.
Sokféle módon lehet olvasni a magánkinyilatkoztatásokat. Legtöbben úgy olvassák, mint érdekességet. Van bennük lelki érzékenység, vágynak is valami élő, egyértelmű kapcsolatra Istennel, de ez nem járja át életüket, hanem egyike marad annak a sokféle vágynak, benyomásnak, ami átviharzik rajtuk, minden különösebb hatás nélkül. Szeretik, ha a „fülüket csiklandozzák”, örvendeznek vagy rémüldöznek, titkos tudásokat kutatnak. Az ilyen emberek előbb-utóbb elfordulnak az Istentől jövő valódi magánkinyilatkoztatásoktól, épp azok egyszerű és sallangmentes módja miatt. Mert hát nem unalmas állandóan azt hallani Medjugorjéból, hogy „térjetek meg”, meg hogy „imádkozzatok”? Hallottuk ezt már elégszer…
Ha egy Istentől jövő kinyilatkoztatás nem jut el a szívig – hogy átformálja életünket -, akkor valóban nagyon unalmas is tud lenni. Így van ez még a Szentírás szavaival is. Ha a Szentlélek nem fedi fel előttünk annak gazdag mélységét és magasságát, unott olvasmánnyá válik. Az Ige tanulmányozása lelki erőt és kitartást is igényel, az Istent kutató ember odaadottságát Teremtőjének.
Ha azonban ilyen módon és hittel olvassuk a magánkinyilatkoztatásokat, egyre jobban megértjük. Inspirálnak minket, helyes felismerésekre vezetnek és jó tettekre ösztönöznek. Vegyünk egy példát. Idéztük már a Szeretetláng lelkinaplóból Erzsébet assszony látomását hazánkról. Ebből egy rövid részlet: „Egy nagy fekete korongot láttam, körülötte szürkésen gomolygó felhőkkel. A korong oldalán különös kinézésű férfiakat láttam. Egészen soványak, majdnem testnélküliek voltak, szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a főgonoszok.” A leírás szerint ezek a gonosz hatalmak a főbűnökből készítettek egy sötét korongot, amelyekkel elfedik országunkat. Ha erről kezdünk elmélkedni, rögtön eszünkbe juthatnak Pál apostol szavai: „Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejdelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik.” (Ef 2, 1-2) És később írja: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6, 12)
Ha pedig elmélkedni kezdünk azon, hogy milyen gonosz hatalmasságok uralma alatt nyögünk, néhányat biztosan fel tudunk ismerni. Egyik ilyen például a viszály szelleme. Bizony, ha vérszerződést nem köt egymással a hét törzs, már a vereckei hágón sem jövünk át, mert előtte összeveszünk egymással. A magyar történelem pedig különösen is tele van viszállyal, pártütéssel – inkább az a különleges, ha hirtelen egységessé válik valamiben a nemzet. Ezért nyugodtan azonosíthatjuk ezt a gonosz szellemet, mint fölöttünk uralkodó szellemi valóságot. Hasonló módon azonosíthatjuk az önpusztítás lelkeit: az öngyilkosság, az alkohol, az abortusz, a depresszió és egyes betegségek démonait, amelyek erős hadállásokat építettek ki a magyar történelem folyamán.
Ha pedig jelen helyzetünket nézzük, könnyen felismerhetjük, hogy milyen bűnök harapóztak el különösen is hazánkban. E bűnök mintegy „belépési kapuként” szerepelnek a démoni erősségek számára, hogy hatalmukat kiterjesszék az egyes emberekre, közösségekre vagy egész társadalmi rétegekre. Így válik lassan elfogadottá a korábban elfogadhatatlan is, szinte természetessé és törvénybe iktatottá a bűn - sőt a bűn ellenzői válnak törvényellenessé. (Lásd például az abortusz-törvényt, vagy a Budapest Parádét.)
Így már megérthetjük, hogy nem elég pusztán társadalmi mozgalmakat kezdeményezni, politikai pártokban küzdeni, vagy épp „rendesen dolgozni”. Ha meg akarjuk törni a gonosz erőket, akkor szellemi fegyverekhez kell nyúlnunk. Ezek azok az „unalmas dolgok”, amikről újra és újra olvashatunk a magánkinyilatkoztatásokban is: imádkozzatok, böjtöljetek, engesztelődjetek ki egymással, keressétek a békét, stb. Most már látjuk azt is, hogy a kilencvenes években megerősödő imamozgalmak milyen fontos tényezők ebben a küzdelemben. Lépésről lépésre haladtunk előre: imaórák, 24 órás szentségimádások, Nemzeti Imanap január 18-án – és 2006-ban a püspöki kar által meghirdetett Nemzeti Imaév. (Ebben pedig az egyházközségi, az espereskerületi imanapok éppoly fontosak, mint a közös kiengesztelődő szentmise a szlovák és magyar püspökök koncelebrálásával, vagy épp az egyik lelki csúcspont, az október 19-i fatimai Felajánlás.) Ezek olyan kegyelmeket hívnak le Istentől, amelyek megtörik a sátán hatalmát és nem engedik, hogy mindaz a rossz, amit az tervezett, megvalósulhasson. Sőt, biztosan állíthatjuk, hogy elkezdődött egy megtisztulási folyamat, amely Isten célja szerint át kell, hogy járja a társadalom minden területét. Hogy ez mennyi idő alatt és hogyan valósulhat meg, az rajtunk (is) múlik. (Jó jel azonban az, hogy egyházunk hivatalosan is a szegények, elesettek felé fordul a szolgáló szeretet programjával, és 2007-re meghirdette a Szent Erzsébet évet.)
Mi is ennek a megtisztulásnak és megújulásnak a programját képviseljük, ez a Szeretet Földje programja. Ezt célozzák missziós programjaink, a személyes és közösségi megújulást szolgáló előadások, lelki napok, imaösszejövetelek szervezése, ezt ingyenes kiadványaink és könyveink, a művészeti programok és az imaszolgálat, stb.
A megtisztulási folyamatnak része az is, hogy helyes felismerésre jussunk és világosan lássuk hazánk állapotát, még akkor is, ha ez nagyon kellemetlen nekünk. Rövid látleletként:
- 2006. augusztus 20-a megmutatta hogy nem vagyunk felkészülve a természeti csapások kezelésére – pedig ez elkerülhetetlen, hiszen benne élünk egy világméretű ökológiai katasztrófában.
- 2006. szeptember 17-e megmutatta, hogy nem vagyunk felkészülve a társadalmi „csapások” kezelésére – pedig ezek is mindenképpen lesznek, éppen a gazdasági, kulturális változások miatt.
- Végül pedig 2006. október 23-a megmutatta, hogy (jelenleg) nem nemzetként élünk, hanem csak csoportocskák kusza halmazaként – hiszen nemzeti ünnepeinken is képtelenek vagyunk felfüggeszteni a marakodást -, amelyet a törvények ideig-óráig ugyan még összetartanak, de hiányzik belőlünk az „összetartó lélek”.
Ha azonban mindezt felismertük – és helyesen „diagnosztizáltuk a betegséget” – akkor már megtettük az első lépést gyógyulásunk felé. A hazánknak szóló magánkinyilatkoztatások segítenek abban, hogy végigcsináljuk a helyes terápiát, amely nemzetünk megújulásához és felépüléséhez vezet…

Lelkinapló – a magánkinyilatkoztatás sajátos műfaja

Sípos (S) Gyula: Lelkinapló – a magánkinyilatkoztatás sajátos műfaja

Fatimában, Lourdes-ban, vagy épp Medjugorjéban és Garabandálban a látnokok „elragadtatásba estek”. Ez azt jelenti, hogy lelkük és érzékeik kiragadtattak a fizikai, természetes világból a természetfeletti valóságba. Bár a szemükkel láttak, de azt látták, amit a körülöttük állók nem láthattak. Lelki képességeik, érzékelő szerveik – látás, hallás, tapintás, érintés, stb. – a természetfelettire irányult, természetes befolyásolásra nem reagáltak. Ha az elragadtatás alatt próbáknak vetették alá őket, akkor azokra - tűszúrásra, szagokra, stb -, nem reagáltak.
Amit a látnokok látnak, azt szavakkal nehezen fejezik ki. Jelzőkat használnak – gyönyörű, csodálatos – és hasonlatokat mondanak – olyan mint a ragyogó drágakő – de ezek inkább csak sejtetik, mint valóban leírják azt, amit láttak. Az üzenet, amit kapnak, néhány szavas, lényegre törő, egyszerű. Érthető is ez, hiszen a természetfölötti élet szépsége és gazdagsága csak nehezen fejezhető ki a mi szavainkkal. Ahogy Pál apostol írta: „Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-e, nem tudom, testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember - testben-e vagy testetlenül, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.” (2Kor 12, 2-4) A Biblia egyik legképzettebb teológusa, az apostoli levelek szorgalmas írója nem tudja, pontosan mi is történt vele, és amit hallott, az nem – vagy alig - kimondható. Érthető, hiszen az Isten és az ember közötti párbeszéd ilyenkor a természetfölötti világban zajlik, ami nehezen átadható – mi csak annak „eredményéről” értesülünk a későbbi beszámolóban, üzenetben.
Egészen más egy Lelkinapló írójának helyzete. Itt a párbeszéd az ember belső világában zajlik le. Isten mintegy megtermékenyíti, megihleti a személyiséget, hogy az közvetítse mondanivalóját a többiek felé. Ez történhet értelmi látomásban, belső hanggal, vagy egyszerűen valamely képesség munkájának kegyelmi fokozásával. (Ahogy a teológia röviden összefoglalja: a természetfeletti a természetesre épül.) Mivel itt minden belül, az emberben játszódik le, kikerülhetetlenül az üzenetek része és befolyásolója lesz a személy állapota, saját látásmódja is. Ezért itt a hitelesség vizsgálata is más módot követel, mint a természetfeletti látomásoké.
Hogy egy hasonlattal érzékeltessük. Grünewald csodálatos oltárképén a Megfeszített Jézus tenyeréből kiállnak a szögek, az ujjak pedig görcsösen szétterpesztettek. Ma úgy tudjuk, hogy a szögek helye nem egészen ott volt, és kísérletileg bizonyították azt is, hogy az ujjak nem szétfeszülnek, hanem épp görcsösen összeugranak a szög körül. Ilyen az izmok természete. Ez azonban semmit sem von le Grünewald képének hitelességéből! A kép hitelessége ugyanis nem a természettudományos tényekből táplálkozik, hanem a megihlető Lélekből – Aki figyelembe vette a kor általános tudását és elképzelését – és a „megérintett”, „jó gyümölcsöket termő” befogadó lélektől.
Hasonlóképpen, Szent Ferenc stigmáinál sem az a hitelesség kritériuma, hogy a sebhelyek jó helyen voltak-e. Ott voltak, ahol Ferenc tudta Jézus sebhelyeit – függetlenül attól, hogy azok „történelmileg” hitelesek-e.
Több lelkinapló-írónál Isten a képzeletvilágot termékenyíti meg. Ilyen Valtorta Mária, aki belső képekben látta és átélte Jézus történetét, amit könyvek sorában írt le. Tudjuk, hogy amit ő látott, nem egészen egyezik meg azzal, amit Emmerich Katalin vagy épp Neumann Teréz látott. Ez utóbbi kettő sem egészen ugyanazt látta, ámbár mindketten stigmatizáltak voltak, s szentjei egyházunknak. Akkor most melyikük hiteles? Mindhárom. Mert amit mondtak, írtak, megéltek, az Istentől volt – úgy, ahogy ők személyiségükben azt megélték és továbbadni képesek voltak. A különbségek élethelyzetükből, tudásukból, korukból fakadtak. Sem Isten, sem ők nem tévedtek – de naplóik olvasásánál mindezt mégis figyelembe kell vennünk.
Tudjuk jól, hogy még az Evangéliumok szövegei is különböznek egymástól! Máté nyolc boldogságról ír, Lukács – aki pedig az irgalmasság evangéliumát írja meg -, négy boldogságról és négy jajról. János pedig más időpontra teszi a keresztrefeszítés dátumát, mint a három szinoptikus evangélium. Ha az Egyház mindezt bajnak tartotta volna, lett volna ideje és módja „összefésülni” a szövegeket, hiszen az újszövetségi kánon kialakulása is háromszáz évig tartott… Ha pedig az evangéliumoknál figyelembe vesszük a leíró személyét, körülményeit és az átadandó üzenet sajátos hangsúlyait, még inkább megértőeknek kell lennünk a lalkinaplóknál, amelyeknek súlya és jelentősége nem vetekedhet az evangéliumokkal…
Sokszor az egyszerű naplóírás is Istentől ihletett Lelkinaplóvá válik. A naplóírás ugyanis évszázadokon keresztül az önnevelés eszköze volt, (s néhol még ma is az). Ha pedig valaki komolyan veszi az önismeretben való előrehaladást, és ráadásul még imádságos ember is, Isten maga is segítségére siet belső megvilágosításokkal. Ennek legtöbbször csak az eredményét olvashatjuk a naplókban. Az író nem írja le, hogy „ezt mondta Isten”, csak a kettejük közötti párbeszéd eredményét közli. A nemrég boldoggá avatott Salkaházi Sára szerzetes nővér naplójából valók az alábbi sorok: „Igen, béres lelkület, nagyon is béres lelkület félszemmel másra sandítani, irigykedve összehasonlítani, méricskélni: ennek mi van, nekem mi van?  Kié több? Miért kap a másik többet? Hát ezt akarja az Úristen? Inkább  magamba nézzek,  inkább  megfognám  erősen  magamat,  és  ráncba  szedném!  -  sok nyugalomra és sok  fegyelemre van szükségem,  de mindezeket legbelül  kell elkezdeni. Rohanó  és  változó  érzéseim  között  kell  elsősorban  rendet teremteni.” Íme egy belső párbeszéd „eredménye” és egyben pontos diagnózis. Nem mondjuk magánkinyilatkoztatásnak, leírója sem szánta annak, de mégis felfedezzük benne Isten és a lélek párbeszédét.
Az elmúlt évtizedekben hazánkban is sorra jelennek meg a magánkinyilatkoztatásokat tartalmazó lelkinaplók. Ilyen volt Bossis Gabriella: Ő meg én című lelkinaplója, Valtorta Mária és Emmerich Katalin füzetei. Megjelentek Natália nővér magánkinyilatkoztatásai és Erzsébet asszony Szeretetláng Lelkinaplója is – és a sort hosszan lehetne folytatni. Természetesen e naplók különböznek egymástól. Egyikben alig ír magáról a szerző, a másikban hosszas betekintést kapunk lelkivilágába. Az egyik szinte csak az üzeneteket közli, a másik beszámol a körülményekről is. Stílusukban, elosztásukban különbözőek, de közös jellemzőjük, hogy a szövegben egyszerre mutatkozik meg a lelkinapló írójának jelleme és jellemfejlődése, érlelődése, valamint Isten hozzá, és rajta keresztül hozzánk szóló szavai.
Mivel itt minden üzenet az író személyiségén keresztül szűrődik át, így az üzenetek stílusa is különböző, és az idő előrehaladtával változik, „tisztul”. A szikárabb személyiség által kapott üzenetek stílusa is szikárabb. Az érzelmesebb lélek által leírt üzenetek tele vannak érzelmes szavakkal, jelenetekkel. Kezdetben, amikor még sok az emberben a sérelem, a fájdalom, az önzés, akkor több a vígasztalás, de több a fenyegetés is. Kezdetben az Istentől jövő szavakban is sok az emberi fantázia, később, ahogy a lélek végigmegy a megtisztulás útján, tisztulnak az üzenetek is.
Lehetnek-e egy lelkinaplóban tévedések? Lehetnek. Hiszen az üzenetek a személy szűrőjén, prizmáján keresztül jönnek át, és a személyiségben fogalmazódnak meg. Egy bűnt elítélő sugallatból fenyegető ítélet válhat, egy bíztató, segítő sugallatból pedig szerelmi áradozás. A lelkinapló és magánkinyilatkoztatás írójának is át kell menni azon a tanulási folyamaton, amelyben megtanulja megkülönböztetni a jót a rossztól, a saját gondolatot a nem saját gondolattól, stb. Így szorulnak egyre inkább háttérbe egyéni motivációi, indulatai, s Isten üzenete egyre tisztábban és egyszerűbben ér el hozzánk.
Mindezeket figyelembe véve láthatjuk, hogy egy lelkinapló, és az abban leírt magánkinyilatkoztatások hitelességének megítélése nem egyszerű dolog. Néhány alapszabály segítségével azonban elő tudjuk segíteni a megkülönböztetést – hogy se el ne vessünk jó és igaz dolgokat, se magunkhoz ne öleljünk olyat, ami nem hiteles. Ilyen szabály például:
- A lelkinapló általános tartalma megegyezik-e a Katolikus Egyház tanításával és az alapvető keresztény hittel. (Egyszerű példa: ha az üzenet adója egyszer Jézusként, máskor meg Visnuként mutatkozik be, akkor biztos, hogy nem hiteles.)
- A naplót író személy jelleme krisztusi irányban fejlődik-e a naplón belül? (Ha egyre szelídebb, alázatosabb, az krisztusi lelkületről tanúskodik. Ha egyre nagyzolóbb, fantasztikusnál fantasztikusabb dolgokkal áll elő, akkor ez már kérdéses.)
- A napló tartalma összhangban van-e más, általánosan elfogadott kinyilatkoztatások tartalmával. Ha igen, az biztató jel lehet, (bár nem feltétlenül).
- Értelmes, összefüggő, a természetes ész világánál is helytálló szöveg, vagy zavaros olvasmány? (Valaki olyan üzeneteket is hozott már a ’90-es években, hogy az éppen felénk tartó üstökös belerohan a Napba, az felrobban és itt a világ vége. Megkérdeztem egy természettudóst, ő azt mondta, hogy még ha ez megtörténne is – amihez olyan pályamódosítás lenne szükséges, ami tudományosan nem igazolható -, akkor is az annyi lenne, mintha egy nagy tábortűzbe bedobnának egy kicsi piszkos hógolyót. Aztán persze mindez nem történt meg – megint elmaradt a világvége…)
Végül: ha elolvassuk a most kezünk ügyében lévő lelkinaplót, magunk is végigkövethetjük az eddig leírtakat. A legfontosabb azonban mégsem ez. Nekünk nem az a dolgunk, hogy a hibákat vadásszuk a könyvben – biztos találnánk, de mi hasznunk lenne abból? A mi feladatunk az, hogy válaszoljunk a lelkinapló felhívására: egyre szorosabb, egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Istennel, megtéve mindazt, amit kér tőlünk, hogy valóban a „megtisztulás és egyesülés útját” járhassuk, Isten dicsőségére és az emberek javára.

Vitairat a nevelésről

Sípos (S) Gyula: Vitairat a nevelésről

I. Védelem vagy felkészítés
II. A szeretetről
III. Vegye fel a keresztjét...
IV. Hitvallás vagy kínvallás

I. Védelem vagy felkészítés

Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle;
'Ki nagyobb a mennyek országában?" Odahívott egy gyereket, közéjük állította s azt mondta; 'Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg,
s nem lesztek olyanok mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
Akí tehát megalázza magát,
mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.
Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben,
engem fogad be.
De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek kőzül a kicsik kőzül, akik hisznek bennem,
jobban járna, ha malomkővet kőtnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.
Jaj a világnak a botrányok miatt!
/Máté 18.1-7./

Jézus a gyermeki bizalmat, tiszta hitet, igazságosságot és egyszerűséget állította itt közénk. Tette ezt épp azért, mert mi már rég nem vagyunk gyermekek, "kinőttük" a gyerekes dolgokat. Okosak vagyunk és bizalmatlanok, rafináltak, s bár testünk egyre tisztább, hála a kozmetikának és higiéniának /reklám-tisztaság, body-milk-mind/ lelkiismeretünkről már nem mondhatjuk el ugyanezt. Most gyermekeinket is tönkretesszük - úgymond "felkészítjük” őket az életre. Jaj nekünk e botrány miatt!

Nem volt ez mindig így. A felkészítés ideológiája előtt létezett a gyermekkor védelmének elgondolása. Akkor a felnőttek világa "külön világ" volt, tiszteletet parancsoló és a gyermek "fölött" álló. Gyereknek lenni azonban nem "elnyomatás" volt (ezen elgondolás sem igen létezett akkoriban), hanem az élet természetes részeként megélt állapot - s annak egyik jellemzőjeként általában biztonság. (Hiszen talán mégsem a gyufaáruslányka helyzete volt a jellemző...) A gyermek számára adott volt a család és általában a felnőttek tekintélye és hierarchiája - ahogy máig is minden kicsi megéli azt. Ma az ezen az adott állapoton alapuló nevelési stratégia "nem ajánlott". Megvalósítása nehézségekbe ütközik többek között a családi élet szétesése, a nők munkába állása és a kulturális közeg megváltozása miatt is. A gyermekkor védelméről és elkülönültségéről vallott nézetek helyébe így az "életre való felkészítés/felkészülés" lépett. Tragikus, de ma a szülő abban vált érdekeltté, hogy gyermekei minél hamarabb "önállósodjanak". Ez az önállósodás azonban nem az önálló életre való felkészülést jelenti - mint amilyen volt az inasság a mester szoros keze alatt -, hanem csupán a szülőtől való elválasztottságot. Így a szülő a saját karrierjével, a saját munkájával, a saját szórakozásával törődhet.
Mindezzel párhuzamosan megfigyelhető az integrációra, a gyermek és a felnőtt közötti "fal" lebontására irányuló igyekezet. Ez együtt jár többek között az egyenlőség hirdetésével (nem rákérdezve ennek tartalmára), hierarchia- és tekintélyellenességgel. Nem mai nézetek ezek, de látnunk kell egy fontos különbséget: mást jelent egy merev, elnyomásra hajlamos rendszerben a tekintélyellenesség, és más ma, amikor szinte már senkinek sincs tekintélye, a szülőnek és a tanítóknak sem.

Megfigyelhető, hogy korunkban egyre inkább és egyre kisebb korban a gyermek dönt (a ruhaválasztástól a tanulandó tantárgyakig) anélkül, hogy ehhez a képességei, lelki érettsége meglenne. Viszont akaratossá, követelőzővé lesz, hiszen megszokta, hogy "dönthet" - így élete folyamatos dackorszakká válik. Kevéssé szabálykövető és alkalmazkodó - hiszen erre már a családban sincs szüksége. A tévé előtti időkben a gyereket rá kellett nevelni, hogy tudjon türelmesen várni, ha a szülő mással foglalkozik, lehetőleg ne szóljon bele a rá nem tartozó dolgokba, legyen fegyelmezett, és képességeit felhasználva (kibontakoztatva) foglalja el magát. Ma mindezt helyettesíti a tv bekapcsolása. A „gyereket látni kell és nem hallani" szlogen helyett "a tv-t nézni és nem zavarni" mondat lett egyre érvényesebb.

A generációk természetes hierarchiáját felváltotta a fiatalság felértékelődése. Míg régebben a gyereket önállótlannak és gyengének tartották, ma szívesebben látják erősnek és függetlennek. "Először a nőket és a gyerekeket mentsétek" - hangzott régen a hajóskapitány parancsa süllyedéskor. Ma egyre többen tennék fel a kérdést, hogy miért pont őket és miért pont én?
Sokszor "jópofának" tartják a gyerek szabadszájúságát, önkiszolgálását a máséból, sőt "életrevalónak" mondják - fel sem mérve, milyen életre való, s mit engednek szabadjára valójában... Egészen a közelmúltig elképzelhetetlen volt, hogy egy gyerek tiszteletlenül beszéljen a szüleivel - általában a felnőttekkel - hogy szidja, csúfolja, netán kezet emeljen rájuk. Ma lehetséges, és ez a tisztelet nélküliség kisugárzik minden létezőre, a tárgyakra és természetes környezetre is. A rosszul felfogott partnerség - amely nem vet számot a korral, képességekkel és a különbözőségekkel - hatásai már tapasztalhatók, következményei kiszámíthatatlanok...

A gyermek bízik szüleiben, a szülő gyermekében, bíznak társaikban, vezetőikben, s végül bíznak Istenben, akítől minden ered. A bizalom és a hit azonban felülrő1 sugárzik lefelé. A feltétlen bizalom feltétlen tekintéllyel együtt jelenik meg a csecsemő életében, s ez is a szülő felől árad a gyermekre, s csak ő tudja lerombolni ís azt a családban. Mégis, a bizalom és a hit formái gúny tárgyává lettek. Felvilágosult ember nem hisz, legfeljebb önmagában, abban amit a szemével lát, kezével megfog. Így mindent látni, fogni, mérni akar. A bizalom pedig nem megfogható, nem megmérhető és nem megmagyarázható. Van - vagy nincs. Bizalom híján az iskolában és a családban egyaránt beköszöntött a mindig mindent megmagyarázni és beláttatni akarás felőrlő világa. Bizalom nélkül ugyanis minden kérdésessé válik...

A felnőttek tiszteletének alapja vélt vagy valós tisztaságukban, tudásukban, rejlett. Ma a gyermek nagyon korán betekinthet a felnőttek világába - általában a tömegkommunikáció által mutatott képen keresztül – és példaképek, hősök helyett agresszivitást, vért, könnyeket, tökéletlenséget talál. Lelkileg még nem érett, értelmével sem tudja feldolgozni a látottakat, szorong, cinikussá válik, mégis, egyedül ezt a "meglátott" értékrendet sajátíthatja el - s így egyre kezelhetetlenebbé válik. A felnőttvilág titkainak feltárulásával kialakul egyfajta "én aztán tudom" korai öntudat. Innen-onnan összeszedett "tudásával" a gyerek egy kusza világot lát, amelyben az a legjobb, ha ő is úgy tesz, ahogy a felnőttek. "Van egy-két őslény az osztályban - írja egy ötödikes fiú. - Soha nem akarnak elmenni szórakozni, csak a játékautók és a rabló-pandúros játékok érdeklik őket. Meg sem próbálnak menő módon viselkedni."

A szórakozás és a játék kettéválik. Ma 6-10 éves korban a gyerekek már ugyanúgy "szabadidő-tevékenykednek" , mint a felnőttek. Nézik a tv-t, a videót, játékuk videójáték. Elég, ha egy csoportban azok a legnépszerűbbek, akik - úgymond - túl vannak már a játékokon - s akik még szívesen játszanának, azok is szégyelleni kezdik, hogy "még gyerekek".
A játék a megélt élmények feldolgozása, a tapasztalatok elrendezése, a szorongások feloldása és a belső világ építése és megfeleltetése a külsővel. A szórakozásból kimarad ez a teremtő aktivitás. A játék híján fel nem dolgozott élmények pedig visszaköszönnek a szorongásokban, de a gyermeket körülvevő világ iránti közömbösségben is - ami utat enged a rombolásnak.

A biztonság érzése, amelynek kialakításához bizalom, világos, áttekinthető szabályok és azok következetes betartatása szükségeltetik, szóval a biztonság érzése teszi lehetővé, hogy a gyerekek a játékkal, tanulással önfeledten foglalkozhassanak, vagyis hogy gyerekek lehessenek. Ha túlságosan feloldódnak a szabályok, ha mindig a gyereknek kell döntenie, ha minden hatásra figyelnie kell, mert semmi sem megszokható, kiszámítható - akkor létfontosságúvá válik számára az éberség, a gyanakvás, az énközpontúság... akár egy felnőttnek...
Biztonság és védelem - amelynek egyik alapja egy biztos, átlátható hierarchia. A gyermeknek joga van a biztonságos, önfeledt gyermekkorhoz, amelynek útjában áll, ha túl korán belekényszerül e felnőttvilágba. Joga van az ártatlanságra (hogy elfelejtettük ezt a szót!). Bizony, a világ dolgainak ismerete súlyos teher nekünk felnőtteknek is. Talán jó, ha a gyerek is lát bizonyos összefüggéseket - talán el sem rejthetnénk ezt előle. Az "életre való felkészítés" azonban nem lehet "pocsolyába vetés", merthogy "az élet besároz". Lássa bár a felkavart vizet - így tudja, mit kell kikerülnie -, de ne kelljen benne megfürödnie, mert mások benne fürdenek!

A rend betartatása éppúgy nem zsarnokság, mint ahogy a rend-nélküliség sem szabadság. Gondoljunk csak bele életünk rendezett mindennapjainak megtartó erejébe. (Tarts rendet, s a rend megtart téged - régi bölcsesség ez.) Bizony, még a tündérmesék csodás világa is szigorú szabályoknak engedelmeskedik. Hamupipőkének éjfélkor el kell jönnie a bálból. Ha megkérdezné - ahogy ma sokan, "szabadságra nevelésük" következtében megtennék - hogyan van az, hogy éjfélkor el kell jönnöm, a tündér minden bizonnyal visszakérdezne (Chestertonnal szólva): hogyan van az, hogy éjfélig ott maradhattál?
Természetes körülmények között hamar megtanulhatjuk, hogy az élet szükségszerű velejárója a rend, s azt is, hogy a "rendetlenség", az összhang megbomlása a szabadság elvesztését, a diktatúrát jelenti. Ha elvész a rend bonyolult összhangja, ha pl. egy tengeri ökoszisztéma rendjének összeomlása miatt robbanásszerűen elszaporodik a zöldalga, akkor veszélybe kerül az ökoszisztéma minden élőlénye - utoljára maga a zöldalga is...

A szabadsághoz mindig hozzátartoznak a korlátok is. Valami megtétele mindig választás, döntés valami mellett, valami ellenében. Cselekvés, kiválasztott út, ami feltételezi, hogy a többi útról lemondtam. A mai ember - s ez a nevelésben is érvényesül - nem óhajt lemondani semmiről, így hát nincs is semmije, egyre többet markol, s egyre kevesebbet fog. (Bizony, lelkünk közömbös ürességét nem feledtethetjük a körénk zsúfolt tárgyak birtoklásával...) Látnunk kell, hogy a nevelés a lemondás tanítása is, a döntés és választás tudományának elsajátíttatása. Azt kell most már eldöntenünk, mi az, ami mellett ki akarunk tartani, s mi az, amiről jó szívvel lemondunk...

A felkészítés ideológiája a gyermekkor elvesztését, elvesztegetését jelenti.
Így a gyermek nem "fantáziálhatja bele" életébe a körülötte lévő embereket, tárgyakat, természetet, stb. Már a homokozóban is mindig magát kell megvédenie. Végül létünk, hiányunk egyaránt "közömbös" lesz neki - mint a kőarcú cowboynak - s ez tragédia. Lassan az a paradox helyzet áll elő, hogy az iskolának kell megtennie mindent - családokkal való kapcsolatában, módszertanában, stb. - hogy a gyermekkor boldogságát visszaadja a gyermeknek. Erre figyelmeztet a "bomlások korának" jellegzetes vallomása is: "Amikor szüleim házassága felbomlott, minden összekuszálódott körülöttem. Ők túlságosan is a saját bajaikkal voltak elfoglalva, semhogy maradt volna idejük arra, hogy rám figyeljenek. Így tulajdonképpen önmagam neveltem fel magamat. Gyorsan kinőttem a gyermekkorból, gyorsabban, mint a többi gyerek, de valahogy mégis ők az érettebbek. Vagyis a dolgok pont fordítva működnek. Sokkal több figyelmet és megértést igényelek, mint a normális körülmények között, lassabban érő barátaim többsége."  Mondjuk ki: „az életre való felkészítéssel" szemben épp a „gyermekkor védelme" készíti fel legjobban a tanulót az életre.

A felkészítés ideológiájához jól illeszkednek azok a nézetek, amelyek az "iskola liberalizálódásához", lassez faire nevelési szemléletéhez fűződnek. E nézetek azonban túlhaladottakká váltak vagy bennük sajátságosan összekeveredtek a célok a módszerekkel. Túlhaladottak annyiban, hogy a gyerekek mára igen nagy tömegű és könnyen elérhető "élvezeti ingerbő1" választhatnak, amelyek finoman, de tudatosan és agresszíven (nem vagy alig kikerülhetően) manipulálják őket. Védeni kell őket, mert könnyen passzív fogyasztóvá, közönyössé, kiéltté, szorongóvá és erőszakossá válhatnak - egyszóval pont olyanná, amilyenné tétellel az autokratikus iskolát vádolták. Az ilyen megengedő gyakorlat kiszolgáltatja a gyereket egy külső, és általa nehezen kontrollálható erőnek. Bizonyos értelemben tehát éppen az iskolának kell megvédelmeznie a gyereket a civilizáció ilyen ártalmaitól...

A megengedő elmélet és gyakorlat vallói könnyen összekeverik a nevelési értékhierarchiát a tudáselsajátítás módozataival. Küzdenek a dresszúra ellen, s közben kihúzzák a gyerek lába alól a biztos talajt. Kreativitásra nevelnek - igen helyesen - de közben engedik, hogy a tanuló morálisan is "kreatív" legyen. Sőt olykor pont fordítva: 45 perc leült kínjai után a szabadszájúság engedett kompenzációja következik...

A védelem és biztonság tehát szabadságot jelent a civilizáció nyomasztó hatásai alól. Nem eltitkoltságot, hanem értő feldolgozást. Ha tudni akarjuk, mit jelent mindez, csak meg kell figyelnünk, mit tesznek gyermekeink, amikor nincsenek arra kényszerítve (akár áttételesen, éppen hiányunkból fakadóan is), hogy valami, általunk fontosnak tartott dologra figyeljenek. Kijátszák magukból a világot, megelevenítik, feldolgozzák, semlegesítik nyomasztó, szorongó érzéseiket, élményeiket.
Természetesen önfeledten játszani csak biztonsághan lehet...

II. A szeretetről

'Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlőld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket,
és imádkozzatok üldőzőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.
Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek?
Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.”
(Máté evangéliuma 5. fej., 43-48.)

Mi szeretünk, szeretetünk emberi szeretet. A jót jutalmazzuk, a rosszat büntetjük. Milyen hamis mindez! - bár minket arra tanítanak, így szeressünk. Csakhogy a Szeretet feltétlen. Bár gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. "A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr." /lKor. 13.4-7/ Könnyen beláthatjuk, erre a szeretetre mi egyedül képtelenek vagyunk. Magunkra maradunk csoportunkban, s ez a szeretet, ez a filia megfakul, elkopik a folyamatos gyötrődésben, meg nem felelésben. Bár akarjuk, újra és újra kudarcot vallunk, vádoljuk magunkat és a gyereket, aki nem akar figyelni, tanulni, megjavulni - egyáltalán, mit akar ez a gyerek? - cinikussá válunk, letudjuk óráinkat, napjainkat...
De mi nem vagyunk egyedül. Van Akibe kapaszkodhatunk. Az Isten szeretet, s Isten folyamatos önátadásába merítkezve el tudjuk fogadni magunkat is korlátainkkal együtt, s a gyerekeket is, "hibáikkal" együtt. Agapé, isteni szeretet. Szeretet, amely hiszi, hogy mindannyian képesek vagyunk a jóra, agapé, amely a szeretetet önmagáért adja. Csakis ez tehet képessé minket arra, hogy az osztály legrosszabb, legneveletlenebb tanulóját is elfogadjuk és szeretni tudjuk. Csak ha elfogadjuk önmagunkat olyannak amilyen s a gyerekeket is olyannak amilyenek, csak akkor válhatunk olyanná, amilyenné szeretnénk lenni, s csak akkor tudjuk a gyermekeket is olyanná nevelni, ami méltó az emberi léthez. Ez a nagy titok, ez a paradoxon. Más szavakkal elmondva: amíg egy mércéhez akarjuk igazítani osztályunkat, menthetetlenül "elbukunk". Ha elfeledjük - megnyerjük azt.
Lássuk be: ez a szeretet nem pusztán érzelmi, hangulatokból táplálkozó, jónak s rossznak kiszolgáltatott. Ez a szeretet tudatos akarati döntés következménye. Cselekvéseink ebből a tudatos akarati döntésből származnak, s nem pillanatnyi érzelmeinkből. Hitünk e szeretetbe kapaszkodik, s nem érzelmeinkbe, akaratunk hitünkkel kapcsolódik mindennapjainkba, s nem érzelmeink, érzéseink által...

A szeretet szolgálat. Szolgálat, amelyet akkor is gyakorolnom kell, ha fáradt vagyok, ha kimerültem. A tanítás és nevelés szolgálat, amely a szeretet által nyeri el biztos alapját. A tanítás és nevelés szolgálat, amelyben minden nap meg kell újulnom, amelyet ha esik, ha fúj, tennem kell. A tanítás olyan hivatás, amely az elhívottat is egyre inkább nemesít(het)i. A tanításban megvalósuló szeretet a szeretetben megvalósuó tanítás. Egy.

Mintha fogantatásunktól kezdve a szeretet kapcsolna a világba. Ahogy a kismama keze megnyugszik pocakján - ez a megnyugvás a szeretet. S születésünk után e szeretetért sírunk minden nap. (A csecsemőotthonokban lévő kisbabák rendesen kapnak enni, tisztába is teszik őket - feladat! - s ha csak ezen múlna... mégis testileg, szellemileg visszamaradottabbak családban növekvő társaiknál - mert hiányzik a dajkálás, a szó, a szeretet. Szeretet, amely hozzáköt a világhoz, simogatás, amiért érdemes ébren lenni vagy aludni, enni és büfizni.)
Ha nincs szeretet, mi tartsa ébren az érdeklődést? A gyűlölet? Hiszem, kezdetben egyikünk sem tud gyűlölni. De eljön az idő, hogy megtanulunk, s így fásulunk bele (belegyökerezünk, kitéphetetlenül/ e nemszeretem világba.

A legnagyobb ajándék az, hogy szerethetünk.
Nem érdekeink, nem mérlegelt hasznunk s mégcsak nem is csevegéseink (akár a szeretetről is) kapcsolnak társainkhoz. Aki nem tud szeretni, akit gyermekkorától megfosztottak a szeretettől úgy, hogy csak fájó hiánya él benne - az félig halott. De kicsit mindannyian halottak vagyunk. Kicsit mindannyiunkat megöl az olyan élet, amelynek nem felvállalt alapja a szeretet. Kicsit mindannyiunkat megöl(t már) az iskola is...

Mi tényeket tanítunk, s hisszük, hogy a kerek világ a tényekből összeáll. Úgy gondoljuk, ha elég sok tényt tudunk, akkor megérthetjük, mi az ami van, mi történik velünk, s ha változtatni akarunk, hogyan kell cselekednünk. E szemléletmódunk foglya iskolánk is. Akkor is tényeket oktat, amikor nevelnie kellene, még a felszabadultság perceiben is a levonható, megtanítható "tanulság"-ot keresi. Pedig milyen hamis mindez!
Ha a világ zavarosnak, csüggesztőnek tűnik, hát tőlünk tűnik annak. Tankönyveinktől, amelyek titokban tartják, hogy milyen célok szolgálatában írták őket, tanárainktól, akik maguk sem tudják megfogalmazni mi az, ami az ilyen természetű ügyekben vezeti őket.
Volt idő, amikor még azt mondták, a cél: Isten, és az Isten országa. Az egyetlen Isten, amelyről Szent János apostol azt mondja: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, S az Isten is benne marad. /.../ Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát." Isten- és emberszeretet, amelyet Krisztus főparancsnak mond: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták."

III. Vegye fel a keresztjét...

A szabadság rend nélkül káosz. A rend szabadság nélkül falanxter. A rend és a szabadság eszméje csak a szeretetben valósulhat meg.
A teremtett világban minden súly, szám és mérték szerint elrendezett, Isten akarata szerint. Az Isten szeretet, s a mi szerető Istenünk az embert szabad akarattal teremtette - éppen mert enélkül képtelen lenne a szeretetre -, így az embernek szabadságában áll elfogadni vagy eltaszítani magától Isten szeretetét és vele az Ő rendjét is. Pedig Isten szeretete és rendje megmutatkozik a teremtményekben és a természetben magában is. Megnevezhetjük: szépség, jóság, célszerűség, elrendezettség.
Az Isten szeretete lett nyilvánvalóvá Jézus Krisztusban. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. "

Szókratész beszél a bábáskodás módszeréről, amely - mint a jó bábaasszony - napvilágra segíti az emberben rejlő jót, lenyesegeti a rosszat, hogy a vezetett felnövekedvén sok és jó gyümölcsöt hozzon. A bábáskodás útja az alázat útja, amely meghajlik tanítványai képességei előtt, s ahhoz méri az oktatást. A bábáskodás útja Isten útja, aki szabadsággal ajándékozott meg minket, s meghajlik akaratunk előtt (tanúsága ennek Krisztus keresztje), de aki soha nem szűnik meg a jóra késztetni, hívni minket...

Rend mindig van, ha rejtetten is. Még az is a rendhez tartozik, hogy lehet rendetlenkedni.
A rend nem külsődleges, ámbár külsőségekben is megnyilvánul.
A fegyelem legelőször is önfegyelem, az uralom önuralom.
Így gyökerezik az isteni rend a közösség szeretetében. Ha jobban szeretem önmagam, mint társaimat, akkor nem fejlődik ki bennem önuralom, önfegyelem, legfeljebb az önakarat torzója -, mert hiszen mindig arra törekszem, hogy azt tegyem, amit épp akarok. Avilai Szent Teréz azt tanítja, a lelki életben való előrehaladáshoz a kezdő lépés az önismeret, az állhatatosság és a lemondás elmélyítése. Ha tehát képessé akarok válni társaimat jobban szeretni önmagamnál, akkor szükségem van az önfegyelemre, önismeretre, az alázatra és az engedelmességre, a lemondás képességére - mindarra, ami segít eljutnom a tökéletes szeretetre.

A természetben megtapasztalható rend és szépség a Szent jele. Szeretetünk úgyszintén. Mindennek megvan a maga szent liturgiája. Ha képesek vagyunk társaink között (otthon, az iskolában, stb.) megeleveníteni ezt a szent liturgiát, akkor kétség kívül ott van az Isten országa, s annak jelei: békesség, szeretet, irgalom, csendesség - és vágy az imára...
A rendezetlenség nyugtalansággal és zaklatottsággal párosul, a rend szépséggel és nyugalommal. (Avagy a gnú-csorda együtt sétál a jóllakott oroszlánnal.) Mindennek megvan a maga természetes rendje. Érdemes erre a rendre építeni. De figyelmeztető a "legyek urának"  tanulsága; az értelmes vezetés hiánya könnyedén katasztrófába vezet. Merthogy a vezetés (képessége) is beletartozik ebbe a rendbe...

IV. Hitvallás vagy kínvallás

„Nem éppen régen tőrtént, hogy az angol királyné egyik minisztere (Palmerston lord) meglátogatott egy torinói intézetet. Egy nagy terembe vezették, ahol kb. 500 gyermek tanulgatott. Nagy volt a meglepetése, amikor azt a nagy gyermeksereget teljes csendben és felülgyelők nélkül látta. Csodálkozása még nagyobb lett, amikor megtudta, hogy talán egész éven át sem fordult elő zavaró szó, nem kellett büntetni vagy fenyíteni. Ugyan mondják meg, hogyan lehetséges elérni ekkora csendet és fegyelmet? - kérdezte. - Ön pedig - titkárához fordulva - írja fel, amit mondanak. Uram, felelé az intézet igazgatója, a nálunk használt eszköz nem használható Önöknél. - Miért? - Mert ennek titkai csak a katolikusok előtt vannak feltárva. Ugyan mik azok? - A gyakori gyónás és szentáldozás, meg a jól hallgatott mindennapi szentmise. - Igaza van Önnek, mi híjával vagyunk ezeknek a hatalmas nevelési eszközöknek. Nem lehetne ezeket egyéb eszközökkel pótolni? - Ha nem használjuk a vallásnak ezeket az elemeit, nem marad más, mint a fenyítés: a bot. Igaza van! Teljesen igaza van! Vagy hitvallás, vagy kínvallás, ezt el akarom mondani Londonban. "

A fenti történet Bosco Szent János Oratóriumában játszódott le. Ő az, aki a XIX. század közepén nevelési eredményeivel híressé lett Olaszországban. Összegyűjtötte az utcán kallódó gyerekeket és szinte csodát művelt velük. Megszelídítette őket, a rosszat kigyomlálta, a jót kiteljesítette bennük. Szegény kis tanítványai megbecsült és tisztességes emberekké lettek. Don Bosco nevelési módszerét „megelőző módszernek” nevezte, amely "egészen az ésszerűségen, vallásosságon és a szereteten alapszik: azért kizár minden erőszakos büntetést, és igyekszik távol tartani még az enyhe büntetéseket is.” Azt írja nevelési elveiről:
„A megtorló módszerrel szemben a megelőző módszer előnyei a következők:
- az előzetesen figyelmeztetett növendék nem szégyenül meg,
- nem gyúl haragra a feddés miatt, mert abban mindig van egy megelőző és barátságos figyelmeztetés, amely megindokolja azt,
- az "ifjú" ingatag, amely egy pillanat alatt elfelejti a szabályokat - ezért a megtorló módszer alkalmazása esetén gyakran azért kapja a büntetést, amire nem is figyelt, nem emlékezett, s nyilván elkerült volna, ha barátságosan figyelmeztetik,
- a megtorló módszer megakadályozhat ugyan valamit, de nehezen javítja meg a tettest. A feddés után keserűség, tüske marad a szívben, s bosszúvágy, míg a megelőző módszer baráttá teszi a nevelőt, aki meg akarja szabadítani a kellemetlenségektől, büntetésektől növendékét,
- a megelőző módszer esetén oly módon kap figyelmeztetést a növendék, hogy a nevelő mindenkor a szív nyelvén beszélhet vele.”

A fenti elvek gyakorlása csak a Szeretetre támaszkodva lehetséges. Szent Pál szavaival: "A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. "
Ennek a csodának - mert nevezzük nyugodtan annak, hiszen tudjuk, mire képes csak egy osztálynyi gyermek is - az alapja az Istennel megélt bensőséges kapcsolat volt. És Ő az, aki ott szolgál minden szentmisében, ott munkálkodik minden nevelő és nevelt lelkében. A szentmise-áldozatban jelenlévő Isten csodája ez. "Így az is élni fog általam, aki engem eszik." - mondja Jézus. "A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne." Sokan megbotránkoznak akkor szavain - "Ettő1 kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele." - s sokan ezt teszik ma is. De Isten maga tesz tanúságot önmagáról, ahogy tanúságot tett Don Bosco Oratóriumában is. A mise szent rendje sugárzott át és képeződött le a teremben, így vált Istenben szeretetté és renddé a nyughatatlan vibrálás.
Ezért mi válasszuk a hitvallást, kiáltsunk fel Péterrel együtt: "Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás."

1993. M.LN.D.

Megjelent a Mérővessző című kötetben.

Egység és kétség

Sípos (S) Gyula: Egység és kétség

"Csakhogy! – emelhetjük fel mutatóujjunkat és máris sorolhatjuk a problémákat, az eretnek tanításoktól kezdve az önjelölt világmegváltók nagyívű tervein keresztül a vallási tőzsde nagy pénzmoguljaiig..."

„De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért s, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.”
(János 17, 20-26.)

Valóban szeretnénk egyek lenni, hogy  „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”, azaz higgyen a világ Jézus szavainak és elfogadja az Általa felkínált lehetőséget a megmenekülésre. Csakhogy! – emelhetjük fel mutatóujjunkat és máris sorolhatjuk a problémákat, az eretnek tanításoktól kezdve az önjelölt világmegváltók nagyívű tervein keresztül a vallási tőzsde nagy pénzmoguljaiig. Mind-mind az egység akadályai - de nem vagyunk-e mindannyian eretnekek valaki más szemében? Megfeledkezhetünk-e a tanbeli különbségekről egy szeretetbeli közösség kedvéért, vagy ragaszkodjunk az általunk hitt igazsághoz, bízva Istenben, aki majd elvezeti a többieket is „a teljes igazságra”? Mondhatjuk-e: nagy az Isten állatkertje, elférünk benne mindannyian?

Azt mindenképpen látnunk kell, hogy az Egyház első évszázadai a krisztusi tanítás megértése, kibontakoztatása és tisztasága megőrzésének nagy küzdelmében teltek el. Csak a kr. utáni negyedik századra rögzült véglegesen, hogy mely keresztény iratok kerülnek be abba a kánonba, amelyet ma Újszövetség néven ismerünk. (Az Ószövetség könyveinek tartalmáról vitatkoztak ugyan, de könyvei /egy része/ kánoni jellegét nem vonta kétségbe 15 évszázadig senki - a reformátorok nemzedéke veti majd el iratai bizonyos részét új kánon érdekében...) 
Az egymás után tartott zsinatokban fokról fokra nyeri el végső formáját az az alapvető dogmatika, amelyet ma általában elfogadnak a keresztény felekezetek: az egylényegű Szentháromságban három személy van, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Fiú testesült meg a Megváltó Jézusban, aki egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember, s aki élete példájával, tanításával, kereszthalálával és feltámadásával megváltott minket, szabadulást hozván a bűn rabsága alól az örök életre.

Nincs új eretnekség  a nap alatt. A gnosztikus tanok, a korabeli okkult és mágikus praktikák, tapasztalatok ma a New Age tanaiban keltek új életre. Jézus istenségét tagadják az unitáriusok éppúgy, mint a Jehova Tanúi, akik a Szentlélek személy voltát is tagadják. Akadnak viszont, akik a Szentlélek oly biztos pecsétjét hordozzák magukon, hogy tévedhetetlenül döntenek az élet minden dolgaiban  és kényúrként uralkodnak követőiken.
Azt is el kell ismernünk, hogy a hamis egyházak a mi hibáinkból és mulasztásainkból élnek. Erejüket nem tanrendszerüknek köszönhetik, hanem annak, hogy betöltenek valami olyan hiányt, amelyet az Egyház nem akar/tud betölteni. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Jehova Tanúi követőinek jó része – amely a népesség szegény, kevéssé művelt részéből kerül ki – nem a „teológiai finomságok” miatt lesz a gyülekezetük tagja, hanem azért, mert hetente többször meglátogatják őket, közösen olvassák velük a Bibliát – azaz megszólítják őket a saját életállapotuknak megfelelően. Úgyszintén azok a fiatalok, akik éhséget éreznek a szívükben Isten után, de életállapotuk, neveltetésük és a világi kultúra miatt teljesen szétszórtak, lelki képességeikben elkényeztetettek, nehezen találják meg Istent a szentmisében, amely fegyelmet, összeszedettséget és már Istenre irányult lelkiállapotot feltételez. A gitáros, beszélgetős összejövetelek viszont „kiszolgálják” ezt a szétszórtságot, s ezen keresztül ragadják meg a fiatalt és vezetik – olykor Istenhez, olykor egészen máshová...

Az egyházban is minden lelkiségi mozgalomnak meg kell harcolnia saját eretnekségeivel.
Azokat a csoportokat, amelyek a lelki megújulást helyezik előtérbe (pl: a karizmatikus mozgalmak), olykor az a veszély fenyegeti, hogy oly mértékben vetik el maguktól a „csupán hagyományokat”, míg végül hitehagyásba esnek. És valóban: ha az egyház struktúrája és szentségei csupán szokások, ki akadályozhatja meg, hogy mi létrehozzunk egy sokkal jobb, egy valóban krisztusi egyházat? Ha a szellemi tapasztalatok az egyedül valóságosak, ha Krisztus teste – az Egyház – csupán lelki valóság, amelynek nem feleltethető meg semmilyen földi struktúra, akkor miért kellene nekünk bármilyen közösségi rendet elfogadnunk, amely nekünk kényelmetlen?
Azokat a lelkiségeket, amelyek valamilyen igaz és jó magánkinyilatkoztatást építenek be vallásgyakorlatukba (pl.: a máriás lelkiségi mozgalmak), az a veszély fenyegeti, hogy a krisztusi tanítás alapjairól elfordítva figyelmüket, mindig új és új kinyilatkoztatásra vágyakozzanak, üzeneteket várjanak, titkok tudói legyenek – azaz a „fülüket csiklandozzák” -, s így végül a mindig nagyon érdekes ám hamis kinyilatkoztatások hálójába keveredjenek.
Akik a Biblia tanulmányozását és az Egyház hitigazságait helyezik a középpontba, azok könnyen úgy találhatják, hogy az abban szereplő tanok szinte elérhetetlen ideálok. Többféle rossz választ is adhatnak erre a kihívásra. Teljes következetességgel akarnak törekedni az ideál megvalósítására, de közben törvénykezővé és ítélkezővé válnak, valamint egyre hosszabb időszakot tartanak szükségesnek a külső érdeklődők számára, hogy beavattassanak a hitigazságokba. Téves következtetés az is,, amikor úgy vélik, hogy az ideálok csupán elérhetetlen vágyképek, amelyeknek nincs kötelező érvényük, s így kompromisszumot kötnek akár a legvadabb bűnökkel is, „a szeretet és megértés nevében”, azaz az evangéliumot akarják a világhoz hasonítani, remélvén, hogy akkor majd könnyebben elfogadják az emberek. És mit mondjunk az egyházi munkát „hivatali időbeosztásban” végző papokról, lelkészekről,pásztorokról és hitoktatókról,, akik belefáradva a „napi robotba”, s alig várják, hogy magukra zárhassák lakásuk vagy plébániájuk ajtaját, hogy ott ne zavarja őket senki?

A legnagyobb akadályai a keresztények közötti egységnek mégis valószínűleg azok az emberek, akik csupán céljaik eléréséhez szükséges eszköznek tekintik a krisztusi hitet, akik ambícióikat egy keresztény gyülekezet megteremtésében vélik valóra válthatónak, valamint azok lelki problémák és szellemi megkötözöttségek, amelyeket ezek az emberek magukban hordoznak, s amelyek rajtuk keresztül kisugárzódnak az egész közösségre. Belőlük lesznek a szuperkeresztények, az önmagukat tévedhetetlen apostoli ajándéknak nevezők, a nagy manipulátorok és nagy vádolók, a keresztény világfiak és a kiválasztottak eleje.
Ők azok, akik vallják, hogy „minden a kegyelem”, mégsem fogadják el, hogy a megszületett kisbabát is átjárhatja ugyanez a kegyelem és bekeresztelheti Isten országába. (Avagy az egyetlen bűn, amelyet nem lehet megbánni az áteredő bűn, az ősbűn, amit csak lemosni lehet – a csecsemőnek nincs mit megbánnia és nincs mit megvallania, viszont részesül a Szentlélek pecsétjében és védelmében, belenövekedvén abba a korba, amikor már képes számot adni a tetteiről...)
Ők azok, akik minden további nélkül gyakorolják a bűnök alóli az oldás hatalmát, sőt bátorítják követőiket is, csak épp a gyónás szentségében nem tudják e hatalmat felismerni.
Ők azok, akik „isteni sugallatra” képesek megmondani, egy fiú és lány összetartozik-e, hiszen „kijelentést kapnak” erről, „Isten előtt” összeadják vagy szétválasztják a párokat, sőt még az együttélés szabályait is képesek aprólékosan elmagyarázni – csak a templomi esketési szertartást  tartják érvénytelennek, hogy helyébe a saját „áldásukat” rakhassák.
Ők azok, akik igyekeznek szó szerint venni a Szentírást minden olyan helyzetben, ahol ez érdekükben áll, de azt mégsem hiszik, hogy Jézus valóban komolyan gondolta, amit a testéről és véréről mondott: az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital, aki engem eszik, annak örök élete van, és én feltámasztom azt az utolsó napon – hiszen akkor el kellene ismerniük a szentmise és az Eucharisztia valóságát.
Ők azok, akik vallják, hogy a Szentlélek elvezet a teljes igazságra, mégsem hiszik, hogy a katolikus egyházat is ugyanúgy vezetheti a Szentlélek, mint őket.
Ők azok, akik lelkükben melengetik önmaguk és terveik bálványait, miközben a templomokat bálványokkal teli démoni helynek bélyegzik, mert ott szobrok vannak, feledve Salamon templomának leírását a bronztengerrel, a bikák szobraivval és a faliképekkel, a frigyláda kitárt szárnyú angyalairól és a belehelyezett kődarabokról nem is beszélve... (Pedig ezek Isten egyenes utasítására kerültek oda – úgy tűnik, Ő is bálványimádó és ereklyetisztelő...)
Ők azok, akik abszolút szabadsággal rendelkeznek a gyülekezet vagyona fölött és áldásnak tartják a vagyoni gyarapodást – hogy aztán ugyanazzal a lendülettel átkozzák a katolikus egyházat (vélt) gazdagsága miatt. (Ha tudnák, mennyi egy plébános fizetése...)
Ők azok, akik vallják, hogy Krisztus teste egy és mi a tagjai vagyunk, mégsem hiszik a szentek közösségét, mintha csak a halál kikeresztelkedés volna Krisztus testéből, s nem beteljesedés és végső találkozás Teremtőnkkel és Megváltónkkal. (Mintha Isten – miután egész életünkben gyengéden hívogatott magához, épp a halál pillanatában mutatna fityiszt nekünk... vagy épp az életében testvéreit segítő embernek kellene lemondania szolgálatáról, amivel egyben személyisége nagyon fontos részét is elveszítené éppen akkor, amikor mindent meg kellene nyernie Krisztusban...)

Felismerhetjük e lelki vezéreket a körülöttük kialakult személyi kultuszról. Mindig erősek, mindig határozottak, soha nem tévednek és a gyülekezet fölött álnak. Elérhetetlen, megfoghatatlan példaképek és vezetők, akiket „munkatársak” sora zár el a közönséges tagoktól. (De hát nem ezt akarták tenni a tanítványok is Jézussal? Csakhogy Ő soha nem engedte e kettős mérce kialakulását...)
Felismerhetjük őket arról, hogy csak náluk van az üdvösség. (Ahogy az egyik magyar gyülekezet vezetője fogalmazott: mi vagyunk a legökumenikusabbak, mert nálunk volt katolikusok, volt reformátusok, volt evangélikusok, pünkösdiek egyaránt vannak.) Akik hozzájuk jönnek, üdvösséget nyernek, akik elmennek, elvesztik azt, mert démoni befolyás alá kerültek.
Felismerhetjük őket arról, hogy minden módon igyekeznek magukhoz kötni gyülekezetük tagjait. Nem riadnak vissza családok szétszakításától – hagyd ott a bálványimádót, hisz megmondatott: ne legyetek felemás igában a hitetlenekkel – nem riadnak vissza az érzelmi zsarolástól vagy a pszichikai nyomásgyakorlás különböző módozataitól és a megfélemlítéstől sem. Ha tehetnék, elszakítanának minden külső kapcsolatot, hogy egészen az övék lehessen a „testvér” gondolataival, érzelmeivel, kapcsolataival és pénztárcájával együtt.
Felismerhetjük őket arról, hogy náluk mindig „nagyobb a kegyelem”. Az egyik magyar gyülekezet is ezzel a szlogennel szakított szét több pünkösdi karizmatikus közösséget: gyertek oda, ahol nagyobb a kegyelem - természetesen náluk volt nagyobb. Közösségek és szolgálatok estek szét, régi barátságok szűntek meg e „nagyobb kegyelem” következtében...

Megismerhetők arról, hogy a lelki nyomásgyakorlást állítják a Szentlélek munkája helyébe. Ezért istentiszteleti alkalmaikon soha nincs megállás: a hangos és folyamatos zenét követi a több órán át tartó prédikáció. A belépőt az alkalom kezdetétől foglalkoztatják, ültetik, állítják, énekeltetik, tapsoltatják. (Az elfogadottól eltérő viselkedés gyanús, démoni befolyást sejtet,) Eltömik érzékeit és nem engedik, hogy, elrendezhesse gondolatait vagy csendben összeszedhesse magát. Egy ilyen „lelki nap” végére a jó testvérek már mindent hajlandók elhinni és megvallani: azt is, hogy szabadok mindentől és teljes örömmel dicsőítik az Urat, és azt is, hogy szabadulásra van szükségük a démoni hatalmaktól – amelyet természetesen csak a „felkent pásztor” hozhat el nekik.
Dogmatikájuk túlzó de nem következetes, érzelmeik hevesek de nem tartósak, szeretnének „saját társadalmat” kialakítani, közben egymás terheit is alig tudják elhordozni. A vége sokszor kiábrándultság, félbetört életek sora, olykor pszichológiai kezelés a félelmek és a függés miatt, s olykor bizony valódi szabadító szolgálatra is szükség lehet.

Közeledjünk megértéssel: e gyülekezetek tagjaiban sokszor megvan az őszinte szeretet Isten iránt és törekvés a szép és hitvalló keresztény életre.  Talán olyanok ők, mint az ifjú szülők, akiknek meggyőződésük, hogy sokkal jobban értenek a gyerekneveléshez, mint szüleik korosztálya. Sok évnek kell eltelnie, mire elismerik, hogy hibáztak, tévedtek, s talán mégis jobb lett volna megfogadni a szülők némely tanácsát...
Nem csak ők tehetnek arról, hogy Jézus Krisztus mellé megkapták vezetőjüket is, aki saját hálóját fonta köréjük. Mi is bűnösök vagyunk. El kell ismernünk újra: hibáink és mulasztásaink, bűneink miatt vesztettük el ezeket az embereket.
Mi vonzza a katolikus templomba a más felekezetű embereket? Neveltetésük hiányosságai miatt nem nyerhettek bepillantást az Egyház kincseskamrájába, amelyet a katolikus egyház őriz – gyülekezetükben viszont megláttak egy-két drágakövet, s azt a keveset, amit látnak, féltékenyen őrzik és olykor mélyebben átélik, szemlélik (s ezért többet is tudnak róla), mint a környezetükben élő katolikus hívő.

A katolikus templomba járók életszentsége és a kiszolgáltatott szentségek ereje egyaránt nagy vonzerő lehetne. Ha azonban ez utóbbit nem hirdetik (hittel) és nem emelik fel általuk Jézust, az Élet Urát, mi támogassa a kételkedők hitét? Ha a templomba járók életét a világ gyermekeinek életétől csak a heti egy óra templomi ücsörgés különbözteti meg – ugyan mi vonzót találjanak bennünk? Hogyan, ki által vonzza őket Krisztus?

Íme egy kép, amelyet az Egyház elénk tár az ige által: „Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. Félelem fogott el mindenkit: számos csoda és jel történt az apostolok által. A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten. Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát.” Megvalósulhat ez az egység a keresztény felekezetek között? Egyszer bizonyosan, legkésőbb Krisztus visszajövetelekor. És addig? Megvalósulhat-e az egység a tanításban? Aligha. A szentségek terén? Nem valószínű. Az imádságban és a szeretetszolgálatban – már inkább. Igen, feltört a vágy az egyházakban, hogy közösen dicsőítsék az Urat és közösen szolgáljanak az elesettek és szenvedők felé. Látjuk ennek jeleit időről időre.
Ha egység nem is, de közösség kialakulhat, hasonlóan ahhoz, ahogy azt az apostol mondta: „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik és ketten egy test lesznek. Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom!”
A jó házasságban a férfi megmarad férfinak, a nő pedig asszonynak. Ha a férfi letagadná férfiúi voltát az asszony pedig nőiségét, ezzel nem jutnának közelebb az egységhez, sőt még azt is elveszítenék, amijük eddig volt. Ugyanez igaz a részegyházakra is. Ezért a katolikus élje meg teljes szépségében a katolikus hitét és segítse kincseivel Krisztus testét. A református élje meg a maga református hitét és segítse kincseivel Krisztus testét. Hasonlóképp tegyen minden felekezet, amely megvallja Jézust, mint az Isten fiát, a testben eljött megváltót, aki az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű, aki feltámadt a halálból és egy akarattal üdvözít mindannyiunkat.
Ha a katolikus elveszti a maga katolikus hitét, mi haszna van abból az Egyháznak? És ha a pünkösdi elveszti a maga hitét, mit nyerhet általa? Ha a só megízetlenül, mire lesz jó? – kérdezi ma is Jézus. Csak arra, hogy a szemétre dobják. Tehát mindenki sózzon azzal, amije van és így menjen bele a házasságba más felekezetű testvérével.
Össze kell házasodnunk! Keressük hát ezt a közösséget. Keressük az imádság közösségét, keressük a szolgálatok közösségét, keressük a hit és tanítás közösségét is. Legfőképpen pedig áhítjuk a szeretet közösségét. „Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!”

Mennyei Atyánk! El kell ismernünk, hogy sokszor gyanakodva tekintünk keresztény testvérünkre, ha kicsit is másképp él, másképp viselkedik mint mi. Féltjük hitünket mert nem elég mély, féltjük személyiségünket, mert nem bízunk eléggé a Te védelmedben és féltjük egyházunkat is, amelynek egysége oly fontos neked.
Bocsáss meg nekünk minden fölösleges vitáért, megszólásért, a gyanakvó kijelentésekért és erőszakos beszédért, az igazsággal való vagdalkozásért és a szeretetlenség minden formájáért.
Kérünk, adj nekünk mély hitet, erős meggyőződést igazságodban és nagylelkű szívet minden testvérünk iránt, aki a Te fiadról neveztetik krisztusinak, azaz kereszténynek.
Kérünk, add meg nekünk a közösség ajándékát a Szentlélekben és vezess el minket a teljes egységre, hogy meglássa a világ, hogy Te eljöttél és köztünk vagy most és mindenkor. Ámen.
(Megjelent a Mérővessző c. kötetben, 2001-ben

A teremtőképesség titka

Sípos (S) Gyula: A teremtőképesség titka

Amikor teremtőképességről beszélünk, meg kell azt különböztetnünk az alkotóképességtől és kreativitástól. Ezért először ez utóbbiakról kell beszélnünk, hogy a megkülönböztetés világos legyen...

A teremtmények jó része képes alkotó módon viszonyulni környezetéhez. Értékel és kiértékel, „reflektál” környezetére. Nem csak létezik benne, hanem alakítja is azt. Amikor az ausztráliai lugasmadár hímje megtisztít egy területet és azt feldíszíti, a génjeibe kódolt ösztöneinek engedelmeskedik. Mégis, látva a különbözőképpen feldíszített lugasokat, amelyeknek „esztétikája” döntő a nőstény madár számára, nehéz lenne azt állítani, hogy ez csupán automatizmus. Itt a tapasztalatnak, az „érettségnek” és egy sajátos látásmódnak is szerepe van, amely jelzi az alkotóképesség kifejlődését és kifejeződését, még ha töredékes formában is.
Jane Goodall írja le híres, csimpánzokról szóló könyvében, ahogy egyes hímek felfedezik, hogy az olajoskannák zajosabbak és ezért hatékonyabbak a vetélytársak elijesztésében, mint az addig használt faágak. Alkotó módon viszonyulnak környezetükhöz, az ott talált tárgyakat „újraértelmezik” és a céljaiknak megfelelő módon használják fel.
A tanulás és kreativitás összefonódására tehát számtalan példát találhatunk már az állatvilágban is. Az emberek között pedig természetesnek vesszük az alkotóképesség létét és kifejlődését. Képesek vagyunk arra, hogy ismereteinket és a körülöttünk lévő anyagi valóságot egyaránt felhasználva, valamilyen új anyagi és szellemi minőséget hozzunk létre. Ez az alapja a tudományoknak és művészeteknek egyaránt. Azt mondhatjuk tehát, hogy az alkotóképesség a teremtmények közül egészében az embereknek adott ajándék.

Hogy az angyalok és az ördögök mennyiben rendelkeznek alkotóképességgel és teremtőképességgel, arra legfeljebb csak utalások találhatók a Kinyilatkoztatásban és sejtések a népek mítoszaiban. E szerint volt idő, amikor „óriások éltek a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, és ezek gyermekeket szültek nekik; ezek a régi idők híres hősei.” (Ter 6.4) Ez a szűkszavú leírás a bukott angyalok földi tevékenységének leírása is lehet. E szerint képesek voltak úgy manipulálni az anyagot, hogy az nagyobb, erősebb, félelmetesebb formát öltsön. Az Írás rögtön hozzáteszi: „az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön és szívük állandóan a rosszra irányul” (Ter 6.5). A különféle mítoszok pedig beszámolnak arról, hogy az istenek különböző emberi, állati vagy egyéb természeti jelenség formájában lejöttek a földre, és földi asszonyokkal utódokat nemzettek. Ezek hol emberek, hol különféle félemberek, szörnyek lettek. (Pl.: Minotaurusz.) Okoskodhatunk úgy, hogy a bukott szellemek igyekeztek teljesen uralmuk alá hajtani az anyagi világ minden területét. Létrehozták a nagy elnyomó királyi rendszereket, kasztokat, de az élő rendszereket is befolyásuk alá vonták és formálták. Ezt tükrözik a mítoszok az isteni eredetű királyságokról a félisten uralkodókkal, és az istenek, félistenek és szörnyek életéről és tevékenységéről szóló leírások.
(Természetesen van ennél egyszerűbb és természetesebb megoldás is. E szerint a mítoszok az ember belső világának és a szellemvilágról alkotott tudásának kivetülései és általában nem valóságosan megtörtént események lenyomatai. Az viszont valóságos, hogy mára „természetes módon” a legrosszabb rémálmainkat és mítoszainkat is túlszárnyaló módon vagyunk képesek manipulálni az az élő és élettelen anyagot is.)
Bármi legyen is az igazság, annak a kornak Isten véget vetett. Ítélete alapján a bukott angyalokat „láncra verte” a végső ítéletig, a Földet özönvízzel pusztította – amelyről minden kultúra tud és beszámol! – csupán néhány embert és kevés élőlényt megmenekítve. Hogy mit jelent a bibliai „láncra verve” a gonosz szellemek esetében, nem tudhatjuk pontosan. Az biztos, hogy a bukott angyalok ma nem működhetnek teljes szabadsággal az anyagi világban. Korlátozva vannak, de az embereken keresztül – mint tapasztaljuk - ma is lehetőségük van az anyagi és szellemi világ formálására. (Ezt egyértelműen mutatják kultúránk életet romboló vonásai.)
Isten nem önkényesen ítélte el őket, hanem mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy gonoszak a tetteik. Az utolsó ítéletet pedig részítéletek előzik meg. Így Jézus Krisztus eljöveteléig a sátán - a vádoló – még szabadon mozoghatott a szellemi világban. Jób könyve szerint Isten elé is állhatott, vádolva az embert. Amikor azonban Jézus eljött, életével és kereszthalálával világossá tette a sátán gonoszságát. Ekkor vetették ki a gonoszt a mennyből, ott már nem cselekedhet szabadon. Ahogy Jézus mondta: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből” (Luk. 10, 18). De a Földön még tevékenykedhet. Péter apostol ezért figyelmeztet: „Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.” (1Pét 5.8). Ehhez pedig a gonosz szellem igénybe veszi minden erejét, szellemi hatalmát és kreativitását azokon a területeken, amelyek megmaradtak neki.

A gonosz lelkület még a jó dolgokat is rosszra fordítja. Ezt mutatja az Istentől jövő törvény eltorzulása is. Az alkotóképesség mindig az Istentől kapott törvény keretei között működik (a teremtőképesség átlépheti azt). A Szentírás tanítása alapján a törvények az ember életét védő, személyiségének kibontakozását segítő szabályok. Hasonlattal élve, olyanok, mint a kresz-szabályok, amelyek a biztonságos közlekedést segítik. De mint minden törvény, ez is akadállyá és „átokká” lehet. Aki éjjeli két órakor a néptelen utcán a zebráig gyalogol, áll a piros lámpa előtt és nem mer átmenni az üres úttesten a másik oldalra, az olyan önálló létet tulajdonít e „törvénynek” amely nincs annak. Így a kresz-szabály az adott szituációban akadállyá, korláttá válik. Még rosszabb, ha ebben a helyzetben ott bújik a sötétben egy „rendőr” arra várva, hogy megbüntethessen minket szabálysértésért. Ez a visszaélés a törvény hatalmával - neki „bevételi forrás”, nekünk „átok”, értékeinktől való megfosztás.
Hasonlóképpen, bár egyesek „természetüknél fogva” erős késztetést éreznek valamely alkotó tevékenység kibontakoztatására életükben, a hamis törvénykezés visszatartja, sújtja, sőt egészen eltorzíthatja őket.

János apostol azt írja: „mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból.” (1Jn 2.16) Ez azt jelzi, hogy a gonosz lélek befolyása, inspirációja (ihlete) ma is átjárja a világot, sokakat befolyása alá vonva. Mindez tükröződik abban, ami az emberi alkotásként megjelenik, a tudományokban és művészetekben egyaránt. Ezért az alkotóképesség ihletettsége három forrásból is eredhet: az emberi tapasztalatból, Isten ihletéséből vagy a gonosz lélek ihletéséből. Ez sokszor nem könnyen szétválasztható, még egy-egy műben is keveredő forrás. Ki tudná megmondani, hogy Dosztojevszkij nagy szenvedő hőseinek leírásában mennyi az emberi tapasztalat, a lélek mélységeinek leírása és mennyi az Istentől jövő ihlet, amelyik fel akarta tárni ezt az olvasók okulására?
Amikor azt tapasztaljuk, hogy a pogány istenek különböző típusai megelevenednek képernyőinken, tudjuk, hogy emberi érzéseinket használják fel, mégsem lehet sok kétségünk az inspiráció egyik forrásáról. A hamis istenek bálványkultusza virágzik. Mars isten mai „reinkarnációi” a hősök az erőszakos filmekben, Vénusz istennő követői uralják a „romantikus” alkotásokat éppúgy mint a szexipart, míg a patás Pán körme nyoma ott van a szabadon terjesztett és minden eltorzult vágyat is kielégítő „szórakoztatóipar” minden területén.
A Szentírás az eredmény alapján is képes megkülönböztetni az inspiráció forrásait. A „jó fa jó gyümölcsöt terem, míg a rossz fa rossz gyümölcsöt”. A lélek gyümölcsei alapján a szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség, tisztaság, stb. Istenből fakadnak, míg a gonosz gondolatok, paráznaság, gyűlölet, stb. a gonosztól. Az alkotóképességet pedig úgy is értelmezi, mint ajándékot, „talentumot”, amelyet az ember – a bibliai hasonlattal élve -, eláshat (azaz nem fejleszti ki, nem használja), disznók elé vethet (azaz rossz célok szolgálatára fordítja), illetve megsokszorozhat, azaz tehetségét kibontakoztatva és százszoros jó termést hozva.

Az Özönvíz idején kimondott ítélet az alkotóképesség szabad kibontakozását meghagyta, de a teremtőképességét nem. Lényeges különbségtétel, mert az alkotóképesség csak „valamiből” tud „valamit” létrehozni, azaz mindig szükséges valamilyen anyagi vagy szellemi „tárgy”, amit az alkotó manipulál. A teremtőképesség működéséhez ez nem szükséges hiszen a Teremtő a semmiből hozta létre a világot! (A világ kelekezéséről vallott legismertebb természettudományos elmélet is ezt állítja, csak a tudományos zsargonban. E szerint a “Nagy Bumm”, az ősrobbanás előtt csak egy „végtelenül kis kiterjedésű”, egy pontban összesűrűsödött anyag létezett. A mértan meghatározása szerint a pedig pontnak a térben semmilyen irányban sincs kiterjedése. A semmilyen fizikailag  megmérhető  tulajdonsággal  nem  rendelkező  “egy-pont-anyagról” tehát nyugodtan mondhatjuk azt, hogy – semmi.)
Az ember önmagában képtelen a semmiből valamit alkotni. Istennel együtt azonban semmi sem lehetetlen, hanem a lehetetlen is lehetségessé válik! Elizeusról így ír a Biblia: „Nem volt neki semmi lehetetlen, még a holttestében is prófétaerő volt.” (Sir 48.13) Jézus pedig így beszél: „Mert gyenge a hitetek. Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! - odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.” (Mt 17.20)

Isten eredeti terve az volt, hogy maga mellé munkatársként állítja az embert. „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter 2.19) Ezt a névadást realizálja újra Jézus, amikor Simont Péternek nevezi, Jánost és Jakabot pedig a Boanergész fiainak. A névadásban egyszerre nyilvánul meg a Messiás tökéletes istensége és tökéletes embersége. Önmagában egyesíti azt, ami Isten eredeti szándéka volt: hogy munkájában az emberek is részt vegyenek. Hiszen ezért adott nekik részt a saját életéből! „Isten újra szólt: ’Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.’ (…) Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket.” (Ter 1.26-27) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mi is „olyanok lettünk mint az Isten” - ezek éppen az őskígyó kísértő szavai az Édenkertből. Hanem azt jelenti, hogy Isten megajándékozta az embert a teremtés munkájában való részvétellel. Ez a bűnnel elveszett, de Jézus Krisztussal Isten országában, Isten királyságával újra visszatért az emberek közé. Isten teremtőképességének megnyilvánulása Jézus Krisztus nyilvános működésében a kenyerek megsokasítása éppúgy, mint a vakon született meggyógyítása. Ez folytatódik az Apostolok cselekedeteiben a születésétől fogva béna ember meggyógyításában – és ez jelenik meg az Egyház életében mindmáig.

Az „Új Szövetség” részeként az ember lehetőséget kapott arra, hogy Isten munkatársaként részt vegyen az élet újjáalkotásában. Ennek legnyilvánvalóbb esete az, amikor valaki visszafordul, megtér Istenhez. Ilyenkor valóban a halálból élet lesz, a lélek megelevenedik és az egész személyiség elindul(hat) a gyógyulás útján. Sőt, ez az újjászületés nélkülözhetetlen eleme a Szövetségnek. „Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3.3) Péter apostol pedig így ír a hívőkről: „Nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, az Isten élő és örök szava által.” (1Pét. 1, 13) Ezt az „örök szót” pedig emberek közvetítették, emberek mondták ki Isten munkatársaként. A Jelenések könyve az újjáteremtő munkát az emberek között lakozó Istennek tulajdonítja: „Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az Ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság, mert az elsők elmúltak.” Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!” Majd hozzám fordult: „Írd fel: ezek a szavak hitelesek és igazak.” (Jel 21.3-5)

A teremtőerő és teremtőképesség az élet minden területére kiterjed. Ábrahámnak azt mondja az Úr: „Van, ami az Úrnak lehetetlen? A jövő évben ez idő tájt újra eljövök hozzád és Sárának már fia lesz.” (Ter 18.14) Ahol Isten teremtő ereje által az ember teremtőképessége megjelenik, ott élet fakad a halálban, s az ott élőknek lehetőségük nyílik arra, hogy az életet válasszák. A teremtőképesség van jelen az egyház szentségeiben. A bűnbánat szentsége és az Eucharisztia az Élet közepébe emel minket. De a teremtőképeség Istennek az emberekbe alkotott képességein és tehetségein keresztül éppúgy megjelenhet, mint természetfeletti ajándékain és adományain (karizmáin) keresztül. Beszélhetünk olyan művészi alkotásokról, amelyek képesek katarzist előidézni az emberi szívekben, mert mélyen megvilágítják Isten igazságait. Lehetséges, hogy már nem pusztán esztétikai értékeikkel vagy erkölcsi mondanivalójukkal ragadják meg az embert, hanem Isten újjáteremtő erejét közvetítik az emberek felé? Így hitték a régi ikonfestők: művük kapu Isten felé amely nem szavakba foglalhatóan közvetíti a kimondhatatlant. Nem bálvány, nem istenség, hanem – ahogy Pál apostol mondja az evangéliumról – közvetítő. „Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, hiszen Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek: először is a zsidónak, azután a görögnek.” (Róm 1.16) És később: „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.” (1Kor 1.18) Ez a keresztről szóló tanítás szavakban, képekben vagy más módokon egyaránt megjelenhet, de formától függetlenül „Isten üdvösséget hozó ereje”.

Egy példa a film világából: a „Babette lakomája” című film egy szi-gorú vallási közösség életét mutatja be, pásztoruk halála után. A magukra maradt emberek zúgolódnak, egymást ítélgetik. Bezárkóznak egy-egy tanítás mögé és onnan ülnek törvényt a másik felett. Ebbe a gyanakvó légkörbe érkezik Babette, aki a francia forradalom elől menekül a szigetre. Itt él közöttük szolgálóként, míg szép lassan befogadják. Aztán a francia terror végével hazatérhet ahol szép örökség várja. Ekkor derül ki, hogy a forradalom előtt mesterszakácsként dolgozott. Egész örökségét arra használja fel, hogy egy nagy lakomát készítsen a szigeten élő zárt közösségnek. Azok gyanakodva figyelik a csónakokon érkező gyanús alapanyagokat. El is határozzák, hogy udvariasságból ugyan elmennek, de nem esznek az ördögi ételekből. Hanem aztán nem tudnak ellenállni a gyönyörűen feltálalt rengeteg fogás látványának és illatának. És étkezés közben megtörténik a csoda – feloldódnak, beszélgetni kezdenek egymással, tisztázzák régi félreértéseiket, kiengesztelődnek egymással és rendezik a közösség életét. „Mintha Jézus lenne köztünk!” Íme, egy szakácsnő szívén és munkáján, mesterségbeli tudásán keresztül Isten újjáteremtő munkája nyilvánul meg!

Meg tudjuk-e különböztetni mi az, ami az Istentől jövő teremtőképességből fakadt, és mi az, ami „pusztán” emberi alkotóképesség eredménye? Néha igen, gyakrabban nem – főleg, ha a megszokott emberi tevékenységekről van szó. Itt is igaz a Biblia tanítása: „gyümölcséről ismerni meg a fát”. Minden alkotást pedig „tűz emészt meg”, és ami értékes, az megmarad, a többi elhamvad, semmivé válik, elfelejtődik az idők folyamán. Az is igaz, hogy aki „sziklára építi házát” annak háza megmarad, míg a homokra, múló divatokra, emberi véleményekre épített művek bármily dicsőségesen kezdik is pályájukat, végül önmagukba omlanak. Ez a szétválasztás „lélekben és igazságban” történik. Elsősorban lelkünkben ég a „tűz”, ami megemészt mindent, ami nem Istentől jövő. (De lesznek még nagy selejtezések könyvtárakban, múzeumokban, mint ahogy volt a kommunista rendszer évtizedei után is…) Óvakodnunk kell azonban az elhamarkodott ítéletektől, törvénykezéstől, nehogy saját kútfőnkből mondjunk elhamarkodott ítéletet.
Könnyű törvényt ülni bizonyos alkotások felett, de nehéz kideríteni az igazságot. A szokásainkban és szívünkben élő kettősségre szemléletes példa Michelangelo két monumentális freskója a sixtusi kápolna falain. Mielőtt bemennek az emberek a kápolnába, felvetetik velük a felöltőt, mondván, csupasz vállal erkölcstelen dolog oda belépni. Aztán odabent végignézhetik a freskókon megfestett rengeteg meztelen férfit és nőt… Hát nem ellentmondás ez? Ha valóban erkölcstelen, mi helye Isten egyházában? Ha meg nem – miért kell a látogatóknak képmutató módon öltözni, vetkőzni? Vagy talán az alkotó (a művészet?) felmentést kapott bizonyos erkölcsi normák alól – de a nézői már nem? És mit mondjunk a képekről: csodáljuk a lenyűgöző emberi teljesítményt? Vagy lehetséges, hogy Michelangelo a maga zseniális módján olyan isteni igazságokat volt képes megfesteni a Teremtés és az Utolsó ítélet freskóin, amely több, mint csupán egy művészi irányzat, több, mint bibliai illusztráció, több, mint erkölcsi katekézis – Isten örök gondolatainak a korokon átnyúló katartikus erejű megfogalmazása? Az Egyház sem tudott vagy mert erre egyértelmű választ adni. Hol ünnepelték, hol átkozták művét. Hol lepleket festettek a meztelen testekre, hol eltávolították. Úgy tűnik van, amire nem az idő hozza meg a választ…

Lehetséges-e belépnünk a teremtőerő világába? Nem csak lehetséges, de szükséges is az Egyház életében, minden ember javára. Szükséges a szentmisében, hogy a kenyérből és borból Jézus teste és vére legyen. Szükséges hogy Isten újjáteremtő műve megmutatkozzék, hogy a halálból élet legyen. Mert csak így képes az ember betölteni küldetését, amelyet teremtésekor, Isten munkatársaként az Édenben kapott. Hatalmas ajándék volt ez, amit bukásunkban eltékozoltunk, magunkkal rántva a sötétségbe az egész Földet. De az Atya Jézus Krisztusban kiengesztelődött velünk és lehetővé tette, hogy részt kaphassunk az „újjáteremtés művében”. Mindez Tőle van, ingyen és megjelenhet az élet minden területén: a kultúrában, tudományban, művészetekben, közösségi kapcsolatokban egyaránt.  Ki akadályozhat meg minket abban, hogy elfogadjuk Istentől ezt az ajándékot, minden teremtmény javára?

Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy meghívást adtál nekünk a Te munkádban való részvételre. Kérünk, járj át minket a Szentlélek erejével, hogy egész lényünkkel megdicsőítsünk Téged! Jézus Krisztus Örömhíre legyen valósággá minden ember szívében! Ámen.

(Részlet A Szeretet titkai című könyvből.)

Korforduló idején

Sípos (S) Gyula:Korforduló idején

Korforduló idején élünk, ezt mindennél jobban bemutatja két összehasonlítás. Az egyik általánosságban véve a Római birodalom (Krisztus idejében) és mai korunk bemutatása, a másik pedig hazánk vonatkozásában...

az első ezredforduló Európája és a mai Európa és benne hazánk természeti, éghajlati és morális helyzete. Ebben az összehasonlításban feltárul az is, milyen izgalmas és reménységgel teli időket élünk napjainkban!

A római birodalom és korunk összehasonlítása
A Római birodalomban Jézus Krisztus születése és nyilvános működése időszakában felfokozott várakozás volt tapasztalható. Egy új korszak beköszöntét várták, ahol egy nagy király egyesít mindent, béke és nyugalom lesz a földön. (Ez áll a hátterében a "háromkirályok" útjának is.) Legalább háromféle nagy koncepció létezett, és mindegyike beteljesedett a maga módján.
Az első a Nagy Birodalom létrejöttét várta, ahol egyetlen uralkodó erős keze alatt rend és a béke lesz. Ez a vágy teljesedik be Augusztus császársága alatt, amikor az "egész ismert világ" a rómaiak uralma alá kerül. Ez a római béke világa a római hadsereg és törvények ereje alatt. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez nem hozta el a valódi békét. A kard erejével létrehozott béke felszíne alatt újra és újra feltörtek az indulatok. Ezt a császárok "cirkusszal és kenyérrel", azaz bűn teljes szabaddá tételével próbálták orvosolni. Így a béke felszíne alatt felmorzsolódtak az emberi közösségeket összetartó erkölcsi és szeretet-kötelékek. Mielőtt a birodalom összeomlott volna a népvándorlás korának háborúi alatt, belülről már megroppant a belső tartó pillérek hiánya miatt. (A császárok elgonoszodó életformája pedig pontosan megmutatja, hová vezet a korlátlan hatalom és anyagi lehetőségek birtoklása - Szeretet, azaz Isten Lelke nélkül…)
Ma ugyanígy várják sokan a "nagy birodalom" létrejöttét. Azt remélik, hogy ennek segítségé-vel megállíthatók az egyre szaporodó háborús konfliktusok. Az ENSZ, az USA vagy épp az Európai Unió vezetése alatt, az ő törvényeik, gazdasági- és haderejük segítségével remélik egy új kor megvalósítását. És valóban, mennyi jót lehetne tenni ilyen hatalmas erővel! Az emberi tudás és szabadság szinte korlátlan módon kitágulhat - de hová is? Újra csak azt látjuk, hogy az emberi élet elsivárosodását, az emberi szívek segélykiáltásait a bűn és az erőszak szabadjára engedésével, a "cirkusz és kenyér" ősi gyógyszerével próbálják gyógyítani. És most is ugyanúgy fog történni, mint egykor. Minél erősebbnek tűnik kívülről ez a birodalom, annál gyengébbé válik belülről, hogy végül összeomoljon. (Ez az összeomlás az ítélet, amely mindenkit elér, aki benne él…)
Hasonlóan erős volt a vágy az istenné válás útjának megragadására. A különböző misztériumvallások és beavatások, majd a gnózis hihetetlen elterjedtsége és népszerűsége mutatja ennek az útnak a sikerét. A szellemvilágba való veavatás egy egyre veszélyesebbé váló világban a hatalom és biztonság illúzióját adta. Ismerjük az apostolok cselekedeteiből Simon mágus történetét. „Élt a városban egy Simon nevű férfi, aki varázsló volt, és azzal ámította Szamaria népét, hogy fontos személynek adta ki magát. A népnek apraja-nagyja hallgatott rá. "Ő az Isten ereje, melyet nagynak neveznek!" - mondták. Csüggtek rajta, mert már jó ideje ámította őket mesterkedéseivel.“ (ApCsel 8, 9-11) Ez az ember, amikor meglátja a keresztények körében lévő csodákat, azt is szeretné megszerezni magának. Meg is keresztelkedik, és pénzt ajánl a "erőért" cserébe… (Hányszor akartuk már megvásárolni Istent! A boldogságot, a szeretetet! De azt megvenni nem lehet, csak ingyen megkapni Attól, akinek van hatalma azt nekünk ajándékozni…) Az ókor nagy szellemi kutatása ebben a formában kudarcot vallott. Félrevezetett és gonosz lelkek által gyötört és gyötörtetett emberek maradtak csak a nyomukban.
Ma is ismerjük ezt a hatalmas szellemi áramlatot, amely megtölti a könyvespolcokat és a tévéműsorokat is. Most "New Age", azaz Új Kor néven foglalják össze a szellemi, "spirituális" tanoknak ezt a kotyvalékát, amelyből mindenki bátran válogathat kedve szerint, hogy szellemi megvilágosodást, saját istenséget és istenségét elnyerje belőle. És ahogy egykor, úgy ma is tévútnak, a gonosz lélek hamis világosságának bizonyul ez az út. Miközben hosszú évek, évtizedek óta emberek milliói próbálják ezen keresztül elérni a nyugalmat és a megvilágosodást, mintha mi nem találkoznánk közülük eggyel sem. Sőt, azt tapasztalhatjuk, hogy a new age mocsarába süllyedt emberek egyre több testi és lelki problémával küzdenek. Amíg azonban a megoldást ugyanabban a hamis rendszerben keresik, ahonnan problémáik gyökere fakad, csak még mélyebbre merülnek a bajokban.
És végül ott volt a szeretetteli megoldásra vágyakozók hatalmas csoportja is. Ezek felismerték a hatalmi megoldás csődjét éppúgy, mint a szellemi vakvágányok hiábavalóságát. Egyszerű emberek, akiknek szíve nyitott maradt a szeretet és igazság hívására. Olyanok voltak, mint Jézus születésekor, Simeon, ez az "igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta." (Lk 2, 25) A szívek vágyára a választ Isten Jézus Krisztusban adta meg. Az Ő élete, halála és feltámadása győzelem volt a sötétség minden ereje felett, és kaput nyitott egy hatalmas megújulás felé. Pünkösdkor kiáradt a Szentlélek az apostolokra, akik az egész világon hirdetni kezdték az Örömhírt, és mindenhol rájuk találtak a nyitott szívű emberek. Amikor a rendíthetetlennek tűnő Római birodalom összeomlott és az önmagukat hallatlan szellemi fölénnyel bírónak bemutató hamis kultuszokról kiderült, hogy nem tudnak valódi segítséget nyújtani az embereknek, a keresztény közösségek ott voltak, hogy megkülönböztetés nélkül anyagi és lelki segítséget nyújtsanak minden rászorulónak. Ma már nem is sejtjük, mennyi mindent köszönhető nekik! Így rövidült le az átmenet időszaka, ezért nem temette maga alá az összeroskadó birodalom az emberi kultúra javait, ezért járt sokkal kevesebb anyagi és lelki áldozattal az összeomlás, mint járt volna nélkülük.
Jézus Krisztus eljött, és reményt és lehetőséget adott az embereknek egy új kor felépítésére. Ma ugyanez a helyzet. Ez a világrendszer, amelyben élünk, összeomlóban van. Mi az átmeneti időszakban, a korforduló idején élünk. Egyre jobban látjuk, hogy a jóléti civilizációk alapfeltevései dőlnek meg. Nem lehet korlátlan növekedést elérni korlátos természeti feltételek (nyersanyagok, stb.) mellett. Nem lehet következmények nélkül felborítani a természetes, ökológiai egyensúlyt. A tudomány nem képes minden problémát megoldani. És végül a legfontosabb felismerés: Isten ihlető, inspiráló és segítő jelenléte nélkül az Isten alkotta világ önmaga nyomasztó torzképévé válik.
Isten azonban nem hagyott el minket, hanem megkezdte felszabadításunkat. Ennek csodálatos és mindenki számára érthető jele az Egyház által meghirdetett millenniumi "jóbel év" volt - a Nagy Jubileum. Ahogy egykor a jóbel évben - azaz minden ötvenedik évben - az izraelitáknak el kellett engedni az adósságokat, hazaküldeni a rabszolgákat és visszaadni a földeket az eredeti tulajdonosnak, ugyan-így történik most s. Az Egyház Jézus Krisztus akaratából hirdette meg a Nagy Jubileumot 2000-re, és biztosak lehetünk benne, hogy ez Isten részéről az "adósságok elengedésének éve" volt. (Ezt készítette elő a pápai bocsánatkérések sorozata.) Ugyanakkor ez győzelem volt a minket körülvevő gonosz szellemi hatalmasságok felett is.  Hogy ez a győzelem azonban hogyan realizálóik az életünkben, az már rajtunk is múlik!
Istennek elsősorban nem az épületekkel, eszközökkel vagy a technológiákkal van "baja" és nem leli örömét a pusztulásban. (Mi sem pusztulatot építünk, hanem a Szeretet földjét!) De ha ezek az épületek és eszközök megmaradnak a rossz célok szolgálatában, összeomlanak. Ha azonban a szívünk keménysége törik meg, befogadjuk Isten szerető jelenlétét - és képesek vagyunk ezzel átitatni kultúránkat és civilizációnkat -, akkor ezzel mérsékeljük az új korszakba átvezető "szülési fájdalmakat".
Ne legyenek illúzióink, az ördög nem adja fel a harcot. Célja továbbra is az antikrisztusi birodalom felépítése, az emberek totális ellenőrzése és mindenki megsemmisítése, akit nem tud maga alá rendelni. A Jelenések könyve bemutatja a sátánnak ezt a törekvését. Már a Római borodalom keretein belül, és annak eszközeivel is ezt próbálta megvalósítani. Elbukott Jézussal szemben, de nem hagyta abba tevékenységét, sőt gyűlöletét még fokozottabban kiárasztotta a világra, főleg, ha megfelelő médiumokat is talált hozzá, mint a keresztényüldözések idején. Most is így van ez - ezért nem szabad elcsüggednünk akkor sem, ha a körülöttünk zajló események esetleg időlegesen ilyen fordulatot vesznek.
Jézus feltámadása után még több, mint háromszáz évig tartott az átmeneti időszak. Most azonban nem fog ennyi ideig tartani! Keresztények hallják az Isten hívó szavát az egész világon, és beállnak a munkába. Bármilyen hullámhegyen és hullámvölgyön is megyünk még át, Isten győzelme és az új békekor eljövetele immár elkerülhetetlen. A sátán nagyhangú fogadkozása - "adjatok egy évszázadot és mindenkit magam mellé állítok" - kudarcba fulladt. Ezzel szemben Jézus prófétai mondata Krisztus testéről, az Egyházról - "a pokol kapui sem vesznek rajta erőt" - újra igazzá lettek. Újra nagy lehetőség nyílott Isten királyságának kiteljesedésére itt a földön. Hogy milyen gyorsan és milyen erővel, ez csak rajtunk múlik - és különösen is rajtunk, magyarokon.

Ezredfordulók idején Európában és a Kárpát-medencében
Az előzőekhez hasonló összehasonlítást tehetünk az első és második ezreforduló Európája között. Az első ezredév felé közeledve Európa egyre kaotikusabbá vált. (Lásd erről bővebben a Magyar nemzet hívatásáról… című fejezetet.)  Délen a muzulmán vallásó mórok foglaltak el egyre nagyobb területeket - ma muzulmán vendégmunkásoknak hívjuk őket, jelenlétük és befolyásuk egyre nagyobb Spanyolországban, a Benelux-államokban, Franciaországban és Németország-ban...
Akkor nyugaton és északon a népvándorlás újabb  hullámai keresték a helyüket, az erő-szaktól sem riadva vissza. Ma is itt vannak a népvándorlás népei az ázsiai országokból, keletről és délről, akik itt keresik a helyüket, megélhetésüket, magukkal hozva az európaitól erőteljesen eltérő hitvilágukat, gondolkodásmódjukat, kultúrájukat.
Akkor a római egyház megroskadni látszott belső vitái miatt, pápái erőszakos halállal haltak. (Bizánc befolyása egyre erősödött és a két részegyház között egyre feszültebbé vált a viszony, amely majd elvezet az 1054-es nagy egyházszakadásig.) Az Egyház ma sem egy-séges - erről hosszú oldalakat lehetne írni -, befolyásának mértékét jól jelzi, hogy a nemzetek politikai vezetői az Európai Unió alkotmányából (annak preambulumából) kihagytak minden, a kereszténységre utaló pozitív megfogalmazást.
Közép-Európa akkori állapotáról mindennél többet elmond, hogy az azon keresztül Jeruzsálem felé vezető zarándokút az itt élő népek veszélyessége és harcai miatt járhatatlanná vált. Ma Közép-Európa és a Kárpát-medence népei szintén megosztottak, és a politikai hatalom ereje alatt ott parázslanak a fel nem dolgozott és fel nem oldott feszültségek. A nemzetek keresik valamikori "természetes" határaikat. A Szovjetúnió összeszorító markából kikerülő Jugoszlávia, Csehszlovákia népei "szétváltak", Ukrajna "szabaddá" lett, s a magyar nép is keresi az összetartozás és egyesülés sehetséges útjait. Még egyáltalán nem dőlt el, hogy a további  rendeződés békésen, vagy újabb véres harcok árán történik meg. (A délszláv háborúk előtt Medjugorjéban figyelmeztette a Szűzanya az ott élőket egy lehetséges, de még elkerülhető háború borzalmaira, és kérte tőlük a megbékélést és a kiengesztelődést. Nem hallgattak rá. Most a romániai Szőkefalván megjelenve tőlünk, a Kárpát-medence népeitől kérte ugyanezt. Vajon hallgatunk-e rá?)
Akkor a Magyar Királyság megjelenése békét, szilárd és törvényeket betartató államot, az utak szabaddá válását jelentette Európa számára. Az ideérkező magyar törzsek kultúrája megtermékenyítette az itteni életet. Gazdálkodó erejük, tudásuk fellendítette a gazdaságot, több területen meglévő fejlettebb technológiájuk új inspirációt adott a többi népeknek is.
Kevesen tudják, hogy akkor a Kárpát-medence földrajzi egységének természetes védelme a gazdálkodás számára kedvezőbb klimatikus körülményeket biztosított, mint Nyugat-Európában, és részben védelmet nyújtott a nagy járványok ellen is. Az ide érkező utazók egyöntetűen "tejjel-mézzel folyó kánaánnak" nevezték a Magyar Királyságot, amely Európa egyik meghatározó hatalma volt. (Lakosainak száma több, mint Angliáé, gazdasági, katonai ereje pedig kimagasló...) Egészen a XV. századig - Mátyás koráig - így volt ez. Ekorra a lassú éghajlatváltozás kiegyenlítette a klimatikus viszonyokat. Most pedig egy új éghaj-latváltozás korát éljük, és a vizsgálatokból már tudhatjuk, hogy földrajzi helyzetünk megint védelmet nyújt nekünk. Kevesebb és kevésbé pusztító természeti katasztrófa sújt minket, vízbázisunk nagyobb tartalékokkal rendelkezik… Elképzelhető, hogy újra az a "tejjel-mézzel folyó kánaán" lehetnénk, mint az első ezredforduló idején?
A Magyar Királyság akkori szellemi súlyára és erejére jellemző, hogy kisugárzása átjárta Európát. Az Árpád-házból származó férfiak és nők ezt az erős szellemi, isteni jelenlétet vitték magukkal és ezzel szolgáltak mindenhol. Nem véletlen, hogy Lengyelország, Csehország vagy épp Skócia nemzeti szentjei az Árpád-házból származnak. Ma ugyanerre vagyunk hivatottak - hogy Isten embereiként átjárjuk és megerősítsük a roskadozó Európát.
Mennyire nehezen értjük és mennyire félreértjük saját kiválasztottságunkat! Pedig Isten - és Szűz Mária - különös figyelmet fordított ránk az elmúlt évszázadban is. Titokzatos vo-nalként húzódik végig történelmünkön ez az szál, amelynek jelenlétéről még az Egyházban is kevesen vesznek tudomást. Ismerjük egyházunk XX. századi nagy alakjait. A boldoggá avatott Battyhány-Strattmann Lászlót, Romzsa Tódort vagy épp a tiszteletreméltó Mindszenty bíboros életét és munkásságát, küzdelmeiket és vértanúságukat. De ki emlékszik ma már arra, hogy Natália nővéren - aki több misztikus kinyilatkoztatást is kapott az égiektől, amit az egyház is elfogadott - keresztül Isten azt tanácsolta a magyarországi egyházi vezetőknek: osszátok szét földjeiteket, mert ha nem teszitek, jönnek mások és még azt is elveszik tőletek, amit megtartanátok! Nem hallgattak rá - pedig milyen jó lett volna, ha az Egyház hirdet földosztást, így megelégítve a magyar parasztság földéhségét és elősegítve egy igazságosabb rendszer kialakulását - és nem a kommunisták a háború után! Mennyire más lett volna a történelmünk! (Az engesztelő mozgalom felkarolását sürgető szavait is késve fogadták meg, így hatása töredéke maradt annak, ami lehetett volna. Natália nővér élete átíveli az évszázadot, 1991-ben, kilencven évesen hal meg Törökbálinton.)

Ki emlékszik Csépe Klára asszonyra, akinek a háború után a Szűzanya egy forrást mutatott, amely gyógyító erővel bír. Fallóskúton valóban felfakadt a forrás, megdöbbentő csodák történtek, a vallásos emberek pedig hetek alatt kápolnát építettek oda. Aztán a látnokot pszichiátriára vitték, hogy napi elektrosokk-kezeléssel próbálják kigyógyítani "vallási téveszméjéből". Ő azonban sohasem tagadta meg Urát, hanem együtt szenvedett vele, értünk.
Így szenvedett értünk a stigmatizált - Krisztus sebhelyeit látható módon hordó és szenvedéseit vele együtt megélő - Galgóczy Erzsébet, ez az egyszerű alföldi lány. Ő 1919-ben, amikor a román seregek a Tiszáig jöttek, már a vértanúságra készült, hogy így jusson egészen Krisztushoz. 1929. nagyböjtjében jellennek meg látható módon kezén és lábán a sebhelyek. Ettől fogva haláláig rendszeresen átéli Jézus kínszenvedéseit, együtt hordozza vele a terheket, hazájáért. Jézus és Mária többször is megjelenik neki álomban, látomásban vagy valóságosan, és képeket mutatnak neki az országról (pl.: az ostrom idején), így kérve segítségét, amit Ő mindig megad…

Galgóczy Erzsébet 1962-ben hal meg, s ugyanebben az évben kezdődik a Szeretetláng-lelkinapló első bejegyzése. Kindelmanné Erzsébet asszony - a lelkinapló írója - egyedül neveli fel hat gyermekét, majd unokáit. Nehéz fizikai munkát végez, s közben hűségesen kitart Isten mellett, naponta jár a templomba imádkozni, engesztelni. A Lelkinapló bejegy-zéseit Jézus és Mária inspirálja. Hatására jellemző, hogy az egész világon elterjedt, az összes világnyelvre lefordították, és a Szeretetláng Lelki Mozgalom nemzetközi találkozójára évek óta sok országból gyűlnek össze a küldöttek, köztük püspökök és bíborosok is. (Magyarországon is évente van országos találkozó, és országszerte többszáz csoport… Erzsébet asszony szintén Törökbálinton halt meg, 1985-ben.)
Mindez Isten gondoskodó szeretetéből fakadt. (Ezért lehettünk mi a "legvidámabb barakk" még a kommunizmus diktatúrája alatt is!) Jól mutatják ezt Pio atya szavai is. Ő a XX. század világhírű ferences szerzetese volt. Sokat szenvedett, engesztelt, ő is Jézus sebhelyeit hordta testében. Már életében rengeteg csodás gyógyulás fűződött nevéhez. Belelátott az emberekbe és sok mindent ismert előre a történelemből. Pio atya ezt mondta:  "Magyarország egy kalitka, amelyből egyszer egy gyönyörű madárka fog kiszállni." Mélységesen hiszem, hogy mi vagyunk az a nemzedék, amely megláthatja ezt a gyönyörű madárkát! Abban is szilárdan bízom, hogy azért szállhat fel ez a madárka, mert a kalitka-börtön  falai  megnyílnak,  egy  új  korra  és  új életre!
Ez a szabadulás megpróbáltatások közepette megy végbe. De hogyan és hová is lehetne elmenekülni a megpróbáltatások elől? Nyilván sehová. Több, mint hatmilliárd lakosú bolygónkon már rég nincsenek üres helyek. (Sőt, hazánk "üresedik" éppen, vonzó célpont-jává válva a betelepülőknek.) A megoldás nem a "kilépés" valahová, hanem a "belépés" Isten országába, a Szeretet földjére. Belépés személyesen és belépés közösségileg is. Isten inspirációja ugyanis ott is talál megoldást, ahol mi azt nem vennénk észre. Isten ereje ott is megtart, ahol egyébként elbuknánk. Isten szeretete ott is segít, ahol minden segítség reménytelennek tűnik.
Isten országában, a Szeretet földjén megmaradnak és megerősödnek az összetartó, egymást segítő kapcsolatok. Áldás alá kerül a föld és meghozza termését. A betegek és szenvedők meggyógyulnak és vígaszra lelnek, a sötétségben élők megszabadulnak kötelékeiktől.
Isten országa most is itt van közöttünk. Mennyei Atyánk arra hív minket, hogy a Kárpát-medencét tegyük egy különleges menedékhellyé, ahol az élet, a kultúra és civilizáció akkor is virágozhat, amikor máshol elfojtják. Ez a kor jön - a mi korunk, a nekünk előkészített lehetőségekkel. Csak rajtunk áll, hogy mihez kezdünk velük! Jézus Krisztus minden kegyelme a rendelkezésünkre áll - csak rajtunk múlik, hogy hazánk valóban a Szeretet földje lesz-e, vagy tovább sodródik az egyre mélyebb sötétségbe…
Ezért szervezzük évek óta a Nemzeti imanapot január 18-ára, Szent Margit ünnepére - és nincs kétségem afelől, hogy az egyházunk által meghirdetett Nemzeti Imaév is emiatt, Isten nagy tervének valóra váltását elősegítendő hirdettetett meg. Ezért szervezünk lelki napokat, konferenciákat (Korforduló konferencia, Szeretet Földje Találkozó, stb.). Ezért igyekszünk minél több helyre eljutni a gyógyító misék rendszerével, hogy elősegítsük a testi- és lelki megújulást az országban. Ezért adjuk ki könyveinket, ingyenes újságjainkat, szórólapjainkat és kiadványainkat.
Bárcsak mindenki magáévá tenné ezt a gyönyörű képet: hazánk Isten jelenlétében fürödve valóban a Szeretet földje lehet, ahol az emberek tehetségei és képességei szabadon kibontakozhatnak mindannyiunk és az egész világ közös javára. Egy ország, amely békét és biztonságot teremt a Kárpát-medencében, egy nemzet, amely létével újra megerősíti  ezt az öreg és haldokló kontinenst…

Részlet Sípos (S) Gyula: Magyar jelenség - a reménység könyve című művéből.

Sztárok-árok (Kedves Barátom - 6. levél)

Sípos (S) Gyula: Sztárok-árok

Kedves Barátom!
Amikor kisgyerekek voltunk, szüleink jelentették az abszolút mércét a számunkra. Anyu volt a legszebb nő és apu a legerősebb férfi. Amit ők helyeseltek, az jó volt, amit pedig nem, az biztosan rossz.

Tőlük vártunk és tőlük kaptunk mindent: nem csak az ételt és italt, ruhát és játékot de világlátásunkat is. Aztán ahogy növekedtünk, lassan kiderült, hogy ők is tévednek, vannak hibáik, és bár még mindig fontos volt a véleményük, de már nem volt „kőbevésett ige” – sőt, egyre több mindent láttunk másként, esetleg sokkal kritikusabban, mint ők. Végül kikerülhetetlenül elérkezett az a pillanat, amikor már nem rájuk néztünk fel, hanem új „iránytűt”, új példaképeket kerestünk magunknak.

Természetes állapot, hogy tizenéves korban nem csak a testünk indul rohamos változásnak, hanem szemléletmódunk is. Korábbi játékainkat gyerekesnek érezzük, mozgásterünket szűknek, eddigi elképzeléseinket pedig elavultnak.

Új utakat szeretnénk felfedezni – bár természetesen ugyanazokkal a problémákkal nézünk szembe, mint előttünk minden nemzedék. Egy nagy különbség azonban van közöttünk!
Amikor szüleink, nagyszüleink új példaképeket választottak maguknak, a kultúra, a tudomány, a művészetek vagy a sport világában olyan embereket találtak, akik mögött valóságos teljesítmény húzódott meg. Őket követve maguk is egy valóságos teljesítmény elérésére törekedtek, ami igénybe vette és fejlesztette testi és lelki képességeiket egyaránt. Így a példakép vonzásában maguk is jól felkészültek arra, hogy egykor szüleik helyére léphessenek.
Ma azonban nem a tudomány vagy a művészetek, hanem a média világa kínál nekünk a semmiből előhúzott, majd oda visszaejtett alakokat - sztárokat. Legtöbbször nincs mögöttük semmilyen valóságos teljesítmény, kiemelkedésük a szerencse és a tudatos manipuláció különös keverékén alapszik. Kiemelkedésük sokszor őket magukat is tönkereteszik.

A kitalált és ideig-óráig működő „arc” mögött lévő érzékeny emberrel ugyanis senki sem törődik.

Míg kívülről sikeres, híres, akihez dől a pénz, addig belülről egyre bizonytalanabb, üresebb és kiszolgáltatottabb. Nem véletlen, hogy a sztárhírek közé odatartoznak a sűrű partnercserék, az alkohol- és drogproblémák, vagy épp az, hogy ki milyen lelki kezelésre jár. És ha véletlenül még néhány év múlva is olvashatunk róluk, addigra már túl vannak egy-két váláson, elvonón, de még kirívóbbak, növekszik a tetoválások, testékszerek száma, öltözékük már a nevetségességig feltűnő… hátha még kisajtolhatnak egy kis figyelmet maguknak. Ha nem, futtatóik éppoly könnyedén ejtik őket, mint ahogy kiemelték.
Mit mutat nekünk egy ilyen példakép? „Ha én vagyok a legkihívóbb, a leglázadóbb, ha én is úgy öltözködöm, akkor én is sikeres lehetek. Nem kell hozzá tanulni, nem kell erőfeszítéseket tenni, sőt…” Ez egy széles út, amelyen látszólag mindenki járhat. Mindenki beszélhet trágár módon – mert az érdekes -, mindenki készíthet különc öltözéket és frizurát – a legújabb sztárdivat szerint, ezredmagával -, így akár mindenkit „felfedezhetnek”.

És miközben ez a kusza álom lefoglal minket, épp azt az időt vesztegetjük el, amikor a legerősebbek és legrugalmasabbak vagyuk, amikor testileg és lelkileg is a legnagyobb erőkifejtést tudjuk tenni egy valóságos cél érdekében, így fejlődve és érlelődve.

„Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják. Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.” – Jézusnak ez a figyelmeztetése talán sohasem volt annyira aktuális, mint napjainkban. A mindenhová eljutó műsorok, újságok örömmel hirdetik a széles utat, mert ez könnyű pénzkereset – nekik. Prófétáik hirdetik ennek nagyszerűségét, csillogó előnyeit. De időről-időre kiderül, mi rejlik a kulisszák mögött: árok, sőt hatalmas szakadék, benne pedig az egyre őrültebb vágyaikat kielégíteni akaró, kiégett emberek, akik másokat is megrontanak, majd továbbmennek, újabb áldozatokat keresve. Ez az egyre mélyülő árok aztán elválaszt a többiektől is, magányossá, beteggé és depresszióssá tesz.
Ahogy telnek az évek és felnövünk, rájövünk arra, hogy mégiscsak azok jártak jól, akik vállaták a keskeny utat. A tanulást, az erőfeszítést, a küzdelmet.

Az osztálytalálkozókon kiderül, kik maradtak kocsmasztárok, kik tengődnek még mindig helyüket keresve, és kik azok, akiknek tanulmányaik, erőfeszítéseik meghozták a jó gyümölcsöt: a valódi lehetőségeket az életben és kiegyensúlyozott személyiséget, amelyik valóban képes is élni a feltáruló lehetőségekkel.

Tudom, hogy nem könnyű ezt a „keskeny utat” választani. Tudom, hogy időnként minden erőnket össze kell szedni. Tudom, hogy van, amikor ez sem elég. Ezért kérjük Istent, akinek van hatalma arra, hogy erőt adjon, hogy csillapítsa szívünk indulatait és őrizzen meg minket a helyes úton.

Mennyei Atyánk!
Te tudod, hogy mennyire szeretnénk a társainkkal együtt lenni, velük együtt örülni, lelkesedni. Azt is látod, hogy ez veszélyes dolgokba is belesodorhat minket. Ezért kérünk Téged, Jézus Krisztus nevében – aki az élet útját tanítja nekünk -, hogy segíts megmaradnunk azon az ösvényen, amit Ő a legjobbnak tart számunkra! És kérünk segíts, hogy ne kelljen egyedül mennünk ezen az úton, hanem legyenek ott barátaink, társaink is. Kérünk, mutass jó célokat és példaképeket, akiket követhetünk. Óvj meg minket a sztárkultusz hazugságaitól és adj erőt, hogy ellent tudjunk állni csábításainak.
Köszönöm Istenem, hogy mindenkor velünk vagy és megsegítesz minket. Ámen.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a levelet.

Sípos (S) Gyula

A „Nincs Kapu” megtalálása

Sípos (S) Gyula: A „Nincs Kapu” megtalálása

Egészen századunkig nem létezett olyan civilizáció, amely célként tűzte volna ki, hogy Isten létét és akaratát kiiktatja életéből, sőt, minden kultúra kereste az utat Isten és/vagy istenei felé. Kereste a kaput, amelyen keresztül eljuthat az égi igazságok

A nyitott, nyitottság fogalom mai szóhasználatunkban körülbelül annyit jelent: egymástól különböző nézeteket elfogadó, más elképzelések iránt toleráns, új eszmék iránt nyitott. E szó mai jelentésmezője azonban csak részben fedi a valamikori jelentéstartalmat. Az ugyanis a teljességet magában foglaló, illetve a teljesség felé nyitott, azt elért ember, illetve állapot jelzője volt. Ez viszont egyben mindig értékítéletet is jelentett. A „teljesség” értékrendjét magában foglaló és igenlő, viszont az ehhez az állapothoz való eljutást elfedő, akadályozó részhalmazokat elutasító ítéletet. Ez az értékítélet mára elhalványult, a nyitottság egyre inkább értéksemlegessé válik, sőt, mint az ítéletalkotást elutasító (ön)érték jelenik meg. (Azaz a minőségi szemléletet felváltotta a mennyiségi szemlélet.) Megítélésem szerint ez egy elbizonytalanodási és szétbomló (regressziós) folyamat eredménye.
A következőkben szeretném bemutatni, hogyan kereste az emberiség szellemi önmeghatározását a „nyitottá lenni” világában, hogyan találta meg, s utalok arra is, milyen módon veszítette el azt.

I. A személytelen közvetítés

A Tao

„a tízezer dolog az Út sötétségébe rejtve jár-kél
kincse jóknak
menedékhelye gonoszoknak

szép szavaiddal elmehetsz piacolni
dicső tetteidért magasztal majd az Ember
dehát a rosszakat is
a Rossz Embert elvetni miért kellene?

ezért állították oda a Menny Fiát
ezért rendeltek mellé Három Minisztert
csakhogy
ha jádekorongot tartanak is kezükben
ha négyesfogat halad is előttük
nem ér annyit
mint néma elmélkedésben ülve tovasuhanni az Úton

mért tartották a régiek oly nagyra az Utat?
Nem mondatott-e meg:
„Akik keresik megtalálják
és vétkeikért nála van a váltság”?
Hát ezért
becsüli úgy az égalatti
mindezért”

A fenti idézet szinte tökéletes leírása „a” látásmódnak, amely keresi azt, amit már megtalált de mégsincs meg. Ha ízlelgetjük a sorait, láthatjuk a kapaszkodót kereső elmélkedőt, aki körbetapogatja a Létezőt, és keresi azt aki/ami Van. Az Úton jár, s látja, hogy ott mindennek, jónak és rossznak egyaránt helye van. Különválasztásukat inkább csak emberi törekvésnek tudja be: a szép szavakkal, dicső tettekkel „elmehetsz piacolni”, kelletheted magad, vásárolhatsz - de a rosszakkal ugyanez a helyzet. Mi választ szét? A Menny Fia nem ér annyit, mint „néma elmélkedésben tovasuhanni az Úton”. E helyzetben maga az Út válik a Kapuvá, amibe minden belefér(het). A Kapu, ami „Nyitott”, az Úton járásban realizálódik. Aki nincs Úton, az nincs sehol. Pontosabban „sehol van”, s nem a „Van”-ban, ahol csak akkor lehet, ha az Úton van, a körül nem írható meg nem látható és mégis van "Nincs Kapu"-ban.
És mégis, e szárnyalás egy nagyon is evilági élmény, a Bűn – és következményei - kiiktatásáért fontos. Ez az, amely létünk legmélyén hat, s aminek kiküszöböléséhez az Út kell, mert „Akik keresik megtalálják és vétkeinkért nála van a váltság”.
Csodálatos megsejtés, minden bizonnyal tiszta életű szentek igazolták - és mégis terméketlen marad. Nem tud az emberi személyiség kibontakozni általa. Az emberbe belealkotott/teremtett képességek és készségek nem kapnak „anyagot” ahhoz, hogy termékenyen kibontakozzanak. A pusztulás, azaz a Bűn és ennek következménye, a Halál elleni alapmagatartás ugyanis a gyakorlatias, „készségszerző” életmód elutasítása. Így tanít Lao-ce:

kicsiny ország kicsi nép

s ha volnának is hadimasinérák
tízszerte százszorta nagyobb hatásfokúak
ne használja senki se őket
tanítsd a népet félni a halált
s hogy senki ne vándoroljon a messzeségbe
ha van is már csónak kocsi
mért kéne
utazni
ha van is vértjük fegyverük
minek
mutogatni
vezesd a népet vissza
a csomóíráshoz
éljenek azzal

édes az étkűk
szép a ruhájuk
csupa béke a házuk
vidám minden szokásuk

egyik országból a másikba látni mindenki szomszéd áthallatszik a kakaskukorékolás a kutyaugatás
de úgy száll le rájuk az öregség a halál hogy meg sem látogatták soha egymást

Egyszerű, szép és mégis sivár világ. A „vissza a kezdetekhez”, az „aranykor” örök nosztalgiája. Fájó emlékezés. Nagyszerű emberek, ahol a szív és a kéz nem képes harmóniába kerülni. Nincs, ami összekapcsolná őket, mert minden csak megsejtés. Hiába írja Lao-ce: „másoknak él / s már gazdagabb! másoknak mennél többet ad / gazdagsága annál hatalmasabb” (Tao te king 81 ), ha közben „úgy száll le rájuk az öregség a halál hogy meg sem látogatták soha egymást.” A maguk helyén (partikuláris) szép igazságokat az Út kapcsolja eggyé. Az Út, ami maga a Kapu, de amin nem lehet belépni, bejutni, átmenni, ami nem valahonnan valahová nyílik (megy), hanem maga a Van. Benne lehet lenni, de ami benne Van, az közölhetetlen. A racionális gondolkodás - ami ok-okozati, analógiákra épülő, de akár látomásos gondolkodást is jelenthet, de mindenképpen az egyik állapotból a másikba valamilyen követhető láncolaton keresztül eljutó gondolkodásmódot - számára nemcsak közölhetetlen, de tartalmatlan is.

A zen

Ummon szarbotja

Egy szerzetes megkérdezte Ummontól:
- Mi az a Buddha?
- Szarbot - válaszolta Ummon.
(A szarbot szó szerinti fordítás, a vécén használatos eszköz, amely egyszerre volt személyes is és mocskos is.)

Mumon hozzáfűzése: Ummon túl szegény volt ahhoz, hogy egyszerű ételeket készítsen, túl elfoglalt, hogy jegyzetekből tartson beszédet. Elsietve kapta föl a szarbotot, hogy az Utat támogassa. Buddhizmusának hanyatlása így előre látható volt.

Mumon verse:
Egy villámcsapás
És szikrák pattannak.
Egy pillanat kihagyás
És örökre elhibáztad

Buddha a legenda szerint 7 évet töltött tanítványként egy jóga mesternél, hogy elérhesse a szamádhit (egyesülés, feloldódás, abban, ami Van.) A hetedik évben a guru tiltása ellenére megpróbálkozik a gyakorlattal, négy másik tanítvány segítségével. (A szamádhiba merülés előtt teljesen kitisztította magát belülrő1, majd elzárta összes testnyílását és leállította testi funkcióit. A tanítványoknak kellett volna vigyázni rá, de elmentek. Pásztorgyerekek találtak rá, akik démonnak vélték a mozdulatlan férfit, és trágyával dobálták meg. A visszatérő tanítványok letisztogatták, majd újraindították életfunkcióit.) Buddha ez után kijelenti, hogy a jóga nem Út, és nekiáll saját rendszere kidolgozásának, amely hamar elterjed Indiában, majd átlép az országhatáron Kína, és onnan Japán felé is. (Indiából később szinte teljesen eltűnik a tan.)
A jóga a vágyak kioltását, a szabadulást az élet körforgásából testi gyakorlatokra (ászanák és légzőgyakorlatok) és az erre épülő meditációs gyakorlatokra alapozza. Gautama Sziddhárta Buddha szerint a jóga nem út. Ő az értelmen, a lelki, szellemi képességeken, a helyes tanításokon keresztül akarja elérni a szabadulást, és a feloldódást a Van-ban. Ő még/már nem gondolja, hogy nem lehet átadni az Utat. Sőt, mindenki elsajátíthatja, rendszere értelmes, megtanulható - és a személyiség szempontjából terméketlen. Ennek egyik oka természetesen az, hogy nem is ismeri az európai értelemben vett személyiséget, tagadja annak állandó voltát. A másik a tan elsajátításának módja. Ezt legszemléletesebben a Zen mutatja be. A zen tanítása szerint - az egész életben képes megnyilvánulni, ezért létezhet zen íjászat, zen teaszertartás és virágkötészet egyaránt. A zen célja a "villámcsapás", az "értés közvetlenül", a "megvilágosodás". Bár értelmi úton is vezet, célja mégis az értelem kihagyása. Az értelmi tevékenység célja önmaga megszüntetése, hogy létrejöhessen a szamádhi. Ezért mindenre hajlandó. Így lehet Buddha szarbot. (ami botrány a fülünknek). Íme egy példa:

Találkozás az Út emberével

Goszo mondta egyszer:
- Ha találkozol az Út emberével az ősvényen, ne szólj és ne hallgass! Mondd, hogyan találkozol akkor vele ?

Mumon hozzáfűzése: Abban az esetben, ha sikerül neked egy bensőséges találkozás vele, úgy az biztosan örvendetes lesz. De ha nem sikerül, akkor minden módon legyél éber!

Mumon verse:
Ha az Út emberével találkozol,
Találkozz szavak és hallgatás nélkül.
Üss egyet az állkapcsára,
És érts, ha képes vagy rá, közvetlenül!

Ez a paradoxonok világa, ahol minden lehetséges. Ahol minden alárendelődik a célnak, a szamádhinak. Ahol a felismert mestert állon lehet vágni, hátha mi is mesterekké válunk. A cél természetesen a "Nincs Kapu" megtalálása és megnyitása. A megvilágosodás elérése. A szabadulás a létkörforgásból. A nirvána. Végső soron a Kapu nem közölhető, az Út itt nem maga a Van, hanem lehetőség és eszköz a Van elérésére (ami a kapun túl van).
Következetes rendszer kialakítására nincs lehetőség. A hétköznapi események elősegíthetik a megvilágosodást, de nem részei annak. A cél az elszakadás, az anyag csak levetendő ruha, amelytől szabadulni kell. A zen-művészetek csak ezt a célt szolgálják. Egyenesen kimondja ezt a következei koan:

A józan ész nem az Út

Nanszen mondta: A tudat nem a Buddha, a józan ész nem az Út.

Numon hozzáfűzése: Ahogy Nanszen egyre öregebb lett, úgy vesztette el szégyenérzetét. Alighogy kinyitotta bűzös száját, kicsúsztak rajta a családi titkok. Nagyon kevesen vannak még akik hálásak kedvességéért.

Numon verse:
Mikor az ég kitisztul, a nap kisüt,
A föId vízhez jut, ha eső közeledik.
Szívét kítárja, összes titkát kimondja,
De félek, nem becsülik ezt sokra.

Hát igen. És mihez kezdjünk mi? Ha azt kérdezzük: a nem-józan ész az Út? Arra is azt a választ kaphatnánk, az sem az Út. Mert az csak a megvilágosodás fényétől visszafelé világítva érthető meg. Csak miután a történet/esemény létrehozta azt, onnantól igazolódik visszafelé is. Most csak elégedjünk meg annyival: a nagy családi titkot valóban nem becsülték, s most sem becsülik sokra. Híven a Zen hagyományához, mondjuk ki - hátha úgy lesz bűzös a szánk tőle, mint Nanszené - azért nem becsüljük sokra, mert nem ér sokat. Nem képes a tudást átadhatóan közvetíteni, a Kapu könnyen pszichológiai trükkök és aha-élmények ködébe merülhet.
Pedig van Út és van Kapu, és ennek megismerése után vágyott a kutató lélek.

II. Személyes vagy személytelen?

„A legősibb kínai írások és történetek már úgy mutatják be az embert, mint értelmes, okos lényt. (...) Ők is úgy tudták és azt tanították, hogy az embert Valaki más teremtette. A kínaiak Sángdinak nevezik azt a lényt, aki teremtette az embert és e szónak értelme, hogy Magasságos Úr. E névben benne van, hogy a Teremtő nem földi lény. A legrégibb időktől kezdve a kínaiak ennek az Úrnak mutattak be áldozatokat és az ősi, mondákba vesző császárok is Neki mutattak be áldozatokat, míg a későbbiek már csak a természeti erőknek. Ha elolvassuk a kínai leírást a teremtésrő1, nagyon hamar észrevesszük közös eredetét a Biblia Teremtés-könyvével. 'Kezdetben, nagyon régen nagy össze-visszaság volt. Semminek sem volt formája, minden sötét volt. Az öt égitest még nem kezdett el forogni, a Nap, a Hold még nem világította meg Földünket. Te, Sángdi, elválasztottad először a darabosabb részeket a tisztától. Megteremtetted az eget, megalkottad az embert, a végtelen sok élő törzs mind neked tartozik köszönettel, hogy létezik. Az ember és minden létező a te szeretetedbő1 lett. Minden élő a te jóságodnak adósa, Te, egyedül Te vagy Uram az igaz szülője minden létezőnek.” Ugyanez van leírva a hindu Ősteremtés-mítoszokban is.
Az ősi, kínai mondás szerint, aki teljesen elveszíti kapcsolatát Sángdival, az egész életében valami nagy éhséget és szomjúságot érez magában, amit semmi sem csillapít. Feltételezhetjük-e, hogy az elveszett, ősi tudás, egy jóságos Istennel való közvetlen kapcsolat volt? Az utódok már úgy akarják megtapasztalni ezt a bensőséges együttlétet - amelynek hiánya bennük él - hogy igyekeznek újra felidézni azt. Már nem tudják, hogy kivel kell kapcsolatba kerülni, azt sem tudják pontosan kifejezni, hogy hogyan, de azt tudják: kell.

Nagyon érdekes, hogy kezdetben szinte minden kultúra egy teremtő istenségben itt, s csak később alakul ki a többistenhit. Ezzel együtt az ok-okozati összefüggések kutatása is elhalványul, s a lineáris időszemléletet – ahol minden valahonnan valahová tart, van kezdet és van vég - felváltja az örök körforgásban való hit. Kutatók egy része ezt regressziós, visszafejlődési folyamatnak írja le. Ezzel magyarázzák azt is, hogy egy olyan nagy kultúrában mint a kínai, legfantasztikusabb megfigyelések, és találmányok sem mennek át a napi gyakorlatba. Kínában találták fel a könyvnyomtatást, kikísérletezték a puskaport, madárszárnyú rakétákat készítettek az ünnepekre, feltalálták a papírt, az iránytűt, stb. Óriási lehetőségek, de egyiket sem tökéletesítették, fejlesztették. A könyvnyomtatás technikáját évszázadokon keresztül ugyanúgy használták, minden tökéletesítés nélkül. (Európában mintegy ötszáz évvel később jöttek rá e technikára, pár évtized alatt tökéletesítették és létrehozták a ma is ismeretes nyomtatási formákat.)

Az abszolút személyesség vágya, minden közvetítés kiiktatása egy újabb paradoxont eredményez. Azok a nagy rendszerek, amelyek ezt az abszolút személyességet követelték, a személyiség tagadásához jutottak el. Az nem lesz más többé, mint a karma által meghatározott „jegyek” együttállása, amelyek a személy halálával szétesnek, hogy egy új személyiséggé (jó esetben) álljanak össze.
E tanok személyesség magvát sem felismerni, sem megfogalmazni nem tudták. Mindig a partikuláris részismeretek ködében mozogtak, s onnan, a különböző ismeretek felől különbözőnek látszik a lényeg is. De akkor nem felismerhető, hiszen nincs, ami következetesen megfogalmazható módon megkülönböztetné a részektő1. Ez a felismerés-nélküliség a Nincs, ami mégis Van.

III. A személyes közvetítés

Az Út, a Kapu a személyes megélés követelményével együtt is személytelen közvetítés. A mítoszok azonban beszámolnak a személyes közvetítés lehetőségérő1 is. Azt is látni fogjuk, hogy nehezen tudják megfogalmazni, hogy e személyes közvetítés jó-e, vagy rossz. Loki, Prométeusz, Lucifer alakján keresztül fogjuk ezt vizsgálni. E vonulat - amely természetesen megtalálható a kínai és indiai kultúrában is - a mágiához fog elvezetni minket.

Nem vagyunk elegek önmagunknak! Él bennünk a vágy a teljesség után. Nem is akármilyen, hanem bensőséges, szeretettel teljes, önmagát feltáró és a mi életünket kibontakoztató teljesség felé. A mai pszichológiai irányzatok általában az anyaméhben átélt biztonság és bensőségesség, illetve egység utáni vágyként azonosítják ezt. Többen úgy gondolják azonban - természetesen én is -, hogy az anyaméh maga is csak képe és töredékes megvalósulása annak a teljességnek, ami Istennel köt össze minket. Erről beszélnek az ősi mítoszok, de ezt mutatja a természet is. Ha van Teremtő, akkor valószínűleg a hozzá legközelebb álló teremtményeknek biztosította a az Őt leginkább „bemutató” feltételeket a növekedéshez. „Alkotásaid rólad beszélnek Uram” - a zsoltár e szavait minden nép felismerte. Az istenséggel/istenségekkel való kapcsolattartás tehát az élet, a növekedés alapföltétele. Sőt, e kapcsolat nélkül nincs élet sem. De ki a közvetítő? Az egyes népek mítoszai az ember teremtésénél, kezdeti életénél leírnak egy alakot, aki ezt a közvetítést - akár az istenségek ellenére is! - véghezviszi. Ezek az alakok ellentmondásosak. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy amit tesznek az jó vagy rossz, de szerepük kikerülhetetlen. Ez a bizonytalanság jelzi, hogy a Teremtő (Atya) képének elhomályosodása milyen zavart kelt. Elbizonytalanodik még az értékrend is, amelyik a Jó Atya képéhez kapcsolódik. Pedig ez az értékrend maga az Út. Az ősi erények feledése - szintén örökös panasztéma - e folyamat része. Nincs Kapu a Teremtőhöz, bizonytalan az Út, kérdéses a közvetítő.

Prométheusz, Iapetosz fia, a titán, a fiatal istenek oldalára áll. Zeusz az ő segítségével győzi le a titánokat, azaz Prométheusz testvéreit. (Később a Vízözön után csak Prométheusz fia és annak felesége - Deukalión és Pürrha - maradnak életben, de addig még sok minden történik.) A titán az, aki ellopja a tüzet az embereknek, s ő tanítja meg őket arra is, hogyan lehet jósolni. Zeusz haragjában - Iapetosz fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb, - olyan ajándékot küld az embereknek, amit mindannyian szeretnek, de szerencsétlenségüket találják benne. Ő Pandora, a gyönyörű asszony, aki kinyitja azt a hombárt, amiből az embert sújtó bajok kirepülnek. Prométheusz maga is meglakol, sziklához kötözött testének eleven májából egy sas lakmározik. Már csak gyűlölet él benne - és tud egy jóslatot, amely Zeusz uralmát fenyegeti. A szikláról az alvilágba kerül, majd újra vissza, s a sas egészen addig marcangolja, míg Héraklész megmenti. Ezután már ő is elárulja a jóslatot, s így Zeusz elkerülheti végzetét.
E történetben a ravasz lázadó, az emberek felé a „tudás” - és minden baj - közvetítője, még inkább rokonszenves alak. Könnyen azonosulunk vele, hisz „jót akart nekünk” - igaz, a saját feje szerint.

Ugyanez a típus lép elénk, csak a sötét tónusban a germán Loki isten alakjában. A germánok teremtés-mitológiájában a három isteni fivér - Odin, Hönir és Loki - az, akik két fatörzsbőI kiformálják az első emberpárt. Odin életet lehelt beléjük, Hönir értelmet adott nekik, s Loki az, aki az embereknek kiformálta arcukat, megtanította őket látni, hallani és beszélni. S amikor Lukira néznek az emberek, a megtestesült ravaszságot, a szív nélküli eszességet látják, amely mindig csak a saját érdekei, vágyai szerint cselekszik. Ő a legravaszabb, minden csel kiötlője, aki bajt hoz emberre és istenre egyaránt. Megvédi az istenneket az óriásokkal szemben, ugyanakkor óriáslányt vesz el feleségül. Gyermekeik olyan veszélyesek, hogy el kell különíteni őket. Loki pusztítja el Baldr-t, a fiatal és szép napistent, szeszélyből és féltékenységből. Így énekelt, óriásasszony képében: „A szemem az száraz. Ugyan miért sirassam Odinfi halálát? Életében, holtában nekem jót sosem tett, maradjon hát holtan.” Ez a megtestesült önzés, a csak magáért való élet, könyörület, szeretet nélkül. Végül a viszálykodó Lokin az istenek szörnyű bosszút állnak, azóta, ha szenvedésében összerázkódik, megrendül a föld (földrengés van).

Azt gondolom, Prométheusz és Loki képe a fehér és fekete mágia szimbóluma (is) - ha a ma újra divatossá váló terminusokat akarjuk használni. A fehéret szeretnénk jónak látni, miként Prométheuszt, de tetteiben, szándékaiban ő is lelepleződik - és nem képes a Kapuhoz közvetíteni. Életük, példájuk nem az Út. Amit bennük megsejtett a Kaput kereső lélek, az a kísértő alakja. Legtisztább, szemléletes leírását a Teremtés könyve adja a Bibliában. A jó és rossz tudás fája Prométheusz és Loki fája. Lényege, hogy aki eszik belőle, az önmaga határozhatja meg, hogy mi a jó és a rossz. Lucifer szavaival: Olyanok lesztek mint az Isten, tudni fogjátok a jót és a rosszat és soha nem haltok meg.
Ez a kísértő hangja: nincs szükséged a Kapura, te magad vagy a teljesség, a kapu! - Ismerjük ezt a hangot a mai konyhapszichológia és new age-irodalom lapjairól is. - Te határozhatod meg, hogy mi a jó és a rossz! A kígyó (sárkány, hiszen még lába van, képe a Jelenések könyvében a sátánt jelenti) ígérete és programja ez - az emberiség ma ezt a programot akarja végrehajtani. Tehát a közvetítőként megsejtett alak a hazugság atyjának – a sátánnak - és gyilkosnak bizonyult.

Nem véletlen, hogy a görög, vagy a germán kultúra - amely szép, nagyszerű és igaz gondolatokat és megfigyeléseket is tartalmaz, miként az összes kultúra - szintén nem tud mit kezdeni felismeréseivel. Mert a felismert részek csak akkor állhatnak össze eredményesen egésszé, ha a kultúra megtalálta a Kaput, akin/amin keresztül, akiben/amiben minden kiteljesülhet.
A görög kultúra tobzódik nagyszerű meglátásokban. Thalész feltalált egy gőzgépet, de meg sem próbálta azt a gyakorlatba átültetni. Meg volt győződve arról is, hogy a Tejutat csillagok alkotják, s ezeknek bolygóik vannak, miként a napnak. Euklidész használta a pi fogalmát, Pitagorasz leírta tételét és ismerte a mértani aranymetszést, Arisztotelész meghatározta a Föld körfogatát... Nagyszerű filozófiai és gyakorlati tudásuk végül spekulációkba sekélyesedtek el. Nem áll össze a Teljességnek az a képe, amibő1 meríteni lehetne - mert hiányzik a Kapu. Az utuk nem Út, mert nincs meg benne a világos, követhető Kapcsolat azzal, Akitől az egész származik. Nincs Kapu, nem találják a Teremtőt, Aki Van.

A Kapu

„A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált. akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt. A pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: ’Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!’ Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: 'Emészt a házadért való buzgalom.’ A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni? Jézus ezt válaszolta: ’Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.’ A zsidók ellene vetették: 'Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?’ De ő saját teste templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek ezekre a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak.”

Az udvart, amit Jézus megtisztított, a "Népek udvarának" nevezték. Az, hogy Ő az ott lévő rengeteg kereskedőt, árust ki tudta űzni, s azok engedelmeskedtek neki, kétségkívül csoda volt. Honnan volt Jézusban ez az erő, ki/mi áradt belőle, hogy ezt megcselekedhette? Miért merészelte Isten házát Atyám házának nevezni? Hogyan lehetséges, hogy feltámadt a halálból?
Jézus születésétől kezdve haláláig egészen különleges, minden más embertől, tanítótól, mestertől különböző életet élt. Összehasonlíthatjuk őt más népek mitológiai alakjaival is, hiszen ott is beszélnek csodákról, sőt szűzi nemzésről is. (főleg Zeusszal kapcsolatban maradtak fenn ilyen történetek). Csakhogy a Léleknek megfelelő héber szó (ruah) maga is nőnemű, ami még mitologikus alapon is lehetetlenné teszi egy földi nővel a nemzést! Szűzi szülésről pedig sehol nincs szó! Az is felvethető, hogy a Jézus-korabeli királyokat és a római császárt is istenítették. Csakhogy: Jézus korában a pogányok nem vették komolyan e mítoszokat. A királyok istenítése keleti túlzás és hízelgés volt és semmiképpen sem kapcsolódott össze isteni tettek elvárásával. A zsidó népnél pedig már a gondolat istengyalázásnak számított! (Hiszen Jézust is e váddal üldözték ellenségei.) Ez mind Jézus történeti valódiságát és egyedüliségét támasztja alá.
Azt gondolom, hogy Jézus életének és tetteinek magyarázata a Kapu és az Út szimbólumával is lehetséges. Zakariás, Keresztelő Szent János apja, ezt prófétálja Jézusról: „hogy a sötétben és halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa.” A békesség útja az Atyához vezető út. Az Atya az Aki Van, a teljesség, Akiből - tehát személy! - minden merít, mindenki az életét kapja. Pál apostol ezt írja efezusiaknak Jézus Krisztusról: „Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.”
Jézus vallomása önmagáról megmutatja, hogy nemcsak hogy úgy gondolkodott magáról, mint aki tudja az utat és képes elvezetni másokat is oda, de azonosulva ezzel, kinyilatkoztatta. Ő az Út és a Kapu. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - válaszolta Jézus. Senki sem juthat az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok (...) Aki engem látott, az Atyát is látta.” Döbbenetes szavak, amelyben Jézus kijelenti, hogy Ő az, Aki Van. „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életűk legyen és bőségben legyen.” Kinyilatkoztatja, hogy csak rajta keresztül vezet az út az Atyához, és ő a védelem a gonosz ellen. Az Egyházról, amely az Ő teste, azt mondja: „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt."
Jézus tanítása szerint az alvilághoz is vezetnek utak – a sátán az egyetlen Utat akarja elhomályosítani -, de az Úton mégsem vesznek erőt mert a Kapu örökre nyitva van - mindenki számára. „Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját.” - írja Lukács az Apostolok Cselekedeteiben Pálról és társairól.
Óriási forradalom ez, olyan, amely megváltoztatta az egész világot. Jézus Krisztus szavait nem csupán tettei, kereszthalála és feltámadása igazolja. A szintézis, ami akkor létrejött, s amiből azóta is él a megismerés és a gyakorlat, maga a folyamatos tanúság. A kereszténység felszabadította az embereket a félelem és a tévelygések alól. Kibontakozott az értelmi élet, a művészetek és a tudományok alapjukat meglelve korábban fejlődésnek indultak. Az ember belső világa és vágyai utat találtak – a szeretet, a szerelem, az emberek egyenlő volta, mind-mind ezután nyerték el szabadságukat. (Az ókorban szóba sem jöhetett, hogy ne a család döntsön gyermekei házasságáról!) Az akarat képessé vált tartósan a jóra irányulni - mert a Jóból meríthette erejét. A Nagy Keresés, a Kapu és az Út megsejtése Jézusban igazolódott be.

A történelem menete azonban egy szomorú megállapítást is hordoz – időről időre újra elveszítjük a Kaput. Mindaz, ami kibontakozás és öröm volt, öncél, hasznosság - egyszóval mágia lett. Nem tekinthetünk el a tudomány, a művészetek mágikus vonásaitól, az Öncél Nagy Visszatérésétől, az eredeti kísértés bennünk élésétől: ti lesztek a jónak és rossznak tudói, olyanok lesztek mint az Isten és sohasem haltok meg. Ez az ígéret azonban csak a kozmetikumoktól a lejegelt halottakig terjed - életet nem tud adni. Csak aki átment a Kapun és az Életben van - az Atyánál - az képes erre.
Nemzedékünk felhasznált minden kincset, de nem ment át a Kapun. Sőt, az elmúlt évszázad a Kaputól való folyamatos elhátrálás évszázada volt. (Ahogy azt előre megmondták a próféták...)
Mit veszítettünk el, mint közösség! Fel sem tudjuk mérni. De hogy mit nyerhetünk még ezután, ha megfordulunk, arról lehetnek sejtelmeink. Meggyőződésem, hogy civilizációs problémáink, kínjaink megoldása a Kapuban találhatók. Istenben. Ha az Úton vagyunk. Jézussal.

Mennyei Atyánk!
Valóban el kell ismernünk, hogy Jézus által mehetünk be hozzád a szentélybe. Ő ezt az élő és új utat a saját testén keresztül nyitotta meg, s mint főpap és közbenjáró nyitva is tartja azt mindenki számára, hogy üdvösségre juthasson minden élő. Ezért hozzá járulunk most igaz szívvel és hittel, bízva benne, s kérjük, hogy tisztítson meg minket minden bűntől és rossz lelkiismerettől, hogy szeretetre és jótettekre buzdulva kitarthassunk Tebenned.
Drága Jézus! Kérünk, hozdd el nekünk és egész népünknek a megújulást, a visszatalálást az atyai házba, vezess ki minket a tévutak sötétségéből az igaz út világosságára és adj erőt, hogy azon mindvégig kitarthassunk!
Köszönöm Istenem, hogy megsegítesz minket. Ámen.

(Megjelent a Mérővessző című kötetben, 1999-ben)

Korai öröm (Kedves Barátom - 5. levél)

Sípos (S) Gyula: Korai öröm

Kedves Barátom!

A következő történet úgy kezdődik, mint a kamasz fiúk álma. Az egyik, fiataloknak szóló magazinból idézem:

„A haverjaimmal egyszer a diszkóban lányokkal ismerkedtünk és ott én is találkoztam valakivel. Elég sokat ittunk és lementem vele a lányvécébe és magamévá tettem.“

Valószínűleg aznap este a fiú nagyon bátornak, erősnek, férfiasnak érezte magát. Talán a lány is úgy érezte,
hogy szeretik, elfogadják őt,
hiszen vele akarnak lenni.

Csakhogy: „Később kiderült, hogy már menstruál, és aztán az is, hogy terhes lett, ugyanis nem védekeztünk, olyan hirtelen történt minden. Nem tudom, mit csináljunk, mert elvetetni nem lehet, már négy hónapos, és a babának apa is kell. Nekem viszont nem tetszik a lány és nem is vagyok belé szerelmes, csak akkor kissé részeg voltam.“ Gyorsan kiderült, hogy az erő és érettség csak illúzió, és amikor “fellebbent a fátyol“, csak egy rémült fiú és egy rémült lány maradt a helyén. Nem felnőttek, sőt nélkülük nem is képesek úrrá lenni helyzetükön.
Hány éves lehetett és hogy nézhetett ki az a lány, akiről csak „később derül ki, hogy már menstruál”? És hogyan lehetne megoldani közös problémájukat?
Mi lenne, ha az történne, amin az „ifjú pár“ elgondolkozott: azaz ha a lány mégis „elvetetné“ magzatát? Azt gondolom, hogy csak tetézné bajait. Részesévé válna egy másik - egy teljesen kiszolgáltatott és védtelen - ember meggyilkolásának, aki ráadásul a saját gyereke. Mindannyian érezzük, hogy ez bűnös dolog. Mindezen túl nehezen gyógyuló sebet ejtene saját testén - veszélyeztetve jövőbeli terhességeit is - de lelkén is, amely talán még nehezebben szabadul a szorongásos, depressziós nyomás alól.
És ha megtartja? Hiszen talán még általános iskolás, teljesen éretlen ő is, barátja is a gyereknevelésre! Még hosszú évekig tanulnia, fejlődnie kellene mindkettőjüknek. Talán a szülők vállalják a gyerek felnevelését? Ha képesek rá. Ha el tudnak szakadni a munkahelyüktől, ha biztosított a család megélhetése, ha…

Túl sok a „ha“.
Látjuk, hogy csak rossz és kevésbé rossz megoldások között lehet választani - és mindezt egy meggondolatlan
és felelőtlen tett,
egy "korai öröm" miatt.

Sajnos el kell ismernünk, hogy a jelenlegi kultúránk igyekszik rávenni az éretlen fiata-lokat a "korai örömre". Cigarettázz - sugallja - mert az azt jelzi, hogy vagány gyerek vagy. Igyál minél több alkoholt, mert akkor lesz igazán jó a buli. Próbáld ki a kábítószereket, mert azok felszabadítanak téged és különleges élményekhez juttatnak. Kezdd el minél hamarabb a szexuális életet, mert az tesz téged felnőtté. Tetováltasd magad, mert attól erősebb, bátrabb és szebb leszel. De ha belegondolsz, mindezek mögött ott a függővé válás veszélye. Aki egyszer már tetováltatta magát, az általában később is visszajár, egyre több pénzt és kitörölhetetlen nyomokat hagyva testén. (És a ma büszkén mutogatott tetoválásai a holnak ruhákkal takargatott szégyenfoltjai lesznek - amitől kínossá válhat az öltözködés, a barátkozás, de akár a nyílt utcán való közlekedés is... )
A pszichiátriai osztályok dugig vannak leromlott állapotú fiatalokkal, akiket a kábítószer vagy az ital teljesen tönkretett. Gyógyulásuk esélye pedig évről évre csökken.
Mindannyian tudjuk, hogy a nikotintól nem vagányabbak, hanem betegebbek leszünk. (Mégis szívod, mert már hozzákötöződtél a "korai öröm" csábításán keresztül.) Mindannyian érezzük, hogy lassítani kellene egy kicsit ezen a "pörgésen", amibe szinte belehajszolódunk. Hiszen olyan könnyű elrontani a dolgokat és olyan nehéz utána helyrehozni!
Nem véletlen, hogy már bölcs Salamon is azt a tanácsot írta fiainak:

„Minden féltett dolognál jobban őrizd a szíved, mert abból indul ki az élet!“

A mi szívünket szüntelenül bombázzák kívülről reklámokkal, üzenetekkel. Céljuk az, hogy feltörjék azt a védőburkot, amellyel a család, az iskola, és főleg Isten próbál védeni téged, és markukba kaparintsanak az eszeddel, tehetségeiddel - és persze pénztárcáddal együtt. Kérlek, ne engedj nekik! Nekik ez csak üzlet, játék a szavakkal, de neked az életed!

Szeretném, ha tudnád, hogy a vívódásaidban, küzdelmeidben nem vagy egyedül. Melletted állnak a szüleid - még akkor is, ha ők is szenvednek valamilyen függőségtől.

Néha valószínűleg csak azért veszekednek veled, mert féltenek, csak nem tudják, hogyan fejezhetnék ezt ki másként. (Tanítsd meg őket a szeretet nyelvére!)

Én biztos vagyok benne, hogy a tanáraid is segíteni akarnak neked. Ők is átmentek azon a szakaszon, amivel te még küzdesz, és talán választ tudnak adni a kérdéseidre.
Azt is tudom persze, hogy időnként mindez nagyon kevés.

Olykor úgy érezzük,
hogy teljesen egyedül vagyunk,
nem értenek meg minket,
és pont azoknak nem mondhatjuk el,
ami minket legjobban foglalkoztat,
akik egyébként a
legközelebb állnak hozzánk!

De van valaki, aki a legnehezebb körülmények között is szeret és figyel rád, és mindig a javadat akarja. A mennyei Atya azért küldte el Fiát közénk, hogy bemutassa irántunk érzett szeretetét. Jézus eljött és legyőzte a gonoszság minden erejét. Győzelmet aratott és ebben a győzelemben részesít mindenkit, aki kéri tőle.
Jézus Krisztus rajtam is segített, amikor ilyen rossz állapotban voltam és rajtad is biztosan segít. Ő azt mondta: „eljöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen“. Ezért arra szeretnélek most biztatni, hogy kérd te is az Ő segítségét:

Mennyei Atyám!
Te úgy szerettél minket, hogy eljöttél közénk Fiadban, Jézus Krisztusban, amikor még a bűnök és kötelékek vettek körül minket, hogy kiszabadíthass minket a sötétség erőinek el-nyomása alól. Most elismerem, hogy én is elbuktam már, elsodródtam még az általam felismert igazságoktól is. Hatottak rám az újságok cikkei, a rádió- és tévéműsorok felelőtlen, könnyű életet ígérő műsorai. Azt hittem, én is akkor leszek népszerű, ha olyan leszek, mint a sztárok: lázadó, különleges ruhákban járó és mindent kipróbáló „egyszer élünk“-ember.
De rájöttem, hogy mindez csak látszat-világ, amely elfedi a valóságos gondokat és nem hoz megoldást az életem problémáira. Ezért nem akarom tönkretenni az életem a „korai örömök“ illúzióival! Kérlek segíts, hogy ki tudjak tartani a tiszta életben! Kérlek védj meg, amikor ki akarnak használni, amikor a megtévesztés veszélye fenyeget, vagy amikor már magam is arra vágyom, ami még tönkretenne! Kérlek segíts, hogy ki tudjam várni „az én időmet“, hogy valóban életem lehessen és bőségben lehessen!
Jézusom, bízom benned, és köszönöm, hogy segítesz rajtam! Ámen.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a levelet!

Katasztrófák, Isten és mi

Sípos (S) Gyula: Katasztrófák, Isten és mi

Nem kell különösebb éleselméjűség ahhoz, hogy a hírekben szereplő árvizeket, hurrikánokat, a természet felbolydulásának jeleit összefüggésbe hozzuk Jézusnak a végidőkről szóló jövendölésével:

„Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Ilyeneknek kell előbb történniük, de ezzel még nincs itt a vég. Aztán így folytatta: Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Szörnyű tünemények és különös jelek tűnnek fel az égen. (…) Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek meghalnak a rémülettől, és a világra zúduló szörnyűségek várásától. Az egek erői megrendülnek.” (Lukács ev. 21. fejezet)
Mintha minden szava a mai állapotokat mutatná be. Hát nem a mi civilizációnk az, ahol az antidepresszánsok és egyéb szorongásűző szerek életmód-kellékké váltak? Nem láthattuk-e a jeleket a Napban több jelenési helyen, így Medjugorjéban és Szőkefalván is? És nem olvasunk-e naponta háborúkról és háborúk híreiről? 
Amikor az Igét olvasva beteljesedni látjuk Jézus szavait, éberségünket józanságunkkal együtt kell használnunk. Minden pánik csak hiábavalóságot szül. A ’80-as években atombunkereket építettek az emberek – de mit ér egy bunker az árvízzel szemben, és hová lesznek az ott felhalmozott konzervkészletek? Reményeikkel együtt sodorja el a víz. Tíz évvel ezelőtt pedig a vészhelyzetre félrerakott, keservesen összekuporgatott pénzeket mosta el a kétszámjegyű infláció. Most ugyan mit találhatnánk ki megmenekülésünkre?
Jézus nem túlélési tippeket ad, hanem imádságra és szeretetre hív: „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”(Lk. 21, 36)
Az emberi törvények némi szilárdságot és a tartósság illúzióját kölcsönzik bármely rendszernek. Amikor azonban az emberi törvények kényszerítő ereje meghasad, kiderül, hogy mi rejlik az emberi szívekben. Ha a szívben szeretet rejlik, az előtör a segítőkészség számtalan gesztusában. Hála Istennek, hogy így volt ez nálunk is. Ki segített a hazai, felvidéki, erdélyi árvizeknél? Mi voltunk azok. Ki gyűjtött élelmiszert, takarókat, könyveket? Mi voltunk azok. Ki adakozik most is, amikor katasztrófák híreiről hall a világban? Mi vagyunk, a mi országunk, a mi népünk. Lám, ez az elnyomott, depresszióval és keserűséggel teli, viszályokkal gyötört nemzet szeretetet és vígasztalást nyújt, miközben maga is szűkölködik ezekben. Nem mindenhol van ez így. Van, ahol egy katasztrófa nyomán fosztogatás, gyilkosságok, elhagyatottság és reménytelenség tör elő a szívekből. (És lehet, hogy ha valamely nagyvárosunkat érné hirtelen katasztrófa, itt is történnének hasonló események.) Figyelmeztető jelek ezek nekünk, hogy a Szeretet országát, a Szeretet földjét építsük szívünkben és környezetünkben. Mert ahol az önzés és az erőszak az úr a szívekben, ott a bajok még sokasodnak, ahol pedig a szeretet és megértés, ott közel a megoldás.
A II. Világháború után magyar csodáról cikkeztek a világsajtóban. Ez a vesztes, meggyötört ország példátlan gyorsasággal épült újjá – mert a nyomás alól felszabaduló emberek képesek voltak összefogni a magukénak érzett földön, hogy mindannyiuk közös javát munkálják. Így volt ez egészen addig, míg a földi kánaán ígérete újra diktatúrába nem igázta a nemzetet. És ami akkor lehetséges volt, most sem lehetetlen!
Meggyőződésem, hogy még nincs itt a vég, de egy korszak hamarosan lezárul. Hogy ez milyen módon történik, csak rajtunk múlik. Ha kutatjuk Isten akaratát életünkben, ha készen állunk arra, hogy a szeretet útján járjunk – még ha ez nem is tűnik mindig „gazdaságos megoldásnak” -, akkor egyrészt csökkentjük az összeomlás mértékét, másrészt mint megmenekülők, megállhatunk az Emberfia színe előtt, együtt építve egy új, szebb és békésebb világot. De az a jövő most, a mi tetteinkkel kezdődik el…
2005. M.I.N.D.