Az óceánok fenekére viszik a jövő nyersanyagháborúit
Újabb front nyílik hamarosan a nyersanyagkészletekért folyó háborúban, ahogy a világ nagyhatalmai és nagy bányászati cégei sorra teszik rá a kezüket az óceánok mélyén lapuló ércmezőkre. Az eddig teljesen kiaknázatlan tengerfenék a világ minden táján aranyat, ezüstöt, rezet és más egyéb fémeket rejt, amelyek kibányászása ma már nem lehetetlen. Az első tenger alatti kincsesbánya építője ugyan kínlódik az akadékoskodó pápuákkal, de a jelek szerint innen már nincs visszaút.
Hatalmas mennyiségű, nagy tisztaságú arany- és rézkészletek, környezettudatos, fenntartható bányászat és hatalmas haszon - ezekkel a jelszavakkal hirdeti legújabb aranybányájának tervét egy kanadai vállalat, amely azt reméli, hogy beruházásával megrengeti a világot. A londoni tőzsdén jegyzett Nautilus Minerals ugyanis egészen új világokba merészkedik: nem ciánszármazékokkal oldogatja a rég leharcolt bányák maradék készleteit, és nem is az afrikai dzsungelben talált új Eldorádót. A kanadai cég a tenger alatti vulkanikus törésvonalak környékén keresgél a távoli Pápua Új-Guinea partjainál, és lánctalpas markolók helyett hajókkal, csövekkel és víz alatti robotokkal készül aranyat ásni.
A befektetőknek szóló ígéretek szerint ez a cég fogja megnyitni a világ első mélytengeri ércbányáját az óceán fenekén, és ha sikerrel jár, a világon elsőként kezd nemesfémek kereskedelmi mennyiségű kitermelésébe a tenger alatt. Az úttörő próbálkozást árgus szemekkel figyelik a nyersanyagra éhes fejlődő országok. Ha ugyanis valóban busás haszon sül ki a tengerfenék kapirgálásából, az új lehetőségre egyből rárepülnének a versenytársak is, megváltoztatva a világ nemesfém- és színesfémellátását.
A jelek szerint már most oroszok és kínaiak, franciák, britek, valamint óceániai kisállamok futnak versenyt, tülekednek és helyezkednek a tenger alatti lelőhelyekért, de egyelőre anélkül, hogy jelentősebb mennyiségű érc került volna a felszínre. És miközben a környezetvédők a bányászat káros hatásai miatt aggódva a tengeri ökoszisztéma teljes összeomlását jövendölik, mindenki azt számolgatja, mikor érdemes a területfoglalósdiból átváltani a valódi termelésbe.
Mit keresnek odalent?
Az Economist című brit gazdasági lap összeállítása szerint az óceánkutatók már a 19. század végén felfedezték, hogy az óceánok fenekén, különösen a nagy kőzetlemezek találkozásánál húzódó törésvonalak mentén fémekben gazdag lelőhelyek találhatók. A tengerfenéken egyrészt kisebb-nagyobb fémrögöket, úgynevezett mangángumókat találtak, amelyek rengeteg fontos, hasznos és drága fémet tartalmaznak. A 20. század második felében aztán azt is felfedezték, hogy a törésvonalakon a földkéreg olvadt kőzeteivel érintkező víz értékes ásványokat kioldva tör föl a tengerfenéken, majd a hideg tengervízzel találkozva a fémekből hatalmas kéményszerű alakzatokat, úgynevezett fekete füstölgőket épít.
Ezek a tenger fenekén meredező, nagy vas- és kéntartalmú kémények sűrűn sorakoznak a vulkanikus területeken, a tenger alatti törésvonalak mentén, 1-2 kilométerre a felszín alatt, és ideális célpontjai a nagy tisztaságú érceket kutató bányászoknak. Ma már ezeknek a fémkéményekről, valamint a mangángumók tömeges lelőhelyeiről is hatalmas térképek állnak rendelkezésre. És mivel a 21. századra a tenger alatti olajfúrás fejlődése életre hívta az ilyen mélytengeri bányászathoz szükséges technikát, már csak a bátor befektető hiányzott, aki megkockáztatja a lépést, és elsőként ereszkedik le a tenger fenekén pihenő készletekért.
Az érdeklődők tülekednek is szép számmal. A brit Guardian szerint kínai és japán állami vállalatok a nyáron kértek kutatási engedélyt a Csendes-óceán nyugati felére, ahol kobaltban gazdag ércmezőket keresnének nemzetközi vizek alatt. Oroszország közben 15 évre megszerezte a jogot, hogy az Atlanti-óceán ígéretes területein kutasson fémtartalmú szulfitok után, a Pápua Új-Guineánál akciózó Nautilus Minerals pedig már több mint félmillió négyzetkilométernyi óceánfenékre szerzett vagy kérvényezett exkluzív kutatási jogot többek között Tonga, Új-Zéland és a Fidzsi-szigetek körül. A New Zealand Herald augusztusi cikke szerint Új-Zéland partjainál is leosztották már a jobb lelőhelyek jogait négy külföldi vállalatnak, de Vanuatu, Fidzsi és a Salamon-szigetek tengereiben is kutatnak különböző cégek.
Hogy ki nyerészkedhet az újonnan felfedezett kincseken, azt nemzetközi szerződések szabályozzák. A tengerparti országok az ENSZ Tengerjogi Egyezménye alapján maguk rendelkeznek a partjaik közelében lévő vizekről és azok fenekéről is: a tengerparttól 200 tengeri mérföld (370 km) távolságig terjedő, kizárólagos gazdasági övezetben minden állam maga dönti el, hogy kinek, milyen feltételekkel és mennyi pénzért ad kutatási és kitermelési jogot. A nemzetközi vizeken pedig az ENSZ önálló szervezete, a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság adhat jogokat a cégeknek és országoknak a kutatásra.
A konfliktus mindkét területen kódolva van: különösen Délkelet-Ázsiában, a Dél-kínai-tengeren vannak olyan területek, ahol egy-egy lakatlan sziget vitatott hovatartozása miatt nem lehet eldönteni, melyik országhoz tartozik a nyersanyagban gazdag tengerfenék. A nemzetközi vizeken pedig a nehézkes egyezmények rejtenek kockázatokat a kincsvadászok számára: az Economist szerint a mélytengeri bányászat nemzetközi szabályai még annyira kiforratlanok, hogy nem tudni, milyen kötelezettségeket lőcsölhetnek a bányászok nyakába. Pekingben éppen decemberben tanácskoztak nemzetközi jogászok egy kifinomultabb rendszer kialakításán, hogy elejét vegyék a mélytengeri nyersanyagok miatt kialakuló nemzetközi konfliktusoknak. A szabályozás azonban máig nem tiszta, így nem véletlen, hogy a nagy, profitorientált cégek inkább megmaradnak egy-egy szuverén állam saját zónáiban, a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság pedig eddig kitermelési engedélyt sehova nem adott ki, és kutatási licenszeket is csak olyan szervezetek kértek tőle, amelyek stratégiai készletek után kutató államok tulajdonában vannak.
A hatóság honlapja szerint a nemzetközi vizeken először 2001-ben és 2002-ben adtak ki kutatási engedélyt mangángumómezők utáni kutatásra hat államnak, majd 2006-ban a németek, 2011-ben pedig két apró óceániai szigetállam, Nauru és Tonga, valamint Oroszország és egy kínai állami vállalat is beszállt a kutatásba. Így jelenleg kínai, francia, német, indiai, japán, orosz, dél-koreai állami ügynökségek, valamint egy naurui, egy tongai cég és egy kelet-európai konzorcium kutathat a fémek után, egyenként 150 ezer négyzetkilométeres területen.
Rettegnek a környezetvédők
A Guardian szerint a tengeri bányászat iránti érdeklődés a közelmúltban azért ugrott meg, mert egyrészt jelentősen megnőtt a nyersanyagok, köztük a fémek világpiaci ára, másrészt mert a szárazföldi bányák ellen egyre hangosabban és hatékonyabban lépnek fel a környezetvédők. A Pápua Új-Guinea partjainál bányát tervező Nautilus Minerals vezérigazgatója tavaly nyáron épp ezzel érvelt a projekt mellett, hogy szerinte a tengeri bánya jóval kisebb környezeti károkat okoz, mint egy szárazföldi. Az ausztrál kormány illetékes geológusa is ezt bizonygatta: a bányászat olyan mélységben folyik, ahol már alig vannak halak, így az egésznek várhatóan kis hatása lesz a környezetre - mondta. Ráadásul nem kell utakat és nagy infrastruktúrát építeni hozzá, vagy embereket kitelepíteni, mint egy szárazföldi bányánál.
Az ausztrál geológus szerint ez a bányászat leginkább a fűnyíráshoz hasonlít: a mélyben levágják a földből kinövő, magas fémtartalmú kéményeket, amelyek egy idő után a természetes folyamatok miatt úgyis újranőnek. Az ércet pedig vízzel és homokkal keverve, hatalmas csővezetékeken juttatják fel a felszínre, így szállítás közben sem szennyezik a tengert.
Az érintett országok környezetvédői mégis hatalmas kampányokat indítottak a bányák ellen, mivel továbbra sem látják biztosítottnak, hogy a bányászcégek vigyáznak a tengereikre. A pápua új-guineai projekt ellen harcoló Deep Sea Mining Campaign (mélytengeri bányászati kampány) szervezet szakértői szerint például a veszélyes fémek a bányászat során belekerülhetnek a mélytengeri táplálékláncba, és a szennyezés a baktériumokon, halakon keresztül akár az emberig is visszajuthat.
A bányáktól tartanak az érintett óceániai szigetországok őslakos halászai is, a biológusok szerint pedig olyan életformákat pusztíthatnak el a projektek, amelyeket még fel sem fedeztek a tengerek mélyén. "Idő kell ahhoz, hogy megbirkózzunk azokkal a bizonytalanságokkal, amelyeket a mélytengeri környezetről szóló ismereteink hiányossága okoz" - nyilatkozta decemberben Chalapan Kaluwin, a pápua új-guineai egyetem környezettudományi professzora. Szerinte még legalább 15 évig kell tanulmányozni a mélytengeri élővilágot ahhoz, hogy megértsék, és az ember bányászni kezdhessen odalent az ökoszisztéma tönkretétele nélkül.
Meggondolták magukat a pápuák
A pápua új-guineai projekt ennek ellenére immár két éve a kivitelezési fázisban volt, úgy tűnt, a finanszírozása is rendben van, és a kivitelezők már a mélytengeri munkához használatos géppark beszerzését intézték, amikor decemberben elakadt a kivitelezés. Az úttörő vállalkozásnak ugyanakkor nem a környezetvédők tettek keresztbe, hanem a pápua új-guineai kormány, amely váratlanul kiugrott a projektből - írja a Guardian. Az eredeti megállapodás szerint ugyanis a mintegy 400 millió dolláros befektetés költségeinek 30 százalékát a helyi kormány viselte volna, de megrettent a hatalmas költségektől. Az országban nemrég volt kormányváltás, és az új vezetés közölte, hogy nem tartja magát a költséges megállapodáshoz. A Guardian szerint azért, mert jobb üzletet látott egy brit olajcég cseppfolyósított gázprojektjében.
A 2013-ra ígért bányászati áttörést így egyelőre jegelni kellett - jelentette be a Nautilus, amely azonban továbbra sem állt el a projekttől. Mike Johnston, a vállalat vezérigazgatója az év végén a részvényeseknek azt mondta, hogy a pénzügyi problémák ellenére is meg fogják valósítani a céljukat, övék lesz az első mélytengeri aranybánya. A cég vezetői korábban azt nyilatkozták, hogy a mélytengeri bányászat beindítása elkerülhetetlen: "Időbe fog kerülni, ez nem aranyláz, de a [nyersanyag]szükséglet nő. Ahogy a világ népessége növekedik, valószínűleg megkezdődik a nagyüzemi tengeri bányászat is".
(Visnovitz Péter, origo)
