Sodródás és zarándoklat
Sípos (S) Gyula: Sodródás és zarándoklat
Ki gondolta volna még néhány évvel ezelőtt is, hogy a homoszexualitás mint követendő érték jelenik meg az újságokban, a televízióban? Hogy egy egyedülálló homoszexuális férfi (fiú)kisbabát fogadhat örökbe (anyja neve Rácz Károly) és ehhez hangosan tapsol a sajtó? És hány fiatal férfi és nő sodródik bele ilyen minta után homoszexuális kapcsolatba csak azért, mert a szexuálisan felfokozott légkörben nem talál magának „időben” ellenkező nemű partnert?
Úgy érzem, hogy a világban munkálkodó gonosz lelkek hatalmas erővel sodorják az embereket a bűn, a nemzeteket pedig ennek következtében a széthullás felé.
Elsodorják a fiatalokat a tartós kapcsolat, a házasság felelősségének vállalása mellől a partnerek gyakori váltogatása felé. „Mindent ki kell próbálni – sugallják -, hiszen így élhetjük meg a szabadságunkat. És akik bedőlnek a hazug ígéreteknek, hamarosan olyan rabságban találják magukat, amelyet el sem tudtak képzelni… És eljön az idő, amikor már ha akarnak sem tudnak hűségesek lenni. Eljön az idő, amikor képtelenek megélni a szerelem mély érzését. Eljön az idő, amikor szexuális függőségbe kerülnek és ez határozza meg napjaikat.
Először csak jó buli, aztán függőség az alkoholtól, a nikotintól, a drogoktól… Függőség mások véleményétől, függőség az éppen aktuális divattól…
Sodródik a világ az ökológiai katasztrófa elé. Mindannyian tudjuk, mennyire természetellenes állapot, hogy nyáron naponta több órára be kell zárkóznunk a nap elől, mert – milyen képtelen kijelentés – a napsugárzás megbetegít! A folyóvíz megbetegít! A levegő megbetegít! Mindez tőlünk van, tehát meg tudnánk állítani, mégis… egyre mélyebbre sodródunk a pusztító folyamatokba. Benne élünk a katasztrófában és még mindig azt hisszük, nyaralunk…
Ez a hihetetlen sodródás az összeomlás felé az ember belső gyengeségéről tanúskodik. Mintha kiveszett volna a belső erő, hogy megálljunk a rossz előtt és nemet mondjunk rá. Mintha már nem hallanánk a lelkiismeretünk figyelmeztető hangját. Az egész világunk „mintha-világ” lett. Mintha látnánk valamit a valóságból, de csak a tévéből számunkra kiporciózott híreket majszoljuk. Mintha tudatosulna bennünk, hogy bajban vagyunk, de csak álproblémák másoktól levetett álmegoldásait hordozzuk tovább. Mintha ismernénk a jó válaszokat, de még a kérdéseink is tévesek. Csak sodródunk az árral, és nem merjük tudatosítani, milyen nagy ára van ennek…
A sodródásnak nincs célja, csak ereje. A sodródásnak nincs tartalma, csak lendülete. A sodródás az önfeladás folyamata, egészen a rágógumi-életig.
A sodródás egyik ellentéte a zarándoklat.
A zarándoklatnak először is célja van, kettős célja. Közvetlen célja eljutni egy olyan helyre, ahol „az ég és a föld összeér”, ahol találkozik a természetes és a természetfeletti, ember és Isten. Lényegi célja Isten megtapasztalása, hogy testünk és lelkünk elteljen az Ő jelenlétével, bölcsességével, erejével.
A zarándoklat út, amelynek tartalma van. Tartalma az Istentől adott lelkület, amellyel megélik a zarándoklatot, tartalma a benne részt vevő emberek közössége és tartalma mindaz a cél és terv, amelynek eléréséért a zarándoklatot megszervezik.
A keresztény ember tudja, hogy egész földi útja csupán zarándoklat, út a végső beteljesedés felé Isten országába. Olyan út, amelynek van vezetője: Jézus Krisztus. Van összetartó ereje: a Szentlélek, és van szeretetközössége az egész zarándok-egyházzal és minden szentekkel Krisztus testében. Van végső célja: beteljesedés az Atya szeretetében.
Aki zarándokúton van, az evilág sodrásával szemben jár. Küzd, akár el is esik, de az ár nem ragadja magával. Ha a szennyes lé bepiszkítja, megtisztálkodik. Eszi, amit az úton elé adnak, ezért mennyei mannával táplálkozik. Fáradozik, de el nem restül, küzd, de el nem bukik, szenved, de áldássá változtatja azt is.
Ha ennek a világnak még van esélye a megújulásra, ezt az esélyt a zarándokok nyújtják neki. Ők viszik még mindig a mindenséget az Örök Atya elé, könyörögve irgalomért és megújulásért. Mert egyszer eljön a Föld színére az enyhülés ideje is…
Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.
Új pünkösdöt várva
P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése pünkösd ünnepére:
Miért "gyógyító" mise?
Sípos (S) Gyula: Miért "gyógyító" mise?
Az elmúlt három-négy évben az országban több helyen és többször szerveztünk – a Szeretet Földje Szolgálat keretében - „gyógyító misét”, és utána imaszolgálatot. (A mise menete a szokásos, néhány apró különbséggel. A mise el?tt rövid buzdítás vagy tanúságtétel hangzik el Jézus gyógyító szeretetér?l. A misében a közgyónás el?tt hosszabb csendet tartunk, lehet?séget adva a b?nbánatra, ill. lehet hangosan is imádkozni. Néhány helyen van lehet?ség a hívek könyörgésénél is arra, hogy valóban az összegy?lt emberek mondják el szabadon kéréseiket, de ez összeszokott közösséget feltételez. Az áldozás utáni csend szintén hosszabb és itt is lehet?ség van a hangos hálaadó imára. Ha ilyenkor a Szentlélek kijelenti valaki gyógyulását valamely betegségb?l, azt is elmondjuk. A mise után imaszolgálat van, amikor kettes-hármas csoportokban imádkozunk azokért, akik kérik.)
E szolgálat során kétféle gyümölcsöt is „arathattunk”: azoknak az embereknek az örömét és háláját Isten felé, akiket egy-egy ilyen alkalommal megérintett az Úr, testi-lelki betegségeikb?l meggyógyított, ill. akik a reménység üzenetét kapták szívükbe a szolgálaton keresztül. És még b?ségesebben arathattunk kérdéseket, kételyeket, s?t gyanakvást és meg nem értést is. Azt kérdezik t?lünk – sokszor azok, akik el sem jönnek – újra és újra, hol érdekl?dve, hol inkább gyanakodva, nem „valami eretnekség”-e ez az egész? Miért „gyógyító” mise?
A válasz két részre osztható. Egyrészt, minden szentmise gyógyító, hiszen Jézus Krisztus van jelen valóságosan a szentmise ünnepi közösségében. Jézus pedig „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”. ? az, aki eljött, hogy a „süketek halljanak, a vakok lássanak, a betegek meggyógyuljanak”. ? az, aki „mindenkivel jót cselekedett”. Nagyon is tudatában kellene lennünk Jézus Krisztus gyógyító és szabadító jelenlétének, hiszen minden áldozás el?tt ezt imádkozzuk: csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. (Régen: meggyógyulok, ill. meggyógyul az én lelkem és testem.)
A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír err?l a az Eucharisztia megünneplése – a szentmise – kapcsán: „A Szentírás értelmében az emlékezet nem csupán a múlt eseményeinek az emléke, hanem azoknak a csodáknak a meghirdetése is, amelyeket Isten betöltött az emberekért. Ezen események liturgikus ünneplése során maguk az események bizonyos módon jelenlév?vé és hatékonnyá válnak.” (1363. rész) Ez egészen természetes, hiszen ahol Jézus jelen van, ott „Isten ereje és bölcsessége” munkálkodik az egész Egyház, és minden hív? javára.
Így tehát abban nem kételkedhetünk, hogy Jézus Krisztus valóságos jelenléte a szentmise áldozatban valóban gyógyít(hat) és felszabadít(hat) a b?nök és a betegségek alól.
Ha viszont ez igaz minden szentmisére, miért kell nekünk külön gyógyító misét szervezni? A válasz második része erre a kérdésre ad feleletet. Röviden úgy válaszolhatnánk: a hitetlenségünk miatt. Ahogy az evangélium írja, amikor saját falujába látogatott: „Nem is tehetett ott csodát… Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” (Márk 6. 6) A Katekizmus így ír: „Jézus gyakran kérte a betegeket, hogy higgyenek. Jeleket is használt a gyógyításkor: nyálat és kézrátételt, sarat és lemosást. A betegek keresték, hogy ?t érinthessék, ’mert er? áradt bel?le és mindenkit meggyógyított” (Lk. 6, 19). Ezért a szentségekben továbbra is maga Krisztus ’érint meg’ bennünket, hogy meggyógyítson.” (1504. rész)
Az Egyház olyan komolyan vette Jézustól kapott gyógyító hivatását, hogy külön szertartással rendelkezett err?l – ez a betegek kenete. És ma hogy hívjuk? Utolsó kenet. Pedig az nem a halálra, hanem az életre – gyógyulásra, szabadulásra – és az örök életre ken fel. De ki hisz ma ebben?
Mi szeretnénk újra felkelteni a hitet az emberekben: ahol Jézus jelen van – márpedig a szentmisében valóságosan jelen van – ott minden lehetséges! Ennek szeretnénk „reklámot csinálni” a gyógyító misével, ezért imádkozunk a mise után mindenkiért, aki kéri, ezért igyekszünk élni a Szentlélek ajándékaival…
Végezetül hadd idézzem, amit II. János Pál pápa ír Európa egyházainak (Ecclesia in Europa): „Annak ellenére, hogy az európai földrész nagy területei elkereszténytelenednek, mutatkoznak jelek, melyek alapján kezd kirajzolódni egy olyan Egyház arca, mely hittel hirdeti, ünnepli és szolgálja az Urat. (…) A mai társadalomban, mely gyakran elzárkózik a transzcendens valóság el?l, belefullad a fogyasztói magatartásba és gyakran válik a bálványimádás régi és új formáinak martalékává, ugyanakkor szomjazik valami, a közvetlenül tapasztalható valóságon túli dologra, az európai egyház el?tt álló feladat súlyos, mindazonáltal fölemel?. E feladat részletei: újra föl kell fedezni a „misztérium” iránti érzéket; meg kell újítani a liturgikus ünnepléseket, hogy beszédesebb jelei legyenek az Úr Krisztus jelenlétének; új lehetõségeket kell biztosítani a csendnek, az imádságnak és a szemlél?désnek; vissza kell térni a szentségekhez, f?ként az Eucharisztiához és a gyónáshoz, mint a szabadság és az új remény forrásaihoz. (…) Ezért sürget? felhívással fordulok hozzád, Európában él? Egyház: légy olyan Egyház, mely imádkozik, Istent dicséri, elismeri az ? abszolút els?bbségét, és örvendez? hittel magasztalja ?t. Fedezd föl újra a misztérium iránti érzéket: alázatos hálával éld át a misztériumot, s meggy?z?déses és másokat is magával ragadó örömmel tanúskodj róla. Ünnepeld Krisztus üdvösségét: fogadd be mint olyan ajándékot, ami szentségi jellé tesz, és alakítsd az életedet Isten el?tt kedves lelki áldozattá (vö. Róm 12,1).”
B?vebb információ: Szeretet Földje Szolgálat, 06-30/33-88-245, Sipos Gyula
Így tért jó útra az olasz abortuszkirály
Az olasz Antonio Oriente hosszú évekig híres, jól kereső és népszerű szülész-nőgyógyász volt, aki saját bevallása szerint mások magzatait ölte meg, ha erre kapott megbízást. A spanyol nyelvű és globális kitekintésű keresztény portál, a Religión en libertad összefoglalta a jó útra térő doktor tanulságos történetét.
Hit és hiszékenység
Sípos (S) Gyula: Hit és hiszékenység
1830-ban ifj. Joseph Smith bejelentette, hogy neki egy Moróni nevű feltámadott ember/angyal még 1827-ben átadta azokat az arany, ezüst és rézlemezeket, amelyeken régi hieroglifákkal rögzítve van az Újvilágba érkezett zsidó nép és az őslakosok története – illetve az, hogy milyen módon nyilatkoztatta ki magát Jézus Krisztus Amerika népeinek. Az aranylemezekre írt történet Kr. E. 600-tól Kr. U. 421-ig foglalja össze történelmüket.
Természetesen a lemezekre írt szöveget Smith sem tudta volna elolvasni, ha Moróni nem adott volna két, ezüstívbe foglalt követ is – ez az Urim és Tummim -, amelyeket „régen is használtak a látnokok”, s amely mintegy „prófétaszemüvegként”, működik. Ezen keresztül nézve már elolvashatóvá és érthetővé váltak a leírt ősi sorok. Így készítette el a fordítást ifj. Joseph Smith. Sajnos e rendkívül értékes lemezeket Moróni angyal/ember visszavitte az Urim és Tummimmal együtt a mennybe, így csak a Smith által elkészített angol nyelvű fordítás állt a kortársak rendelkezésére. Ők azonban hittek a férfinak és a könyveknek, amelyet összefoglalóan Mormon könyvének neveztek el, s követőinek tábora – hála az általa hirdetett többnejűségnek is -, hatalmasra duzzadt. Államuk – Utah – gazdagságára jellemző, hogy fővárosa, Salt Lake City egy olimpiának is otthont adhatott.
A mormon vallás követőit ma Jézus Krisztus Mai Szentjei Egyházának nevezik, világméretű missziót folytatnak, követőik itt, Magyarországon is megtalálhatók. Tanaikat nem rendítette meg sem a Smith által előadottak nyilvánvaló butasága, sem – ha már Krisztus követőinek vallják magukat – a Szentírás ezzel ellenkező tanítása.
Hogy egy fantáziadús szerző könyvei és a hiszékenység milyen jó párosítást adhatnak, arra példa L. Ron Hubbard is, aki sci-fi íróként kereste kenyerét, mígnem rájött, hogy ő ennél többre is képes. Megírta a Dianetika című zagyvaságot és kreált hozzá egy egyházat: a Scientológia Egyházát. Ez a „tudományvallás” minden képtelensége ellenére is milliós táborral rendelkezik a világon. Előszeretettel vetik ki hálójukat a gazdagság bűvkörében élő és hiszékeny emberekre. Megvilágosodást, gazdagságot és örök életet kínálnak - ismerjük jól ezt a „kínálatot” a Biblia első lapjaiból, ahol a sátán ígérte ezt Ádámnak: olyanok lesztek mint az Isten, mindent tudni fogtok és nem haltok meg soha...
Madame Blavatsky, a modern okkultizmus nagyasszonya, a Teozófia anyja, saját állítása szerint tíz évet töltött Tibetben, ahol az elrejtőzött szent mesterek tanították őt. Médium is volt, saját „szellemi segítőkkel” rendelkezett, akik a titkos tudást diktálták neki. Nos, követőit egyáltalán nem zavarta, hogy életútjába sehogyan sem lehetett beilleszteni a tíz év tibeti tartózkodást, s az sem, hogy könyvéről bebizonyították, hogy mely más írásokból ollózta össze – helyenként szente oldalakat szó szerint kimásolva azokból.
Blavatsky asszony indiai rezidenciáján – amely a követői pénzén épült -, volt egy csodálatos szekrény. Ha valaki valamely kérdéssel akart fordulni a tibeti szent emberekhez, akkor azt egy levélben leírhatta, azt betették a szekrénybe és rázárták az ajtót. Másnapra a levél eltűnt, majd néhány nap múlva megérkezett a válasz! (Természetesen a világtól elzárkózó tibeti szentek írtak-olvastak angolul...) Nagy volt az ámulat, nőtt a forgalom, míg a „rosszakarók” ki nem derítették, hogy a szekrény hátoldala Blavatskyné szobafalának egy része, oda van beépítve. A szekrény e része csúsztatható lapokból állt. Így aztán bátran lepecsételhették elöl az ajtókat, hátul az asszony kivette a kérdéseket, válaszolt rájuk, majd néhány nap múlva – még a szellemi postához is idő kell! – a választ rakta be a kiemelt levelek helyére.
Hiába volt azonban a többszörös leleplezés, voltak akik végig ragaszkodtak Blavatskynéhoz és tanaihoz. Egyik követője volt Rudolf Steiner, az atropozófia rendszerének kialakítója, az Akasha krónika tudós látnoka, aki saját rendszerét kifejlesztve hagyta el mesterét.
Egyébként Blavatskyné bejelentette azt is, hogy megtalálta az újjászületett Messiást, akit be is mutatott a Teozófiai Társaságban. Az akkor még kisgyerek Krisnamurti azóta már szellemi anyja nyomdokaiba lépett...
Hosszan folytathatnánk a hit vámszedőinek listáját. Némelyek nagy karriert futottak be, némelyek végül belebuktak hazugságaikba. Ami számunkra fontos tanulság: ahol az Istenbe vetett hit meggyöngül, ott előbb-utóbb megzápul a józan ész is és eljön a „csodálatos hiszékenység” kora. Mint amilyen jelen korunk is.
Isten azonban sohasem adott „varázslatos eszközöket” követőinek. Sem „prófétaszemüveget”, sem „varázsszekrényt”. Pedig hogy szeretnék az emberek! Ha az angyalok üzleti érzékkel rendelkeznének, a keresztények élete csodálatosan felvirágoznék e varázsholmik árusításából... Hogy vágyunk az eszközökre, amelyek segítenek jobban élni! Egy terülj-terülj asztalkámra. Egy aranyat adó csacsira. De legalább egy üssed-üssed botocskára, hogy uralkodhassunk a többieken. Hej, ha Isten ilyeneket osztogatna, mindjárt mindenki hívő lenne!
Jézus azonban nem üzletelni jött a földre. Jézus nem eszközöket ad – hanem önmagát, hogy mindazok, akik benne hisznek, örök életük legyen...
Krisztus vallása nem eszközöket kínál, hanem egy személyt, aki szeret, s akit szeretni lehet. Akivel beszélgetni lehet. Aki meghallgatja kívánságainkat is, és teljesíti azokat, ha...
Csak ez a ha!
„Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek. Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.” (János 15. 1-9)
Mi úgy szeretnénk csodákat, ha mi dönthetnénk el, kinek, mikor, hogyan – és milyen haszonnal. Azaz nem hinni, hanem varázsolni szeretnénk. Jézus nem varázsol, viszont a saját életét kínálja nekünk - és ebben az életben megnyílik előttünk Isten kincseskamrája. A kamra több részre van osztva, s ahogy egyre beljebb jutunk, egyre értékesebb kincsek birtokába jutunk. Az egyes rekeszek ajtajára van írva a belépés ára: Bűnbánat. Megtisztulás. Önismeret. Alázat...
Akinek vagy amiben hiszek, az válik célommá, annak vetem alá életemet. Milyen könnyű eltékozolni egy életet hamis és gyümölcstelen hit, azaz hiszékenység miatt!
Jézus minket választott, akik az Ő nevéről kereszténynek, azaz krisztusinak merjük magunkat nevezni. Ez nem a mi elbizakodottságunk, hanem Krisztus választása. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” (Jn 15.16) Ha készen állunk arra, hogy befogadjuk Isten életét, ha igyekszünk „jó gyümölcsöket teremni”, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Jézus is a magáénak vall minket, s megnyílik előttünk a csodák világa, egy csodálatos, Isten által vezetett élet lehetősége.
Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.
Ferenc pápa: A pap nem önmagáért pap, hanem a népért
Imádkozzatok a papokért és a püspökökért, hogy ne engedjenek a pénz és a hiúság kísértésének, hanem Isten népe szolgálatában álljanak. Így buzdított a pápa szerdán reggel a Szent Márta Ház kápolnájában megtartott szentmiséjén. A szertartáson jelen volt a Vatikáni Rádió munkatársainak egy csoportja.
Az egyesülés útjától a kirándulásig
Sípos (S) Gyula: Az egyesülés útjától a kirándulásig
A Szentkultusz című könyv leírja a korai keresztény évszázadok szokását. A temetők gyülekezőhelyekké, templomokká váltak, ahol hívők a szentség hírében meghalt vértanú szentek sírjaihoz zarándokoltak. Itt közösen imádkoztak és felolvasták az illető életének történetét is, különös tekintettel a Krisztusért vállalt áldozatokra. A betegek gyógyulása általában akkor történt, amikor a történetet elmondó a különösen véres részekhez ért – a kínzásokhoz és a vértanúhalál elmeséléséhez. Mi ennek a magyarázata?
A hívők átélték a történteket, mintegy ők is eltemetkeztek a vértanú halálába, hogy aztán feltámadásával együtt ők is új életre támadjanak Krisztusban. Így a szent története az Istennel való közösség és a Vele való egyesülés útjává vált. A Krisztus feltámadásába vetett hit átjárta szívüket és életté vált bennük. Újra és újra nyilvánvalóvá vált Jézus szavainak igazsága: „Ha csak akkora hitetek van, mint a mustármag és szívetekben nem kételkedve azt mondjátok a hegynek, hogy menjen a tengerbe, meglesz az nektek.”
A zarándoklat – a szentek közbenjárásával és segítségével – így az Istennel valló találkozás, az Ő segítségének megtapasztalása és a Vele való egyesülés útja volt. (Egyébként a szentmise is az – az egyesülés útja -, s ha az emberek valóban hinnének, a miséink a csodáktól és Isten magasztalásától lennének hangosak. De nem ez történik…)
Telt-múlt az idő. A mesékben ez a mondat nem pusztán időtávot jelent, hanem előkészíti a következő – általában baljóslatú – eseményeket. Itt is a tragikus fejlemények bevezetéseként szerepel. Eljött ugyanis az idő, amikor a zarándoklat már nem a lét alapjait érintő egyesülés, hanem az erkölcsi helyreállítódás útjává vált. Ez persze igen tiszteletreméltó dolog, mégis azt mondhatjuk, amit a Jelenések könyvében mond Jézus a gyülekezetnek: „vedd eszedbe, honnan süllyedtél ide!”
A hitet felváltja a törvény. Igaz, Istentől jövő törvény, az Ószövetség kikerülhetetlen világa, mégis visszazuhanás. (Jézus sem kikerüli, hanem a szeretet főparancsában beteljesíti azokat.) Már nem szabadság, nem beteljesedés, hanem a bukásból való visszakapaszkodás az elvárásokhoz. A pap kirója a penitenciát – zarándoklat valamely kegyhelyre -, és a hívő lelkiismeretesen teljesíti, így leróva adóját Istennek. Hol van már a bensőséges egyesülés? Isten az életünkön kívül helyezkedik el, a csodát adja – ha kiérdemeljük, vagy valamely közbenjáró szent kijárja nekünk. Jézus élete nem belülről felfakad, hanem kívülről adódik.
Természetesen történnek csodák, hiszen Isten természete nem változik. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Az Istennel való bensőséges egyesülés, az új életben való részesedés hitét azonban felváltja az erkölcsi jóvátétel és a külső kegyelem hite.
A sóhajtozásnak azonban még nincs vége. Mit mondjunk ma, amikor a kegyhelyekre kirándulni viszik az egyházközség tagjait – természetesen bemennek, fényképeznek, talán még imádkoznak is – de ki vár még egyáltalán valamit? Legalább egy „isteni érintést” a jó hangulatú kiránduláson kívül? Legalább egy napcsodát, mint Medjugorjéban…
Mondhatja bárki, hogy túl sötétre festődött ez a kép. Hiszen most is sokan zarándokolnak hívő lélekkel a nemzetközi hírű kegyhelyekre. Ma is történnek gyógyulások, csodák. A látvány tehát még megvolna. A forma még létezik. De megtöltődik-e valaha az eredeti tartalommal?
Jézus készen áll, miként a szentmisében. Nem rajta múlik a dolog…
Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.
Élet a mélyszegénységben….
Az gondolnánk, hogy a mélyszegénységben, ahol nincs semmi jövedelem, a gyerek vagy gyerekek valamilyen súlyos betegségben szenvednek, esetleg az idős szülőnek legfeljebb egy ágya van, mert befogadta gyermekeit, unokáit - ott a szomszédság számára is világos, hogy ezeket nem lopom meg, a másik szegényt. Hát nem így van….
Neandervölgyiek - újabb pofon a naív evolúció-hitnek
Ma már úgy néz ki, hogy genetikailag részben mi is neandervölgyiek vagyunk - ideje átértékelnünk a primitív ősemberről alkotott képünket. Képes lehetett beszélni, volt véleménye a vallásról, és még üzletelt is. A tudomány rehabilitálja méltatlanul lenézett őseinket?
Hová tartasz zarándok-egyház?
Sípos (S) Gyula: Hová tartasz zarándok-egyház?
Megy Mária, szíve alatt Istennel, hogy találkozzon Erzsébettel, akivel nagyot tett a Hatalmas, szent az Ő neve…
Megy a zarándok, szíve alatt Istennel, hogy a kegyhelyen találkozzon azokkal, akikkel nagyot tett a Hatalmas, szent az Ő neve...
Megy Mária, hogy meglássa Isten ígéretének valóságát Erzsébeten.
Megy a zarándok, hogy meglássa Isten ígéreteinek valóságát a kegyhelyen.
Megy Mária, mert meghallotta Isten szavát a múltban.
Megy a zarándok, mert meghallotta Isten szavát a múltban.
Megy Mária, hogy a neki adott ígéret valóra válhasson. Élete a múltban gyökerezik és a jövő felé irányul.
Megy a zarándok, hogy a neki adott ígéret valóra válhasson. Élete a múltban gyökerezik és a jövő felé irányul.
Valóban?
Valóban olyan most az egyházunk, amelyik a jövőre figyel, és az Istentől neki adott látomás alapján építi/éli az életét? Vagy a múlt iránti nosztalgiában saját sebeit nyalogató, öregedő „intézmény” csupán?
Mária köszönt, s egyetlen szavára úgy kiáradt a Szentlélek, hogy Erzsébet szíve alatt felujjongott a magzat – íme a legelső csecsemőkeresztség -, míg ő prófétai szavakat szólt unokahúgáról és Istenről.
Egyházunk is köszön… vagy inkább köszöni szépen, még jól elvan, ámbársajnos… és itt írhatunk szép szavakat a szent maradékról, a világ sötétségéről… Csakhogy ezek minden korban igazak voltak.
Ha érzékeltetni akarjuk egyházunk felkészületlenségét Isten jövetelére, elég arra emlékeznünk, hogy a modernitás korában fordult elő először sorozatosan, hogy Isten a kisgyermekekhez fordult – mert azok még hittek neki és képesek voltak közvetíteni szavait az emberek felé. Korunkban váltak igazzá Jézus szavai, Isten a kövekből támasztott szószólókat magának – és könnyezni, vérezni kezdtek a szobrok…
A népegyház már elmúlt – ha volt egyáltalán -, mivel eltűnt az a kultúra, amely a gyerek születésétől fogva megpróbálta a keresztény hitigazságokat közvetíteni. Egyházunk ül a múlt romjain, mintha csak egy zarándok-szálláson pihenne. A megújulás pedig nem így fog eljönni, hanem azokon keresztül, akik képesek a múlt értékeit a jövő látomásába integrálni és Isten szavaival, Isten erejével haladni az úton.
Aki zarándok, az még hisz az útban, és abban, aki azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Aki zarándok, az még tudja, hogy élete csak akkor értelmes élet, ha végcélja az Istenben való beteljesedés. Aki zarándok, az nem a körülményekből határozza meg életét, hanem Isten életéből.
Megy Mária, szíve alatt Istennel, hogy találkozzon Erzsébettel, akivel nagyot tett a Hatalmas, szent az Ő neve…
Megy a zarándok, szíve alatt Istennel, hogy a kegyhelyen találkozzon azokkal, akikkel nagyot tett a Hatalmas, szent az Ő neve...
Hová tartasz zarándok-egyház?
Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.
Zarándokvurstli
Sípos (S) Gyula: Zarándokvurstli
A zarándoklatok világa színes és tarka világ, ahol a lelki értékek éppúgy szerepet játszanak, mint az anyagi érdekek. Amikor egy lelkileg felkészült, Istenre vágyakozó zarándok először eljut valamely ismert és „felkapott” kegyhelyre, talán elcsügged, esetleg megbotránkozik szívében. Hiszen Istent keresve érkezett és mit talált? Zsibvásárt. Kegytárgyárusokat műanyag szobrocskákkal, giccses szentképeket – azaz sok ember megélhetését biztosító ipart. Mielőtt azonban ostor után kiáltanánk és elkezdenénk kiűzni a „kufárokat a templomból”, nézzünk szét alaposan – magunkban is és a zarándoklatok történelmében is.
Vajon ott lennének-e az árusok, ha mi nem akarnánk emlékeket hazahozni a kegyhelyekről? Hiszen ki tartana fönn egy veszteséges vállalkozást? Bizony, ha mondjuk Medjugorjéban nem lennének ott az árusok, a jó zarándokok már rég elhordták volna – kövenként - a Krizsevácot emlékül. (Bár így is viszik, mint a cukrot.) Kit kárhoztassunk – aki árulja, vagy aki megveszi? És egyáltalán, túl minden esztétikai fenntartáson: bűn-e foszforeszkálós műanyag rózsafüzért venni egy máriás kegyhelyen és utána azzal imádkozni? (A fiamnak is volt ilyen, esténként kifejezetten előnyös, mert a szokásos gyerekszobai felfordulásban a sötétben is meg lehetett találni... bár lehet, hogy inkább a rendszeretet kialakítása felé kellene elindulnunk?)
A lelki és az anyagi érdek, lelki és világi hatalom egyaránt megjelent, megjelenik és meg fog jelenni minden kegyhelyen, amennyiben az elég sok embert képes magához vonzani. Ami ma történik, az valójában csak halvány árnyéka annak az időnként szinte őrületig fokozódó buzgóságnak, amivel egyes korokban városok, templomok biztosítani akarták maguknak a kegyhelyeket, ereklyéket, részben éppen az ezzel járó ismertség, hatalom és gazdagság reményében.
Amikor Szent István király újra megnyitja a Kárpát-medencén keresztül vezető zarándokutat, és szálláslehetőségeket, pihenőházakat építtet, nem pusztán a vallási buzgóság vezeti, hanem királysága jól felfogott érdeke is. A szabad zarándokút neki tekintélyt és friss információkat jelent, országának anyagi gyarapodást és ismeretszerzést. Tudjuk jól, hogy Velence felemelkedése is összefügg azzal, hogy a szárazföldi zarándokút ellehetetlenülésével a zarándokok hajón kényszerültek menni Jeruzsálem felé, Velencén keresztül.
Később, a török korbanJeruzsálem elveszti minden jelentőségét és vonzerejét. Poros sárfészek, amelyet emlegetnek, de amire senki sem kíváncsi. Majd csak a XX. századra válik újra igazzá a Bibliában leírt prófétai szó: „Jövendölés. Az Úr szava Izraelről. Ezt mondja az Úr, aki kifeszítette az egeket, megvetette a föld alapjait, és aki lelket alkotott az emberbe. Lám, Jeruzsálemet mámorító serleggé teszem minden környező nemzet számára... Azon a napon Jeruzsálemet kővé teszem, amelyet föl kell emelni a többi népnek. Aki föl akarja emelni, az mind megszakad. [És a föld minden népe egybegyűlik ellene.]” (Zak 12.1-3) De ez egy másik történet. A mi szempontunkból most annyi a jelentősége, hogy Jeruzsálem elvesztésével még jobban felértékelődtek azok a helyek, amelyek a szentség valamely bizonyítékával rendelkeztek - ott járt valamelyik apostol, kanonizált szent, ott található sírja, vagy valamely ereklyéje. Nagy volt a vetélkedés, ezért ha valamely szentéletű ember halálát közeledni látták, még a betegágyát is katonákkal őriztették, nehogy holttestét valamely más város kaparinthassa meg.
Időről időre magasra szökött az ereklyeláz, őrült versenyfutás kezdődött a még fellelhető darabokért. Természetesen e mohó vágyat nem lehetett csak eredeti darabokkal kielégíteni. A hamisításhoz csak némi fantáziára volt szükség az élelmes árusok pedig mindent elkövettek, hogy kielégítsék az óriási keresletet. Rossz nyelvek szerint csak Krisztus keresztjének annyi „valódi” darabkáját őrizték világszerte, hogy abból egy komplett faházat föl lehetett volna építeni.
Amikor a hiszékenység és a haszonszerzés összetalálkozik, fantasztikus lehetőségek nyílnak meg és csodálatos eredményekre jutnak. Így hát meg sem lepődünk, amikor azt olvassuk, hogy Konstantinápoly templomaiban a XI. században még őrizték Dávid király trónját, három trombitát azokból, amelyek hangjára Jerikó falai leomlottak, Noé fejszéjét, amellyel a bárkát ácsolta, és természetesen itt volt Jézus keresztje, ruhája, töviskoronája. A XIII. századra a gyűjtemény kiegészült a kereszt készítéséhez használt fűrésszel és fúróval is, de előkerült az az olajág is, amellyel a galamb visszaérkezett Noé bárkájára, valamint annak a kosnak a szarva, amelyet Ábrahám Izsák helyett feláldozott. (És itt most nem is az a kérdés, hogy fizikailag fennmaradhattak-e ezek egyáltalán – hiszen mi is ismerünk csodás módon épen maradt testeket és tárgyakat. Ami fontosabb, hogy sem Ábrahámban, sem Noéban – éppen hitük miatt - föl sem merülhetett ezek megőrzése. Amit a zsidó népnek – több évszázaddal később – meg kellett őriznie, azt rögzíti a Biblia is: ezek a frigyládában elhelyezett tárgyak. És azok is eltűntek...)
Hogy értsük az ereklyék üzleti súlyát, lássuk a töviskorona esetét. Ezt II. Balduin elzálogosította a velenceieknél, ahonnan IX. Lajos francia király váltotta ki hallatlan összegért, 100.000 livre-ért 1239-ben. Ezután nagy ünnepség keretében szállították Párizsba, amelyen maga a király is részt vett, mezitláb, gyalogosan.
Hasonlóan lelkes volt a mi II. András (Endre) királyunk is, Szent Erzsébet atyja. Thuróczy János leírja „A magyarok krónikája” című művében a király jeruzsálemi zarándoklatát, ahol három hónapig időzött. „Végre a királyi kincstárat kiürítve megszerzi különböző szentek ereklyéit, tudniillik Szent István első vértanú koponyáját, Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyáját, Boldogságos Tamás apostolnak és Szent Bertalannak a jobb kezét, valamint Áron vesszejéből egy darabot, és egyet azon hat vödör közül, amelyekben Krisztus a vizet borrá változtatta, meg még sok más dolgot, amit össze tudott akkor szedni.” (Hozzátehetjük, hogy nem csak a saját kincstárát ürítette ki a király, de a magyarországi templomokat is, és azok értékeit is elvitte csereberélni.) Ebből azt is látni, hogy valóban sok csodálatos dolog van égen, s földön, amelyről mi nem is álmodtunk. De a legnagyobb csoda mégis az, hogy akkor még tudták - amit később az alkimisták már hiába kutattak -, hogyan lehet vödörből és csontból aranyat előállítani.
Santiago de Compostela Szent Jakab sírjáról ismeretes. Pedig ott is van tövis a koronából, sőt Mária teje is, amellyel a kis Jézust szoptatta – bár ezekkel valószínűleg ma már nem annyira dicsekednek...
Az ereklyeéhség – bár az Isten utáni éhségről tanúskodna – egy időben akkora volt, hogy a wittenbergi – szász – ereklyekincstár jegyzéke például 17443 darabot ír le, a szorgalmas gyűjtők jóvoltából. Természetesen itt is van tövis a koronából, darab a keresztből, de található köztük szalma és széna abból a jászolból, amelyben a kis Jézus feküdt, egy része a fonálnak, amelyet Mária font, és egy gally az égő csipkebokorból. A magdeburgi dóm kincsei közé tartozott egy XVII. századi leltár szerint még az a létra is, amelyről a kakas Péterre kukorékolt!
Hol vagyunk mi ettől – vigasztalódhatnánk, de inkább ne tegyük. Mindannyiunkat becsaphatnak éppúgy, mint elődeinket. Ezért fontos, hogy zarándoklataink elsősorban a lelki kincsekre irányuljanak. Hiszen Jézus az a „gazdag ember”, aki elrejtette a „kincset a szántóföldbe”, s mi azért zarándoklunk, hogy azt megleljük. A valódi kegyhely olyan kitüntetett ponja a Földnek, olyan „szántóföld”, ahol az ég és föld összeér, s ide elérve az angyalok és szentek mindig jelen lévő közösségével együtt ünnepelhetjük a találkozást az Élet Urával. Ha ennek emlékeként valamely kegytárgyat is vásárolunk, nem baj – bár jó ízléssel megalkotott, szívünket Isten felé emelő emlékek vennének körbe minket! Hiszen a lényeg úgyis az, hogy szemünket az ajándékról mindenkor az ajándékozóra emeljük, s szeressük Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.
Megjelent a Szeretet titkai című kötetben, 2005-ben.
