Csak a vesztesek tanultak a háborúból
A második világháborút lezáró naptári év története nemcsak megkönnyebbülést, hanem további gyötrelmeket is hozott, és ahogy az már lenni szokott, a háborútól leginkább a legyőzötteknek ment el a kedvük. A háborúnak vége volt, de az erőszak szinte megszakítás nélkül folytatódott” – állapítja meg Brooke Allen a Barnes and Noble Review-ban, Ian Buruma holland származású író A nulladik év: 1945 története című könyvének olvastán.
A recenzens hajmeresztőnek minősíti a szenvedéstörténetet, amely Buruma könyvéből kibontakozik, de a magyar olvasónak hiányérzete támadhat azt látván, hogy a magyarok rendszeresen kimaradnak az áldozatok felsorolásából. A nácik európai borzalmai és a japánok ázsiai rémtettei nyomán 1945-ben tömeges volt a véres megtorlás: nemcsak a bűnösök, hanem a megszállókkal bármilyen szinten kollaborálók is tömegesen haltak megalázó halált. Az áldozatok közül a recenzió kiemeli azt a tízezer szudétanémetet, akit a felszabadult Csehszlovákia egyik stadionjában lőttek halomra, valamint azokat a minden rendű és rangú polgári személyeket, akik „a rettegett Lengyel Milícia” tombolásának estek áldozatául. Jugoszláviában vallási és nemzetiségi alapon folyt a leszámolás (itt az őshonos helyi németségről és magyarságról nem esik szó). A gyarmatokon Vietnámtól Algériáig brutálisan fojtották el a helyiek lázongását. De Buruma, és nyomában Allen arról sem feledkezik meg, hogy a győztesek a lakosság terrorizálásának eszközeként rendszeresen alkalmazták a nemi erőszakot, igen gyakran különösen megalázó körülmények között, a nyilvánosság előtt, az áldozatokhoz közel álló férfiak szeme láttára. És ezúttal a megállapítás nem korlátozódik a szovjet katonákra. Buruma szerint „egyedül a zsidók nem akartak bosszút állni”, s ezt azzal magyarázza, hogy Izrael alapításához szükségük volt a nemzetközi közösség jóindulatára. Nem maradnak ki a felsorolásból azok a szovjet állampolgárok sem, akiket – akár német hadifogságból szabadultak, akár a németek oldalán harcoltak – a nyugati szövetségesek akaratuk ellenére is visszatoloncoltak a Szovjetunióba, ahol aztán a legjobb esetben is a Gulág táboraiba kerültek.
A 45-ös év nagy nemzeti ellenállási mítoszokat is termett: Buruma úgy látja, hogy a megszállt, megalázott nemzetek a partizánmozgalmak valóságos súlyát messze eltúlozva igyekeztek önbecsülésüket helyreállítani. De Gaulle tábornok idején például a nácikkal négy éven át jobbára kényszerűen kollaboráló Franciaországot átfazonírozták harcos németellenes háborús féllé. Ezek a mítoszok tették lehetővé a demokrácia helyreállítását, máskülönben a politikai szereplőknek édeskevés legitimitásuk maradt volna. A háború utáni perek általában néhány kipécézett bűnbakot állítottak pellengérre, nem úgy a nürnbergi per: Buruma szerint ott a legnagyobb alapossággal és az unalomig részletezett aprólékossággal tárták fel a történteket. Ennek máig érvényes hatása a jelenkori nemzetközi bíráskodás.
A korabeli szellemi nagyságokat, köztük Einsteint természetesen foglalkoztatta a kérdés, hogy miképp kerülhető el az újabb háború. A New York Timesban megjelentetett levelükben azt sürgették, hogy a nemzetállami kormányzást váltsa fel világkormányzat. Az ENSZ ennél jóval szűkebb felhatalmazással, de hasonló céllal jött létre. Mivel azonban az országok hamarosan ellenséges táborokba szerveződtek, több országot pedig egyenesen ketté is osztottak e táborok között, a történelem egészen más irányt vett.
Buruma a háború hatásának tudja be, hogy Európában megrendültek a hagyományos osztálykorlátok, s megkezdődött a jóléti állam kiépítése. Németországban és Japánban kezdetben kényszer volt a pacifizmus, de a lakosság fokozatosan büszke lett erre az örökségre, és az Egyesült Államok mindmáig ellenállásba ütközik, ha fegyveres támogatást kér e két országtól. A győztes nagyhatalmak ugyanis – állapítja meg Buruma nyomán Allen – inkább legszebb történelmi hagyományaik közé szokták sorolni a második világháborút, és gyakran úgy viselkednek, mintha újra és újra méltónak akarnának bizonyulni erre az örökségre. A szerzők egyetértenek abban, hogy ez kalandor katonai vállalkozásokra csábította őket. Allen attól tart, hogy az idő múlásával a háború tanulságai nemhogy tudatosulnának, inkább elhalványulóban vannak. Mind többen vonják kétségbe például, hogy a holokauszt egyáltalán megtörtént, pedig még élnek a tanúi. Most, hogy a tanúk egyre kevesebben vannak, egyre nagyobb szükség van az olyan könyvekre, mint Burumáé.
(metazin)
