Aki nem ápolja magában Isten emlékezetét, elveszíti emberi önazonosságát
Szeptember 29-én, vasárnap délelőtt fél 10-kor kezdődött a Szent Péter téren az a szentmise, amellyel a Szentatya a hit évében lezárta a világ minden részéről érkezett hitoktatók nemzetközi találkozóját.
A pápa homíliájának középpontjában Isten emlékezete állt. A szertartáson több mint 100 ezren vettek részt, megtöltve a Szent Péter teret és a környező utcákat.
„Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon, és nektek, elbizakodottak, … (akik) Elefántcsontágyakban lustálkodnak” (Ám 6,1.4) – idézett a Szentatya Ámosz könyvéből, a szentmise első olvasmányából. Jaj, azoknak, akik csak esznek, isznak, énekelnek, szórakoznak, és nem törődnek mások problémáival.
Ámosz próféta kemény szavai bennünket is óva intenek a veszélytől, amely mindnyájunkra leselkedik. Mit ítél el szavaival Istennek ez a hírnöke, mit állít kortársai elé és egyben elénk is, ma? – vetette fel a kérdést Ferenc pápa. Annak a veszélyét, hogy életünkben és szívünkben túlságosan elkényelmesedünk, saját jólétünket helyezzük a középpontba.
Ez volt az evangéliumi dúsgazdag ember tapasztalata is (Lk 16,19–31): luxusruhákba öltözött és minden nap dúsan lakmározott; ez volt számára a fontos. És a szegény ember ajtaja előtt, akinek nem volt mit ennie? Az nem rá tartozott, nem érdekelte. Ha a dolgok, a pénz, a nagyvilági élet áll központi helyen életünkben, akkor azok birtokává válunk, elveszítjük emberi önazonosságunkat: figyeljétek meg jól, az evangéliumi dúsgazdag embernek nincs neve, egyszerűen csak egy gazdag. Arcát azok a dolgok alkotják, amelyeket birtokol, mással nem rendelkezik – mondta homíliájában a pápa.
Felmerül a kérdés: hogyan történhet meg mindez? Az emberek és talán mi is, miért esünk áldozatul annak a kísértésnek, hogy bezárkózzunk önmagunkba, hogy biztonságunkat a dolgokba helyezzük, amelyek végül elrabolják emberi arcunkat? Ez akkor történik, amikor elveszítjük Isten emlékezetét. „Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon” – mondja a próféta. Ha hiányzik Isten emlékezete, akkor minden ellaposodik: én, vagyis a saját jólétem kerül a középpontba. Az élet, a világ, a többi ember elveszítik tartalmukat, többé már nem jelentenek semmit, minden egyetlen dimenzióra, a birtoklásra korlátozódik.
Ha elveszítjük Isten emlékezetét, mi is elveszítjük lényegi tartalmunkat, kiüresedünk, és elveszítjük arcunkat, mint az evangéliumi dúsgazdag ember. Aki a semmi után szalad, az saját maga is semmivé válik – mondja egy másik nagy próféta, Jeremiás (vö. Jer 2,5). (Üres semmiségnek szegődtek nyomába, így maguk is semmivé lettek). Mi Isten, nem pedig dolgok és bálványok képére és hasonlatosságára lettünk teremtve! – hangsúlyozta a Szentatya.
Ferenc pápa ezután feltette a kérdést a hitoktatóknak: ki a katekéta? Az, aki megőrzi és táplálja Isten emlékezetét; megőrzi saját magában és fel tudja ébreszteni másokban. Ez nagyon szép dolog: Istenre emlékezni, mint ahogy Szűz Mária tette. Nem gondolt a nagy megtiszteltetésre, hírnévre, gazdagságra, nem zárkózott be önmagába, amikor Isten csodálatos dolgokat művelt életében. Éppen ellenkezőleg, miután befogadta az Angyali Üdvözletet, és megfogant méhében Isten Fia, mit tesz? Elindul idős rokonához, Erzsébethez, aki szintén gyermeket vár, hogy segítsen neki: a vele való találkozásban az első cselekedete, hogy Isten művére, Isten életében, népe történelmében, a mi történelmünkben megmutatkozó hűségére emlékezzen: „Magasztalja lelkem az Urat …, hiszen tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát …irgalma az istenfélőkre száll nemzedékről nemzedékre” (vö. Lk 1,46.48.50). Mária emlékezik Istenre.
Máriának e himnuszában benne van személyes történelmének, Isten vele való történetének emlékezete, saját hittapasztalata. És ez így van mindannyiunk, minden keresztény számára: a hit tartalmazza Isten velünk való történetének emlékezetét, az Istennel való találkozás emlékezetét. Isten, aki mindig elsőként lép, teremt és üdvözít, átalakít bennünket; a hit Szavának emlékezetét, amely felmelegíti szívünket, üdvözítő cselekedeteinek emlékezetét, amelyekkel életet ad, megtisztít, gondoz, táplál bennünket. A katekéta éppen az a keresztény, aki ezt az emlékezetet a hithirdetés szolgálatába állítja; nem azért, hogy önmagáról beszéljen, hanem hogy Istenről, szeretetéről, hűségéről szóljon.
Szent Pál mindenekelőtt egy dolgot tanácsol tanítványának és munkatársának, Timóteusnak: emlékezz Jézus Krisztusra, aki feltámadt a halottak közül, akit hirdetek, és akiért szenvedek (vö. 2 Tm 2,8-9). Az apostol mondhatja ezt, mert ő elsőként emlékezett Krisztusra, aki akkor hívta meg követésére, amikor üldözte a keresztényeket: megérintette és kegyelmével átalakította őt.
A katekéta olyan keresztény, aki magában hordozza Isten emlékezetét, hagyja, hogy Isten emlékezete vezesse egész életén át, és ezt az emlékezetet mások szívében is fel tudja ébreszteni. Mindez nagy elkötelezettséget kíván. Az egész életet elkötelezi. Maga a katekizmus sem más, mint Isten emlékezete, a történelemben végrehajtott tetteinek emlékezete. Annak az emlékezete, hogy Krisztusban közel jött hozzánk, jelen van Szavában, a szentségekben, egyházában, szeretetében. Kedves katekéták, felteszem a kérdést: mi Isten emlékezetei vagyunk-e? Valóban olyan őrszemek vagyunk, akik másokban felébresztik Isten emlékezetét, amely felmelegíti a szíveket?
„Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon”. Melyik úton haladjunk végig, hogy ne legyünk gondtalanok, akik önmagukba és a dolgokba helyezik biztonságukat, hanem Isten emlékezetének emberei legyünk?
Szent Pál, Timóteushoz írt első levelében néhány útmutatást ad, amelyek megjelölhetik a katekéták és a magunk előrehaladását is: törekedjünk az igaz lelkületre, az életszentségre, a hitre, a szeretetre, a türelemre, a szelídségre (vö. 1 Tm 6,11).
A katekéta Isten emlékezetének embere, ha állandó, élő kapcsolatban van Istennel és embertársaival; ha a hit embere, aki valóban bízik Istenben és Belé helyezi biztonságát; ha a karitatív cselekedet, a szeretet embere, aki mindenkiben testvérét látja; ha a „hüpomoné”, azaz az állhatatos, kitartó béketűrés embere, ha derűsen és az Úrba vetett reménnyel szembe tud nézni a nehézségekkel, a megpróbáltatásokkal, a kudarcokkal; ha szelíd ember, aki képes a megértésre és az irgalmasságra.
Imádkozzunk az Úrhoz, hogy legyünk mindannyian olyan férfiak és nők, akik megőrzik és táplálják Isten emlékezetét saját életükben, és azt fel tudják ébreszteni mások szívében is. Ámen – fejezte be a világ minden részéről érkezett katekétákhoz intézett homíliáját Ferenc pápa.
Vatikáni Rádió/Magyar Kurír
