Józanság és nagylelkűség – a magánkinyilatkoztatásokról
Úgy tűnik számomra, hogy a magánkinyilatkoztatások új „dömpingjét” tapasztalhatjuk. Volt már ilyen nem is olyan régen, az 1990-es évek elején. Akkor több előadást is tartottam és végül még egy könyvet is írtam – Valóban itt van a világvége? – e miatt. Azért is érintett különösen a dolog akkoriban, mert korán megismerkedtem a Szeretetláng Lelkinaplóval és az azt körülburjánzó újabb magánkinyilatkoztatásokkal, amelye egy része nyilvánvalóan hamis volt (másik része meg nem)… Az azokban az időkben szerzett tapasztalatok segítségünkre lehetnek most is, ezért írok most róla.
1. Az egyik legszomorúbb tapasztalat volt számomra a terület teljes elhanyagoltsága. A Szeretetláng Lelkinapló akkor már világszerte elterjedt, hazánkban is sokan olvasták, ennek ellenére az egyházi vezetők – finoman fogalmazva – „erős távolságtartással” kezelték nem csak a Naplót, hanem azokat is, akik ezt olvasták. Hozzáteszem, hogy ezek döntő többsége buzgó, egyházát szerető ember volt, aki igényelte volna az egyházi vezetést! A kellő odafigyelés hiányában pedig elburjánzottak a Szeretetlángra hivatkozó új kinyilatkoztatások, ráadásul a nyitott és hívő lelkek olyan magánkinyilatkoztatásokat is terjesztettek, amik nyilvánvalóan hamisak voltak. Mi évekig leveleztünk a testvérekkel és az illetékes püspök atyával is, és az akkor induló ingyenes újságunkban több cikket is közöltünk erről, hogy segítsük a megkülönböztetést és a tisztulást, ami nem volt könnyű dolog. (Mára hazánkban is hivatalosan elfogadták a Szeretetláng Lelki Mozgalmat…)
2. Akkoriban a karizmatikus megújulásban és a szeretetlángos közösségekben is megtapasztalhattuk a velünk szembeni merevséget és elutasítást. Buzgó jó testvérek arra hivatkozva, hogy ők engedelmesek az egyházi vezetésnek, elutasítottak minden olyan megmozdulást, ami ellenkezett az ő szemléletmódjukkal. Fakadhatott ez belső bizonytalanságból, rosszul értelmezett hűségből vagy talán csak így volt a legegyszerűbb. Néhányan aztán szinte a „tisztaság őreként” támadtak mindent Medjugorjétól kezdve Vassuláig, a karizmatikusoktól a Szeretetlángig, tagadva mindent, amin „nincs egyházi áldás”. Hátha még a plébános, netán a püspök valami neheztelőt mondott – az aztán – „ex catedra kijelentésként” - a hivatkozás biztos pontja lett számukra. Sok nehézséget és fájdalmat okoztak ezek – arra meg nem nagyon emlékszem, hogy később elnézést kértek volna indulatosságukért (bár nem is kell, én biztos nem várom tőlük).
3. Szép dolog arról beszélni, hogy Pio atya milyen türelemmel viselte amikor ördöggel cimborálónak állították be és tíz évre elzárták a hívek elől. Valóban, az ő alázata kimagasló – de miért nem beszélünk arról, milyen károkat okozott az, hogy évekre megfosztották az embereket egy ilyen hatalmas kegyelmi lehetőségtől? Hiszen a szentéletű emberek alázatossága és engedelmessége csak az egyik oldal – és mi van azoknak a felelősségével, akik ezt a helyzetet előidézték? Talán el kellene kerülni az emberek vádolását, megalázását, gyötrését, ellehetetlenítését is. Talán egyházunk több példát mutathatna türelemből és nagylelkűségből – főleg, hogy egyébként a világ hatalmasságaival és ezzel az egész megromlott rendszerrel szemben olyan nagylelkűen tud viselkedni! Talán több türelmet és nagylelkűséget kellene tanúsítani legalább a még folyamatban lévő, le nem zárult magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban. Talán Vassulával, Medjugorjéval vagy akár Nagyfaluval kapcsolatban is meg kellene fontolni a bibliai tanácsot: „Mindent megvizsgáljatok és a jót megtartsátok!” És: „gyümölcséről ismerni meg a fát”, továbbá „ha ez a mű nem Istentől van, magától megszűnik, ha meg Istentől van, miért harcoltok ellene…” (Egy példa: Én nem vagyok Vassula üzeneteinek rendszeres olvasója. De amikor az őt támadó drága római katolikus testvérek felhozzák Vassula ellen az ortodox egyház nyilatkozatát, miszerint Vassula automatikusan kiközösítette magát - amikor az épp azért történt, mert ő a római katolikus egyház tanítását követve és buzgón gyakorolja a vallását… már nem tudom, hogy kínomban sírjak, vagy nevessek…)
4. És most itt van az új „dömping” a Nagy Figyelmeztetésről. Ebben is keveredik az ocsú a tiszta búzával, ez szinte elkerülhetetlen. Most lenne itt az ideje a „szeretet, az erő és a józanság lelkének”, amelyik nagy körültekintéssel megvizsgálja az üzeneteket, szétválasztva az igazat a hamistól, a tisztát a keveredettől. (Annak idején több könyvet is megjelentettünk ebben a témában, néhány még megtalálható a Könyveink menüpont alatt. A honlapunkon olvasható több írás, ebből kettőt ajánlok most: „A magán-kinyilatkozatásokról” http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/cikkek-irasok/168-a-magan-kinyilatkoztatasokrol, illetve a „Lelkinapló, a magán-kinyilatkoztatás sajátos műfaja” http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/cikkek-irasok/197-lelkinaplo-a-magankinyilatkoztatas-sajatos-mfaja - ez utóbbit esetünkben talán még fontosabbnak vélem.) Én ezért örülök Székely János püspök atya levelének is, mert az a párbeszéd, a közös ima és gondolkodás megindulásának lehetőségét mutatja. Én úgy érzem, hogy a püspök atya levele nem volt eleve elzárkózó, sem nyers vagy tapintatlan. (Amennyire ismerem, a személyisége sem ilyen!) Ezt a párbeszédet kellene felerősíteni – a honlapunkon van hozzászólási lehetőség, azt ki is használták a testvérek -, és keresni azt, ami összeköt minket.
Egyebekben pedig mindig a megtérés útját kell járnunk, hogy ha Isten megsegítő kegyelme elér hozzánk, az ne érjen készületlenül minket.
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
