Lelkinapló – a magánkinyilatkoztatás sajátos műfaja
Sípos (S) Gyula: Lelkinapló – a magánkinyilatkoztatás sajátos műfaja
Fatimában, Lourdes-ban, vagy épp Medjugorjéban és Garabandálban a látnokok „elragadtatásba estek”. Ez azt jelenti, hogy lelkük és érzékeik kiragadtattak a fizikai, természetes világból a természetfeletti valóságba. Bár a szemükkel láttak, de azt látták, amit a körülöttük állók nem láthattak. Lelki képességeik, érzékelő szerveik – látás, hallás, tapintás, érintés, stb. – a természetfelettire irányult, természetes befolyásolásra nem reagáltak. Ha az elragadtatás alatt próbáknak vetették alá őket, akkor azokra - tűszúrásra, szagokra, stb -, nem reagáltak.
Amit a látnokok látnak, azt szavakkal nehezen fejezik ki. Jelzőkat használnak – gyönyörű, csodálatos – és hasonlatokat mondanak – olyan mint a ragyogó drágakő – de ezek inkább csak sejtetik, mint valóban leírják azt, amit láttak. Az üzenet, amit kapnak, néhány szavas, lényegre törő, egyszerű. Érthető is ez, hiszen a természetfölötti élet szépsége és gazdagsága csak nehezen fejezhető ki a mi szavainkkal. Ahogy Pál apostol írta: „Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-e, nem tudom, testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember - testben-e vagy testetlenül, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.” (2Kor 12, 2-4) A Biblia egyik legképzettebb teológusa, az apostoli levelek szorgalmas írója nem tudja, pontosan mi is történt vele, és amit hallott, az nem – vagy alig - kimondható. Érthető, hiszen az Isten és az ember közötti párbeszéd ilyenkor a természetfölötti világban zajlik, ami nehezen átadható – mi csak annak „eredményéről” értesülünk a későbbi beszámolóban, üzenetben.
Egészen más egy Lelkinapló írójának helyzete. Itt a párbeszéd az ember belső világában zajlik le. Isten mintegy megtermékenyíti, megihleti a személyiséget, hogy az közvetítse mondanivalóját a többiek felé. Ez történhet értelmi látomásban, belső hanggal, vagy egyszerűen valamely képesség munkájának kegyelmi fokozásával. (Ahogy a teológia röviden összefoglalja: a természetfeletti a természetesre épül.) Mivel itt minden belül, az emberben játszódik le, kikerülhetetlenül az üzenetek része és befolyásolója lesz a személy állapota, saját látásmódja is. Ezért itt a hitelesség vizsgálata is más módot követel, mint a természetfeletti látomásoké.
Hogy egy hasonlattal érzékeltessük. Grünewald csodálatos oltárképén a Megfeszített Jézus tenyeréből kiállnak a szögek, az ujjak pedig görcsösen szétterpesztettek. Ma úgy tudjuk, hogy a szögek helye nem egészen ott volt, és kísérletileg bizonyították azt is, hogy az ujjak nem szétfeszülnek, hanem épp görcsösen összeugranak a szög körül. Ilyen az izmok természete. Ez azonban semmit sem von le Grünewald képének hitelességéből! A kép hitelessége ugyanis nem a természettudományos tényekből táplálkozik, hanem a megihlető Lélekből – Aki figyelembe vette a kor általános tudását és elképzelését – és a „megérintett”, „jó gyümölcsöket termő” befogadó lélektől.
Hasonlóképpen, Szent Ferenc stigmáinál sem az a hitelesség kritériuma, hogy a sebhelyek jó helyen voltak-e. Ott voltak, ahol Ferenc tudta Jézus sebhelyeit – függetlenül attól, hogy azok „történelmileg” hitelesek-e.
Több lelkinapló-írónál Isten a képzeletvilágot termékenyíti meg. Ilyen Valtorta Mária, aki belső képekben látta és átélte Jézus történetét, amit könyvek sorában írt le. Tudjuk, hogy amit ő látott, nem egészen egyezik meg azzal, amit Emmerich Katalin vagy épp Neumann Teréz látott. Ez utóbbi kettő sem egészen ugyanazt látta, ámbár mindketten stigmatizáltak voltak, s szentjei egyházunknak. Akkor most melyikük hiteles? Mindhárom. Mert amit mondtak, írtak, megéltek, az Istentől volt – úgy, ahogy ők személyiségükben azt megélték és továbbadni képesek voltak. A különbségek élethelyzetükből, tudásukból, korukból fakadtak. Sem Isten, sem ők nem tévedtek – de naplóik olvasásánál mindezt mégis figyelembe kell vennünk.
Tudjuk jól, hogy még az Evangéliumok szövegei is különböznek egymástól! Máté nyolc boldogságról ír, Lukács – aki pedig az irgalmasság evangéliumát írja meg -, négy boldogságról és négy jajról. János pedig más időpontra teszi a keresztrefeszítés dátumát, mint a három szinoptikus evangélium. Ha az Egyház mindezt bajnak tartotta volna, lett volna ideje és módja „összefésülni” a szövegeket, hiszen az újszövetségi kánon kialakulása is háromszáz évig tartott… Ha pedig az evangéliumoknál figyelembe vesszük a leíró személyét, körülményeit és az átadandó üzenet sajátos hangsúlyait, még inkább megértőeknek kell lennünk a lalkinaplóknál, amelyeknek súlya és jelentősége nem vetekedhet az evangéliumokkal…
Sokszor az egyszerű naplóírás is Istentől ihletett Lelkinaplóvá válik. A naplóírás ugyanis évszázadokon keresztül az önnevelés eszköze volt, (s néhol még ma is az). Ha pedig valaki komolyan veszi az önismeretben való előrehaladást, és ráadásul még imádságos ember is, Isten maga is segítségére siet belső megvilágosításokkal. Ennek legtöbbször csak az eredményét olvashatjuk a naplókban. Az író nem írja le, hogy „ezt mondta Isten”, csak a kettejük közötti párbeszéd eredményét közli. A nemrég boldoggá avatott Salkaházi Sára szerzetes nővér naplójából valók az alábbi sorok: „Igen, béres lelkület, nagyon is béres lelkület félszemmel másra sandítani, irigykedve összehasonlítani, méricskélni: ennek mi van, nekem mi van? Kié több? Miért kap a másik többet? Hát ezt akarja az Úristen? Inkább magamba nézzek, inkább megfognám erősen magamat, és ráncba szedném! - sok nyugalomra és sok fegyelemre van szükségem, de mindezeket legbelül kell elkezdeni. Rohanó és változó érzéseim között kell elsősorban rendet teremteni.” Íme egy belső párbeszéd „eredménye” és egyben pontos diagnózis. Nem mondjuk magánkinyilatkoztatásnak, leírója sem szánta annak, de mégis felfedezzük benne Isten és a lélek párbeszédét.
Az elmúlt évtizedekben hazánkban is sorra jelennek meg a magánkinyilatkoztatásokat tartalmazó lelkinaplók. Ilyen volt Bossis Gabriella: Ő meg én című lelkinaplója, Valtorta Mária és Emmerich Katalin füzetei. Megjelentek Natália nővér magánkinyilatkoztatásai és Erzsébet asszony Szeretetláng Lelkinaplója is – és a sort hosszan lehetne folytatni. Természetesen e naplók különböznek egymástól. Egyikben alig ír magáról a szerző, a másikban hosszas betekintést kapunk lelkivilágába. Az egyik szinte csak az üzeneteket közli, a másik beszámol a körülményekről is. Stílusukban, elosztásukban különbözőek, de közös jellemzőjük, hogy a szövegben egyszerre mutatkozik meg a lelkinapló írójának jelleme és jellemfejlődése, érlelődése, valamint Isten hozzá, és rajta keresztül hozzánk szóló szavai.
Mivel itt minden üzenet az író személyiségén keresztül szűrődik át, így az üzenetek stílusa is különböző, és az idő előrehaladtával változik, „tisztul”. A szikárabb személyiség által kapott üzenetek stílusa is szikárabb. Az érzelmesebb lélek által leírt üzenetek tele vannak érzelmes szavakkal, jelenetekkel. Kezdetben, amikor még sok az emberben a sérelem, a fájdalom, az önzés, akkor több a vígasztalás, de több a fenyegetés is. Kezdetben az Istentől jövő szavakban is sok az emberi fantázia, később, ahogy a lélek végigmegy a megtisztulás útján, tisztulnak az üzenetek is.
Lehetnek-e egy lelkinaplóban tévedések? Lehetnek. Hiszen az üzenetek a személy szűrőjén, prizmáján keresztül jönnek át, és a személyiségben fogalmazódnak meg. Egy bűnt elítélő sugallatból fenyegető ítélet válhat, egy bíztató, segítő sugallatból pedig szerelmi áradozás. A lelkinapló és magánkinyilatkoztatás írójának is át kell menni azon a tanulási folyamaton, amelyben megtanulja megkülönböztetni a jót a rossztól, a saját gondolatot a nem saját gondolattól, stb. Így szorulnak egyre inkább háttérbe egyéni motivációi, indulatai, s Isten üzenete egyre tisztábban és egyszerűbben ér el hozzánk.
Mindezeket figyelembe véve láthatjuk, hogy egy lelkinapló, és az abban leírt magánkinyilatkoztatások hitelességének megítélése nem egyszerű dolog. Néhány alapszabály segítségével azonban elő tudjuk segíteni a megkülönböztetést – hogy se el ne vessünk jó és igaz dolgokat, se magunkhoz ne öleljünk olyat, ami nem hiteles. Ilyen szabály például:
- A lelkinapló általános tartalma megegyezik-e a Katolikus Egyház tanításával és az alapvető keresztény hittel. (Egyszerű példa: ha az üzenet adója egyszer Jézusként, máskor meg Visnuként mutatkozik be, akkor biztos, hogy nem hiteles.)
- A naplót író személy jelleme krisztusi irányban fejlődik-e a naplón belül? (Ha egyre szelídebb, alázatosabb, az krisztusi lelkületről tanúskodik. Ha egyre nagyzolóbb, fantasztikusnál fantasztikusabb dolgokkal áll elő, akkor ez már kérdéses.)
- A napló tartalma összhangban van-e más, általánosan elfogadott kinyilatkoztatások tartalmával. Ha igen, az biztató jel lehet, (bár nem feltétlenül).
- Értelmes, összefüggő, a természetes ész világánál is helytálló szöveg, vagy zavaros olvasmány? (Valaki olyan üzeneteket is hozott már a ’90-es években, hogy az éppen felénk tartó üstökös belerohan a Napba, az felrobban és itt a világ vége. Megkérdeztem egy természettudóst, ő azt mondta, hogy még ha ez megtörténne is – amihez olyan pályamódosítás lenne szükséges, ami tudományosan nem igazolható -, akkor is az annyi lenne, mintha egy nagy tábortűzbe bedobnának egy kicsi piszkos hógolyót. Aztán persze mindez nem történt meg – megint elmaradt a világvége…)
Végül: ha elolvassuk a most kezünk ügyében lévő lelkinaplót, magunk is végigkövethetjük az eddig leírtakat. A legfontosabb azonban mégsem ez. Nekünk nem az a dolgunk, hogy a hibákat vadásszuk a könyvben – biztos találnánk, de mi hasznunk lenne abból? A mi feladatunk az, hogy válaszoljunk a lelkinapló felhívására: egyre szorosabb, egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Istennel, megtéve mindazt, amit kér tőlünk, hogy valóban a „megtisztulás és egyesülés útját” járhassuk, Isten dicsőségére és az emberek javára.
