A Szentlélek lépésről lépésre megnyit Isten felé - tanúságtétel és beszámoló
A Szeretet Földje találkozó 2014. szeptember 20-án került megrendezésre. Már nagyon vártam ezt az alkalmat. Mindig, amikor eszembe jutott, valamiért az a gondolat környékezett meg, hogy lesz ott számomra valami, amiért odahív a Szentlélek.
Nem tudtam mire számítsak. A rendezvényről nem sokat tudtam. Azt gondoltam, hogy elsősorban gyógyító mise lesz, leginkább olyan személyek járulnak majd a templomba, akik gyógyulásra vágynak. Gondoltam magamban, hogy igazándiból nem tudom, hogy mit várok, elvégre nem vagyok beteg, nem igazán fáj semmim, nem is tudom pontosan mit is fogok én ott keresni.
A szombat reggelem, mint általában álmosan indult. Őszi reggel volt némi napsütéssel a nap első ajándéka. Miután jó korán érkeztünk, meg kellett állapítanunk, hogy mi vagyunk az elsők. Még a zenei aláfestést szolgáló Te Deum együttes tagjai is csak akkor botorkáltak ki autójukból, és kezdték meg a kipakolást. A templom mellett egy hatalmas vadgesztenyefa hullajtotta termését a gyanútlan arra járókra, nem kis meglepetést okozva annak, aki semmiképpen nem számított egy kisebb légi támadásnak beillő gubacsra a feje búbjára. Megpróbáltam egy kicsit megnyugtatni a lelkem. Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy biztos voltam abban, hogy ennyi gondolat közepette még a harsonaszót sem hallanám meg, bármennyire is próbálna üzenni nekem a Szentlélek. Tulajdonképpen én erre vártam. Egy üzenetre. A rendezvény főszervezője Sípos Gyula volt, akiről annyit tudtam, hogy az ilyen találkozók keretein belül a Szentlélek sugallatait is elmondja az embereknek. Például, hogy úgy érzi, valakinek súlyos térdproblémái vannak, és Isten most gyógyítja őt - és ehhez hasonló. Mikor beléptünk a templomban édesanyámmal egy kicsit leültünk. Kiválasztottuk azt a helyet, melyet leginkább alkalmasnak találtunk arra, hogy teljes élvezettel élhessük át ezt a napot. Mikor ez megvolt, kicsit csak ültünk magunkban. Magunkba szívtuk a hely sugárzását, próbáltam a kiüríteni a lelkemet, és újra megállapítottam, hogy ez bizony számomra újra óriási feladat. Újabb és újabb kérdések cikáztak a fejemben. Vajon milyen lesz, meddig fog tartani, hányan leszünk, stb…és végül, hogy vajon kapok-e én is üzenetet? Ekkor megértettem, hogy miért vágytam ide annyira. Üzenetet szerettem volna kapni.
Az elmúlt időben az életünk úgy alakult a családommal, hogy a férjem kapott egy csodálatos hivatást. Gyógypedagógusnak tanul és sérült gyerekeknek szeretne segíteni. Emberi gyarlóság, de bennem is felmerült a kérdés az ő példáját látva, hogy vajon számomra is van egy ilyen magasztosabb cél? Vajon számomra is meg van, az az út, ami elvisz oda, amit Isten nekem szánt? Mély filozófiai kérdések ezek, és a válasz könnyű. Egy egyszerű igen. De ekkor jön a neheze. Mi is az? Hetek óta foglalkoztat a gondolat. Sajnos a türelem egyébként sem az erényem, így lázasan kutattam, hogy miért teremtett engem Isten a földre, mi a szándéka velem? Végül határozott kudarcként éltem meg, hogy még néhány hét alatt sem jöttem rá. Mire megfogalmazódott bennem a kérdés, már el is kezdődött a rendezvény. Az elején még kevesebben voltunk, körülbelül a templom fele telt meg hívőkkel. (A dicsőítés végére aztán megtelt a templom.) Ekkor egy nagyon érdekes élményben volt részem.
A zenekar elkezdett zenélni. A szervezők arra buzdítottak minket, hogy énekeljünk, ha szeretnénk akár táncolhatunk is, örömmel adjunk hálát Istennek, amiért csak szeretnénk, vagy mondjuk el bátran mi bánt minket. Meglepett ez a közvetlenség. Némileg zavarban voltam, amikor elkezdtünk énekelni. Azonban a zene csodálatos volt. Még soha nem hallottam ilyet, pedig fiatalként gyakran bújom az internetet. Mégis, amilyen dallamok felcsendültek, az ember valahogy tényleg nem tudott ülve maradni. Az oltári szentséget kihelyezték az oltárra és énekelve imádtuk az Urat. És ami a legkülönlegesebb volt, hogy a közel egy órás éneklés végére életemben először tényleg, szívből imádtam Istent. Rájöttem, hogy eddig mennyire vonakodtam az imádattól. Túl elvakultnak, valahogy az egészet túlzásnak tartottam. Talán éppen ezért volt számomra nehéz szívből imádkozni. Talán más is van így ezzel, én eddig úgy imádkoztam szívből, hogy még erősebben koncentráltam arra a dologra, amiért imádkozom. Nem pedig arra koncentráltam, akihez imádkozom. És ez óriási különbség. Szinte az első percektől a könnyeimmel küzdöttem. Valami megmagyarázhatatlan okból minden áron ki akart belőlem törni a sírás, de nem keserűség miatt, nem is boldogság miatt, valami más okból, de végig gombóc volt a torkomban.
Ezt követően pedig Regina Collins nővér tartott előadást és kért áldást ránk. Néhányan közülünk érezték az áradó melegséget, ahogyan a nővér végigment közöttünk és áldást adott. Egy-egy fájó testrészben, vagy a fejükön, de többen is megtapasztalták a Szentlélek jelenlétét. Utána Nyuli Gáborék következtek - a legizgalmasabb rész számomra azonban Sipos Gyula előadása volt. Sok mindent mondott, biztos vagyok benne, hogy sokan magukénak érezték szavait. Néhány instrukció hangzott el, egy-egy üzenetet gyógyulásokra vonatkozóan, de engem semmi nem érintett meg igazán. Végül aztán eljött a szünet ideje. Sajnos nem voltam elég alapos, így mire eljött a délután két óra, már nagyon fáztam, fájt a torkom, és bosszúsan kezdtem beletörődni abban a ténybe, hogy elkaptam kollegáim nátháját. A szentmisén már nem szerettem volna maradni, de édesanyámon látva, hogy ő szeretne még maradni, úgy döntöttem, felül kerekedek az önzőségemen, és megvárom vele a szentmisét. Az elején nem szerettem volna bemenni, gondoltam majd kint megvárom, úgyis szeretnék egy kicsit magam lenni. Így visszagondolva, nem igazán a Szentlélek vezérelte gondolatok voltak. Beleestem abban a hibába, hogy megmagyaráztam gyengeségemet azzal, hogy úgyis elég volt már ennyi, ha meg kellett gyógyulnom, már úgyis meggyógyultam. Végül aztán csak úgy alakult, hogy jobban is lettem, kicsit felmelegedtem a ragyogó napsütésben, így hát részt vettem a szentmisén.
Sipos Gyula az áldozást követően is mondott néhány kijelentést a Szentlélek sugallata által, és ott volt közöttük az, amit én magaménak éreztem. Nem tudom, hogy nekem szólt-e, nem volt megcímezve, de annyira konkrét volt, hogy nem térhettem ki előle. Gyula egyszer csak azt mondta (a pontatlanságért elnézést kérek, nem szó szerint idézek, csupán azt szeretném megosztani, hogy mivel találkozhat az ember egy ilyen találkozón), hogy van közöttünk valaki, aki útmutatást keres. Azt mondta, hogy Isten mosolyog rajta, mert a Bibliában minden benne van. Szeresd Istenedet teljes szívedből és felebarátodat, mint Önmagadat, és hogy adja át magát egészen Neki, aztán meg lesz az útja.
Az üzenet egyértelmű volt számomra, nekem szól. Lehet, hogy ült ott még olyasvalaki, aki a hivatását keresve ment oda, én csak örülök, ha másnak is iránymutatást jelentettek ezek a szavak. Számomra mindenesetre megnyugvást adtak. Tulajdonképpen mélységesen igaz szavak. A sok gondolat közepette, a rengeteg önmagamra fordított energia végett meg is feledkeztem arról, hogy az egyetlen dolog, ami számít, a szeretet. Elvégre a hivatásnak sem önmagamról kell majd szólnia, bármi is legyen az, hanem másokról. Én csak egyfajta közvetítő közeg vagyok Isten akarata végett, amit ha nem tudok megtanulni használni, hiába tudhatnám magaménak. Ezekkel a gondolatokkal tértem haza, és elhatároztam, hogy mostantól nem azt keresem, hogy én mire leszek majd jó, hanem hogy miben segíthetek másoknak.
Számomra élményekben gazdag nap volt, bár nagyon gyorsan elrepült. Szívből ajánlom mindenkinek, hogy egyszer vegyen részt egy ilyen találkozón. Nemcsak hogy tanulságos, de hatalmas lelki fejlődéshez vezet. És aki most arra gondol, hogy de hát mi van, ha nekem nem ad majd semmit, annak annyit ajánlhatok, hogy ne azt nézze, hogy neki mit adhat, hanem, hogy esetleg az ő jelenléte mit adhat másnak.
(V. Viki)
