Uncategorised

Gyógyulás Szent Hildegárd segítségével

Bocsa József: Gyógyulás Szent Hildegárd segítségével

Három éves korától voltak látomásai. Ezért is gondolták szülei, hogy kolostorba adják.
43 éves koráig élt a kis disibodenbergi kolostor magányában, kortársai el?tt ismeretlenül. A közvetlen környezete ismerte, mert apátn?vé is választották. Ekkor bízta meg Isten azzal a feladattal, hogy írja is le látomásait. ? azonban megrémült, tétovázott, nem akart a felszólításnak engedelmeskedni. Életrajza így ír err?l: Isten hangja figyelmeztette, ne vonakodjék tovább a látottakat leírni. Ám n?i félénkségb?l, tartván a szóbeszédt?l, az emberek fennéjázó ítéletét?l, nem teljesítette a felszólítást. Ekkor megbetegedett. Amint azonban mégis írni kezdett, állapota javult. Ebb?l felismerte, hogy nem megtévesztés áldozata, hanem valóban Isten akarata az írás. Ekkor látott hozzá els? m?vének a megírásához.
Kés?bb is a szenvedések figyelmeztették rá, hogy gy?zze le félelmeit, gátlásait, és merje cselekedni Isten akaratát. ? maga így ír err?l. Ha az emberekt?l való félelmemben nem követtem az utat, melyet isten jelölt ki nekem, növekedtek testi fájdalmaim, és addig nem csökkentek, amíg nem engedelmeskedtem. Így történt ez Jónással is, aki, míg rá nem szánta magát az engedelmességre, gyötr?dések közepette teng?dött.
Az egyházi elismerést a legmagasabb helyr?l kapta meg, magától a pápától. Miután III. Jen? egy papokból álló szakért? testülettel megvizsgáltatta, személyesen olvasott fel Hildegárd els? leírt m?véb?l a Scivias-ból (Tudd az utakat) a trieri zsinaton. Ezáltal egycsapásra messze földön ismertté vált. A pápa levélben szólította fel, hogy többi látomását is írja le. Így születettek sorra egymás után írásai. Köztük több is, amelyik kifejezetten gyógyításról, növények, állatok, ásványok gyógyító erejér?l szólnak.
Szt. Hildegárd Szentlélek élménye, ma úgy mondanánk Szentlélek-keresztsége, után megkapta a már korábban is m?köd? látomások karizmája mellett a gyógyítás, a lélekbe látás ajándékát is. Rengeteg emberen segített, rengeteget meggyógyított.
De azért is tudott a szenved?kön segíteni, mert gyermek korától id?s koráig szinte mindig beteg volt, vagy gyengélkedett. ? az Isten által rámért betegségekben üdvözít? feladatokat látott. Gyakran hangoztatta, hogy Isten mindig a testi és a lelki próbatételekkel figyelmezteti, formálja, alakítja, türelemre tanítja az embert. Hildegárd számára személyesen betegségei, gyengeségei az az ösztöke, voltak, amelyek megóvták ?t attól, hogy látomásai miatt elbizakodott legyen. Mivel igen gyakran gyötri testi gyengeség és fájdalom, ez arra készteti, hogy Isten irgalmára bízza magát.
Egyik levelében ezt írja. A betegségek er?sen akadályoznak, és gyakran oly nagy fájdalmak szorongatnak, hogy már-már a halálomat érzem. De Isten mindig életre keltett… Kitárulkozom az él? Istennek, és mindazt, ami vagyok, átengedem neki, hogy ?, kinek nincs vége és nincs kezdete, megóvjon a gonosztól. Te is imádkozz értem, hogy kitartsak Isten szolgálatában.
A gondjaikra, bajaikra tanácsot kér? és gyógyulni vágyó emberek csak úgy özönlöttek Hildegárdhoz, miután megkapta a pápai elismerést, nemcsak a környékr?l, hanem az egész Német Birodalomból. Életrajzírója, aki személyesen ismerte ?t, így számol be ezekr?l.
Isten kegyemével kinek-kinek a maga életéhez szabott tanácsokat adott. Lelkük épülésére kérdéseket intézett hozzájuk a Szentírásból, és megadta a megoldást. Igen sokan kaptak t?le tanácsot az ?ket gyötr? testi bajokra. Számosan voltak azok is, akiket áldásával szabadított meg szenvedéseikt?l. Prófétai lelkével felismerte az emberek gondolatait és szándékait is, rendre utasította azokat, akik hamis és léha szívvel csupán kíváncsiságból jöttek hozzá; és a léleknek, mely bel?le szólt, nem tudván ellenállni, megfeddve, s megjavítva, komisz tervükt?l el kellett állniuk. Saját törvényükkel cáfolta meg a kérdéseikkel hozzá forduló zsidókat is, és jóságos szavakkal Krisztus hitére intette ?ket.
Ez az els? életrajz sok konkrét esetr?l is beszámol, amikor betegeket meggyógyított a Szentlélekt?l kapott gyógyító karizmájával, imáinak erejével, és a kolostorában termesztett gyógynövényekkel vagy különféle kövekkel. Ez utóbbit, a kövekkel való gyógyítást a keresztények közül ma sokan gyanakodva nézik és elutasítják azért, mert a New Age-ben is használatosak. De ezen az alapon a Szentírást is elvethetnénk, hiszent a New Age, és az ezoterika is szívesen hivatkozik rá. Hildegárdnak nagyon sok látomása volt, amelyben egyetlen egységben látta a növényeket, állatokat, ásványokat, embert és csillagokat. Egyik például így hangzik.
Egy csodálatosan gyönyör? képmást láttam. Emberi alakja volt, és arcán akkora szépség és ragyogás, hogy könnyebben tudtam volna a napba nézni, mit ebbe az arcba. És az alak így szólt hozzám. Én, a legfels?bb tüzes er?, én lobbantok lángra minden életszikrát. Nincs köztük halált hozó egy sem. Én döntök a létr?l. Szárnyammal körülrepülöm a Földet, mert én voltam, ki annak rendjét bölcsen megteremtettem. Én, az Istenségben lakozó tüzes élet, én lobogok a szántóföldek szépsége felett, én világítok a vizekben, én égek a Napban, a Holdban és a csillagokban. És könny? szell?vel ? láthatatlan élethez hasonlóan, mely mindent fenntart ? én ébresztek mindent hatalmas létezésre. E csodálatos alak keblén volt egy leny?göz? kerék. Bel?le állatok (oroszlán, leopárd, farkas, medve, szarvas, rák, bárány, kígyó) fejei lélegeztek egy emberi alakra, és a csillagok sugaraikat mind az állatfejekre, mind az emberalakra rásugározták. Mert Isten benne van minden teremtményében, nem csak a kétlábúakban, és nem csak a megkereszteltekben.
A növényekbe, különösen a gyógynövényekbe, ásványokba, állatokba Isten beleteremtette a gyógyító er?t er?t is. Mindezek az emberért vannak. A maguk helyén, okosan, mértékkel, imával, Isten áldásával bátran használhatjuk ezeket is.
Hildegárd sok ördögt?l megszállottat is megszabadított. Egyiküket 8 évig tartották megszállva a gonosz lelkek. Papok, akik nem tudtak ezzel a nehéz esettel megbirkózni, Hildegárdhoz fordultak segítségért. ? kinyilatkoztatást kapott arról, hogy rengeteg embernek kell ezért a n?ért imádkoznia, áldozatot hoznia, alamizsnát osztania. Végül miután útmutatásai nyomán megszabadult, de újra visszaesett, elküldték Hildegárdhoz és az ? kolostorában szabadult meg végleg. Ezután felvette n?vérei közé.
Betegségeiben többször is látta az ?t gyötr? gonosz lelkeket. Egyik alkalommal így ír err?l.
A Legszebb és H?n Szeretett megjelent el?ttem egy valós látomásban. Oly er?s vigasszal töltött el, hogy bens?met láttára mintha balzsamillat járta volna át. Ekkor örömujjongásban törtem ki nagy és mérhetetlen örömt?l, és sóvárogva kívántam, bár mindig látnám ?t. Megparancsolta az engem gyötr? szellemeknek, hogy távozzanak t?lem és így szólt: „El innen veletek, azt akarom, hogy többé ne gyötörjétek ?t!” Nagy bömbölés közepette elhordták az irhájukat, és így kiabáltak: „Hát akkor mi végre jöttünk ide, mikor megszégyenítve kell innen elvonulnunk?” Szavaira hamarosan elhagyott a betegség, amely olyannyira felkavart, akár a vihar szele a tó vizét. Visszakaptam er?met, mint a vándor, aki szül?házába visszatérvén újra elfoglalja javait. Az ereim, és bennük a vér, a csontok és bennük a vel? újból egészséges lett, akárha a halálból éledtem volna újra. Ám hallgattam türelmesen, hallgattam jámboran, és mint a szül? asszony a szülés után, úgy beszéltem én a fájdalom után.
Összefoglalva miket sz?rhetünk le Hildegárd életéb?l, tanításaiból saját gyógyulásunkra vonatkozóan?
• Isten sokszor a betegség által figyelmeztet minket is, hogy levetk?zve félelmeinket vagy egyéb gátlásainkat merjük tenni az ? akaratát
• A betegségek megért?vé, érzékennyé, odafigyel?vé, segít?késszé tehetnek minket mások nyomorúságai, betegségei iránt.
• A betegségben ez az egyik legfontosabb magatartás: Kitárulkozom az él? Istennek, és mindazt, ami vagyok, átengedem neki.
• Használhatja az ember a növényekben, állatokban, ásványokban rejtez? gyógyító er?t is, de nem babonásan, hanem Istent?l várva és fogadva ezeken keresztül a gyógyulást
• A betegségeket a gonosz lelkek is okozhatják. Az ilyeneknél a szabadító ima a helyes gyógymód. Vannak esetek, ahol nagyobb összefogásra, kitartó imára, böjtre, jócselekedetekre is szükség lehet.

Péter kis hajója - a nagy szellemi hajó

Bocsa József: Péter kis hajója - a nagy szellemi hajó

Gyermekkoromban kis ministránsként az oltár előtt ministrálva − akkor még nem volt a szembemiséző oltár − gyakran feltekintettem szülőfalum oltárképére és megcsodáltam Péter és Pál apostolok hatalmas alakját.

El-el gondolkodtam arról, hogy vajon kik is ők, mit jelent a kard és az a kulcs a kezükben. A kulccsal még csak tudtam mit kezdeni, de a kard, hogy kerül az egy apostol kezébe. Azután később, teológiai tanulmányaimból megtudtam, hogy szenteknek megvan egy hagyományos ikonográfiája, vagyis ábrázolásmódja. Vértanú szenteket gyakran szokták kivégzésük, vértanúságuk eszközeivel ábrázolni. Pál apostol kezében a kard tehát azt fejezi ki, hogy karddal végezték ki. De jelenthet ez a kard mást is. Jelentheti a lélek kardját is, amely Isten igéje, amelynek Pál apostol oly hatalmas hirdetője volt.
Azt mindenki tudja, hogy Péter apostol kezében az a kulcs a mennyország kulcsa. De lehetne őt mással is ábrázolni, például hajóval, bárkával. Az is nagyon találó lenne. Hiszen halász volt, a hajó volt a legfontosabb szerszáma, mint a paraszt embernek, kisgyerek koromban még a lőcsös kocsi, majd később − emlékszem óriási előre lépés − a gumis kocsi.
Pétert hajója mellől, a halász-hálóktól hívta meg az Úr apostolai közé, és mondta neki a csodálatos halfogás után: ezentúl emberhalász leszel. Az ő kis hajójából hirdette többször az összegyűlt sokaságnak az evangéliumot a tó partján. Az ő hajójában volt, amikor az a vihar támadt a tavon, amit Ő egyetlen szavával lecsendesített. És aztán később Pétert tette meg az Egyház hajójának kapitányává.
Ez a hajó azóta naggyá lett, sok embert szállított és szállít át a túlsó partra. Sokan utaztak és utaznak rajta ma is végső céljuk felé.
Ezt a hajót 2000 éves története során sok vihar tépte, és sokakat le is sodort erről a hajóról. A lesodortak új hajókat építettek és ezeken a hajókon igyekeznek örök céljuk felé. A Föld össznépességének több mint 1/6-a Péter hajóján utazik ma is: a Föld 6 milliárd lakosából egymilliárd ötvenmillió a Földön a római katolikus.
Szám szerint a muzulmánok százmillióval többen vannak, mint a katolikusok. A keresztények száma azonban összesen majdnem kétmilliárd. − Ezek a statisztikai adatok. 1.920. 000.000 (Egymilliárd-kilenszázhúszmillió) megkeresztelt ember él a földön. De vajon ez mind kereszténynek is mondható? Sajnos, bizony nem. Kereszténynek − a szó eredeti értelmében Krisztus-követőnek − csak azok mondhatók, akik nemcsak keresztvízzel vannak leöntve, hanem akik be is fogadják Krisztus-Jézust az életükbe, és engedik, hogy személyesen ő irányítsa életük kis hajóját. Ha ezt nem teszik, akkor formálisan lehet, hogy ott vannak valamelyik hajón − amelyen ott a zászló, hogy keresztény −  de bármelyik pillanatban egy kisebb szél is lesodorhatja őket onnan. Nem is beszélve nagyobb viharokról.
És ma bizony igen viharos időket élünk. Azt gondolom, ezt nem kell nagyon bizonygatnom: akár a politikát, akár a gazdasági életet, akár az erkölcsöket, akár a természeti katasztrófákat, akár a templomba járók számát tekintjük. És ha még a templomba járók is legalább mind igazi Krisztuskövetők lennének…
Nagyon sok prófécia, égi üzenet világítja meg az egyház és az emberiség mai helyzetét. És ezek legtöbbje egymással összecseng.
Híveim, akik az én templomomba járnak, egy buszos zarándoklatot szerveztek Erdélybe. Engem is magukkal vittek. A cél Nagyfalu, Váradtól 100 km-re Kolozsvár irányában. Ott ma is vannak Jelenések. A Szentháromság személyei, és Mária szólnak egy asszonyon keresztül. Hívő ember vagyok, de nem tartozom a hiszékenyek közé. A különféle jelenések történetét külön is kutattam. Elolvastam ennek az asszonynak az élettörténetét, és beleolvastam azokba az üzenetekbe is, amit ott kapnak már egy ideje. Hitelesnek találom ezeket. Egy üzenet ezek közül nagyon ide kívánkozik erre a mai ünnepre. Ennek az asszonynak a szülői birtokán, egy hegyen kellett felállítani egy nagy keresztet, amit az egység keresztjének hívnak, és ahol sokan hitre jutnak, meggyógyulnak. Ott történnek a jelenések a hónap első csütörtökén, péntekén és szombatján. Szűz Mária szól  ebben az üzenetben, amit most ismertetni szertnék,. 2007 február elsőszombatján
Kedves Gyermekeim! Ti, akik a Földön éltek, mindannyian az Én Gyermekeim vagytok! (Tehát akár katolikusok, akár protenstánsok, akár muzulmánok, akár ateisták, mindnyájan Mária gyermekei vagyunk. Közben meg-meg szakítom az üzenetet, hogy kicsit értelmezzem.)
Én, mint 'Égi Édesanyátok', megkérdezem tőletek: tudjátok-e azt, hogy a közel jövőben mire számíthattok?
Most, képzeljétek el, hogy eddig még soha nem látott 'Nagy Hajó' nyitott ajtaja előtt álltok.
(Először Péter kis bárkája, majd az egyház egyre nagyobb hajója, amelyről sokan lesodródtak, és más hajókat építettek. Sok kisebb-nagyobb hajó. Most pedig, nézzük csak milyen hajó!)
Ez egy 'Nagy, Szellemi Hajó', a 'Remény és az Egység Hajója'! (A sok egyház, a sok vallás, a megosztottság nem Istentől származnak.) Ez a 'Nagy Hajó' hamarosan kifut a 'Nagy Vizekre' és magával viszi mindazokat, akik meg akarnak menekülni a ’Nagy Vihartól’, amely közeledik felétek! Ha meg akartok menekülni, akkor szálljatok fel erre a 'Nagy Hajóra’, amelyet a Szentlélek ereje vezet, egy biztos cél felé, ahol Szent Fiam Irgalmas Szíve és az Én Szeplőtelen Szívem vár rátok! Ahová érkezni fogtok, az már egy 'Új Világ' lesz, ahol nem lesz bűn, szenvedés és halál. Ott minden odaérkező ember testvérként fogja szeretni embertársát.
Akkor 'Új Időszámítás' fog elkezdődni a Földön! Ekkor lesz Szent Fiam Irgalmas Szívének és az Én Szeplőtelen Szívemnek a diadala!!!
(Mária az ő szeplőtelen szívének a diadalát már Fatimában megígérte. Ebben az évben ünnepeljük a fatimai jelenéseknek a 90. évfordulóját)
Megkérdezhetitek: vajon kik szállhatnak fel arra a 'Nagy, Szellemi Hajóra'? (a válasz:)
Mindazok, akik bűnbánatot tartanak; akik megtartják Isten Törvényeit; akik kibékülnek Istennel , önmagukkal és felebarátaikkal! Arról fognak megismerni benneteket az emberek, hogy Hozzánk tartoztok, ha jót tesztek még azokkal is, akik veletek rosszat tettek! Ha ezt megélitek, a Gonosz sem fog tudni ártani nektek!
Először azokat kérem, hogy szálljanak fel a 'Nagy Hajóra', akiket összegyűjtöttem Szent Péter apostol Aklába!
(Ezek a szavak hozzánk, katolikusokhoz szólnak! De figyeljük csak, hogy mit mondanak!)
Ezek közül, csak azoknak van a 'Nagy Hajón' a helyük, akik elfogadják a legénység szerepét és szolgálni fogják azokat a testvéreket, akik utánuk fognak arra felszállni!
(Tehát nem mellveregetés, hogy mi katolikusok vagyunk, hanem szolgálat!)
Azután azok is felszállnak a 'Nagy Hajóra', akik szívből megbánták, hogy eddig megtagadtak Engem és minden égi segítséget! Ezután Isten küld az Égből egy 'Nagy Figyelmeztetést'! Isten Fényében, mindenki úgy fogja látni önmagát, ahogy Isten előtt van! Ez lesz Isten részéről a 'Legnagyobb Segítség' az emberiség megmentésére!
(Ez az üzenet, ez a bizonyos nagy figyelmeztetés, nemcsak itt hangzik el, hanem elhangzott már Garabandálban, és más helyeken is. )
Ezután a 'Rendkívüli Esemény 'után, olyanok is felszállnak – bűnbánatuk által – a 'Nagy Hajóra', akik addig egy közösséghez se tartoztak!
Ezután a 'Nagy Hajó Ajtaja' bezárul és azokkal az emberekkel, akik felszálltak rá, kifut a 'Nagy Vizekre'! A Szentlélek ereje és Fénye fogja vezetni a 'Biztos Cél' felé! Én ezt a 'Nagy Hajót' betakarom Édesanyai Palástommal! Így védem meg az ellenség támadásaitól! Addig, számíthattok arra, hogy azok részéről fog támadás érni benneteket, akik nem akarnak felszállni a 'Nagy Hajóra'! Tudnotok kell 'Jézus Kisded Nyáját' a pokol hatalmas erői se fogják tudni elpusztítani.
(Mielőtt az üzenet végét is felolvasnám, szeretnék még néhány megjegyzést fűzni a fő mondanivalóhoz. Az ilyen prófétai üzenetekkel kapcsolatban nagy kísértése az embernek, hogy keresse az időpontokat is. Ilyenféleképpen: Mit jelent ez a közeljövő? Mikor, melyik napon, hány órakor fog indulni ez a hajó? Átélhettünk ilyesmit az ezredfordulóval kapcsolatban. Vannak szekták, amelyek mindig újra konkrét időpontokat jelölnek meg, hogy mikor lesz itt a világvége. Ha jól odafigyeltünk, itt nem világvégéről van szó, hanem egy korszakvégről, egy új korszaknak az eljöveteléről, egy új időszámításról a Földön, ami után nem lesz bűn, szenvedés, és minden odaérkező ember, testvérként fogja szeretni az embertársát.
Ne az időpontokra figyeljünk, hanem arra, hogy hogyan juthatunk fel erre a nagy hajóra, amely tulajdonképpen mindegy, hogy egy boldogabb földi korszakba, vagy közvetlenül a mennyországba vezet. Ebbe az új korszakba való bejutás feltétele, még egyszer: a bűnbánat, a megtérés, a kibékülés Istennel, embertársunkkal és önmagunkkal, és attól fogva Isten törvényeinek a megtartása. Ezek nélkül lemaradunk erről a hajóról, és a pusztulás vár ránk. Mária befejező szavai a következők. És figyeljünk itt is: Az ég egyenesen kérlel minket, azért, hogy megmenthessen bennünket.)
Most újra kérlek titeket, drága Gyermekeim, ne tagadjatok meg még egyszer Bennünket, mert Nélkülünk árvák fogtok maradni!!!
Előre megmondom nektek, ha, ebben az utolsó időben sem hallgattok Rám, akkor 'egy idő után' már nem fogok tudni rajtatok segíteni!!!
Édesanyai áldásom adom rátok!”

Búcsú a bűntől, búcsú a bajtól

Sípos (S) Gyula: Búcsú a bűntől, búcsú a bajtól

Ha egy ember - akár véletlenül is -, fölégetné egy másik ember házát, és ha ezt meg is bocsátanák neki, azért a kárt csak meg kellene térítenie. De mi történik akkor, ha egy ismeretlen jótevő átvállalja az összes kár rendezését?

Ez az “ismeretlen jótevő” az Isten. Az Ő akaratát jeleníti meg az Egyház a búcsú intézményével. Ennek lényege, hogy a búcsút elnyerő ember mentesül a bűnei miatt járó ideiglenes büntetés terhe alól. (Azaz, nem neki kell fizetnie a kárért...)
Hogyan lehetséges ez? Jézus Krisztus megváltó kegyelme által. Hiszen annyi teher nyomja a vállunkat! A bűnök okozta szeretetlenségek, betegségek, bajok egészen megnyomoríthatnak minket. De nem szükséges mindezt tovább cipelni a vállunkon!
“Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3.16)
Isten Jézus Krisztusban mutatta meg szeretetét irántunk. Amikor Ő eljött, senkit sem utasított el, aki hozzá fordult. Minden beteget meggyógyított, minden megszállottat megszabadított. Nála mindenki életet nyert, bőséges életet! Azt is pontosan tudjuk, hogy ezt a teljes életet milyen módon kaphatjuk meg. Jézus ugyanis azt mondta:
„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik.” (Jn 6, 53-57)
Ez a szentmise kinyilatkoztatása. Minden szentmisében újra jelenvalóvá válik Jézus Krisztus értünk bemutatott tökéletes áldozata. A “kárpótlás elégetett életünkért”. Minden szentmisében ott munkálkodik Jézus életet helyreállító, gyógyító, kiengesztelő ereje. Ezért mondjuk bátran, amit a közösségből kitagadott, tisztátalannak tartott vérfolyásos asszony mondott: “ha csak a ruhája szegélyét megérintem, meggyógyulok”! (Mt 9, 21) Mert mi is meggyógyulhatunk, erőre kaphatunk, ugyanúgy mint ő, mert “Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 1, 8) Jézus ruhája szegélye a szentostya, s benne Ő van valóságosan jelen. Magunkhoz vehetjük Őt, az Élet Urát.
A Búcsú elnyeréséhez szükséges, hogy a megszentelő kegyelem állapotában legyünk. Ezért tartsunk bűnbánatot (menjünk el gyónni), és így járuljunk szentáldozáshoz, majd az egyházi feltételként kisza-bott imákat (egy Miatyánk, Üdvözlégy és Hiszekegy elimádkozása) mondjuk el. Higgyünk Isten kegyelmében és adjunk hálát azért, hogy Ő valóban megsegített minket...

Sipos Gyula

(Megjelent a 2007. évi törökbálinti Búcsúra készült szórólapon)

Kulcs a gyógyuláshoz

Bocsa József: Kulcs a gyógyuláshoz

Július első szerdáján, csütörtökén és péntekén zarándoklatra készülünk Erdélybe, Nagyfaluba. Kicsit előkészületként belelapozgattam az ott kapott üzentekbe. A mai alkalomra ezekből szeretnék egy részletet kiemelni, amelyik nagyon illik ehhez a mai Jézus Szíve ünnephez, és amely ide való ezekre a gyógyító szentmisékre is, hiszen nagyon szépen megfogalmazza Jézusnak az Eucharisztiában, a bennünk és a felebarátban való lakozását. Jézusnak ez a hármas, bennünk, illetve köztünk lakozása egymást erősítő valóság, és kulcsa gyógyulásunknak is. Jézus szavai a látnokhoz.
Én jelen vagyok bennetek, az Oltáriszentségben, és a felebarátban is. Valóban, fogantatásotok pillanatától, isteni természetemmel bennetek élek és fejlődök, olyan mértékben, amilyen mértékben lehetőséget adtok nekem. Én a szívetek mélyén lakom elrejtőzve és várom, hogy keressetek, megtaláljatok és kövessetek engem. Szabad akaratotok lehetővé teszi azt, hogy életetek során azt tegyétek Velem, amit akartok. Földi életetek után azonban be kell, hogy számoljatok a bennetek való fejlődésemről. Amikor a földi, romlandó testeteket elhagyjátok, akkor fogjátok látni világosan, hogy valójában kit szolgáltatok, önmagatok kényelmét, vagy Engem, aki a lelkiismereteteken keresztül akartalak vezetni titeket.
Én személyetekkel egyesülve Istenségemmel vagyok jelen bennetek. Életetek során teljesen szabadon, a saját elképzelésetek szerint alakíthatjátok az életeteket. A Mennyei Atyának egyedi terve van mindenkivel, aki él a Földön. Vigyázzatok, ha nem engedelmeskedtek a lelkiismeretetek vezetésének, akkor a gonosz lélek veszi át életetek irányítását, és elszakadtok Tőlem. Ennek a nemzedéknek a nagy része, kényelemszeretete miatt, sajnos átengedte élete vezetését a gonosz léleknek. Most arra kérlek benneteket, nézzetek jól a szívetekbe: vajon ti kit szolgáltok! Engem, vagy a saját akaratotokat? Megkérdezem tőletek, a ti szívetekben milyen állapotban vagyok én jelen! Mielőtt eljön a nagy figyelmeztetés, azt ajánlom nektek, hogy keressetek meg Engem a szívetek mélyén, és amíg nem késő, oldjatok fel a bűneitek általi megkötözöttségből, hogy mire kívülről is visszatérek hozzátok, szabaddá váljak bennetek! Ezt tegyétek meg minél hamarabb, még mielőtt a Szentlélek kiáradna az egész emberiségre! Előre figyelmeztetlek titeket, a Szentlélek fénye rá fog világítani valódi énetekre, és akkor sokan meg fognak ijedni önmaguktól, és nem lesz bátorságuk közeledni hozzám. Ha minél előbb megtaláltok engem a szívetekben − akár éhesen, megkötözve, keresztre feszítve − a bűnbánat és a szolgáló szeretet által helyre hozhattok mindent! Ha alázatos lélekkel bocsánatot kértek Tőlem, megbocsátom nektek minden bűnötöket, újjá fogtok születni a Szentlélekben, és nagy örömünkre, mindörökre együtt fogunk maradni!
Egy hangsúlyos mondat ebből az idézett részből a következő. Én személyetekkel egyesülve Istenségemmel vagyok jelen bennetek. Jézus földi életében az ő Isteni természete egyesült az emberi természettel. És ennek az egységnek a hordozója Jézus személye volt. Jézus a Szentlélek által Máriában öltött emberi testet. Miután elénk élte istenemberi életét itt a földön, mennybe ment. Eltávozott a világból, de megígérte, hogy ugyanakkor velünk is marad. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Pünkösdkor újra megtestesült, de mostmár megdicsőült emberi természetével. Egy új létmódot öltött magára, a szentségi létet. A feltámadt Krisztus az apostoli kollégiumba testesült bele szentségi létmóddal, vagyis személyileg azonosult az apostolokkal. Ennek a szentségi létnek Krisztus földi élete az alapja, de nem teljesen azonos vele, mert a teste nem földi test, és nem olyan tevékenységet folytat, mint Földön jártakor halála és feltámadása előtt. Isteni életét már nemcsak egy testben éli, hanem az apostolok szentség-kiszolgáltatása révén egyházának minden tagjában.
Az apostolok teljesen befogadták magukba Jézust Pünkösdkor. Ezzel magyarázható, hogy szemmel láthatóan megváltozott az életük, és ugyanazokat a tetteket vitték végbe, amiket Jézus: hatékonyan prédikáltak, gyógyítottak, csodákat tettek, megtérítették az embereket, sőt még halottakat is támasztottak. Jézus megsokszorozódottan folytatta életét bennük. De nemcsak bennük, hanem az egyház minden tagjában, hiszen az Egyház Krisztus teste. Ebbe kapcsol bele szentségi módon a keresztség.
A kolosszeiekhez írt levélben ezt olvassuk: Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. (Kol 1,15-17) Jézus tehát már a teremtés révén is ott él minden emberben, nemcsak a kersztényekben.
Így érthető az, amit ebben az üzenetben mond Jézus. Én személyetekkel egyesülve Istenségemmel vagyok jelen bennetek. Ha pedig Jézus jelen van bennünk, akkor nincs helye bennünk a betegségnek. Róla nem olvassuk a Szentírásban, hogy beteg lett volna. Ő maga a kicsattanó egészség volt, csupa élet. Ő maga az élet. Ha tehát engedjük, hogy ő élje az életét bennünk, akkor kisöpri onnét a betegségeket is.
Csakhogy mit teszünk mi? Rávilágít erre ez az elején felolvasott üzenet.
Az egyik probléma ez: Most arra kérlek benneteket, nézzetek jól a szívetekbe: vajon ti kit szolgáltok! Engem, vagy a saját akaratotokat? Ez a nagy vízválasztó. Hogy valaki Isten akaratát keresi és szolgálja, vagy pedig a saját akaratát. Ez az önkeresés nagyon tudja álcázni magát, nagyon el tud rejtőzködni. Még a vallásos cselekedetek mögé is, a templomba járás mögé is, az imádság mögé is, a templomi közösségekben való különféle tevékenységek mögé is. Az énközpontú ember, a saját akaratát kereső ember mindent ennek a szolgálatába tud állítani. Csak azt keresi, hogy neki legyen jó, hogy az ő akarata teljesedjék. És ha valaki ellent mer mondani neki, jaj annak. Az ilyen emberben éhesen, megkötözve, keresztre feszítve van jelen Jézus.
Atyám, legyen meg a Te akaratod. Ne az enyém, hanem a tiéd. Még Jézusnak is meg kellett ezért küzdenie. Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!
A másik probléma: ha nem engedelmeskedtek a lelkiismeretetek vezetésének, akkor a gonosz lélek veszi át életetek irányítását, és elszakadtok Tőlem. Ennek a nemzedéknek a nagy része, kényelemszeretete miatt, sajnos átengedte élete vezetését a gonosz léleknek.
Még azok is, akik felismerték az önakarat veszélyét, és küzdenek ellene, azokat is fenyegeti ez a másik veszély, hogy kényelemszeretetük miatt átengedik a vezetést a gonosz léleknek.
Az önakarat mellett tehát a kényelemszeretet a másik nagy ellenség, mert könnyen a gonosz lélek karmaiba lök bennünket. Fel kell tehát ez ellen is venni a küzdelmet. A minél igénytelenebb élettel, a böjttel, és az önmegtagadásokkal. Az önmegtagadások közül a legjobb a szolgáló szeretet cselekedeteinek a vállalása.
Mielőtt eljön a nagy figyelmeztetés, azt ajánlom nektek, hogy keressetek meg Engem a szívetek mélyén, és amíg nem késő, oldjatok fel a bűneitek általi megkötözöttségből.
A garabandáli jelenésekhez, és más jelenésekhez hasonlóan itt is megismétlődik többszörösen, hogy lesz egy nagy figyelmeztetés, amely az egész emberiségnek szól.
De nem kell erre a nagy figyelmeztetésre várnunk. Betegségeink, bajaink is lehetnek ilyen figyelmeztetés. Ezek elkerülése, az ezekből való gyógyulás miatt is keresnünk kell ezekből a megkötözöttségeinkból való szabadulást.
A nagyfaluban való közösséget most az elmúlt hónapokban arra figyelmeztetik az égiek, hogy egyénileg és közösségben is mondjanak szabadító imákat önmagukért. És megkapták a felszólítást arra, hogy tegyék közzé ezeket az üzeneteket. Tehát nekünk is szól ez az önmagunk szabadításáért való imádság.
Az imák nehéz helyzetekben c. füzetből, vagy máshonnét való imákkal végezzünk egyénileg ilyen imákat. És közösen is fogunk imádkozni most a felajánlás előtt, és az áldozás után.
Ha minél előbb megtaláltok engem a szívetekben − akár éhesen, megkötözve, keresztre feszítve − a bűnbánat és a szolgáló szeretet által helyre hozhattok mindent!
Jézust megtalálni a szívünkben. Ez a legfőbb kulcsa gyógyulásunknak is. Mert ha valóban hisszük, hogy ő jelen van a szívünkben, és begyakoroljuk, hogy ott élhessen, és mint a szív által keringetett vér, átjárja egész testünket, egész valónkat, akkor az áhított gyógyuláshoz is közelebb kerülünk.
A Jézussal való egységünk elmélyítése a kulcsa gyógyulásunknak, és minden egyéb problémánk megoldódásának is. Ha begyakoroljuk, hogy vele kelünk, vele fekszünk, vele járunk, vele dolgozunk, mindent általa, vele és benne cselekszünk, akkor, még ha ránk helyez is az ő értünk vállalt szenvedéseiből, azt is szívesen és örömmel viseljük.

A szenvedés értékéről

Bocsa József: A szenvedés értékér?l

Gyógyító szentmise és alkalom ez a mai. Talán a legnagyobb gyógyító zarándokhely Lourdes. Akik oda zarándokolnak, azok közül kevesebben vannak, akik meggyógyulnak. A többség nem gyógyul meg. Lelkileg azonban a legtöbb ember megvigasztalódik, er?t kap betegségei elviselésére.

Mi is abban reménykedünk, hogy Isten meggyógyít, vagy elindít, ill. tovább segít a gyógyulás útján, és hogy er?t ad. Nem gondolom, hogy ezek a mi gyógyító alkalmaink felülmúlnák Lourdes-ot. Isten meggyógyítja azokat, akiket itt meg akar gyógyítani. Ha nem is gyógyítana meg, az hiszem a legtöbbünket meg akar vigasztalni, er?síteni. A most következ? Nagy Szt. Gergelyt?l vett gondolatokkal azt szeretném segíteni, hogy feltételezve a legrosszabbat, hogy megmaradnak bajaink, betegségeink, de mégis, ezek közepette is, ezekben is meglássuk Isten irgalmát és szeretetét.

Nagy Szent Gergely pápa (vele zárul az Egyház ókora) sokat szenvedett. Már szerzetes korában, a kolostorban is sokat betegeskedett. A betegség szinte állandó kísér?je volt egész életén át. 14 évig volt pápa. Keresztútjának mintegy 14 stációja voltak ezek az évek.

Már csaknem két éve vagyok betegágyhoz kötve ? írja 3 évvel halála el?tt ? és olyan szörny?, köszvényb?l ered? fájdalmakat érzek, hogy ünnepnapokon is alig kelhetek fel három órára, hogy a szentmisémet bemutassam. De mindjárt utána ismét le kell feküdnöm, és borzalmas kínok közt a fájdalom kitörésének helyet engednem. Fájdalmaim sem megsz?nni, sem megölni nem akarnak… Testem annyira kiaszott, mintha már koporsóban nyugodnék. Majd kés?bb ezt írja: Már régóta fel sem kelek többé, a köszvény szinte meg?röl. Mintha t?z égne tagjaimban, mely minden életkedvemet elveszi. Testi gyengesége gyengéddé tette ?t embertársaival szemben. Sokat szenvedvén részvéttel tudott lenni a szenved?k iránt. A szenvedésr?l írt szavai ezért hitelesek.

Néha lelki haladásunkban nemcsak kísértések érnek, hanem csapások is ostoroznak. De amikor kísértések érnek, jó történik velünk, nehogy felfuvalkodjunk erényeinkben, melyekben el?re haladunk. Mikor pedig ostoroztatunk, a reánk zúduló csapások arra intenek, hogy a világ által el ne csábíttassunk...

Tehát a kísértések megóvnak a felfuvalkodottságtól, a g?gt?l, az elbizakodottságtól. A szenvedéseknek a jó hatása pedig az lehet, hogy megóvnak attól, hogy elmerüljünk a világ örömeiben és csábításaiban.

Szentírás magyarázataiban ezeket írja. A jó föld türelem révén terem gyümölcsöt, mert mit sem ér a jó, amit teszünk, ha nem t?rjük el a rosszat egykedv?en embertársaink részér?l. Minél magasabbra emelkedik valaki ugyanis lelkileg, annál több kereszt terem számára az életben. De az Úr szava szerint az ilyenek a türelem által teremnek gyümölcsöt, mert mid?n a csapásokat türelemmel viselik, azoknak elszenvedése után felmagasztaltatnak. Így törik össze a sz?l?t is, hogy bor legyen bel?le. Így törik össze az olajbogyót is, hogy mint kövér olaj csurogjon alá a présb?l. Aki tehát a b?nt teljesen le akarja gy?zni, iparkodjék tisztulásának ostorait türelmesen elviselni, hogy annál tisztábban jusson az ítél? Bíró elé, minél jobban égeti ?t most tisztára a salaktól a szenvedés tüze.

A szenvedések tehát türelemre nevelnek minket, és tisztító erejük van. A tisztulás azért fontos, mert az feltétele annak, hogy Isten közelében élhessünk. Tisztulás nélkül nem vagyunk képesek elviselni Isten közelségét, tartósan befogadni az ? békéjét.

Nagy Szent Gergely egyik legfontosabb m?ve a lelkipásztorkodás kézikönyve. Ebben részletesen leírja, hogy a különféle életállapotokban mikre kell a hangsúlyt helyezni. Szól a betegségekr?l is.

Azt írja, hogy a betegség éppen annak a jele, hogy Isten fiainak tart minket.

A Jelenések könyvében ez szerepel: Én akiket szeretek, azokat megkorholom és megfenyítem. (Jel 3,19) A Példabeszédek könyvében pedig:  Ne vesd meg, fiam, az Úr fenyítéseit, és meg ne und dorgálását, mert az Úr azt feddi, akit szeret, és azt a fiát sújtja, akit kedvel. (Péld 3,11-12) Szent Pál is szól err?l: Már testi atyáink fenyít?ink voltak és féltünk t?lük; vajon nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk. Mert azok kevés napon át, tetszésük szerint fenyítettek meg minket; a Mennyei Atya pedig azért, mert a mi hasznunkra van, hogy megszentelését megnyerjük. (Zsid 12,9-10) Miközben szenvedünk bizalmat kelthet bennünk, a 33. Zsoltár: Bár az igazakat is sok szenvedés éri, ?ket az Úr mindenb?l kimenti. (Zsolt 33,20)

El kell mondani a betegeknek ? írja -, hogy ha a mennyei hazát tartjuk a magunkénak, akkor itt mint idegenben, szükségképpen szenvedéseket kell elviselnünk.

Azt is írja, hogy nagy hasznára van a léleknek a test betegsége, mert ez önismeretre vezet. Amíg egészséges az ember addig könnyen megfeledkezik fontos igazságokról. A betegség viszont gyarlóságát is eszébe juttatja. Tehát ismét: megóv az elbizakodottságtól.

A seb kék foltja eltörli a b?nöket, a csapások okozta fájdalom mind a gondolattal, mind a cselekedettel elkövetett gonoszságokat eltörli. A fájdalomnak titkos sebe a rossz cselekedetek gonoszságaiból gyógyít ki bennünket.

Szüntelen a betegek szeme el?tt legyen ? írja befejezésül, és ez legyen számunkra is a befejezés ?, amit Megváltónk az Ö teremtményeit?l szenvedett…Miután az ? szenvedéseit megfontoltuk, miért tartaná bárki is oly elviselhetetlennek, hogy az ember csapásokat szenvedjen Istent?l b?neiért, mikor Isten oly sok rosszat szenvedett az emberekt?l a maga jótéteményeiért? Vagy józan ésszel lehet-e hálátlannak lenni a csapásokért, ha az sem múlt ki csapások nélkül, aki minden b?n nélkül élt közöttünk?

Röviden a médiáról

Sípos (S) Gyula: Röviden a médiáról

A keresztények körében a legelső „média-vitát” minden bizonyal Jézus közvetlen tanítványai folytatták le, mesterük halála után..

A kérdés az volt, szabad-e írásban rögzíteni, és így könnyebben hozzáférhetővé tenni Krisztus szavait. Az ellenzők több súlyos érvet is felsorolhattak. Ilyen például, hogy Jézus maga semmit sem jegyzett le és követőit sem biztatta erre. Aztán a leírt szavak könnyen a beavatásban nem részesültek kezébe kerülnek, akik ezt jó esetben félreértik, rossz esetben tudatosan félremagyarázzák. Így előáll az az eset, amitől Jézus óvott, amikor azt mondta, hogy „ne vessétek disznók elé gyöngyeiteket…” Ellenőrizhetetlen folyamatok indulhatnak be, ha a Szó, az Ige kikerül a megbízható emberek ellenőrzése alól. Egyáltalán: lehet-e a Kinyilatkoztatást írásban továbbadni, amikor a Mester maga is sokszor példabeszédekben szólott, hogy azt csak a tudásban részesülők értsék?
Valószínűleg a viták még javában folytak, amikor Jézus Krisztus halála után mintegy húsz évvel megjelentek az első logion-gyűjtemények, és Péter apostol igehirdetése nyomán Márk is összeállította Evangéliumát.
Az élet akkor túlhaladta a vitát, de nem állította le. Az minden esetben újra fellángolt, amikor az Egyháznak szembesülnie kellett az új „hordozóeszközök” megjelenésével. Így történt ez a könyvnyomtatás, a rádió, a film, a televízió vagy az megjelenésekor is. Ennek részben emberi, „nehézkességi” okai is voltak. A felnőtt nemzedék mindig nehezen tanulta meg az új eszközök használatát, amit a következő generáció viszont már gyermekként elsajátított és magától értetődően használt. Aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy az új eszközökkel olyan nézetek széles körű terjesztésére is lehetőség nyílott, amelyek gyökeresen ellentmondtak az Egyház tanításának. Jobbnak látszott inkább visszahúzódni a „fertőzött területektől” és nem elkeveredni a bűnös világgal.
Mindig voltak azonban olyanok, akik inkább előre tekintettek. Megfogadták Jézus figyelmeztetését, hogy „a világ fiai a maguk módján okosabbak nálatok, tanuljatok tőlük” – mégpedig úgy, ahogy Pál apostol írja: „mindent megvizsgáljatok, s a jót megtartsátok.” A kis gyülekezetek és szekták, amelyek számára létfontosságú volt, hogy minél gyorsabban minél több emberhez eljuttathassák üzenetüket, általában korán felismerték az új eszközök jelentőségét, és éltek a kínálkozó lehetőséggel. (A történelmi egyházak nagy apparátusa általában sokkal lassabban és nehézkesebben reagált. Érdemes lenne egyszer elemezni, hogy a ’70-es évek végén megszülető Hit gyülekezete hogyan élt már kezdettől ezekkel az eszközökkel, és hogyan érte el, hogy az ezredfordulóra a média minden szegmensében hatékony és jól múködő, működtetett eszközökkel rendelkezik. Hetilap és havilapok, saját rádió- és tévéműsorok, internet, könyvkiadás, az oktatási rendszer egészét lefedő intézmény-hálózat saját ingatlanokon, stb.)
Miközben nyugodtan vallhatjuk, hogy a „legfőbb jó az élőszó” és a személyes találkozás, észre kell vennünk, hogy ez a „találkozás” ma már sokszor a közvetítő közegeken keresztül zajlik. Sőt, az emberek többet kommunikálnak a médiával és a médián keresztül, mint közvetlenül egymással. Ráadásul a „közvetítő közeg”, a média ma szabadabban hozzáférhető, mint eddig bármikor. (Az internet megjelenésével különösen is előtérbe került a „tartalom-szolgáltatás”…) Ha pedig ez igaz, akkor az egyháznak is meg kell találnia a módját arra, hogy a médián keresztül közvetítse Isten üzenetét az embereknek. Világi kézben lévő, és saját média-eszközökön és –felületeken keresztül egyaránt.
Maga a közvetítő közeg – nevezzük most egységesen médiának - azonban nem szabad, hanem erősen leterhelt. Itt most nem a tulajdonosi struktúrára gondolok, hanem arra, hogy az elvileg szabad „tartalom-szolgáltatás” az információ-verseny miatt gyakorlatilag csak korlátozottan juthat el a befogadóhoz. A „represszív tolerancia” (elnyomó tolerancia - Marcuse) gyakorlata figyelhető meg: a nagy és erős tartalom-szolgáltatók elöntik a médiát a saját anyagaikkal, megpróbálva elérhetetlenné vagy legalábbis nehezen hozzáférhetővé tenni más szolgáltatók anyagait.
A Biblia kifejezéseivel élve: a „széles úton” járók, a megromlott emberi természet vágyait és igényeit gerjesztve és maradéktalanul kiszolgálva, megpróbálják teljesen „betömni” az információs csatornákat, és így lehetetlenné tenni a „keskeny úton” járók számára az információszerzést és –továbbítást.
Mindez azonban nem jelentheti azt, hogy megtagadjuk a médiát, sőt éppen ellenkezőleg! VI. Pál pápa így ír erről Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában (a mai világ evangelizálásáról): „Korunk jellegzetességéhez tartoznak a tömegkultúra, a társadalmi kommunikáció eszközei, a mass-média (tömegmédia). Nem nélkülözheti ezeket az eszközöket a legfőbb Hír tudósítása, a hit elmélyítését szolgáló katekézis sem. Ha a tömegkultúra eszközeit az evangélium szolgálatába állítjuk, szinte a végtelenségig kitágíthatja az Isten szavának hallgatóságát: akár embermilliókra is. Az egyház mulasztással vétkeznék az Úr előtt, ha nem használná fel e hatalmas segítséget, amelyet az emberi értelem napról napra jobban tökéletesít. Az egyház ma ezeknek az eszközöknek a közvetítésével ’prédikálja a háztetőkről’ a rábízott üzenetet. Bennük modern és kiváló szószékre lel; általuk valóban tömegekhez tud szólni. A tömegkultúra eszközei azonban kihívást is jelentenek az evangélium számára. Lehetővé teszik ugyan, hogy az evangélium eljusson széles körökhöz – de ennek a szónak be kell hatolnia az egyes emberek lelkébe, szívébe, mindenkiébe külön-külön, személyesen, mintha ő lenne az egyetlen. Személyes elfogadást, személyes elköteleződést kell elérnie.”
Egyelőre tekintsünk hát el attól, hogy a médiát eleve jónak vagy rossznak nevezzük. Fogadjuk el semlegesnek, amely a benne áramló tartalomtól függően jó vagy rossz célok szolgálatában áll. Ha ez így van, nekünk elemi kötelességünk, hogy a számunkra elérhető és megvalósítható módon jó célok szolgálatába állítsuk a média-eszközöket. Ezt tesszük mi is, akik használói/munkatársai vagyunk honlapunknak. Erre hívunk mindenkit - kapcsolódjon be itt nálunk, vagy az általa elérhető más média-felületeken...

Passiók

Kaszaky Éva: Passiók

Gyermekkoromban nem szerettem a Passiót hallgatni. Mint általában a fiatalokat, elrémisztett a halál gondolata. A fájdalom, a szenvedés, a Krisztust elitélő emberek gonoszsága mind, mind olyan fogalom volt számomra, amit szerettem volna kiirtani a tudatomból. Meghallgattam minden nagypénteken, de magamban hajtottam volna az időt, hogy minél előbb legyünk túl rajta, mint egy kellemetlen, de elkerülhetetlen eseményen.
Aztán felnőtté váltam és magam is megéltem testi, lelki szenvedéseket. Már nagyobb türelemmel hallgattam végig a Passiót, de még mindig kötelező, ugyanakkor tőlem még mindig távolálló bibliai fejezetnek tekintettem.

A változás akkor állt be, amikor Magyarországon is bemutatták Mel Gibbson Passióját. Az egyházközségünk megszervezte, hogy a közelünkben lévő Plaza mozi termében kedvezményes áron megtekinthessük. Most először történt meg velem, hogy tudtam Krisztus szemével nézni a keresztre feszítés történetét. Bár kicsit túl véresre sikeredett a film, de akkor ébresztett rá, hogy micsodaszenvedésen ment keresztül Krisztus, míg végül kilehelte lelkét. Azok a mondatok, amik mellett éveken keresztül elmentem, amiket igyekeztem kiirtani magamból, azok elöl, most nem menekülhettem. Ott volt előttem a véres, meggyötört, megalázott teste, amit értem és az embertársaimért áldozott föl, hogy megmentsen bennünket. Nem tudtam sem szemem, sem fülem becsukni, nem tudtam csak úgy lerázni magamról az elhangzott szavakat, nem dughattam a fejem a porba, hogy ez nem érdekel, mert szinte a film hatására, vele éltem át a kínzatást, a szenvedés minden mozzanatát. Sohasem akartam igazán belegondolni, hogyan feszítették a keresztre, de most a hatalmas szög láttán, értettem meg a szenvedését, sohasem gondoltam arra, hogy a testtel együtt megfordították a keresztet és a másik oldalon, lehajtották a szöget a fára, miközben Krisztus hatalmas kínokat állt ki. A film rádöbbentett a szenvedéstörténet nem kitörölhető fejezet a Bibliából, hanem nagyon fontos és mindenkit érintő fejezet. Már kezdetem másképpen viszonyulni a szenvedéshez.

Két éve Medugorjéba mentünk zarándoklatra. Úgy gondoltam, hogy a fiaim megtéréséért felajánlom a Szűzanyának, hogy mezítláb mászom meg a hegyet. Augusztus eleje volt, rekkenő hőség, és a hegy kisebb-nagyobb kövekkel volt tele. Rajtam kívül többen közlekedtek fel és le, ki cipővel, ki mezítláb. Bár én vállaltam a mezítlábas hegymászást, de csak féltettem a lábam és nagyon néztem, hogy hova lépek. Akkor az jutott eszembe, hogy bezzeg az életben korábban nem voltam ennyire körültekintő, nem figyeltem, hogy hova lépek, kit és mit sértek meg eközben. A lábamat feltörték a kisebb-nagyobb kövek és pár napon keresztül sebes (bár már cipőbe bújtatott) lábbal közlekedtem. Igyekeztem a fájdalmamat felajánlani a Szűzanyának, s valóban kevesebbet szenvedtem, mint hasonló helyzetben csak egy cipő törte volna fel a lábam.

Tavaly 10 napos szentignáci lelkigyakorlaton vettem részt. Megdöbbentő volt számomra mennyi testi és lelki fájdalmat kellett elszenvednem. Akkor Ferenc atya azt mondta, hogy körülbelül fél év múlva fogjuk érezni a lelkigyakorlat gyümölcsét. Egy hete kaphattam meg azt a felismerést, hogy mindezek a megtapasztalások azt jelentik számomra, hogy mind annyiunknak át kell mennünk azokon a szenvedéseken, amiket Krisztus viselt el értünk. Ki testi, ki lelki szenvedést kap, ki jobban, ki rosszabbul viseli, de ha Krisztushoz hasonlóan a mennybe akarunk jutni, el kell fogadnunk az ő sorsát és a magunk életében megélt apróbb kálváriákat.

Sajnos az utóbbi időben, a környezetemben sok súlyos beteg van, akikért naponta imádkozom.
Baráti társaságunk, már több mint 10 éves. Szabadidő hasznos eltöltése, közös programok kialakítására szerveződött a csapatunk és csak lassan derült ki, hogy nagy többségünk vallásos, bár nem ez volt a kritérium a belépéskor, de valamennyien erkölcsi és szellemi értékeket kerestünk az életünkben. Az egyik társunk egy fiú, már 2 éve küzd a halálos kórral. Sok szép közös emlékek fűznek össze, együtt síeltünk Olaszországban és vasárnap együtt kerestünk templomot Trentoban, hogy a vasárnapi misét meghallgathassuk, vagy többször estünk be egy vizitura után a legutolsó misére valahol a városban, hogy az a hétvége se teljen el az Úr napjának megszentelése nélkül. Hosszú éveken keresztül, mint budai lakos ő vette meg a csapatnak 20-30 db jegyet a Budai Egyházközösségek báljára. 2005 karácsonyán pedig hosszasan elbeszélgettünk a spanyolországi zarándokútról, az El Caminoról. Egyre gyengül, egyre fogy és a kis társaságunk elhatározta, hogy felgyógyulásáért misét mondunk. Nagy számban vettünk részt a misén, még olyanok is, akikről tudom, hogy nem vallásosak, így akarták kifejezni együttérzésüket. Csak ő nem volt ott. Nem akar mutatkozni az emberek előtt, testi nyomorában, lesoványodva, elgyengülve. Nem akartam elhinni, amit mondott, hogy ő már feladta, nem akarja tovább csinálni, egész nap csak fekszik, nincs étvágya, nincs életcélja. Hova lett a hite, hova lett az Istenbe vetett bizalma, hova lett a célja. Mi hiába imádkozunk érte, ha ő maga nem hisz, ha ő maga nem ad esély saját magának. Igen szenved, ezt nem tagadom, de Krisztus is szenvedett értünk, és ha csak az elmúlt hetek napi evangéliumait olvasta volna, világossá vált volna számára, hogy mennyi csodát tett Jézus mindazokkal, akik hittek benne. Ha csak egy mustármagnyi hite lenne és bízna az Istenben, biztosan meggyógyulna. És a betegágyán sem magatehetetlen, tud imádkozni és fájdalmát szenvedését felajánlani az Úrnak.

A kántorunk január elsejével nyugdíjba vonult. Barátnőm vállalta el a kórus vezetését. Az első fellépésünk a Passió éneklése lesz nagypénteken. Segíteni szerettem volna neki, így én is vállaltam, hogy énekelni fogok a kórusban. Kevés volt az alt, így szoprán létemre, beültem az altokhoz. Minden szólam tökéletesen tudta a saját részét, mi is, de amikor együtt kellett énekelnünk, akkor mindannyian elmentünk a szoprán szólamba. Szegény barátnőm, még bele is betegedett a nagy aggodalomba. Pedig olyan lelkesen tanítgat bennünket, magyarázza, hogy a zenével hogyan érzékelteti a szerző a tömeg álnokságát, álszentségét, képmutatását. Mikor csipkelődő, mikor gúnyolódó a hangvétele, mikor alázatos, mikor gyűlölködő. Magam is érzem a zenén keresztül a tömeg erejét, a rosszindulatát. Mindenegyes próbán átélem, átérzem, hogy micsoda megaláztatásban, bántásban volt része addig, amíg eljutott a keresztre feszítésig. Már nem tudom részvét nélkül nézni, hallgatni a Passiót. Átélem Krisztus szenvedését és felajánlom a barátaimért, akik a betegség kínját szenvedik el ezekben a napokban.

Adventi feladat

Kaszaky Éva: Adventi feladat

Szabadságon vagyok, egy pár hivatalos ügyet kell elintéznem.
A buszon hazafele végig az adventi feladatomon gondolkodom. Egy hete azt a feladatot kaptuk egyik lelki testvérünktől, hogy próbáljunk meg a „vizen járni” vagyis az adventi időt használjuk fel olyan dolgok megtételére, amire korábban úgy gondoltunk lehetetlen. Próbáljunk meg nagyobb felelősséget vállalni és ne a feladatra, hanem a végcélra és Isten szeretetére koncentráljunk. Tegnap ugyan szétküldtem még több ismerősnek is ezt a házifeladatot, de mi van az én feladatommal? Igyekszem nyitott füllel és szívvel járni, kelni, de még nem találkoztam az én feladatommal, az „én vizen járásommal”. Vagy én lennék ennyire vak is süket, hogy nem hallom Jézus hívását? Lehet, hogy itt van a közelemben, az amit tennem kell, de hályog van a szememen és nem veszem észre?
Megérkezem, így le kell szállnom a buszról. Elmegyek a virágüzlet mellett, amit a múlt héten nézegettem. Gyönyörű adventi kozorúik vannak, de egy kicsit drága. Viszont láttam, hogy nemcsak kész koszorúkat árulnak, hanem a hozzávaló kellékeket is, tehát én is meg tudom csinálni otthon, egy kis kézügyességgel. Máris döntök. Lehajolok megnézni a koszorút. Kiválasztok egyet. Láttam a múlt héten lila és rózsaszín gyertyákat is. Becsattogok a belső sorhoz. Egy idősebb elárusító férfi rögtön ott is terem. Kiválasztjuk együtt a gyertyákat is. Javasolja, hogy díszeket is tegyek rá. Akkora a választék, hogy nehezen tudok dönteni. Végül az apró, fehérre festett tobozt választom. Szerény, de mutatós dísz. A fahéj rúdacskát mutatja most az elárusító. Nagyon szeretem a fahéj illatát, így nem kell sokat győzködnie, hogy azt is elvigyem. Már csak a masni marad hátra. Az csak az üzletben van, szintén bő választékban.
Bemegyünk és pakolja elém a szebbnél szebb szalagokat. Végülis meggyőzöm magam, hogy a lila és rózsaszín gyertyához a fehér szalag illik leginkább. A virágárus kislány felajánja, hogy masnit hajtogat a szalagból. Hagyom meggyőzni magam, mert sokkal ügyesebb nálam, és nagyon szépek a ’demo’ masnik.
Ekkor megszólal a mobilom.
Zoli, a mentős szomszédom keres. Húsz évig voltunk szomszédok, egy éve költözött új lakásba, az első saját lakásba. Két és fél hete beszéltünk egymással utoljára, amikor egy kora reggel felhívtam, mert az előttünk álló buszban valaki rosszul lett. Még azon az estén megtudtam, hogy 70 perces élesztés után sikerül eljutni a kórházba és ott szívkatétert kapott a beteg és jó esélye van a felgyógyulásra.
Zoli udvariasan megkérdezi, hogy most nem zavar-e, beszélhetünk-e egymással. Mondom, hogy nyugodtan beszélhetünk, s közben fizetek a virágüzletben.
Csak azt szeretném mondani, hogy ugyan az életét megmentettük a múltkori védencednek, de azóta is vegetál, kómában van. Mivel hipoglikémia lépett fel nincs is sok remény arra, hogy valaha is magához térjen. Nem a te hibád, te mindent jól csináltál, de ha idejében riasztottak volna bennünket meg tudtuk volna menteni.- mondja.
Rögtön érvelek, hogy az unokabátyám 2 héten keresztül volt kómában, mert a rossszulléte pillanatában 60-as cukrot mértek, s most ugyan lassabban mozog, de értelme teljes birtokában van.
Igen, de őt nyilván nem kellett ilyen hosszú ideig újra éleszteni.- mondja.
Megköszönöm, hogy még ennyi idő után is fegyelemmel kiséri a betegét, de már ujabb riasztás érkezik be, le kell tennie a telefont.
Sajnos, hogy nem tudtunk igazán megmenteni – mondja búcsúzóul.
Bár már fizettem, de még mindig ott ácsorgok letaglózottan a virágboltban. Kérdezik, hogy rokon az illető, akiről beszélgettünk. Mondom, hogy nem tulajdonképpen nem is tudom, hogy ki, csak egy ember, aki bajbakerült pár nappal ezelőtt. A virágos rögtön mesélni kezdi, hogy ő is szokott mentőt hívni a részegekhez vagy azokhoz, akik az utcán lesznek rosszul.
Elindulok haza. Mintha ólom nehezedne rám. Már úgy reménykedtem, hogy sikerült megmenteni és most a Zoli azt mondja, hogy nincs remény. De akkor miért is hívott a Zoli?
Hirtelen megvilágosodik minden. Megérkezett a feladatom az én vizen járásom. Reklamáltam és a Jóisten immár másodszor is rám bízta ezt a vadidegent. Az ima az, ami ebben a helyzetben segíteni tud. Két és fél hete is ezt tettem, most is fohászkodni kezdek. Már tudom, Zoli csak ’eszköz’ volt, hogy továbbítsa felém az üzenetet, ahol az ember, az orvos tehetetlen, ott csak az ima segíthet.
Bevillan a tavalyi advent. Egy héttel advent előtt megszült a hitoktatónk. Hónapokig imádkoztunk érte, mert a második babával már a terhesség kezdetétől fogva feküdnie kellett. Hosszas hónapok után végre egy vasárnapi mise után egy sms adta tudtul, hogy Anita egészséges kislánynak, Annának adott életet és mindketten jól vannak. Pár óra múlva viszont igazi horror kezdődött. Anita rosszul lett és megműtötték. Az állapota tovább romlott és az éjszaka folyamán újabb műtét következett és hajnalban a harmadik. Kiderült, hogy soha többé nem lehet gyereke. Ekkor már Anita életéért imádkoztunk. Két nap múlva jött a negyedik műtét. Lassan jöttek a jó hírek is, hogy túlélte, de lebénult és nem tud mozogni. A plébános atya akkor indította útjára az imaláncot. Egyházközségünkből mindenki, aki csak tudott Anitáért és a családjáért imádkozott. Az idős nénik, akik nem tudtak aludni éjjel, a fiatalabbak reggel vagy este. A hír eljutott Hollandiába és Braziliába is. Egy február végi vasárnapon végre Anita is eljött a misére. Még senkit nem láttam, hogy akkora szeretettel vettek volna körül, mint ezt az apró fiatalasszonyt.
Közösségünknek is jót tett az együttimádkozás.

Hazaérek és leülök a gép elé megírni a körlevelemet, amely az imaláncra hív fel. Nem tudom, hogy hívő vagy istentagadó, akiért most imádkozunk, csak azt tudom, hogy egy bajbajutott ember, akinek szüksége van Isten irgalmára. Remélem, Isten ismét kegyes lesz hozzánk és meghallgatja a kérésünket.

Magánkinyilatkoztatások Magyarországról

Sípos (S) Gyula: Magánkinyilatkoztatások Magyarországról

Előszó, avagy előre megjövendölték az augusztus 20-i tragédiát?

Sok prófécia, jövendölés hangzott el történelmünk során, s hangzik el ma is hazánkról. Ebben a kis füzetben – ami egy nagyobb, tervezett könyv bevezetője - ezeket próbáljuk röviden ismertetni. Először egy különösen aktuálisat mutatunk be, egy ma is élő látnoktól.
"...Magyarország fővárosában, Szent István király ünnepén megtapasztalja a büntetés ostorát a kis Magyarság, amely elkerülhetetlen. Szent István király, magyar szentek és boldogok esedezve könyörögnek Isten színe előtt a kis Magyarságért, Országotokért. Ezáltal menekül meg a még nagyobb csapástól Magyarország..."
Bíró Mihályné Ilonka néni évek óta kap üzeneteket, amelyeket egy idő óta nyilvánosan is olvasni lehet a Béke és Szeretet kötetekben. Ezek közül néhány kifejezetten Magyarországról szól. Most teljes terjedelmében közöljük a 2006. augusztus 13-án kapott üzeetet, amelyből a fenti idézetet is választottuk.
Szűzanya: "Dicsőítsük együtt a Szentháromságot! Drága Gyermekek!
Szeressétek egymást, egységesen, szívből szeretettel, engeszteljetek, imádkozzatok. Gyakran vegyetek részt szentmisén és áldozzatok; felajánlva engesztelésül a bűnösdök megtéréséért, a világ békéjéért.
Nagy büntetés fogja érni az emberiséget, ha nem térnek meg és nem imádkoznak. Különböző csapások következtében sokan vesztik életüket a föld minden táján, az öt kontinens területén. Hallgassatok anyai féltő szavamra, akkor mérséklődnek a csapások. Változtassátok meg életviteleteket, térjetek meg, imádkozzátok a Rózsafüzért, akkor majd békét leltek. Összeszedetten, elmélkedve, szívből imádkozzatok, akkor imátok meghallgatásra talál a Mennyei Atyánál és Jézus Irgalmas Szívénél.
Magyarország fővárosában, Szent István király ünnepén megtapasztalja a büntetés ostorát a kis Magyarság, amely elkerülhetetlen. Szent Iastván király, magyar szentek és boldogok esedezve könyörögnek Isten színe előtt a kis Magyarságért, Országotokért. Ezáltal menekül meg a még nagyobb csapástól Magyarország, amely az Én Országom is, Szent István király felajánlása révén. Hagyatkozzatok bizalommal Szeplőtelen Szívemre, soha ne féljetek. Szívem mentsvár a Bennem bízóknak. Szeretlek benneteket! Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok! Vezekeljetek, böjtöljetek, hozzatok engesztelő áldozatot, hogy a bűnösök megtérjenek, mély bűnbánattal Jézushoz térjenek és béke legyen a nemzetek között.
Fájdalom járja át szívemet, mert az emberek sokasága nem érti meg a figyelmeztetés fontosságát. Könnyeim már vérré váltak az emberiség közönyössége láttán. Intem gyermekeim a jövővel kapcsolatban, de sokan nem hisznek. Közönyösek, megátalkodottak bűneikben, nem imádkoznak. Ennek ellenére a nagy szenvedések órája közel van, ha az emberek nem térnek meg az egy igaz Istenhez, a Világ Urához és Jézus Irgalmas Szívéhez. Újra kérem, térjetek meg, imádkozzatok, akkor Isten irgalma, békéje beragyogja a Világot, és a szívek mélyén fellobban Szeplőtelen Szívem illatos Szeretetlángja.
Gyermekeim Fogadjátok anyai Szeretetem Fényét, Jézus áldásával egyesítve. Béke Veletek..."
Isten minden korban szólt gyermekeihez. Ezek olykor személyes üzenetek, máskor egy közösséghez szólnak, s van, amikor az üzenet egy egész nemzetet, vagy éppen minden embert érint.  Mi most a hazánkról szóló, olykor sok évszázados, máskor épp napjainkban keletkező magánkinyilatkoztatásokat, próféciákat idézzük fel. Megvizsgáljuk, hogyan állapítható meg hitelességük és mit mondanak, üzennek nekünk. Mit higgyünk és hogyan cselekedjünk...

I.
Ha magánkinyilatkoztatásokról akarunk beszélni, akkor nem kerülhetjük meg a kérdést, hogyan lehet eldönteni egy üzenetről, hogy hiteles, Istentől jön, vagy csak jószándékú hamisítvány, esetleg épp ördögi megtévesztés. Így írtam erről a „Magánkinyilatkoztatásokról” szóló írásban (Megjelent ingyenes kis füetben, olvasható a zarandok.hu honlap „cikkek írások” rovatában is, végül nyomtatásban megjelent a Szeretet titkai című könyvben):
„A hamis próféta a lázongó emberi szív kívánságaira adott emberi vagy démoni válasz. Már Izajás próféta is leírta ezt: „A látnokoknak azt mondják: „Ne lássatok!” A prófétáknak meg: „Ne jövendöljetek nekünk igazat! Mondjatok inkább hízelgő dolgokat, prófétáljatok csalárdságokat.” (Iz. 30. 10) Amikor Jézust megkísérti a sátán a pusztában, még Isten kijelentéseit is – félremagyarázva azokat -, arra akarja felhasználni hogy bukásba vigye általuk az Emberfiát. Jézus Krisztus azonban képes volt megkülönböztetni a hamis kijelentést az igazitól. Ő ismerte minden szív titkát és volt ereje, hogy ellenálljon a kísértésnek. Ezért a gonosz lélek minden próbálkozása megtört rajta.
Nekünk is arra van szükségünk, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a hamis kijelentést az igazitól, az emberi fantáziát az Istentől jövő látomástól, a tudattalanból feljövő álmokat az álomlátástól, és a gonosz lélek jóslatait, jövendöléseit a prófétai szótól és hiteles magánkinyilatkoztatásoktól. Szükséges ez azért is, mert ahogy újra felerősödtek Isten kijelentései közöttünk, úgy ezzel együtt a hamis látnokok, jósok tömege is „rászabadult” a világra, hogy ha lehetséges „becsapják még a választottakat is”. Így volt ez már az apostolok idejében is.”
Nem könnyű megkülönböztetni az igazat a hamistól. Természetesen azért vannak szempontok. Ilyen például, hogy a kijelentés összhangban legyen a Biblia és az egyház tanításával. Előmozdítsa a jó gyümölcsök – szeretet, öröm, békesség, türelem, stb. - érlelődését a szívekben és a közösségekben. De mit mondjunk például Izajás, Ezekiel vagy Jeremiás prófétáról, amikor háborút kellett jövendölniük és a választott nép bukását? Mégis ők mondták ki Isten valódi szavait.
Jó példa a megkülönböztetés nehézségeire az egyház szentjeinek élete. Kezdeti elutasításuk, vesszőfutásuk téves ítéletekből született. Pio atya már testén hordozta Krisztus sebhelyeit és szerzetesként élt a kolostorban, amikor tíz évre elzárták és nem engedték az emberek közé, démoninak értelmezve a vele történteket. Mosrtpedig már a szentek között tiszteljük őt.
Pio atya mondta: „Magyarország egy kalitka, amelyből egyszer egy gyönyörű madárka fog kiszállni.” Ezt a XX. század közepén elhangzott kijelentést sokféleképpen lehet értelmezni, és akár több hiteles magyarázata is lehet! Hiszen épp most nyugodtan gondolhatunk Salkaházi Sárára is, akit most avattak boldoggá. De más személy is szóba jöhet, sőt az is lehet, hogy nem is személyről, hanem mozgalomról, lelkiségi irányzatról van szó. Nyilvánvaló, hogy alig van támpontunk a megítéléshez.
Hasonló és ma is nagyon aktuális példa lehet Vassula Ryden története. Ő évek óta kap üzeneteket, amelyeket automatikus írással jegyez le, s amelyek világszerte elterjedtek. (Magyarul is olvashatók az „Igaz élet Istenben” könyvsorozatban.) Egyházunk először tartózkodóan figyelte működését, majd némileg tisztázatlan körülmények között elítélőleg nyilatkozott az üzenetektől. Később azonban visszavonták ezt az elítélő levelet, s van, ahol már „nihil obstat” jelöléssel látják el írásait.
Vassula járt Magyarországon is, és itteni útján (1995. január 28. Budapest)  a következő üzenetet kapta: „BESZÉLJ! EZ A PARANCSOM.
- Uram?
- ÉN VAGYOK. Támaszkodj rám és bízz bennem! Csupán annyit kérek tőled e napokban, hogy adj, és add át a szeretetet, a tanítást és mindent, amit adtam neked! Adj! Beszélj! Ez a parancsom. Mondd meg nekik:

Áldottak, akiknek van fülük a hallásra, és szemük a látásra, övék a mennyek országa. Mondd meg nekik, hogy Isten, akit ők elfelejtettek, sohasem felejtette el őket.
Én, Jézus Krisztus, mindegyikőjüket megáldom. Azok, akik Nevemben fogadtak téged, már megkapták áldásaimat.”
Íme, ismét egy nagyon egyszerű szöveg – de ha belegondolunk abba, milyen súlya van ennek a mondatnak: „Mondd meg nekik, hogy Isten, akit ők elfelejtettek, sohasem felejtette el őket.” – egyszerre remeghetünk meg saját súlyos helyzetünk tudatától és Isten irgalmas szeretetétől.
Íme, röviden bemutatott két magánkinyilatkoztatás. Igazak, vagy sem? És ha igen, milyen felelősséget rónak ránk és milyen következményekkel jár ha nem figyelünk rájuk?

II.
Szent Péter még így biztatta a keresztényeket a prófétai jövendölésekkel kapcsolatban: „Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben.” (2Pét 1, 19) Mégis, ma már szokatlannak és furcsának érezzük, hogy életünkkel vagy jövőnkkel kapcsolatban isteni jeleket keressünk vagy prófétai szókra hallgassunk. Megszoktuk, hogy gazdasági és politikai eseményeket elemezzünk, kulturális hatásokra figyeljünk és törvényekhez igazodjunk. Isten szava azonban nem tűnt el és az erre való figyelés sem, csupán elrejtettebbé vált, kis keresztény szubkultúrák részévé. (Ilyenek Magyarországon a Máriás-mozgalmak vagy épp a karizmatikus megújulás közösségei.) Időnként azonban át- áttöri egy-egy mondat a hallgatás és elhallgatás falait és közkinccsé válik. Sőt, olykor prófétai felhangot kapnak olyan mondatok is, amelyeket kimondójuk annak idején talán nem is annak gondolt vagy szánt. Ilyen például Mindszenty bíboros elhíresült beszédrészlete: „ha van (lesz) egymillió imádkozó magyar, én nem féltem a nemzetet.” Ez a bizakodás mondata, amelyet évekig emlegettünk, később pedig egyházi kezdeményezésben aláírásgyűjtés is indult, hogy így kiderüljön, mennyien vagyunk, akik imádkozunk hazánkért. Fel-felröppentek számadatok, míg végül nemrégiben elterjedt, hogy „megvan az egymillió!” (Csodálatos példájaként az ellenőrizhetetlen, ám mégis lelkesítő „tényeknek”. Mert hát lehet, hogy épp összejött az egymillió aláírás, de hogy ebből hányan írták alá többször is, mennyi az elhalálozás, stb. – az végképp követhetetlen.)
Nem volt azonban ez mindig így! A keresztény évszázadok során az emberek szinte „magától értetődőnek” vették, hogy Isten velük van, segíti őket és fontos helyzetekben különlegesen is megnyilvánul hívei érdekében. Jó példa erre a magyar szentek legendáriuma. Puskely Mária azt írja, hogy az Árpád-házi női szentek idején a női domonkos kolostorokban a természetfeletti események – és így Szent Erzsébet, Szent Margit és Boldog Erzsébet életében is -, rendszeresnek számítottak. Szent István legendája pedig arról számol be, hogy Géza fejedelem álmában kapott eligazítást országáról és fiáról. „Egy csodálatos ifjú állt elé, és azt mondta neki: Béke veled, Krisztus választottja, megparancsolom, hogy szűnjenek meg gondjaid. Nem néked adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér szennyezi be. Tőled származik a születendő fiú, kire az Úr mindezek elrendezését az isteni gondviselés terveinek megfelelően rábízza. Ő az Úrtól választott királyoknak egyike lesz, a földi élet koronáját majd az örökkévalóval fogja felcserélni. Mindamellett a lelki követségben hozzád küldendő férfit tisztességgel fogadd, ha befogadtad, megtiszteljed, rettegve a fenyegető kárhozattól és elragadtatva a reménytől, amely meg nem téveszt, ezért intelmeit hűséges szívvel, nem színlelt helyesléssel hallgasd. Azzal az ifjú eltűnt...” A „lelki követségben érkező férfiú” Szent Adalbert volt, a születendő fiú pedig szent István király, államalapítónk. Gondolhatjuk mindezt jámbor legendának, de látnunk kell, hogy a természetfeletti, mennyei legitimáció szorosan összekötődött a földi elfogadottsággal.
A nagy váltások idején felerősödnek a mennyei útmutatás iránti vágyak, és az ezeket követő buzgóság is. A török hódoltság területén élő emberek is megélték koruk „keresztény megújulási mozgalmát”, sőt végül azt hitték, hogy még a muzulmánokat is képesek lesznek visszatéríteni az igaz Istenhez. (Jellegzetes „tünet” ez. Annak idején Assisi Szent Ferenc is elment a szultánhoz, azt remélvén, hogy megtérítheti, így vetvén véget a háborúnak.)
A rendszerváltás idején hazánkban is felszínre kerültek az addig rejtőzködő áramlatok. Sokan olvasták és terjesztették Little Peblé üzeneteit, aki már ’92-re megjósolta II. János Pál halálát, a véres üldözést, és még sok csudálatos dolgot konkrét időpontokkal – amelyek nem történtek meg, így mára nyilvánvalóvá vált üzeneteinek hamis volta. Sorra jelentek meg azok a könyvek is, amelyek bemutatták a különböző Mária-jelenéseket és az ott kapott égi üzeneteket és próbáltak eligazítást nyújtani a zűrzavarban. Az új közlések mellett felfedeztük a régebbieket, a lelki naplókat és az egyszeri kinyilatkoztatásokat is. A karizmatikus megújulásban pedig elhangzottak azok a prófétai szavak, amelyek lelkesítették és „munkára serkentették” azokat, akiknek „volt fülük a hallásra”.
Galgóczy Erzsébet, Natália nővér, Erzsébet asszony, Ágnes nővér, Judit asszony, Bíróné Ilonka néni, Mária Julianna, Horváth Mária, Sükösd, Szőkefalva – csak néhány hazai név és helyszín azok közül, amelyek könyvekben is megjelentek és közkézen forognak. Elfogadottak és el nem fogadottak, az elfogadás határmezsgyéjén állók és tiltottak - mindenfajta van közöttük. Üzeneteik hol fenyegetőek, hol bátorítóak – részben attól függően, hogy az ország állapotáról szólnak, vagy az egyházat biztatják cselekvésre. A későbbiekben bővebben is szemlézünk mindkét fajta üzenetek közül. Most azonban egy biztató üzenetet idézünk, amelyet Regina Collins szerzetes nővér kapott. Ő 1996-ban alapított életközösséget Magyarországon, Törökbálinton. 2003 októberében, Jasna Gora-n, Czestohowában kapta az alábbi próféciát, amely ránk is vonatkozik:
“Meg fogod élni, hogy tömeges megtéréseket láss - megújulást - olyan sokan akarják az életüket nekem szentelni, hogy nem lesz elég hely az összes létező szerzetesházakban. Az egyházak túláradóan megtelnek. Számtalan csoda lesz, és gyógyulás. Tanúkat emelek fel, hogy előkészítsék a népet az eljövetelemre, mint ahogy Keresztelõ Szent János és Anyám tette az első eljövetelemkor. Igehirdetőket és közbenjárókat. Jegyesem (az Egyház) erényekkel lesz feldíszítve és szép lesz, készen állva az eljövetelemre.
A Szentlélek kiárad a földön megérintve és megújítva az embereket és az egész teremtést az élő fáklyák által, akiket felemelek.
Sok csoda lesz mely az emberek megtérését okozza, pl.  csodás fény - csodás tűz - arany eső. Még a madarak és az állatok is megmutatják jelenlétemet valami módon.
Sok prófétát emelek fel akik csodákat tesznek a nevemben. Megparancsolják a természetnek, hogy mutassák meg az erőmet - időjárás, ég, tenger, föld, teremtmények.
Eljön az idő, amikor ezrek kiáltanak hozzám. Akik gonoszt tesznek félelemtől kiáltanak - irgalmat kérve. A népem pedig az örömtől kiált.
Akik tisztelik anyámat, és megpróbálnak olyanok lenni mint ő - azoktól semmit nem utasítok vissza. Kövessétek őt az erényekben, különösen a szelídségét és alázatát és az ő végtelen együttérzését az emberek gyermekei iránt.
Akik a legalázatosabbak felmagasztalom őket. Magasra emelem őket. Vágyakozzatok a legalacsonyabb helyekre. Vágyakozzatok a szolgálatra. Akik égnek a vágytól, hogy feláldozzák magukat másokért a legfényesebb fáklyák lesznek.”

III.
Jézus beszél második eljöveteléről, majd ezt mondja: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18, 8)
Úgy tűnik, a XX. századra a keresztény hit hatalmas válságba került. A természetfelettivel való kapcsolatnak a lehetőségét is elvetették sokan, s a hit helyébe a racionalitás, a tervezés és szervezés lépett. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a magánkinyilatkoztatásokat kapó személyek is egyre fiatalabbak, gyermeki lelkületűek, akiket még nem rontott meg az észérvekkel operáló hitetlenség.
Mennyi csapást elkerülhettünk volna, ha hallgatunk Isten üzeneteire! Fatimában 1917-ben azt kérte a Szűzanya, hogy a pápa ajánlja fel Oroszországot Szeplőtelen Szívének. Ha ezt megteszi, Oroszország megtér, ha nem, elterjeszti tévtanait az egész világon. A felajánlás nem történt meg – így a kommunizmus rémálma valósággá lett. Aztán 1984-ben II. János Pál pápa a világ püspökeivel közösen megteszi a felajánlást – 1985-ben jön Gorbacsov és a szovjet birodalom összeomlása. Szűz Máriának megint igaza lett – „Szeplőtelen Szívem végül győzni fog” -, de milyen áron?
Mária megjelent 1981-ben Medugorjéban és a ruandai Kibehoban is. Mindkét helyen könyörgött a békéért, és utat mutatott a béke elérésére. Bár egyszerű lelkek sokasága próbálta követni, szavai nagy ellenállásba ütköztek mindkét országban. Az Egyház pedig hallgatott – és a kilencvenes évek elején megtapasztalhatta mindennek gyümölcsét: a délszláv háborúkat és a ruandai népirtást.
Hazánkban a II. Világháború előtt és annak évei alatt Mária Natália nővéren keresztül szólt Jézus. Arról beszélt, hogyan menekülhetne meg az ország a kezdődő veszedelemből és azt is elmondta, hogy mi lesz a következménye, ha nem hallgatnak rá. Kérte a papok és a nép visszatérését Hozzá, az engesztelő-mozgalmat és az engesztelő kápolnát. Biztatta az Egyházat, hogy ossza meg földjeit, gazdagságát a szegényekkel - ,mert ha nem, jönnek az idegenek és még azt is elveszik, ami megmaradt volna”. (Milyen más lett volna a történelmünk, ha az Egyház oszt földet a háború előtt, és nem a kommunisták a háború után…) Nem hittek neki, nem bíztak benne. Sok-sok érvet fel lehetett hozni ezen „őrült elképzelések” ellen – míg aztán Jézus szavai mind beteljesedtek: az egyházi földeket elvették, a híveket üldözték…
Natália nővér így írt felelősségünkről: „1942 során az Üdvözítő sok olyan lelket mutatott nekem, akik akadályok miatt nem részesülhettek kegyelemben. Ha ezek a lelkek együttműködhettek volna Isten akaratával, Magyarország, és az egész világ, sok veszedelemtől megmenekült volna. Amikor az Úr ilyen dolgokat mutat nekem, kimondhatatlanul sokat szenvedek. Eddig nem tudtam, hogy ekkora nagy az emberek felelőssége. Jaj azoknak, akik miatt Isten kegyelemadományai hiábavalókká válnak! Nemcsak azok jutnak a kárhozat közelébe, akik a kegyelmet visszautasítják, hanem azok is, akik ezek mulasztásai miatt nem részesülhetnek kegyelmekben.”
Hasonló a helyzet most is, a szőkefalvi üzenetekkel kapcsolatban. Békességre hívnak, imára és kiengesztelődésre. Hogy pedig mi történik, ha nem tesszük magunkévá a Szűzanya szavait, azt már a bőrünkön tapasztalhatjuk. (Később bővebben is idézünk a szőkefalvi üzenetekből.)
Nincs azonban veszve minden! Kindelmanné Erzsébet asszony írja le a Szeretetláng Lelkinaplóban, ahogy elhívása kezdetén megmutatta neki az Úr Magyarország nyomorúságos állapotát. (1962. május 16.) „Egy nagy fekete korongot láttam, körülötte szürkésen gomolygó felhőkkel. A korong oldalán különös kinézésű férfiakat láttam. Egészen soványak, majdnem testnélküliek voltak, szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a főgonoszok. Mikor a korongra pillantottam, éppen akkor lettek készen valami vasszerű lemezzel. Elfedték az imént még kristálytisztán látható korongot. Amikor a vaslemezzel elfedték, jól megvizsgálták, és nagy, vigyorgó önteltséggel megállapították, hogy jó munkát végeztek. A jobboldali fehér felhőkből, éreztem, hogy valaki nézi őket. Nem tudom, hogy ki volt az. Csak éreztem, hogy nem rosszindulattal van. Lábánál három férfit láttam. Nem tudom, hogy kik voltak, de úgy éreztem, a gonosz ellenfelei lehettek, mert ahogy nézték a fekete korongot, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne eltávolítani. Közben a baloldali személyek közül az, aki a legközelebb állt a jobboldali személyekhez, közel hajolt, és így szólt szörnyű kárörvendően, mint aki egészen biztos a dolgában: Ezt aztán vizsgálgathatjátok. Ezt jól megcsináltuk! - és még azt is mondták: Sok bajotok lesz vele!
Álmomban én is jól szemügyre vettem a korongot, és nem tudom, hogy a jobboldali személyek is észrevették-e, de ahogy én elgondolkodva nézegettem, miként lehetne a korongot a sötétségtől megszabadítani, észrevettem, hogy a szélénél kis hajszálnyi rés van. Miután ezt észrevettem, nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Elhatároztam, hogy szólok a többieknek, nincs minden elveszve. Csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert úgy érzem, sikerülni fog. (...)”
Jézus magyarázata: “Tudod-e, mi az a fekete korong? Az a Magyarok Nagyasszonya országa. (...) tudod-e, mit jelent a korongon a sűrű feketeség? Ez a hét főbűn. Ez a korong hét lemezből van összerakva, és úgy van elfedve egyenként, de mégis úgy látszik, mintha eggyé lenne olvasztva. A legfelső a bujaság. Ez igen vékony és erős, de hajlítható lemez, melyet el kell onnan hajlítani. Azt sok áldozatos imádság teszi hajlíthatóvá. Utána következik a másik, ez a jóra való restség. Ezt nem lehet elhajlítani. Ez olyan fekete fémből van, mely törik, és csak apró szilánkokra törve, rettentő nagy fáradtsággal lehet egy-egy porszemnyit lekoptatni belőle. De félni nem kell. Én veletek leszek a nagy munkánál. De vigyázzatok, mert a gonosz sem marad tétlenül és csak a szünet nélküli törekvés az, amely lekoptatja a jóra való restséget, a kemény korongot.”
A Szent Szűz könyörögve hozzátette: “Tekintsetek rám már és vegyétek igénybe közbenjárásomat, közbenjáró segitségemet Én akarok és tudok is segíteni csak már látnám a jóindulatú és szorgalmas elindulástokat. Ne hallogassátok! Igen sok időt elvesztegettek. A gonosz sokkal több eredménnyel és szorgalommal dolgozik mint ti. Úgy fáj ez Nekem.”

IV.
Képzeljük el Ninivét, ezt a hatalmas várost, amikor bemegy oda Jónás próféta, hogy a város pusztulását prófétálja. Miért hisznek neki az emberek?
Ninive világváros. Ott él a király és a főemberei. A kultúra és a hatalom fellegvára. Egyszerre van jelen a fényűző pompa és a szegénység, a hatalmas templomoktól és palotáktól nem messze ott sorakoznak a poros viskók is. Igazán vallásos nép lakja, számtalan istent követve – van köztük ilyen is, olyan is. Ma úgy neveznénk ezeket az „isteneket”, hogy hatalom, pénz, siker, vagy épp erőszak és pornográfia. Ezer évre épült város, és úgy tűnik semmi sem veszélyezteti uralmát.
És ekkor jön Jónás, egy koszos, szakállas férfi, kopott ruhában. Már ránézésre látszik, hogy „nem komoly ember”. Láthatólag nincs se pénze, se hatalma. Ráadásul idegen. Mégis, amikor megáll a piactéren és kiabálni kezd: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive” – az emberek figyelni kezdenek rá, és végül megtér az egész város.
Budapest is világváros. Amit Ninivéről leírtunk, rá is igaz. Vajon mi történik, amikor a mai Jónások hirdetni kezdik, hogy térjenek meg, mert különben elpusztul a város? Látjuk, mi történik – semmi. Vajon miért nem hisznek az emberek?
A már előbbiekben említett Erzsébet asszonynak – a Szeretetláng Lelkinapló lejegyzőjének -, azt mondta 1962-ben Mária: „Szeretetlángomat a tengeren túlra is el kell juttatni!” Ez 1962-ben képtelen megjegyzésnek számított. A határok zárva, minden vallásos tevékenység tiltva – Erzsébet néni azonban hitt, és leírta ezeket a szavakat is. Ma pedig azt láthatjuk, hogy a „tengeren túl”, Amerika földjén, főleg Közép-Amerika államaiban nagyon erős és elterjedt a Szeretetláng-mozgalom, a nemzetközi találkozókon püspökök is részt vesznek, bíborosi elnöklettel.
Szintén Erzsébet néni kapta azt az „utasítást” a ’70-es években, hogy vigye el az üzeneteket Rómába, és adja át 50 bíborosnak. És a néhány elemit végzett, nyelvet nem tudó asszony elindult, hogy teljesítse a kérést – és végül teljesítette is azt! Ahogy Ábrahámról írja a Szentírás: „Ábrahám hitt az Istennek, és ez megigazulására szolgált.” (Róm 4, 3) Azaz: valósággá vált, amiben reménykedett. Hitével tevékenyen hozzájárult Isten ígérete megvalósulásához.
Ez a fajta hit hiányzik az életünkből. Nem Isten kijelentéseihez – elsősorban a Szentírás és az Egyház tanítása, de a magánkinyilatkoztatások is – szabjuk az életünket, hanem ahhoz, amit a szemünkkel látunk. Nem hitben járunk, hanem saját szubjektív tapasztalatainkban, így aztán könnyű becsapni minket.
Hinnünk kellene, hogy Isten előre kijelentett igazsága objektívebb valóság, mint amit most épp megélünk. Nem könnyű ez a világnak ebben a régiójában, ahol a természetfelettibe vetett hit is meggyengült, és ha mégis létezik, akkor a legvadabb őrültségeknek és okkult praktikáknak is inkább helyt ad, mint isten tiszta és világos kijelentésének.
Szőkefalván megjelent a Szűzanya és több komoly figyelmeztetést is mondott. 2002. június 17-én például ezt mondta: „Drága gyermekeim, kérlek titeket úgy, mint más alkalommal, hogy imádkozzatok, imádkozzátok a rózsafüzért, böjtöljetek kenyéren és vízen, gyónjatok és áldozzatok. Nehéz idők várnak rátok, de ne féljetek, mert Én veletek vagyok. Ha nem tartjátok meg üzeneteimet, el fogtok veszni, én segíteni akarlak titeket, azért küldött engem az Én Szent Fiam. Ne hagyjátok egyedül az Én Szent Fiamat az Oltáriszentségben. Mindnyájatokat szeretlek, és betakarlak védő palástommal. Szeressétek, és ne gyűlöljétek egymást.”
Úgy tűnik, már benne vagyunk a „nehéz időkben”. A kiengesztelődésre, megbékélésre, imára és böjtre való felhívás aktuálisabb, mint négy évvel ezelőtt. Hogy pedig ezt mennyire hallja az egyház és az ország, arra nézve reményt keltő jelek is – ilyen például maga a Nemzeti Imaév is. De itt vannak a negatív jelek is, amelyeket felsorolni sem kell, elég meghallgatnunk a napi híreket. Isten azonban világosan kijelenti több módon is, hogy elérkezett a megújulás ideje. Az alábbiakban a Magyarországon járt Michael Quinn próféciája (Olajsajtó Alapítvány) olvasható: „Az elsők között mutatta meg nekem az Úr, amikor először jöttem Magyarországra, hogy ez a nemzet arra kapott hivatást, hogy a hősök nemzete legyen. A magyarok arra kaptak elhívást, hogy hű harcosok legyenek, egyesek egészen halálig. Az Úr megadta a magyarországi egyháznak azt a nagy tiszteletet és kiváltságot, hogy igyon az Ő szenvedésének kelyhéből és megtapasztalja feltámadásának hatalmát. Ezek a bátor és erős harcosok sosem fogják feladni a harcot korunk sötét erőivel szemben. Ez a hadsereg felveszi az Úr lángoló fáklyáját, learatja a termést, leteszi életét és fut a célig - biztosítva a végső győzelmet a Királyok Királya számára.
Bár az ellenség a depresszió és a kétségbeesés sátrát vonta az ország fölé, az Úr fölemelkedik Magyarország fölé és dicsősége látható lesz fölötte. Magyarország leveti hamis vallásainak láncait, kötelékeit és ragaszkodását a hasztalan bálványokhoz - a remény fénylő jelévé válik a környező nemzetek számára.”
(Ezután imádság keretében a magyarországi megújulásra vonatkozó nyolc prófétai kijelentés következik, amelyeket látomás során kapott Quinn. Hely hiányában csak felsoroljuk őket: szabadulás - az abortusz kötelékéből, a félelem kötelékéből, a depresszió kötelékéből, a keserűség kötelékéből, a hamis vallások, bálványok és emberi szokások kötelékéből, az apátia kötelékéből, a hamis ítélkezés kötelékéből, a halál félelmének kötelékéből.)
”Valóban, szent hősök fognak felnőni Magyarországon, akik örömmel teszik le életüket az aratásért - megdicsőítve Izrael Szentjét. Mint Ábrahámnak, mennyei látásuk lesz, hogy türelmesen kitartsanak és elnyerjék az ígéretet. Egyesek meglapják a kulcsokat, hogy kinyissák a kapukat. Mások eltávolítják a köveket és készítik az utat a nép számára. Megint mások felemelik az Úr szent nevét és példáját kompromisszum nélkül. Ez a szentség főútját fogja alkotni az Ő jelenlétébe. Sok, különböző áramlatból származó, szent, bűnbánó maradék fogja készíteni a Messiás visszatérését a földre. Az Atya a Fia iránti szent, szenvedélyes szeretetét fogja kiárasztani népére. A Vőlegény tiszta, mennyei látása, népének nagy megtisztulását, és eljövetele iránti vágyakozását fogja okozni.
Elérkezett minden dolog megújításának órája, amint az mondva volt az Ő szentjei, a próféták által. Magyarországon az Úr hívja sok hősét, hogy keljenek fel, állandóan legyenek az Ő jelenlétében és szolgálják Őt. Mert ez az a nap! Itt az ideje a Lélekben történő 24 órás dicsőítés és imádság helyreállításának! Az Úr sok emberét hívja, hogy vegyék fel a hárfát, folyamatosan dicsőítsék és imádják zenével a Bárányt. Mások felveszik a tálat, hogy megtöltsék a szentek imádságaival, akik szünet nélkül közbenjárnak. Egyedül egy egyház sem lesz képes ezt megvalósítani. Soktagú Testének együttműködésére lesz szükség.
Amint ez kialakul, a mennyek megnyílnak; dicsősége látható lesz és az aratás eljön! Ki fogja kiinni az Ő kelyhét? Ki mer válaszolni a felhívásra, hogy építse az Ő jelenlétébe vezető utat?”

V.
Sokféle módon lehet olvasni a magánkinyilatkoztatásokat. Legtöbben úgy olvassák, mint érdekességet. Van bennük lelki érzékenység, vágynak is valami élő, egyértelmű kapcsolatra Istennel, de ez nem járja át életüket, hanem egyike marad annak a sokféle vágynak, benyomásnak, ami átviharzik rajtuk, minden különösebb hatás nélkül. Szeretik, ha a „fülüket csiklandozzák”, örvendeznek vagy rémüldöznek, titkos tudásokat kutatnak. Az ilyen emberek előbb-utóbb elfordulnak az Istentől jövő valódi magánkinyilatkoztatásoktól, épp azok egyszerű és sallangmentes módja miatt. Mert hát nem unalmas állandóan azt hallani Medjugorjéból, hogy „térjetek meg”, meg hogy „imádkozzatok”? Hallottuk ezt már elégszer…
Ha egy Istentől jövő kinyilatkoztatás nem jut el a szívig – hogy átformálja életünket -, akkor valóban nagyon unalmas is tud lenni. Így van ez még a Szentírás szavaival is. Ha a Szentlélek nem fedi fel előttünk annak gazdag mélységét és magasságát, unott olvasmánnyá válik. Az Ige tanulmányozása lelki erőt és kitartást is igényel, az Istent kutató ember odaadottságát Teremtőjének.
Ha azonban ilyen módon és hittel olvassuk a magánkinyilatkoztatásokat, egyre jobban megértjük. Inspirálnak minket, helyes felismerésekre vezetnek és jó tettekre ösztönöznek. Vegyünk egy példát. Idéztük már a Szeretetláng lelkinaplóból Erzsébet assszony látomását hazánkról. Ebből egy rövid részlet: „Egy nagy fekete korongot láttam, körülötte szürkésen gomolygó felhőkkel. A korong oldalán különös kinézésű férfiakat láttam. Egészen soványak, majdnem testnélküliek voltak, szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a főgonoszok.” A leírás szerint ezek a gonosz hatalmak a főbűnökből készítettek egy sötét korongot, amelyekkel elfedik országunkat. Ha erről kezdünk elmélkedni, rögtön eszünkbe juthatnak Pál apostol szavai: „Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejdelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik.” (Ef 2, 1-2) És később írja: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6, 12)
Ha pedig elmélkedni kezdünk azon, hogy milyen gonosz hatalmasságok uralma alatt nyögünk, néhányat biztosan fel tudunk ismerni. Egyik ilyen például a viszály szelleme. Bizony, ha vérszerződést nem köt egymással a hét törzs, már a vereckei hágón sem jövünk át, mert előtte összeveszünk egymással. A magyar történelem pedig különösen is tele van viszállyal, pártütéssel – inkább az a különleges, ha hirtelen egységessé válik valamiben a nemzet. Ezért nyugodtan azonosíthatjuk ezt a gonosz szellemet, mint fölöttünk uralkodó szellemi valóságot. Hasonló módon azonosíthatjuk az önpusztítás lelkeit: az öngyilkosság, az alkohol, az abortusz, a depresszió és egyes betegségek démonait, amelyek erős hadállásokat építettek ki a magyar történelem folyamán.
Ha pedig jelen helyzetünket nézzük, könnyen felismerhetjük, hogy milyen bűnök harapóztak el különösen is hazánkban. E bűnök mintegy „belépési kapuként” szerepelnek a démoni erősségek számára, hogy hatalmukat kiterjesszék az egyes emberekre, közösségekre vagy egész társadalmi rétegekre. Így válik lassan elfogadottá a korábban elfogadhatatlan is, szinte természetessé és törvénybe iktatottá a bűn - sőt a bűn ellenzői válnak törvényellenessé. (Lásd például az abortusz-törvényt, vagy a Budapest Parádét.)
Így már megérthetjük, hogy nem elég pusztán társadalmi mozgalmakat kezdeményezni, politikai pártokban küzdeni, vagy épp „rendesen dolgozni”. Ha meg akarjuk törni a gonosz erőket, akkor szellemi fegyverekhez kell nyúlnunk. Ezek azok az „unalmas dolgok”, amikről újra és újra olvashatunk a magánkinyilatkoztatásokban is: imádkozzatok, böjtöljetek, engesztelődjetek ki egymással, keressétek a békét, stb. Most már látjuk azt is, hogy a kilencvenes években megerősödő imamozgalmak milyen fontos tényezők ebben a küzdelemben. Lépésről lépésre haladtunk előre: imaórák, 24 órás szentségimádások, Nemzeti Imanap január 18-án – és 2006-ban a püspöki kar által meghirdetett Nemzeti Imaév. (Ebben pedig az egyházközségi, az espereskerületi imanapok éppoly fontosak, mint a közös kiengesztelődő szentmise a szlovák és magyar püspökök koncelebrálásával, vagy épp az egyik lelki csúcspont, az október 19-i fatimai Felajánlás.) Ezek olyan kegyelmeket hívnak le Istentől, amelyek megtörik a sátán hatalmát és nem engedik, hogy mindaz a rossz, amit az tervezett, megvalósulhasson. Sőt, biztosan állíthatjuk, hogy elkezdődött egy megtisztulási folyamat, amely Isten célja szerint át kell, hogy járja a társadalom minden területét. Hogy ez mennyi idő alatt és hogyan valósulhat meg, az rajtunk (is) múlik. (Jó jel azonban az, hogy egyházunk hivatalosan is a szegények, elesettek felé fordul a szolgáló szeretet programjával, és 2007-re meghirdette a Szent Erzsébet évet.)
Mi is ennek a megtisztulásnak és megújulásnak a programját képviseljük, ez a Szeretet Földje programja. Ezt célozzák missziós programjaink, a személyes és közösségi megújulást szolgáló előadások, lelki napok, imaösszejövetelek szervezése, ezt ingyenes kiadványaink és könyveink, a művészeti programok és az imaszolgálat, stb.
A megtisztulási folyamatnak része az is, hogy helyes felismerésre jussunk és világosan lássuk hazánk állapotát, még akkor is, ha ez nagyon kellemetlen nekünk. Rövid látleletként:
- 2006. augusztus 20-a megmutatta hogy nem vagyunk felkészülve a természeti csapások kezelésére – pedig ez elkerülhetetlen, hiszen benne élünk egy világméretű ökológiai katasztrófában.
- 2006. szeptember 17-e megmutatta, hogy nem vagyunk felkészülve a társadalmi „csapások” kezelésére – pedig ezek is mindenképpen lesznek, éppen a gazdasági, kulturális változások miatt.
- Végül pedig 2006. október 23-a megmutatta, hogy (jelenleg) nem nemzetként élünk, hanem csak csoportocskák kusza halmazaként – hiszen nemzeti ünnepeinken is képtelenek vagyunk felfüggeszteni a marakodást -, amelyet a törvények ideig-óráig ugyan még összetartanak, de hiányzik belőlünk az „összetartó lélek”.
Ha azonban mindezt felismertük – és helyesen „diagnosztizáltuk a betegséget” – akkor már megtettük az első lépést gyógyulásunk felé. A hazánknak szóló magánkinyilatkoztatások segítenek abban, hogy végigcsináljuk a helyes terápiát, amely nemzetünk megújulásához és felépüléséhez vezet…

Lelkinapló – a magánkinyilatkoztatás sajátos műfaja

Sípos (S) Gyula: Lelkinapló – a magánkinyilatkoztatás sajátos műfaja

Fatimában, Lourdes-ban, vagy épp Medjugorjéban és Garabandálban a látnokok „elragadtatásba estek”. Ez azt jelenti, hogy lelkük és érzékeik kiragadtattak a fizikai, természetes világból a természetfeletti valóságba. Bár a szemükkel láttak, de azt látták, amit a körülöttük állók nem láthattak. Lelki képességeik, érzékelő szerveik – látás, hallás, tapintás, érintés, stb. – a természetfelettire irányult, természetes befolyásolásra nem reagáltak. Ha az elragadtatás alatt próbáknak vetették alá őket, akkor azokra - tűszúrásra, szagokra, stb -, nem reagáltak.
Amit a látnokok látnak, azt szavakkal nehezen fejezik ki. Jelzőkat használnak – gyönyörű, csodálatos – és hasonlatokat mondanak – olyan mint a ragyogó drágakő – de ezek inkább csak sejtetik, mint valóban leírják azt, amit láttak. Az üzenet, amit kapnak, néhány szavas, lényegre törő, egyszerű. Érthető is ez, hiszen a természetfölötti élet szépsége és gazdagsága csak nehezen fejezhető ki a mi szavainkkal. Ahogy Pál apostol írta: „Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-e, nem tudom, testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember - testben-e vagy testetlenül, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.” (2Kor 12, 2-4) A Biblia egyik legképzettebb teológusa, az apostoli levelek szorgalmas írója nem tudja, pontosan mi is történt vele, és amit hallott, az nem – vagy alig - kimondható. Érthető, hiszen az Isten és az ember közötti párbeszéd ilyenkor a természetfölötti világban zajlik, ami nehezen átadható – mi csak annak „eredményéről” értesülünk a későbbi beszámolóban, üzenetben.
Egészen más egy Lelkinapló írójának helyzete. Itt a párbeszéd az ember belső világában zajlik le. Isten mintegy megtermékenyíti, megihleti a személyiséget, hogy az közvetítse mondanivalóját a többiek felé. Ez történhet értelmi látomásban, belső hanggal, vagy egyszerűen valamely képesség munkájának kegyelmi fokozásával. (Ahogy a teológia röviden összefoglalja: a természetfeletti a természetesre épül.) Mivel itt minden belül, az emberben játszódik le, kikerülhetetlenül az üzenetek része és befolyásolója lesz a személy állapota, saját látásmódja is. Ezért itt a hitelesség vizsgálata is más módot követel, mint a természetfeletti látomásoké.
Hogy egy hasonlattal érzékeltessük. Grünewald csodálatos oltárképén a Megfeszített Jézus tenyeréből kiállnak a szögek, az ujjak pedig görcsösen szétterpesztettek. Ma úgy tudjuk, hogy a szögek helye nem egészen ott volt, és kísérletileg bizonyították azt is, hogy az ujjak nem szétfeszülnek, hanem épp görcsösen összeugranak a szög körül. Ilyen az izmok természete. Ez azonban semmit sem von le Grünewald képének hitelességéből! A kép hitelessége ugyanis nem a természettudományos tényekből táplálkozik, hanem a megihlető Lélekből – Aki figyelembe vette a kor általános tudását és elképzelését – és a „megérintett”, „jó gyümölcsöket termő” befogadó lélektől.
Hasonlóképpen, Szent Ferenc stigmáinál sem az a hitelesség kritériuma, hogy a sebhelyek jó helyen voltak-e. Ott voltak, ahol Ferenc tudta Jézus sebhelyeit – függetlenül attól, hogy azok „történelmileg” hitelesek-e.
Több lelkinapló-írónál Isten a képzeletvilágot termékenyíti meg. Ilyen Valtorta Mária, aki belső képekben látta és átélte Jézus történetét, amit könyvek sorában írt le. Tudjuk, hogy amit ő látott, nem egészen egyezik meg azzal, amit Emmerich Katalin vagy épp Neumann Teréz látott. Ez utóbbi kettő sem egészen ugyanazt látta, ámbár mindketten stigmatizáltak voltak, s szentjei egyházunknak. Akkor most melyikük hiteles? Mindhárom. Mert amit mondtak, írtak, megéltek, az Istentől volt – úgy, ahogy ők személyiségükben azt megélték és továbbadni képesek voltak. A különbségek élethelyzetükből, tudásukból, korukból fakadtak. Sem Isten, sem ők nem tévedtek – de naplóik olvasásánál mindezt mégis figyelembe kell vennünk.
Tudjuk jól, hogy még az Evangéliumok szövegei is különböznek egymástól! Máté nyolc boldogságról ír, Lukács – aki pedig az irgalmasság evangéliumát írja meg -, négy boldogságról és négy jajról. János pedig más időpontra teszi a keresztrefeszítés dátumát, mint a három szinoptikus evangélium. Ha az Egyház mindezt bajnak tartotta volna, lett volna ideje és módja „összefésülni” a szövegeket, hiszen az újszövetségi kánon kialakulása is háromszáz évig tartott… Ha pedig az evangéliumoknál figyelembe vesszük a leíró személyét, körülményeit és az átadandó üzenet sajátos hangsúlyait, még inkább megértőeknek kell lennünk a lalkinaplóknál, amelyeknek súlya és jelentősége nem vetekedhet az evangéliumokkal…
Sokszor az egyszerű naplóírás is Istentől ihletett Lelkinaplóvá válik. A naplóírás ugyanis évszázadokon keresztül az önnevelés eszköze volt, (s néhol még ma is az). Ha pedig valaki komolyan veszi az önismeretben való előrehaladást, és ráadásul még imádságos ember is, Isten maga is segítségére siet belső megvilágosításokkal. Ennek legtöbbször csak az eredményét olvashatjuk a naplókban. Az író nem írja le, hogy „ezt mondta Isten”, csak a kettejük közötti párbeszéd eredményét közli. A nemrég boldoggá avatott Salkaházi Sára szerzetes nővér naplójából valók az alábbi sorok: „Igen, béres lelkület, nagyon is béres lelkület félszemmel másra sandítani, irigykedve összehasonlítani, méricskélni: ennek mi van, nekem mi van?  Kié több? Miért kap a másik többet? Hát ezt akarja az Úristen? Inkább  magamba nézzek,  inkább  megfognám  erősen  magamat,  és  ráncba  szedném!  -  sok nyugalomra és sok  fegyelemre van szükségem,  de mindezeket legbelül  kell elkezdeni. Rohanó  és  változó  érzéseim  között  kell  elsősorban  rendet teremteni.” Íme egy belső párbeszéd „eredménye” és egyben pontos diagnózis. Nem mondjuk magánkinyilatkoztatásnak, leírója sem szánta annak, de mégis felfedezzük benne Isten és a lélek párbeszédét.
Az elmúlt évtizedekben hazánkban is sorra jelennek meg a magánkinyilatkoztatásokat tartalmazó lelkinaplók. Ilyen volt Bossis Gabriella: Ő meg én című lelkinaplója, Valtorta Mária és Emmerich Katalin füzetei. Megjelentek Natália nővér magánkinyilatkoztatásai és Erzsébet asszony Szeretetláng Lelkinaplója is – és a sort hosszan lehetne folytatni. Természetesen e naplók különböznek egymástól. Egyikben alig ír magáról a szerző, a másikban hosszas betekintést kapunk lelkivilágába. Az egyik szinte csak az üzeneteket közli, a másik beszámol a körülményekről is. Stílusukban, elosztásukban különbözőek, de közös jellemzőjük, hogy a szövegben egyszerre mutatkozik meg a lelkinapló írójának jelleme és jellemfejlődése, érlelődése, valamint Isten hozzá, és rajta keresztül hozzánk szóló szavai.
Mivel itt minden üzenet az író személyiségén keresztül szűrődik át, így az üzenetek stílusa is különböző, és az idő előrehaladtával változik, „tisztul”. A szikárabb személyiség által kapott üzenetek stílusa is szikárabb. Az érzelmesebb lélek által leírt üzenetek tele vannak érzelmes szavakkal, jelenetekkel. Kezdetben, amikor még sok az emberben a sérelem, a fájdalom, az önzés, akkor több a vígasztalás, de több a fenyegetés is. Kezdetben az Istentől jövő szavakban is sok az emberi fantázia, később, ahogy a lélek végigmegy a megtisztulás útján, tisztulnak az üzenetek is.
Lehetnek-e egy lelkinaplóban tévedések? Lehetnek. Hiszen az üzenetek a személy szűrőjén, prizmáján keresztül jönnek át, és a személyiségben fogalmazódnak meg. Egy bűnt elítélő sugallatból fenyegető ítélet válhat, egy bíztató, segítő sugallatból pedig szerelmi áradozás. A lelkinapló és magánkinyilatkoztatás írójának is át kell menni azon a tanulási folyamaton, amelyben megtanulja megkülönböztetni a jót a rossztól, a saját gondolatot a nem saját gondolattól, stb. Így szorulnak egyre inkább háttérbe egyéni motivációi, indulatai, s Isten üzenete egyre tisztábban és egyszerűbben ér el hozzánk.
Mindezeket figyelembe véve láthatjuk, hogy egy lelkinapló, és az abban leírt magánkinyilatkoztatások hitelességének megítélése nem egyszerű dolog. Néhány alapszabály segítségével azonban elő tudjuk segíteni a megkülönböztetést – hogy se el ne vessünk jó és igaz dolgokat, se magunkhoz ne öleljünk olyat, ami nem hiteles. Ilyen szabály például:
- A lelkinapló általános tartalma megegyezik-e a Katolikus Egyház tanításával és az alapvető keresztény hittel. (Egyszerű példa: ha az üzenet adója egyszer Jézusként, máskor meg Visnuként mutatkozik be, akkor biztos, hogy nem hiteles.)
- A naplót író személy jelleme krisztusi irányban fejlődik-e a naplón belül? (Ha egyre szelídebb, alázatosabb, az krisztusi lelkületről tanúskodik. Ha egyre nagyzolóbb, fantasztikusnál fantasztikusabb dolgokkal áll elő, akkor ez már kérdéses.)
- A napló tartalma összhangban van-e más, általánosan elfogadott kinyilatkoztatások tartalmával. Ha igen, az biztató jel lehet, (bár nem feltétlenül).
- Értelmes, összefüggő, a természetes ész világánál is helytálló szöveg, vagy zavaros olvasmány? (Valaki olyan üzeneteket is hozott már a ’90-es években, hogy az éppen felénk tartó üstökös belerohan a Napba, az felrobban és itt a világ vége. Megkérdeztem egy természettudóst, ő azt mondta, hogy még ha ez megtörténne is – amihez olyan pályamódosítás lenne szükséges, ami tudományosan nem igazolható -, akkor is az annyi lenne, mintha egy nagy tábortűzbe bedobnának egy kicsi piszkos hógolyót. Aztán persze mindez nem történt meg – megint elmaradt a világvége…)
Végül: ha elolvassuk a most kezünk ügyében lévő lelkinaplót, magunk is végigkövethetjük az eddig leírtakat. A legfontosabb azonban mégsem ez. Nekünk nem az a dolgunk, hogy a hibákat vadásszuk a könyvben – biztos találnánk, de mi hasznunk lenne abból? A mi feladatunk az, hogy válaszoljunk a lelkinapló felhívására: egyre szorosabb, egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Istennel, megtéve mindazt, amit kér tőlünk, hogy valóban a „megtisztulás és egyesülés útját” járhassuk, Isten dicsőségére és az emberek javára.

Vitairat a nevelésről

Sípos (S) Gyula: Vitairat a nevelésről

I. Védelem vagy felkészítés
II. A szeretetről
III. Vegye fel a keresztjét...
IV. Hitvallás vagy kínvallás

I. Védelem vagy felkészítés

Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle;
'Ki nagyobb a mennyek országában?" Odahívott egy gyereket, közéjük állította s azt mondta; 'Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg,
s nem lesztek olyanok mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
Akí tehát megalázza magát,
mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.
Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben,
engem fogad be.
De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek kőzül a kicsik kőzül, akik hisznek bennem,
jobban járna, ha malomkővet kőtnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.
Jaj a világnak a botrányok miatt!
/Máté 18.1-7./

Jézus a gyermeki bizalmat, tiszta hitet, igazságosságot és egyszerűséget állította itt közénk. Tette ezt épp azért, mert mi már rég nem vagyunk gyermekek, "kinőttük" a gyerekes dolgokat. Okosak vagyunk és bizalmatlanok, rafináltak, s bár testünk egyre tisztább, hála a kozmetikának és higiéniának /reklám-tisztaság, body-milk-mind/ lelkiismeretünkről már nem mondhatjuk el ugyanezt. Most gyermekeinket is tönkretesszük - úgymond "felkészítjük” őket az életre. Jaj nekünk e botrány miatt!

Nem volt ez mindig így. A felkészítés ideológiája előtt létezett a gyermekkor védelmének elgondolása. Akkor a felnőttek világa "külön világ" volt, tiszteletet parancsoló és a gyermek "fölött" álló. Gyereknek lenni azonban nem "elnyomatás" volt (ezen elgondolás sem igen létezett akkoriban), hanem az élet természetes részeként megélt állapot - s annak egyik jellemzőjeként általában biztonság. (Hiszen talán mégsem a gyufaáruslányka helyzete volt a jellemző...) A gyermek számára adott volt a család és általában a felnőttek tekintélye és hierarchiája - ahogy máig is minden kicsi megéli azt. Ma az ezen az adott állapoton alapuló nevelési stratégia "nem ajánlott". Megvalósítása nehézségekbe ütközik többek között a családi élet szétesése, a nők munkába állása és a kulturális közeg megváltozása miatt is. A gyermekkor védelméről és elkülönültségéről vallott nézetek helyébe így az "életre való felkészítés/felkészülés" lépett. Tragikus, de ma a szülő abban vált érdekeltté, hogy gyermekei minél hamarabb "önállósodjanak". Ez az önállósodás azonban nem az önálló életre való felkészülést jelenti - mint amilyen volt az inasság a mester szoros keze alatt -, hanem csupán a szülőtől való elválasztottságot. Így a szülő a saját karrierjével, a saját munkájával, a saját szórakozásával törődhet.
Mindezzel párhuzamosan megfigyelhető az integrációra, a gyermek és a felnőtt közötti "fal" lebontására irányuló igyekezet. Ez együtt jár többek között az egyenlőség hirdetésével (nem rákérdezve ennek tartalmára), hierarchia- és tekintélyellenességgel. Nem mai nézetek ezek, de látnunk kell egy fontos különbséget: mást jelent egy merev, elnyomásra hajlamos rendszerben a tekintélyellenesség, és más ma, amikor szinte már senkinek sincs tekintélye, a szülőnek és a tanítóknak sem.

Megfigyelhető, hogy korunkban egyre inkább és egyre kisebb korban a gyermek dönt (a ruhaválasztástól a tanulandó tantárgyakig) anélkül, hogy ehhez a képességei, lelki érettsége meglenne. Viszont akaratossá, követelőzővé lesz, hiszen megszokta, hogy "dönthet" - így élete folyamatos dackorszakká válik. Kevéssé szabálykövető és alkalmazkodó - hiszen erre már a családban sincs szüksége. A tévé előtti időkben a gyereket rá kellett nevelni, hogy tudjon türelmesen várni, ha a szülő mással foglalkozik, lehetőleg ne szóljon bele a rá nem tartozó dolgokba, legyen fegyelmezett, és képességeit felhasználva (kibontakoztatva) foglalja el magát. Ma mindezt helyettesíti a tv bekapcsolása. A „gyereket látni kell és nem hallani" szlogen helyett "a tv-t nézni és nem zavarni" mondat lett egyre érvényesebb.

A generációk természetes hierarchiáját felváltotta a fiatalság felértékelődése. Míg régebben a gyereket önállótlannak és gyengének tartották, ma szívesebben látják erősnek és függetlennek. "Először a nőket és a gyerekeket mentsétek" - hangzott régen a hajóskapitány parancsa süllyedéskor. Ma egyre többen tennék fel a kérdést, hogy miért pont őket és miért pont én?
Sokszor "jópofának" tartják a gyerek szabadszájúságát, önkiszolgálását a máséból, sőt "életrevalónak" mondják - fel sem mérve, milyen életre való, s mit engednek szabadjára valójában... Egészen a közelmúltig elképzelhetetlen volt, hogy egy gyerek tiszteletlenül beszéljen a szüleivel - általában a felnőttekkel - hogy szidja, csúfolja, netán kezet emeljen rájuk. Ma lehetséges, és ez a tisztelet nélküliség kisugárzik minden létezőre, a tárgyakra és természetes környezetre is. A rosszul felfogott partnerség - amely nem vet számot a korral, képességekkel és a különbözőségekkel - hatásai már tapasztalhatók, következményei kiszámíthatatlanok...

A gyermek bízik szüleiben, a szülő gyermekében, bíznak társaikban, vezetőikben, s végül bíznak Istenben, akítől minden ered. A bizalom és a hit azonban felülrő1 sugárzik lefelé. A feltétlen bizalom feltétlen tekintéllyel együtt jelenik meg a csecsemő életében, s ez is a szülő felől árad a gyermekre, s csak ő tudja lerombolni ís azt a családban. Mégis, a bizalom és a hit formái gúny tárgyává lettek. Felvilágosult ember nem hisz, legfeljebb önmagában, abban amit a szemével lát, kezével megfog. Így mindent látni, fogni, mérni akar. A bizalom pedig nem megfogható, nem megmérhető és nem megmagyarázható. Van - vagy nincs. Bizalom híján az iskolában és a családban egyaránt beköszöntött a mindig mindent megmagyarázni és beláttatni akarás felőrlő világa. Bizalom nélkül ugyanis minden kérdésessé válik...

A felnőttek tiszteletének alapja vélt vagy valós tisztaságukban, tudásukban, rejlett. Ma a gyermek nagyon korán betekinthet a felnőttek világába - általában a tömegkommunikáció által mutatott képen keresztül – és példaképek, hősök helyett agresszivitást, vért, könnyeket, tökéletlenséget talál. Lelkileg még nem érett, értelmével sem tudja feldolgozni a látottakat, szorong, cinikussá válik, mégis, egyedül ezt a "meglátott" értékrendet sajátíthatja el - s így egyre kezelhetetlenebbé válik. A felnőttvilág titkainak feltárulásával kialakul egyfajta "én aztán tudom" korai öntudat. Innen-onnan összeszedett "tudásával" a gyerek egy kusza világot lát, amelyben az a legjobb, ha ő is úgy tesz, ahogy a felnőttek. "Van egy-két őslény az osztályban - írja egy ötödikes fiú. - Soha nem akarnak elmenni szórakozni, csak a játékautók és a rabló-pandúros játékok érdeklik őket. Meg sem próbálnak menő módon viselkedni."

A szórakozás és a játék kettéválik. Ma 6-10 éves korban a gyerekek már ugyanúgy "szabadidő-tevékenykednek" , mint a felnőttek. Nézik a tv-t, a videót, játékuk videójáték. Elég, ha egy csoportban azok a legnépszerűbbek, akik - úgymond - túl vannak már a játékokon - s akik még szívesen játszanának, azok is szégyelleni kezdik, hogy "még gyerekek".
A játék a megélt élmények feldolgozása, a tapasztalatok elrendezése, a szorongások feloldása és a belső világ építése és megfeleltetése a külsővel. A szórakozásból kimarad ez a teremtő aktivitás. A játék híján fel nem dolgozott élmények pedig visszaköszönnek a szorongásokban, de a gyermeket körülvevő világ iránti közömbösségben is - ami utat enged a rombolásnak.

A biztonság érzése, amelynek kialakításához bizalom, világos, áttekinthető szabályok és azok következetes betartatása szükségeltetik, szóval a biztonság érzése teszi lehetővé, hogy a gyerekek a játékkal, tanulással önfeledten foglalkozhassanak, vagyis hogy gyerekek lehessenek. Ha túlságosan feloldódnak a szabályok, ha mindig a gyereknek kell döntenie, ha minden hatásra figyelnie kell, mert semmi sem megszokható, kiszámítható - akkor létfontosságúvá válik számára az éberség, a gyanakvás, az énközpontúság... akár egy felnőttnek...
Biztonság és védelem - amelynek egyik alapja egy biztos, átlátható hierarchia. A gyermeknek joga van a biztonságos, önfeledt gyermekkorhoz, amelynek útjában áll, ha túl korán belekényszerül e felnőttvilágba. Joga van az ártatlanságra (hogy elfelejtettük ezt a szót!). Bizony, a világ dolgainak ismerete súlyos teher nekünk felnőtteknek is. Talán jó, ha a gyerek is lát bizonyos összefüggéseket - talán el sem rejthetnénk ezt előle. Az "életre való felkészítés" azonban nem lehet "pocsolyába vetés", merthogy "az élet besároz". Lássa bár a felkavart vizet - így tudja, mit kell kikerülnie -, de ne kelljen benne megfürödnie, mert mások benne fürdenek!

A rend betartatása éppúgy nem zsarnokság, mint ahogy a rend-nélküliség sem szabadság. Gondoljunk csak bele életünk rendezett mindennapjainak megtartó erejébe. (Tarts rendet, s a rend megtart téged - régi bölcsesség ez.) Bizony, még a tündérmesék csodás világa is szigorú szabályoknak engedelmeskedik. Hamupipőkének éjfélkor el kell jönnie a bálból. Ha megkérdezné - ahogy ma sokan, "szabadságra nevelésük" következtében megtennék - hogyan van az, hogy éjfélkor el kell jönnöm, a tündér minden bizonnyal visszakérdezne (Chestertonnal szólva): hogyan van az, hogy éjfélig ott maradhattál?
Természetes körülmények között hamar megtanulhatjuk, hogy az élet szükségszerű velejárója a rend, s azt is, hogy a "rendetlenség", az összhang megbomlása a szabadság elvesztését, a diktatúrát jelenti. Ha elvész a rend bonyolult összhangja, ha pl. egy tengeri ökoszisztéma rendjének összeomlása miatt robbanásszerűen elszaporodik a zöldalga, akkor veszélybe kerül az ökoszisztéma minden élőlénye - utoljára maga a zöldalga is...

A szabadsághoz mindig hozzátartoznak a korlátok is. Valami megtétele mindig választás, döntés valami mellett, valami ellenében. Cselekvés, kiválasztott út, ami feltételezi, hogy a többi útról lemondtam. A mai ember - s ez a nevelésben is érvényesül - nem óhajt lemondani semmiről, így hát nincs is semmije, egyre többet markol, s egyre kevesebbet fog. (Bizony, lelkünk közömbös ürességét nem feledtethetjük a körénk zsúfolt tárgyak birtoklásával...) Látnunk kell, hogy a nevelés a lemondás tanítása is, a döntés és választás tudományának elsajátíttatása. Azt kell most már eldöntenünk, mi az, ami mellett ki akarunk tartani, s mi az, amiről jó szívvel lemondunk...

A felkészítés ideológiája a gyermekkor elvesztését, elvesztegetését jelenti.
Így a gyermek nem "fantáziálhatja bele" életébe a körülötte lévő embereket, tárgyakat, természetet, stb. Már a homokozóban is mindig magát kell megvédenie. Végül létünk, hiányunk egyaránt "közömbös" lesz neki - mint a kőarcú cowboynak - s ez tragédia. Lassan az a paradox helyzet áll elő, hogy az iskolának kell megtennie mindent - családokkal való kapcsolatában, módszertanában, stb. - hogy a gyermekkor boldogságát visszaadja a gyermeknek. Erre figyelmeztet a "bomlások korának" jellegzetes vallomása is: "Amikor szüleim házassága felbomlott, minden összekuszálódott körülöttem. Ők túlságosan is a saját bajaikkal voltak elfoglalva, semhogy maradt volna idejük arra, hogy rám figyeljenek. Így tulajdonképpen önmagam neveltem fel magamat. Gyorsan kinőttem a gyermekkorból, gyorsabban, mint a többi gyerek, de valahogy mégis ők az érettebbek. Vagyis a dolgok pont fordítva működnek. Sokkal több figyelmet és megértést igényelek, mint a normális körülmények között, lassabban érő barátaim többsége."  Mondjuk ki: „az életre való felkészítéssel" szemben épp a „gyermekkor védelme" készíti fel legjobban a tanulót az életre.

A felkészítés ideológiájához jól illeszkednek azok a nézetek, amelyek az "iskola liberalizálódásához", lassez faire nevelési szemléletéhez fűződnek. E nézetek azonban túlhaladottakká váltak vagy bennük sajátságosan összekeveredtek a célok a módszerekkel. Túlhaladottak annyiban, hogy a gyerekek mára igen nagy tömegű és könnyen elérhető "élvezeti ingerbő1" választhatnak, amelyek finoman, de tudatosan és agresszíven (nem vagy alig kikerülhetően) manipulálják őket. Védeni kell őket, mert könnyen passzív fogyasztóvá, közönyössé, kiéltté, szorongóvá és erőszakossá válhatnak - egyszóval pont olyanná, amilyenné tétellel az autokratikus iskolát vádolták. Az ilyen megengedő gyakorlat kiszolgáltatja a gyereket egy külső, és általa nehezen kontrollálható erőnek. Bizonyos értelemben tehát éppen az iskolának kell megvédelmeznie a gyereket a civilizáció ilyen ártalmaitól...

A megengedő elmélet és gyakorlat vallói könnyen összekeverik a nevelési értékhierarchiát a tudáselsajátítás módozataival. Küzdenek a dresszúra ellen, s közben kihúzzák a gyerek lába alól a biztos talajt. Kreativitásra nevelnek - igen helyesen - de közben engedik, hogy a tanuló morálisan is "kreatív" legyen. Sőt olykor pont fordítva: 45 perc leült kínjai után a szabadszájúság engedett kompenzációja következik...

A védelem és biztonság tehát szabadságot jelent a civilizáció nyomasztó hatásai alól. Nem eltitkoltságot, hanem értő feldolgozást. Ha tudni akarjuk, mit jelent mindez, csak meg kell figyelnünk, mit tesznek gyermekeink, amikor nincsenek arra kényszerítve (akár áttételesen, éppen hiányunkból fakadóan is), hogy valami, általunk fontosnak tartott dologra figyeljenek. Kijátszák magukból a világot, megelevenítik, feldolgozzák, semlegesítik nyomasztó, szorongó érzéseiket, élményeiket.
Természetesen önfeledten játszani csak biztonsághan lehet...

II. A szeretetről

'Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlőld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket,
és imádkozzatok üldőzőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.
Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek?
Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.”
(Máté evangéliuma 5. fej., 43-48.)

Mi szeretünk, szeretetünk emberi szeretet. A jót jutalmazzuk, a rosszat büntetjük. Milyen hamis mindez! - bár minket arra tanítanak, így szeressünk. Csakhogy a Szeretet feltétlen. Bár gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. "A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr." /lKor. 13.4-7/ Könnyen beláthatjuk, erre a szeretetre mi egyedül képtelenek vagyunk. Magunkra maradunk csoportunkban, s ez a szeretet, ez a filia megfakul, elkopik a folyamatos gyötrődésben, meg nem felelésben. Bár akarjuk, újra és újra kudarcot vallunk, vádoljuk magunkat és a gyereket, aki nem akar figyelni, tanulni, megjavulni - egyáltalán, mit akar ez a gyerek? - cinikussá válunk, letudjuk óráinkat, napjainkat...
De mi nem vagyunk egyedül. Van Akibe kapaszkodhatunk. Az Isten szeretet, s Isten folyamatos önátadásába merítkezve el tudjuk fogadni magunkat is korlátainkkal együtt, s a gyerekeket is, "hibáikkal" együtt. Agapé, isteni szeretet. Szeretet, amely hiszi, hogy mindannyian képesek vagyunk a jóra, agapé, amely a szeretetet önmagáért adja. Csakis ez tehet képessé minket arra, hogy az osztály legrosszabb, legneveletlenebb tanulóját is elfogadjuk és szeretni tudjuk. Csak ha elfogadjuk önmagunkat olyannak amilyen s a gyerekeket is olyannak amilyenek, csak akkor válhatunk olyanná, amilyenné szeretnénk lenni, s csak akkor tudjuk a gyermekeket is olyanná nevelni, ami méltó az emberi léthez. Ez a nagy titok, ez a paradoxon. Más szavakkal elmondva: amíg egy mércéhez akarjuk igazítani osztályunkat, menthetetlenül "elbukunk". Ha elfeledjük - megnyerjük azt.
Lássuk be: ez a szeretet nem pusztán érzelmi, hangulatokból táplálkozó, jónak s rossznak kiszolgáltatott. Ez a szeretet tudatos akarati döntés következménye. Cselekvéseink ebből a tudatos akarati döntésből származnak, s nem pillanatnyi érzelmeinkből. Hitünk e szeretetbe kapaszkodik, s nem érzelmeinkbe, akaratunk hitünkkel kapcsolódik mindennapjainkba, s nem érzelmeink, érzéseink által...

A szeretet szolgálat. Szolgálat, amelyet akkor is gyakorolnom kell, ha fáradt vagyok, ha kimerültem. A tanítás és nevelés szolgálat, amely a szeretet által nyeri el biztos alapját. A tanítás és nevelés szolgálat, amelyben minden nap meg kell újulnom, amelyet ha esik, ha fúj, tennem kell. A tanítás olyan hivatás, amely az elhívottat is egyre inkább nemesít(het)i. A tanításban megvalósuló szeretet a szeretetben megvalósuó tanítás. Egy.

Mintha fogantatásunktól kezdve a szeretet kapcsolna a világba. Ahogy a kismama keze megnyugszik pocakján - ez a megnyugvás a szeretet. S születésünk után e szeretetért sírunk minden nap. (A csecsemőotthonokban lévő kisbabák rendesen kapnak enni, tisztába is teszik őket - feladat! - s ha csak ezen múlna... mégis testileg, szellemileg visszamaradottabbak családban növekvő társaiknál - mert hiányzik a dajkálás, a szó, a szeretet. Szeretet, amely hozzáköt a világhoz, simogatás, amiért érdemes ébren lenni vagy aludni, enni és büfizni.)
Ha nincs szeretet, mi tartsa ébren az érdeklődést? A gyűlölet? Hiszem, kezdetben egyikünk sem tud gyűlölni. De eljön az idő, hogy megtanulunk, s így fásulunk bele (belegyökerezünk, kitéphetetlenül/ e nemszeretem világba.

A legnagyobb ajándék az, hogy szerethetünk.
Nem érdekeink, nem mérlegelt hasznunk s mégcsak nem is csevegéseink (akár a szeretetről is) kapcsolnak társainkhoz. Aki nem tud szeretni, akit gyermekkorától megfosztottak a szeretettől úgy, hogy csak fájó hiánya él benne - az félig halott. De kicsit mindannyian halottak vagyunk. Kicsit mindannyiunkat megöl az olyan élet, amelynek nem felvállalt alapja a szeretet. Kicsit mindannyiunkat megöl(t már) az iskola is...

Mi tényeket tanítunk, s hisszük, hogy a kerek világ a tényekből összeáll. Úgy gondoljuk, ha elég sok tényt tudunk, akkor megérthetjük, mi az ami van, mi történik velünk, s ha változtatni akarunk, hogyan kell cselekednünk. E szemléletmódunk foglya iskolánk is. Akkor is tényeket oktat, amikor nevelnie kellene, még a felszabadultság perceiben is a levonható, megtanítható "tanulság"-ot keresi. Pedig milyen hamis mindez!
Ha a világ zavarosnak, csüggesztőnek tűnik, hát tőlünk tűnik annak. Tankönyveinktől, amelyek titokban tartják, hogy milyen célok szolgálatában írták őket, tanárainktól, akik maguk sem tudják megfogalmazni mi az, ami az ilyen természetű ügyekben vezeti őket.
Volt idő, amikor még azt mondták, a cél: Isten, és az Isten országa. Az egyetlen Isten, amelyről Szent János apostol azt mondja: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, S az Isten is benne marad. /.../ Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát." Isten- és emberszeretet, amelyet Krisztus főparancsnak mond: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták."

III. Vegye fel a keresztjét...

A szabadság rend nélkül káosz. A rend szabadság nélkül falanxter. A rend és a szabadság eszméje csak a szeretetben valósulhat meg.
A teremtett világban minden súly, szám és mérték szerint elrendezett, Isten akarata szerint. Az Isten szeretet, s a mi szerető Istenünk az embert szabad akarattal teremtette - éppen mert enélkül képtelen lenne a szeretetre -, így az embernek szabadságában áll elfogadni vagy eltaszítani magától Isten szeretetét és vele az Ő rendjét is. Pedig Isten szeretete és rendje megmutatkozik a teremtményekben és a természetben magában is. Megnevezhetjük: szépség, jóság, célszerűség, elrendezettség.
Az Isten szeretete lett nyilvánvalóvá Jézus Krisztusban. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. "

Szókratész beszél a bábáskodás módszeréről, amely - mint a jó bábaasszony - napvilágra segíti az emberben rejlő jót, lenyesegeti a rosszat, hogy a vezetett felnövekedvén sok és jó gyümölcsöt hozzon. A bábáskodás útja az alázat útja, amely meghajlik tanítványai képességei előtt, s ahhoz méri az oktatást. A bábáskodás útja Isten útja, aki szabadsággal ajándékozott meg minket, s meghajlik akaratunk előtt (tanúsága ennek Krisztus keresztje), de aki soha nem szűnik meg a jóra késztetni, hívni minket...

Rend mindig van, ha rejtetten is. Még az is a rendhez tartozik, hogy lehet rendetlenkedni.
A rend nem külsődleges, ámbár külsőségekben is megnyilvánul.
A fegyelem legelőször is önfegyelem, az uralom önuralom.
Így gyökerezik az isteni rend a közösség szeretetében. Ha jobban szeretem önmagam, mint társaimat, akkor nem fejlődik ki bennem önuralom, önfegyelem, legfeljebb az önakarat torzója -, mert hiszen mindig arra törekszem, hogy azt tegyem, amit épp akarok. Avilai Szent Teréz azt tanítja, a lelki életben való előrehaladáshoz a kezdő lépés az önismeret, az állhatatosság és a lemondás elmélyítése. Ha tehát képessé akarok válni társaimat jobban szeretni önmagamnál, akkor szükségem van az önfegyelemre, önismeretre, az alázatra és az engedelmességre, a lemondás képességére - mindarra, ami segít eljutnom a tökéletes szeretetre.

A természetben megtapasztalható rend és szépség a Szent jele. Szeretetünk úgyszintén. Mindennek megvan a maga szent liturgiája. Ha képesek vagyunk társaink között (otthon, az iskolában, stb.) megeleveníteni ezt a szent liturgiát, akkor kétség kívül ott van az Isten országa, s annak jelei: békesség, szeretet, irgalom, csendesség - és vágy az imára...
A rendezetlenség nyugtalansággal és zaklatottsággal párosul, a rend szépséggel és nyugalommal. (Avagy a gnú-csorda együtt sétál a jóllakott oroszlánnal.) Mindennek megvan a maga természetes rendje. Érdemes erre a rendre építeni. De figyelmeztető a "legyek urának"  tanulsága; az értelmes vezetés hiánya könnyedén katasztrófába vezet. Merthogy a vezetés (képessége) is beletartozik ebbe a rendbe...

IV. Hitvallás vagy kínvallás

„Nem éppen régen tőrtént, hogy az angol királyné egyik minisztere (Palmerston lord) meglátogatott egy torinói intézetet. Egy nagy terembe vezették, ahol kb. 500 gyermek tanulgatott. Nagy volt a meglepetése, amikor azt a nagy gyermeksereget teljes csendben és felülgyelők nélkül látta. Csodálkozása még nagyobb lett, amikor megtudta, hogy talán egész éven át sem fordult elő zavaró szó, nem kellett büntetni vagy fenyíteni. Ugyan mondják meg, hogyan lehetséges elérni ekkora csendet és fegyelmet? - kérdezte. - Ön pedig - titkárához fordulva - írja fel, amit mondanak. Uram, felelé az intézet igazgatója, a nálunk használt eszköz nem használható Önöknél. - Miért? - Mert ennek titkai csak a katolikusok előtt vannak feltárva. Ugyan mik azok? - A gyakori gyónás és szentáldozás, meg a jól hallgatott mindennapi szentmise. - Igaza van Önnek, mi híjával vagyunk ezeknek a hatalmas nevelési eszközöknek. Nem lehetne ezeket egyéb eszközökkel pótolni? - Ha nem használjuk a vallásnak ezeket az elemeit, nem marad más, mint a fenyítés: a bot. Igaza van! Teljesen igaza van! Vagy hitvallás, vagy kínvallás, ezt el akarom mondani Londonban. "

A fenti történet Bosco Szent János Oratóriumában játszódott le. Ő az, aki a XIX. század közepén nevelési eredményeivel híressé lett Olaszországban. Összegyűjtötte az utcán kallódó gyerekeket és szinte csodát művelt velük. Megszelídítette őket, a rosszat kigyomlálta, a jót kiteljesítette bennük. Szegény kis tanítványai megbecsült és tisztességes emberekké lettek. Don Bosco nevelési módszerét „megelőző módszernek” nevezte, amely "egészen az ésszerűségen, vallásosságon és a szereteten alapszik: azért kizár minden erőszakos büntetést, és igyekszik távol tartani még az enyhe büntetéseket is.” Azt írja nevelési elveiről:
„A megtorló módszerrel szemben a megelőző módszer előnyei a következők:
- az előzetesen figyelmeztetett növendék nem szégyenül meg,
- nem gyúl haragra a feddés miatt, mert abban mindig van egy megelőző és barátságos figyelmeztetés, amely megindokolja azt,
- az "ifjú" ingatag, amely egy pillanat alatt elfelejti a szabályokat - ezért a megtorló módszer alkalmazása esetén gyakran azért kapja a büntetést, amire nem is figyelt, nem emlékezett, s nyilván elkerült volna, ha barátságosan figyelmeztetik,
- a megtorló módszer megakadályozhat ugyan valamit, de nehezen javítja meg a tettest. A feddés után keserűség, tüske marad a szívben, s bosszúvágy, míg a megelőző módszer baráttá teszi a nevelőt, aki meg akarja szabadítani a kellemetlenségektől, büntetésektől növendékét,
- a megelőző módszer esetén oly módon kap figyelmeztetést a növendék, hogy a nevelő mindenkor a szív nyelvén beszélhet vele.”

A fenti elvek gyakorlása csak a Szeretetre támaszkodva lehetséges. Szent Pál szavaival: "A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. "
Ennek a csodának - mert nevezzük nyugodtan annak, hiszen tudjuk, mire képes csak egy osztálynyi gyermek is - az alapja az Istennel megélt bensőséges kapcsolat volt. És Ő az, aki ott szolgál minden szentmisében, ott munkálkodik minden nevelő és nevelt lelkében. A szentmise-áldozatban jelenlévő Isten csodája ez. "Így az is élni fog általam, aki engem eszik." - mondja Jézus. "A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne." Sokan megbotránkoznak akkor szavain - "Ettő1 kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele." - s sokan ezt teszik ma is. De Isten maga tesz tanúságot önmagáról, ahogy tanúságot tett Don Bosco Oratóriumában is. A mise szent rendje sugárzott át és képeződött le a teremben, így vált Istenben szeretetté és renddé a nyughatatlan vibrálás.
Ezért mi válasszuk a hitvallást, kiáltsunk fel Péterrel együtt: "Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás."

1993. M.LN.D.

Megjelent a Mérővessző című kötetben.

Egység és kétség

Sípos (S) Gyula: Egység és kétség

"Csakhogy! – emelhetjük fel mutatóujjunkat és máris sorolhatjuk a problémákat, az eretnek tanításoktól kezdve az önjelölt világmegváltók nagyívű tervein keresztül a vallási tőzsde nagy pénzmoguljaiig..."

„De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért s, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.”
(János 17, 20-26.)

Valóban szeretnénk egyek lenni, hogy  „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”, azaz higgyen a világ Jézus szavainak és elfogadja az Általa felkínált lehetőséget a megmenekülésre. Csakhogy! – emelhetjük fel mutatóujjunkat és máris sorolhatjuk a problémákat, az eretnek tanításoktól kezdve az önjelölt világmegváltók nagyívű tervein keresztül a vallási tőzsde nagy pénzmoguljaiig. Mind-mind az egység akadályai - de nem vagyunk-e mindannyian eretnekek valaki más szemében? Megfeledkezhetünk-e a tanbeli különbségekről egy szeretetbeli közösség kedvéért, vagy ragaszkodjunk az általunk hitt igazsághoz, bízva Istenben, aki majd elvezeti a többieket is „a teljes igazságra”? Mondhatjuk-e: nagy az Isten állatkertje, elférünk benne mindannyian?

Azt mindenképpen látnunk kell, hogy az Egyház első évszázadai a krisztusi tanítás megértése, kibontakoztatása és tisztasága megőrzésének nagy küzdelmében teltek el. Csak a kr. utáni negyedik századra rögzült véglegesen, hogy mely keresztény iratok kerülnek be abba a kánonba, amelyet ma Újszövetség néven ismerünk. (Az Ószövetség könyveinek tartalmáról vitatkoztak ugyan, de könyvei /egy része/ kánoni jellegét nem vonta kétségbe 15 évszázadig senki - a reformátorok nemzedéke veti majd el iratai bizonyos részét új kánon érdekében...) 
Az egymás után tartott zsinatokban fokról fokra nyeri el végső formáját az az alapvető dogmatika, amelyet ma általában elfogadnak a keresztény felekezetek: az egylényegű Szentháromságban három személy van, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Fiú testesült meg a Megváltó Jézusban, aki egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember, s aki élete példájával, tanításával, kereszthalálával és feltámadásával megváltott minket, szabadulást hozván a bűn rabsága alól az örök életre.

Nincs új eretnekség  a nap alatt. A gnosztikus tanok, a korabeli okkult és mágikus praktikák, tapasztalatok ma a New Age tanaiban keltek új életre. Jézus istenségét tagadják az unitáriusok éppúgy, mint a Jehova Tanúi, akik a Szentlélek személy voltát is tagadják. Akadnak viszont, akik a Szentlélek oly biztos pecsétjét hordozzák magukon, hogy tévedhetetlenül döntenek az élet minden dolgaiban  és kényúrként uralkodnak követőiken.
Azt is el kell ismernünk, hogy a hamis egyházak a mi hibáinkból és mulasztásainkból élnek. Erejüket nem tanrendszerüknek köszönhetik, hanem annak, hogy betöltenek valami olyan hiányt, amelyet az Egyház nem akar/tud betölteni. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Jehova Tanúi követőinek jó része – amely a népesség szegény, kevéssé művelt részéből kerül ki – nem a „teológiai finomságok” miatt lesz a gyülekezetük tagja, hanem azért, mert hetente többször meglátogatják őket, közösen olvassák velük a Bibliát – azaz megszólítják őket a saját életállapotuknak megfelelően. Úgyszintén azok a fiatalok, akik éhséget éreznek a szívükben Isten után, de életállapotuk, neveltetésük és a világi kultúra miatt teljesen szétszórtak, lelki képességeikben elkényeztetettek, nehezen találják meg Istent a szentmisében, amely fegyelmet, összeszedettséget és már Istenre irányult lelkiállapotot feltételez. A gitáros, beszélgetős összejövetelek viszont „kiszolgálják” ezt a szétszórtságot, s ezen keresztül ragadják meg a fiatalt és vezetik – olykor Istenhez, olykor egészen máshová...

Az egyházban is minden lelkiségi mozgalomnak meg kell harcolnia saját eretnekségeivel.
Azokat a csoportokat, amelyek a lelki megújulást helyezik előtérbe (pl: a karizmatikus mozgalmak), olykor az a veszély fenyegeti, hogy oly mértékben vetik el maguktól a „csupán hagyományokat”, míg végül hitehagyásba esnek. És valóban: ha az egyház struktúrája és szentségei csupán szokások, ki akadályozhatja meg, hogy mi létrehozzunk egy sokkal jobb, egy valóban krisztusi egyházat? Ha a szellemi tapasztalatok az egyedül valóságosak, ha Krisztus teste – az Egyház – csupán lelki valóság, amelynek nem feleltethető meg semmilyen földi struktúra, akkor miért kellene nekünk bármilyen közösségi rendet elfogadnunk, amely nekünk kényelmetlen?
Azokat a lelkiségeket, amelyek valamilyen igaz és jó magánkinyilatkoztatást építenek be vallásgyakorlatukba (pl.: a máriás lelkiségi mozgalmak), az a veszély fenyegeti, hogy a krisztusi tanítás alapjairól elfordítva figyelmüket, mindig új és új kinyilatkoztatásra vágyakozzanak, üzeneteket várjanak, titkok tudói legyenek – azaz a „fülüket csiklandozzák” -, s így végül a mindig nagyon érdekes ám hamis kinyilatkoztatások hálójába keveredjenek.
Akik a Biblia tanulmányozását és az Egyház hitigazságait helyezik a középpontba, azok könnyen úgy találhatják, hogy az abban szereplő tanok szinte elérhetetlen ideálok. Többféle rossz választ is adhatnak erre a kihívásra. Teljes következetességgel akarnak törekedni az ideál megvalósítására, de közben törvénykezővé és ítélkezővé válnak, valamint egyre hosszabb időszakot tartanak szükségesnek a külső érdeklődők számára, hogy beavattassanak a hitigazságokba. Téves következtetés az is,, amikor úgy vélik, hogy az ideálok csupán elérhetetlen vágyképek, amelyeknek nincs kötelező érvényük, s így kompromisszumot kötnek akár a legvadabb bűnökkel is, „a szeretet és megértés nevében”, azaz az evangéliumot akarják a világhoz hasonítani, remélvén, hogy akkor majd könnyebben elfogadják az emberek. És mit mondjunk az egyházi munkát „hivatali időbeosztásban” végző papokról, lelkészekről,pásztorokról és hitoktatókról,, akik belefáradva a „napi robotba”, s alig várják, hogy magukra zárhassák lakásuk vagy plébániájuk ajtaját, hogy ott ne zavarja őket senki?

A legnagyobb akadályai a keresztények közötti egységnek mégis valószínűleg azok az emberek, akik csupán céljaik eléréséhez szükséges eszköznek tekintik a krisztusi hitet, akik ambícióikat egy keresztény gyülekezet megteremtésében vélik valóra válthatónak, valamint azok lelki problémák és szellemi megkötözöttségek, amelyeket ezek az emberek magukban hordoznak, s amelyek rajtuk keresztül kisugárzódnak az egész közösségre. Belőlük lesznek a szuperkeresztények, az önmagukat tévedhetetlen apostoli ajándéknak nevezők, a nagy manipulátorok és nagy vádolók, a keresztény világfiak és a kiválasztottak eleje.
Ők azok, akik vallják, hogy „minden a kegyelem”, mégsem fogadják el, hogy a megszületett kisbabát is átjárhatja ugyanez a kegyelem és bekeresztelheti Isten országába. (Avagy az egyetlen bűn, amelyet nem lehet megbánni az áteredő bűn, az ősbűn, amit csak lemosni lehet – a csecsemőnek nincs mit megbánnia és nincs mit megvallania, viszont részesül a Szentlélek pecsétjében és védelmében, belenövekedvén abba a korba, amikor már képes számot adni a tetteiről...)
Ők azok, akik minden további nélkül gyakorolják a bűnök alóli az oldás hatalmát, sőt bátorítják követőiket is, csak épp a gyónás szentségében nem tudják e hatalmat felismerni.
Ők azok, akik „isteni sugallatra” képesek megmondani, egy fiú és lány összetartozik-e, hiszen „kijelentést kapnak” erről, „Isten előtt” összeadják vagy szétválasztják a párokat, sőt még az együttélés szabályait is képesek aprólékosan elmagyarázni – csak a templomi esketési szertartást  tartják érvénytelennek, hogy helyébe a saját „áldásukat” rakhassák.
Ők azok, akik igyekeznek szó szerint venni a Szentírást minden olyan helyzetben, ahol ez érdekükben áll, de azt mégsem hiszik, hogy Jézus valóban komolyan gondolta, amit a testéről és véréről mondott: az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital, aki engem eszik, annak örök élete van, és én feltámasztom azt az utolsó napon – hiszen akkor el kellene ismerniük a szentmise és az Eucharisztia valóságát.
Ők azok, akik vallják, hogy a Szentlélek elvezet a teljes igazságra, mégsem hiszik, hogy a katolikus egyházat is ugyanúgy vezetheti a Szentlélek, mint őket.
Ők azok, akik lelkükben melengetik önmaguk és terveik bálványait, miközben a templomokat bálványokkal teli démoni helynek bélyegzik, mert ott szobrok vannak, feledve Salamon templomának leírását a bronztengerrel, a bikák szobraivval és a faliképekkel, a frigyláda kitárt szárnyú angyalairól és a belehelyezett kődarabokról nem is beszélve... (Pedig ezek Isten egyenes utasítására kerültek oda – úgy tűnik, Ő is bálványimádó és ereklyetisztelő...)
Ők azok, akik abszolút szabadsággal rendelkeznek a gyülekezet vagyona fölött és áldásnak tartják a vagyoni gyarapodást – hogy aztán ugyanazzal a lendülettel átkozzák a katolikus egyházat (vélt) gazdagsága miatt. (Ha tudnák, mennyi egy plébános fizetése...)
Ők azok, akik vallják, hogy Krisztus teste egy és mi a tagjai vagyunk, mégsem hiszik a szentek közösségét, mintha csak a halál kikeresztelkedés volna Krisztus testéből, s nem beteljesedés és végső találkozás Teremtőnkkel és Megváltónkkal. (Mintha Isten – miután egész életünkben gyengéden hívogatott magához, épp a halál pillanatában mutatna fityiszt nekünk... vagy épp az életében testvéreit segítő embernek kellene lemondania szolgálatáról, amivel egyben személyisége nagyon fontos részét is elveszítené éppen akkor, amikor mindent meg kellene nyernie Krisztusban...)

Felismerhetjük e lelki vezéreket a körülöttük kialakult személyi kultuszról. Mindig erősek, mindig határozottak, soha nem tévednek és a gyülekezet fölött álnak. Elérhetetlen, megfoghatatlan példaképek és vezetők, akiket „munkatársak” sora zár el a közönséges tagoktól. (De hát nem ezt akarták tenni a tanítványok is Jézussal? Csakhogy Ő soha nem engedte e kettős mérce kialakulását...)
Felismerhetjük őket arról, hogy csak náluk van az üdvösség. (Ahogy az egyik magyar gyülekezet vezetője fogalmazott: mi vagyunk a legökumenikusabbak, mert nálunk volt katolikusok, volt reformátusok, volt evangélikusok, pünkösdiek egyaránt vannak.) Akik hozzájuk jönnek, üdvösséget nyernek, akik elmennek, elvesztik azt, mert démoni befolyás alá kerültek.
Felismerhetjük őket arról, hogy minden módon igyekeznek magukhoz kötni gyülekezetük tagjait. Nem riadnak vissza családok szétszakításától – hagyd ott a bálványimádót, hisz megmondatott: ne legyetek felemás igában a hitetlenekkel – nem riadnak vissza az érzelmi zsarolástól vagy a pszichikai nyomásgyakorlás különböző módozataitól és a megfélemlítéstől sem. Ha tehetnék, elszakítanának minden külső kapcsolatot, hogy egészen az övék lehessen a „testvér” gondolataival, érzelmeivel, kapcsolataival és pénztárcájával együtt.
Felismerhetjük őket arról, hogy náluk mindig „nagyobb a kegyelem”. Az egyik magyar gyülekezet is ezzel a szlogennel szakított szét több pünkösdi karizmatikus közösséget: gyertek oda, ahol nagyobb a kegyelem - természetesen náluk volt nagyobb. Közösségek és szolgálatok estek szét, régi barátságok szűntek meg e „nagyobb kegyelem” következtében...

Megismerhetők arról, hogy a lelki nyomásgyakorlást állítják a Szentlélek munkája helyébe. Ezért istentiszteleti alkalmaikon soha nincs megállás: a hangos és folyamatos zenét követi a több órán át tartó prédikáció. A belépőt az alkalom kezdetétől foglalkoztatják, ültetik, állítják, énekeltetik, tapsoltatják. (Az elfogadottól eltérő viselkedés gyanús, démoni befolyást sejtet,) Eltömik érzékeit és nem engedik, hogy, elrendezhesse gondolatait vagy csendben összeszedhesse magát. Egy ilyen „lelki nap” végére a jó testvérek már mindent hajlandók elhinni és megvallani: azt is, hogy szabadok mindentől és teljes örömmel dicsőítik az Urat, és azt is, hogy szabadulásra van szükségük a démoni hatalmaktól – amelyet természetesen csak a „felkent pásztor” hozhat el nekik.
Dogmatikájuk túlzó de nem következetes, érzelmeik hevesek de nem tartósak, szeretnének „saját társadalmat” kialakítani, közben egymás terheit is alig tudják elhordozni. A vége sokszor kiábrándultság, félbetört életek sora, olykor pszichológiai kezelés a félelmek és a függés miatt, s olykor bizony valódi szabadító szolgálatra is szükség lehet.

Közeledjünk megértéssel: e gyülekezetek tagjaiban sokszor megvan az őszinte szeretet Isten iránt és törekvés a szép és hitvalló keresztény életre.  Talán olyanok ők, mint az ifjú szülők, akiknek meggyőződésük, hogy sokkal jobban értenek a gyerekneveléshez, mint szüleik korosztálya. Sok évnek kell eltelnie, mire elismerik, hogy hibáztak, tévedtek, s talán mégis jobb lett volna megfogadni a szülők némely tanácsát...
Nem csak ők tehetnek arról, hogy Jézus Krisztus mellé megkapták vezetőjüket is, aki saját hálóját fonta köréjük. Mi is bűnösök vagyunk. El kell ismernünk újra: hibáink és mulasztásaink, bűneink miatt vesztettük el ezeket az embereket.
Mi vonzza a katolikus templomba a más felekezetű embereket? Neveltetésük hiányosságai miatt nem nyerhettek bepillantást az Egyház kincseskamrájába, amelyet a katolikus egyház őriz – gyülekezetükben viszont megláttak egy-két drágakövet, s azt a keveset, amit látnak, féltékenyen őrzik és olykor mélyebben átélik, szemlélik (s ezért többet is tudnak róla), mint a környezetükben élő katolikus hívő.

A katolikus templomba járók életszentsége és a kiszolgáltatott szentségek ereje egyaránt nagy vonzerő lehetne. Ha azonban ez utóbbit nem hirdetik (hittel) és nem emelik fel általuk Jézust, az Élet Urát, mi támogassa a kételkedők hitét? Ha a templomba járók életét a világ gyermekeinek életétől csak a heti egy óra templomi ücsörgés különbözteti meg – ugyan mi vonzót találjanak bennünk? Hogyan, ki által vonzza őket Krisztus?

Íme egy kép, amelyet az Egyház elénk tár az ige által: „Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. Félelem fogott el mindenkit: számos csoda és jel történt az apostolok által. A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten. Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát.” Megvalósulhat ez az egység a keresztény felekezetek között? Egyszer bizonyosan, legkésőbb Krisztus visszajövetelekor. És addig? Megvalósulhat-e az egység a tanításban? Aligha. A szentségek terén? Nem valószínű. Az imádságban és a szeretetszolgálatban – már inkább. Igen, feltört a vágy az egyházakban, hogy közösen dicsőítsék az Urat és közösen szolgáljanak az elesettek és szenvedők felé. Látjuk ennek jeleit időről időre.
Ha egység nem is, de közösség kialakulhat, hasonlóan ahhoz, ahogy azt az apostol mondta: „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik és ketten egy test lesznek. Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom!”
A jó házasságban a férfi megmarad férfinak, a nő pedig asszonynak. Ha a férfi letagadná férfiúi voltát az asszony pedig nőiségét, ezzel nem jutnának közelebb az egységhez, sőt még azt is elveszítenék, amijük eddig volt. Ugyanez igaz a részegyházakra is. Ezért a katolikus élje meg teljes szépségében a katolikus hitét és segítse kincseivel Krisztus testét. A református élje meg a maga református hitét és segítse kincseivel Krisztus testét. Hasonlóképp tegyen minden felekezet, amely megvallja Jézust, mint az Isten fiát, a testben eljött megváltót, aki az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű, aki feltámadt a halálból és egy akarattal üdvözít mindannyiunkat.
Ha a katolikus elveszti a maga katolikus hitét, mi haszna van abból az Egyháznak? És ha a pünkösdi elveszti a maga hitét, mit nyerhet általa? Ha a só megízetlenül, mire lesz jó? – kérdezi ma is Jézus. Csak arra, hogy a szemétre dobják. Tehát mindenki sózzon azzal, amije van és így menjen bele a házasságba más felekezetű testvérével.
Össze kell házasodnunk! Keressük hát ezt a közösséget. Keressük az imádság közösségét, keressük a szolgálatok közösségét, keressük a hit és tanítás közösségét is. Legfőképpen pedig áhítjuk a szeretet közösségét. „Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!”

Mennyei Atyánk! El kell ismernünk, hogy sokszor gyanakodva tekintünk keresztény testvérünkre, ha kicsit is másképp él, másképp viselkedik mint mi. Féltjük hitünket mert nem elég mély, féltjük személyiségünket, mert nem bízunk eléggé a Te védelmedben és féltjük egyházunkat is, amelynek egysége oly fontos neked.
Bocsáss meg nekünk minden fölösleges vitáért, megszólásért, a gyanakvó kijelentésekért és erőszakos beszédért, az igazsággal való vagdalkozásért és a szeretetlenség minden formájáért.
Kérünk, adj nekünk mély hitet, erős meggyőződést igazságodban és nagylelkű szívet minden testvérünk iránt, aki a Te fiadról neveztetik krisztusinak, azaz kereszténynek.
Kérünk, add meg nekünk a közösség ajándékát a Szentlélekben és vezess el minket a teljes egységre, hogy meglássa a világ, hogy Te eljöttél és köztünk vagy most és mindenkor. Ámen.
(Megjelent a Mérővessző c. kötetben, 2001-ben