Uncategorised

Isten szeretete gyógyít - gyógyító összejövetel Vácott

Az egész tömeg arra törekedett,
hogy megérinthesse Jézust,
mert erő áradt belőle,
és mindenkit meggyógyított.
(Lukács 6, 19)

Isten szeretete gyógyít

Gyógyító összejövetel Vácott,
a Szent Anna Piarista Templomban
2010. augusztus 20. péntek, 17 órától

 Közös ima, gyógyító mise, közbenjáró imaszolgálat

Buzdítás: Sipos Gyula

A szentmisét 18 órakor bemutatja: Bocsa József atya

Az összejövetel alatt könyvvásárlási lehetőség is van, és
kaphatók ingyenes kiadványaink is.

Szeretet Földje Szolgálat, Zarándok iroda, www.zarandok.hu, www.szeretetfoldje.hu

Az elköteleződésről

Vasárnap Vácott voltam egy nagyon szép alkalmon, ahol több mint kétszázan ajánlották fel önmagukat Sz?z Máriának, és rajta keresztül Jézus Krisztusnak. Tele volt a templom – és aznap még az ország több pontján is volt hasonló elkötelez?dés -, a szervez?k igazán jó munkát végeztek. Én is sok ismer?s arcot láttam, voltak Mária légiósok, szeretetlángosok, id?sebbek, fiatalabbak – bár inkább id?sebbek, középkorúak és attól felfelé.

Persze nézhetjük ezt a másik oldalról is: az elvileg sokmilliós magyar katolikus közösségb?l ennyi embert lehetett – komoly munkával, imával -, meggy?zni és felkészíteni egy teljesebb elkötelez?désre Isten és a Sz?zanya iránt. (Szerencsére a program folytatódni fog, úgy látom Bocsa József atya és munkatársai elszántak ez ügyben…)

Hát igen, nehéz nekünk az elkötelez?dés. Valahogy olyan a természetünk, hogy mindig szeretnénk magunknak legalább egy kiskaput fenntartani, a „kimenekülés útját”. Régen se volt másképp. Amikor Jézus a házasságban (és Istenben) való, kivételt nem ismer? elkötelez?désr?l beszél, a tanítványok megjegyzik: ha így áll a dolog, jobb meg sem házasodni…

Tiltakozik a természetünk a teljes és feltétel nélküli odaadástól. Megrettenünk, félünk attól, hogy visszaélnek a bizalmunkkal, szeretetünkkel. Még Istennel szemben is fenntartásokkal vagyunk: hátha valami olyat kér, amit mi nem szeretnénk?!

Gyanakvásunk megfert?zi egész életünket. Egyébként is olyan korban élünk, ahol semmi sem bátorítja az embereket az elkötelez?désre, s?t! A fiatalok nem házasodnak össze, mert „mit lehessen tudni!”, mi jöhet még. A családtagok is elszakadnak egymástól, s a valahová tartozást más módokon akarják megélni – például pártokhoz csatlakoznak, ami pedig a visszaélés valóságos terepe -, s végül, szinte törvényszer?en csalódva, elzárkóznak minden komolyabb együttm?ködést?l és elkötelez?dést?l.

Nem véletlen, hogy a Szentírás szolíd fordítói az apostol szavait – amivel Jézus rabszolgájának nevezi magát és erre a rabszolgaságra hív minket – nem szó szerint fordítják. Grignon Szent Lajos még nem volt ilyen szemérmes, használta ezt a teljes alávetettséget jelent? szót Istennek és Sz?z Máriának való elkötelez?désében. Mindezt azért tehette, mert teljes bizalma volt bennük, s jól tudta, hogy Jézus és Mária nem élnek vissza ezzel a bizalommal, nem használják ki, nem fordítják rosszra…

Vajon él-e bennünk a szeretetnek és a bizalomnak ez a tüze? Merünk-e vakok lenni, hogy Isten szemével láthassunk? Bénák lenni, hogy Istenben és Istennel járhassunk és cselekedhessünk?

Remélem, hogy a válasz – határozott, vagy bizonytalan – igen lesz, még sokaknál. Akkor is, ha Isten különös útra hív bennünket. Akkor is, ha nem látjuk a következ? lépést. Akkor is, ha hinnünk és bíznunk kell, családtagjaink, barátaink tanácsai ellenére is. Akkor is, ha szívünk legmélyén érezzük a félelmet és remegést: mi lesz ebb?l?

Pedig tudhatjuk: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ?t szeretik.” (1Kor 2, 9)

Mégis csak jobb Isten követni, mert az „Istent szeret?knek minden javukra szolgál” (Róm 8, 28), míg akik a saját szívük indulatait követik, azok – bármilyen keserves is ezt belátni –, önmagukat középre állítva, magukat istenítik… és azt is tudjuk, mi a bálványok sorsa…

Sípos (S) Gyula

Kemény szavak, lágyan ejtve

(A Látó olykor nagyon kemény szavakat használ, de nagyon lágyan ejti őket. Soha nem éreztem belőlük elítélést, de még csak szenvtelen tárgyilagosságot sem, vagy épp felszínes sajnálkozást. Inkább azt mondanám, hogy részvéttel beszél, de tudom, ez a szó sem fejezi ki teljesen azt, amit és ahogy ő mond.)

Ha Istent tagadjuk, akkor legelőször nem az ateizmushoz, hanem a háromezer hindu istenhez jutunk, a babona világának rettenetes börtönéhez. (Aki járt már Indiában, tudhatja, mit jelent az állandó félelem és rettegés. Ott nem lehet úgy útra kelni, bármit elindítani, hogy előtte ne jósoltatnánk, ne kérnénk valami szellemecske jóindulatát, ne mutatnánk be áldozatot halott köveknek és élő állatoknak.) Ha Isten van, akkor Ő Úr és Győztes a hamis istenek és démonok világa felett is. Ez a hatalmas lelki felszabadulás az elemek nyomasztó hatalma alól az egyik alapja annak a hatalmas megújulásnak, amit ma európai tudománynak és művészetnek hívunk.
Isten azonban nem csak van, hanem szeret is minket. Fontos ezt hozzátenni, hiszen enélkül Isten kényúr, mint a mohamedánok istene, aki teljes alávetettségben tartja követőit, kiszá-míthatatlanul és eleve determináltan. (Hogy pedig mi következik ebből, láthatjuk a muszlim társadalmak belső hierarchiáján és a nők, gyerekek, gyengék és elesettek teljes alávetettségén.) Isten szeret – ez a párbeszéd és az autonómia világa.
Keleten nincs Isten és nincs szeretet – ezért haldokolhatnak az utcán az emberek, hiszen előző életük bűnei miatt történik mindez. Ez a közöny világa és a kasztrendszeré. Az arab világban van isten, de nem szeret – ezért bármit meg lehet tenni az emberrel és bármit lehet kérni tőle, akár azt is, hogy robbantsa fel magát, meg még ezer embert. Hiszen minden Isten dicsőségét szolgálja, akinek természete bármi és bárminek az ellentéte is lehet.
Mi azonban tudjuk, hogy Isten van és szeret minket. Az Ő természete Szeretet. Ezért lehetséges, hogy szabad akaratunk legyen, ezért lehetséges kutatni a teremtett világot (ami nélkül lehetetlen a valódi tudomány – nem véletlen, hogy a keresztény világon kívül sehol nem alakult ki a modern értelemben vett kutatás és fejlesztés…).
Minden ebből következik. Ha Isten van és szeret minket, akkor az ember is lehet objektív létező és szerethető. Akkor a világ is objektív és kutatható, megismerhető. Ha Isten szeret, akkor a világ alapvetően jó – még a bűn megromlottsága ellenére is. Akkor a testünk és lelkünk valóságos, szerethető. Hamissá válik minden életellenes test-gyűlölet (bár a bűn miatt fegyelmezettségre van szükségünk). Istentől jövő értékes és megőrzendő ajándékká válik minden létező, az egész teremtett világ.
Ebből is látható, hogy a világ mai szomorú állapota nem a kereszténység miatt, hanem épp a kereszténység elsorvadása miatt következhetett be. Amíg erős keresztény alapokon állt a társadalom, addig, minden bűne ellenére, előre haladt. Volt ereje szembenézni önmagával is. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” bibliai fogalmak, a nem keresztény kultúrákban nincs központi szerepük.
Csak a keresztény Európa hirdethetett harcot a kasztrendszer nyomora ellen, nevezhette pedofíliának és kényszerítésnek a gyereklányok kiházasítását középkorú fér-fiakkal, ítélhette el a nők körülmetélését, az öngyilkossági kultuszt – és még sorolhatnánk. És a kereszténységében meggyengült Európa (és Amerika) beszél újra a „kultúrák egymás mellett éléséről”, hogy ilyen módon megússza a szembenállást az újra feléledő rossz gyakorlattal – de már nem csak a keleti és arab világban, hanem Európában is.

A Látó életének középpontjában Isten áll – látszólag paradox módon épp ezért olyan emberközpontú. Többször megfigyeltem már, milyen osztatlan figyelemmel és megértéssel fordult a vele beszélgető felé (felém is).

Sípos (S) Gyula

(Részlet a Látó - a teljes könyv című kiadványunkból, "A Látó filozófiája" című fejezetből.)

Az ördögi befolyás

Az ördög „rendes” tevékenysége a kísértés a bűnökön keresztül, „rendkívüli tevé-kenysége” pedig a teljes megszállásra való törekvés a megrontáson, megkötésen, ostorozáson, betegségeken, átkokon stb. keresztül.

Vannak személyes bűnök, de vannak társadalmi bűnök is, ilyen pl. a szegények kizsákmányolása, vagy a fajgyűlölet. (Egyetlen bűn van, amely személyes, de mégsem mi követtük el – ez az áteredő bűn, ami az első emberpár bukása miatt mindannyiunkra kihat. Ez megbánni nem lehet, csak „lemosni” – ezt tette Jézus a keresztfán...)
 Az Egyház hét főbűnről beszél, amelyek olyan kapuk, amiken keresztül az ördög befolyást szerezhet személyiségünk felett. Ezek önmagukba nem tűnnek mindig olyan súlyosnak, mint a halálos bűnök, de jelenlétük elősegíti a bűnök elszaporodását, a rossz és megrögzött szokások kialakulását. (Ezek már jelei lehetnek a démoni megkötözöttségnek.) A hét főbűn: kevélység, fösvénység, bujaság, harag, torkosság, irigység, restség.
A gonosz lélek fegyvertárában elég sok eszköz van – hiszen évezredek óta figyeli és manipulálja az embereket -, ezek részletes ismertetésére nem térhetünk ki. A látó azonban egyik levelében érzékletesen mutatja meg a gonosz szellemi erő működését, ezért itt idézzük (az átkokról):
„Az átkok valóságos dolgok - erő, amely a gonosz szavak és tettek mögötti hatalomból ered. De a szeretet kibírja az átok nyomását. Egyszer láttam, mi történik, amikor megátkoznak valakit. Az átok ereje mint egy sötét búra borult az illető fölé, arra törekedve, hogy összeroppantsa őt. De azt is láttam, hogy a szeretet, mint fénylő erő visszatartotta ezt a sötét búrát. És minél jobban próbálta az átok összepréselni, annál nagyobb lett a „búra alatt” a szeretet ereje. (Hasonlatosan a fizikai törvényhez: ha a levegőt vagy folyadékot összepréselünk, abban megnő a nyomás…) Végül a szeretet ereje (ez a belső nyomás) úgy felfokozódott, hogy szétrobbantotta az elnyomó átkot. Ez a Szentlélek ereje, a dünamisz (dinamit) volt. Ezért kell minden körülmények között kitartanunk a szeretetben, mert a szeretet Isten ereje (áldás), és végül mindent legyőz…”
Az ördögi befolyás alatt álló ember úgy érzi, hogy élete bizonyos területe kicsúszik az ellenőrzése alól. Például bizonyos dolgokat kényszeresen csinál, s bár szeretne meg-szabadulni, nem megy neki. Vagy olyan dolgok történnek életében, aminek nem látja okát, például sorozatosan sújtják testi-lelki betegségek. Ilyenkor lehet feltételezni, hogy nem pusztán testi vagy pszichés ok áll fenn, hanem szellemi ok, ördögi befolyás is áll a háttérben. (Természetesen nagy óvatossággal kell eljárnunk a vizsgálódás során, s azt sem tehetjük meg, hogy a saját bűneink miatti felelősségünket áthárítjuk az ördögre, mintegy felmentve magunkat.)
Meg kell értenünk azt is, hogy vannak emberek, akik szeretik a bűnt és szívesen elköteleződnek a gonosz felé. A látó így ír a ezek megkülönböztetéséről egyik levelében (darázs és légydarázs):
„… az egyik darázs, a másik légy, amelyik csak úgy néz ki, mint a darázs. Ugyanolyan harsány sárga-fekete csíkos a potroha, hogy megtévessze és elriassza a madarakat (mi meg tudjuk különböztetni, mert légy-szárnyai vannak). Ez a légy azt mutatja: vigyázz, veszélyes vagyok, ne közelíts! Ez az „életvédő-stratégiája”.
Ugyanígy, vannak veszélyes (gonosz) emberek, és vannak, akik csak úgy néznek ki! Ők is úgy öltöznek, úgy viselkednek, úgy beszélnek, ha kell, ki vannak tetoválva – csuda rémísztőek tudnak lenni. Egész megjelenésük azt sugallja: vigyázz, veszélyes vagyok, ne közelíts! De valójában belül csak legyecskék. Érzékeny, sérült emberek, akik így próbálnak védekezni az őket ért testi-lelki traumák miatt, az egész világ ellen. Ha az ilyen embert megérinti Jézus szeretete, csodálatosnak tűnő változás áll be – mert a rejtőszínek alól előkerül a valódi természete.
De vigyázzunk, vannak darazsak is! Ezek valóban veszélyes emberek! Élvezik a megfélemlítést, a fájdalom-okozást, lételemük a gyűlölet és agresszió. Itt bizony olyan gonosz erő működik, hogy szabadulásért kell imádkozni – ha lehetséges és még nem teljesen megátalkodott – és önmagunk számára is belső erőért és békéért, mert a gonosz lélektől való agresszió közvetlenül a szívre hat félelem-nyomással…”
A gonoszságnak magukat átadó embereket felhasználva az ördög átkot mondhat ránk, ostorozhat és megronthatja életünket. Ördögi befolyás alá kerülhetünk azonban lelki sebeinken keresztül is. Ilyenkor a szabadulás mellett gyógyulásra is szükségünk van.
Amikor „megtérünk” – azaz elfogadjuk Jézus Krisztus szabadító kegyelmét életünkben – akkor az addig „halott” állapotban lévő lelkünk (a szellemi valóságunk) „meg-elevenedik”. Gyakran megtörténik azonban, hogy bár a lélek felszabadul, megelevenedik, a psziché és a test még beteg és megkötözött marad. (Érthető, hiszen egy hosszú évtizedek alatt megtört élet nem állítható helyre egyik pillanatról a másikra. Isten nem elvágni akarja a gordiuszi csomót, hanem finoman szét-bogozni, hogy minden, ami értékes és szép bennünk, életünkben, múltunkban és jele-nünkben, az megmaradhasson, de megtisztulva és megszépülve…) Ilyenkor hosszabb időt vesz igénybe a teljes felépülés.
„A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5, 5)

Sípos (S Gyula

Realitás-érzék

2010-júl-26

Mi a közös a hétvégén Budapesten autós üldözésbe bonyolódó férfi és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem között?

A realitás-érzék hiánya. Vajon mit gondolhatott magáról ez férfi, aki csúcsforgalomban, a feltúrt Budapest közepén akart fogócskázni a rendőrökkel? Miben reménykedett? Az az érzésem, hogy a fejében nem annyira a valóság, a realitás képei sorjáztak, mint inkább a bandita-filmek jelenetei, ahol az ügyes sofőr ezerrel száguldva, akár forgalommal szemben is simán lerázza üldözőit…
És miért hozom ide Bethlen Gábort, ezt a kétség kívül nagy formátumú erdélyi politikust? Ő egyébként nagyon ügyes és praktikus tudott lenni, a hatalom megszerzésének és megtartásának minden csínját-bínját kitanulta, vagyonát is ügyesen gyarapította, valamelyest még Erdély népét is konszolidálta – és mindezt miért? Az elérhetetlen vágyálomért, hogy Magyarország királya lehessen. Három háborút vívott a habsburg-magyar király hadaival, további tizennyolc vármegyét szerzett (majd vesztett el) Erdélynek, végül teljesen kimerítette önmagát és fejedelemségét is. Eleven fantáziája azonban nem csitult: beszállt a harminc éves háborúba, megcélozta a lengyel királyságot is, szövetséget ígért és kötött minden szembenálló féllel, ami aztán kínos ügyekhez vezetett. Titkos levelezését ugyanis többször elfogták és nyilvánosságra hozták, így kiderült, hogy az ellenérdekelt félnek is felajánlotta „kardja erejét” – kortársai őt tartották a legmegbízhatatlanabb szövetségesnek, akire nem szabad számítani semmilyen ügyben.
Az illúzió, az utópia olyan méreg, ami ha beveszi magát egy ember, egy közösség, egy nép életébe, teljesen tönkreteheti azt. Nagy emberek különösen is könnyen esnek ebbe a csapdába. Azt hiszik, hogy amit elgondolnak, azt parancsaikkal végre is tudják hajtatni. Az „akarat diadala” azonban előbb-utóbb mindig illúziónak bizonyul, a valóság ugyanis nem egyszereplős játék, hanem olyan bonyolult összefüggés-rendszer, amiben nagyon sokféle erő és akarat csap össze (és akkor Isten tanácsait és a gonosz lelkek sötét vágyait még nem is vettük bele).
Hunyadi Mátyás nagy álma a német-római császárság volt – ebbéli küzdelmében eltékozolta mindazt a vagyont, hűséget, összetartást, amit apja és társai kiharcoltak. Halála után nyilvánvalóvá vált utópikus tervének valódi gyümölcse: az Európa egyik legerősebb országának tartott Magyar Királyság darabjaira hullott.
Széchenyi István elméjének elborulását is – többek között -, az okozta, hogy látta: amit ő (kimagasló realitás-érzékével, diplomáciai tudásával, gyakorlatiasságával) – elért, a következő nemzedék utópikus vágyakra tékozolja el. Ez a Kossuth- Széchenyi szembenállás egyik fő oka, s mi már könnyen beláthatjuk: Széchenyinek volt igaza. (Kossuth nagyságát nem kisebbíti, de elismerhetjük: élete végéig nem tudott megszabadulni utópikus, illuzórikus terveitől, aminek a valósághoz egyre kevesebb közük volt…)
És akkor még semmit sem beszéltünk a kommunista utópia szép ígéreteiről és szörnyű valóságáról…
Jézus Krisztustól távol állt az utópikus gondolkodásmód, amiben kortársai nyakig fürödtek. Pontosan tudta, hogy kudarcra ítélt vállalkozás a római birodalom elleni katonai felkelés – amit a zelóták szerettek volna -, és nem pártolta azt. Látta, hogy a politikai, pénzügyi akciók is csak nagyon korlátozott területeken lehetnek sikeresek. Jézus ezért a maga forradalmát a szívekben hajtotta végre! És ez épp azért sikerülhetett, mert két lábbal állt a valóság talaján, kétféle értelemben is: először is, pontosan ismerte az emberek valóságos helyzetét, gondjait, bajait, örömeit, és ezekre nem utópikus, hanem nagyon is valóságos és megfogható választ adott. (Tanított, gyógyított, szabadított, stb.) Velük együtt élt, evett, ivott és aludt, ismerte álmaikat és vágyaikat, teljesen egy volt közülük, ezért válaszai az emberek válaszai voltak. Másodszor pedig azért, mert átlátta a valóság teljességét, annak szellemi vonatkozásait is: Isten akaratát, az emberi szív gyengeségét, a sátán és a világ csábítását és gyötrését, és mindezt figyelembe vette a válaszadáskor. Hogy pedig műve mennyire helytálló volt emberileg is, azt azon is lemérhetjük, hogy bár birodalmak jönnek-mennek, a nagy emberek nagy gondolatai semmibe hullanak, Jézus Krisztus igazsága és az Egyház azóta is fennáll, és minden nemzedékben újra felragyog.
Éppen ezért nekünk is óvnunk kell magunkat a papiros-ízű utópiáktól és az agyunkban bőségesen termő illúzióktól. Meg kell erősítenünk magunkban a realitás-érzéket, akár saját magunkról, akár közösségeinkről, egyházunkról és hazánkról van szó.
Azt jelenti ez, hogy akkor nem is lehetnek terveink? Épp ellenkezőleg! Ezeknek azonban már nem valamely utópiában kell gyökerezniük, hanem abban a vízióban, amit Isten ad megismerő munkánkban, s amely hatalmas távlatokat nyit előttünk a gyakorlati megvalósításban is...

Sípos (S) Gyula

Mi hiányzik? – az egyetlen kritérium…

2010-júl-19

Ha más vallások alapkönyveit olvassuk, meglepődhetünk azon, mennyi szép és igaz gondolat van bennük. „Ezt akár Jézus is mondhatta volna!”

A taoizmus szent könyvében (ha szabad ezt a szót használni), olvashatunk a gazdagok elvetéséről és a kicsinyek felmagasztalásáról, az erőszak elutasításáról. Konfuciusz a szeretet és az engedelmesség fontosságát hangsúlyozza. A hindu védikus irodalom alapműve, a Bhagavad Gíta éppúgy felismeri a teremtő Egyisten létét, mint a tao…
A sok szép, lés hitem szerint Istentől jövő inspiráció, megsejtés azonban mégis erőtlen és elmosódott marad, s végül ezek a vallások a teljes tévedésbe torkollnak. A háromezer hindu istenbe, a személy tagadásába, az emberi egyenlőtlenség igazolásába már a „szent művekben”…
Mi hiányzik? Mondhatjuk, hogy a Kinyilatkoztatás annyival több, mint a vallásos megsejtések, hogy éppúgy lehetetlen összevetni a kettőt, ahogy a hangya-kolónia sem feleltethető meg egy emberi társadalomnak. Ebben van is igazság, de én most egy egészen konkrét hiányra szeretnék rámutatni: egyetlen más vallás – és alapítója  -, sem tudta elhozni hívei számára a Kiengesztelődést és Megváltást! A kiengesztelődés művét Istennel és egymással, a kiváltást evilág sötétségéből az örök élet világosságába. Jézus Krisztus nélkül még mindig a megsejtések félhomályában botorkálnánk, Pál apostol kérdését válasza nélkül kiabálva: ki menthet meg engem ebből?!
Jézus Krisztus megváltó műve – élete, tanítása, kereszthalála és feltámadása – az alapja hitünknek és vallásosságunknak. Sokan vannak azonban, akik Krisztusra hivatkoznak és magukat kereszténynek tartják - mégis érezzük, hogy valami nem stimmel náluk…
Jézus ezt az egyszerűnek tűnő tanácsot mondja a megkülönböztetésre: „gyümölcseiről ismeritek meg őket. A jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa rossz gyümölcsöt…” El kell azonban ismernünk, hogy ma már az is összezavarodott, hogy mi a jó gyümölcs. Mit értsünk pontosan a szeretet, a szelídség, a jóság, a türelem vagy az engedelmesség alatt? És meddig, és milyen körülmények között érvényesek ezek?
Ma sokan mondják: templomba nem járok, imádkozni nem imádkozok, de keresztény vagyok, mert jobboldali vagyok, vagy éppen: keresztény vagyok, mert nem vagyok zsidó… az ilyen végletekig hamis meghatározások és megkülönböztetések helyett szeretnék most javasolni egy egészen egyszerű dolgot, ami tulajdonképpen lelki próbakövünk lehet: ez pedig az ellenségszeretet.
Az ellenség szeretete Isten jelenlétét, a Szentlélek ihletését, Jézus Krisztus megváltó művének elfogadását és az abban való életet mutatja. Tulajdonképpen minden más vallási rendszer, ideológia, politikai filozófia megbukik ezen az egyszerű próbakövön: ellenségszeretet. Csak Jézus Krisztus megváltó művéből, Isten tökéletes önkinyilatkoztatásából érthetjük meg, hogy ez az Atya valódi természete: Isten önmagát adta értünk, ellenségeiért, hogy újra gyermekei lehessünk. Isten megbocsátott nekünk, s a Miatyánk tanítása szerint nekünk is meg kell bocsátanunk az ellenünk vétkezőknek (és nem csak azután, hogy bocsánatot kértek!). Aki nem szereti felebarátját, embertársát, az nem szereti Istent sem. (Jézus a „felebarát” szó meghatározását az irgalmas szamaritánus példázatával magyarázza, s tudjuk, hogy Szamária és Izrael lakói gyűlölettel tekintettek egymásra…)
Isten kiengesztelődött velünk, és a kiengesztelés művét bízta ránk – írja Pál apostol. Akiben nincs meg az ellenség szeretete, abban nincs meg Isten jelenléte sem – kemény mondat ez, és még keményebb, ha ennek fényében nézzük meg azokat a politikai, gazdasági, társadalmi erőket, áramlatokat, akik most keresztényeknek nevezik magukat. Bizony, elbukunk ezen mi is! Elbuknak pártjaink, elbuknak eszméink, de még Egyházunk is elbukna, ha be nem mutatnák minden nap a templomokban az egyetlen Áldozatot, ki értünk adta önmagát... De ha Ő ezt tette, nekünk is ezt kell tennünk, még az ellenségeinkért is…

Sípos (S) Gyula

Sebezhető pontjaink

2010-júl-12

Rögtön egy példával kezdem: Októberben jön hazánkba Ozzy Osbourne, akit nyivános sátánimádóként ismerhetett meg a világ, mint a Black Sabbath (fekete szombat) heavy metál zenekar frontemberét.

Szívesen hirdette magát, mint a sátán földi helytartója, és igyekezett is megfelelni rajongói várakozásainak: hol élő denevért harapott ketté a színpadon, hol alkohol- és drog-botrányaival tündökölt (a ’70-es évek közepén börtönbe is került). Lemezeik milliós példányszámban keltek el – majd amikor a zenekar feloszlott, Ozzy ott folytatta, ahol a börtön előtt abbahagyta. Először új bandát alapított, majd Ozzyfeszt néven saját fesztiválturnét szervezett - de a legnagyobb dobása az MTV zenei csatornán futó valóságsója volt, ahol egész családjával együtt tündökölt: ő lett vagány és szuperliberális családapa, életminta a felnövekvő nemzedéknek. Lemeze pedig újra a lemezlista élére került… Koncert-turnéja plakátján fekete szerelésben áll, angyalszárnyakkal, és egy fekete zászlót lobogtat…
Ozzy magyarországi koncertje jól illusztrálja, hogy társadalmunk védekező-rendszere – ami magában foglalja kultúránkat, közéletünket, családunkat, lelki életünket, stb. – olyan lyukas, mint egy ementáli sajt. Szinte minden átfér rajta, ami elég híres, elég sok pénzt termel, elég trendi, vagy csak elegendő pénz és hatalom áll mögötte. Talán nem is jó példa az ementáli sajt, mert ott talán mégiscsak a sajt a meghatározó, nem a lyukak, míg nálunk már a lyukak foglalták el a fő helyet. Galaktikus sötét lyukak, amelyek a maradék „anyagot” – védekező rendszerünket -, is úgy szívják magukba, mint csillagászati névadójuk a fényt. Itt pedig a lelki és értelmi világosság vész el, hogy talán elő se kerüljön többé.
De nem csak a kultúránk ilyen lyukacsos, hanem gazdasági életünk, közösségi viszonyaink – a teljes felsorolást mellőzöm – is. Nézzünk csak önmagunkba: mi engedjük meg gyerekeinknek, hogy házasság és család helyett próbaházasságokban éljenek együtt, felelősség nélkül múlatva az időt – hát ilyen a világ, mit tegyünk? Mi adunk nekik pénzt – akár erőnkön felül is – a nyári fesztiválokra (hadd szurkoljanak részegen a vizespóló-versenyen részt vevőknek -, mi hallgatunk a gólyatáborok egyre brutálisabb légköréről, mi hagyjuk szó nélkül, amikor előttünk szidnak embereket (nem a mi pártunkhoz tartozik, még helyeslünk is)… mi tettük ezt az országgal, nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. Mert nem csak a „multik” zsarolták tönkre a gazdaságot, nem csak a másik párthoz tartozó politikusok loptak és hazudtak, nem csak a bulvármédiában tarol a gonosz… Ha a „mi kutyánk kölykéről”van szó, nekünk is felénk hajlik a kezünk. Mi is csak a „mieinknek” osztunk: pénzt, paripát, fegyvert. Bizony a mi ellenálló képességünk, és egyáltalán, a mi állóképességünk is nagyon csekély ma már a kísértéssel és csábítással szemben.
Egy nagyon szelíd és nyugodt fiút megkérdeztem, hogy milyen lett a bizonyítványa. Sorolta, s mondta: magatartás – közepes. Kérdeztem tőle: hát mi rosszat tettél, hogy hármast kaptál? Azt felelte: semmit. De jót se…
Ha van a lyukak közt még anyag, az csak azért, mert vannak még közöttünk, akik még akarnak jót tenni: szóval is és cselekedetekkel is. Akik lementek az árvíz sújtotta településekre, akik pénzt adtak és gyűjtöttek, akik imádkoznak, akik nem engedik el a gyerekeiket az őrült fesztiválokra, inkább maguk szerveznek nekik programokat…
Végülis miért is ne alakulhatna át ez a lyukacsos szövet hálóvá? Hiszen sebezhető pontjainkat megtalálva, azokra helyes választ adva pont azokat szólíthatjuk meg, „foghatjuk ki”, akik éppen érzékenységük, sebezhetőségük miatt kerültek a sötét oldal vonzásába.
A 16 éves lányom most egy hétig fogyatékos felnőttekkel táborozott, és nagyszerűen helytállt ebben a nehéz szituációban. (Büszke vagyok rá, dicsekszem is vele! Egyházközségünk hittantáboraiba pedig mindhárom gyerekem megy (a lányom volt néptánc-táborban is). Így legalább valamennyire nyugodt lehetek, s bízom benne, hogy a néhány napos közös nyaralásunk sem a feszültségekről fog szólni, hanem az örömről, békéről, közös kalandról…
Természetesen nem lehet a gyerekeink mellé gondolatrendőrséget állítani. De hiszem, hogy szeretettel, okos beszélgetéssel távol tarthatóak Ozzy-tól és hasonszőrű tettestársaiktól. És talán eljön az az idő is, amikor már annyira megerősödik társadalmunk immunrendszere, hogy már nem éri meg sátánista koncerteket szervezni – vagy épp hazugsággal, gyűlölettel kampányolni -, mert az csak veszteséget termel, minden értelemben…

Sípos (S) Gyula

A „nagyobb jóval” való kísértés

2010-júl-05

Nemrégiben egy fiatal házaspárt sétált el?ttem az úton. Kisgyerekük óriási hisztit csapva produkálta magát a járda közepén, a két szül? pedig kétségbeesetten próbálta „megmagyarázni” a hisztiz? fiúnak, miért is nem kellene ezt csinálnia.

(Idéz?jelben írom, hogy „megmagyarázni”, mert egy hároméves, hisztiz? gyerek igen kevéssé fogékony bármilyen magyarázatra, hacsak az nem az akarata teljes elfogadását jelenti.) Ismer?s jelenet, gondolom a legtöbb család életében volt ilyen b?ven, a miénkben is. Tapasztalt szül?ként én már megértettem – saját kudarcaink árán -, hogy a legrosszabb ilyenkor, ha „megérteni” próbáljuk a gyereket, esetleg „megmagyarázni” neki a dolgokat – itt bizony akaratok csapnak össze, és a gyereknek meg kell tanulnia, hogy hol az ? helye a családban. Minél kés?bb tanulja meg, annál több probléma lehet még bel?le…
Mivel ismertem a családot, beszédbe elegyedtünk, s amikor azt találtam mondani, hogy meg kellene fegyelmezni a gyereket, az anyuka azt válaszolta: „te el tudod képzelni, hogy Mária elfenekelte a Kisjézust?”
Nos, én sok mindent el tudok képzelni , de az minden képzel?er? nélkül is világos, hogy ez az anyuka nem Mária, a kisfiú pedig nem Jézuska. Nekünk mindannyiunknak, a b?n miatt romlott az emberi természetünk: van bennünk jóra való készség, de a rosszra való hajlam is. Hiszen épp azt kellene megtanulni a gyereknek is, hogyan gy?zze le – el?ször mindenképpen szül?i segítséggel -, a rosszra irányuló hajlamait, és hogyan er?sítse a jót. Bizony, a szabadjára engedett gyerek elvadul, mint a gondozatlan kert.
Keresztény szül?knél, de minden jóakaratú embernél is megfigyelhet? a „szeretettel való megzsarolás”: ha szereted a gyereked, akkor nem „bántod”! Ez a zsarolás azonban épp a valódi szeretett?l távolítja el a szül?t, mert ahhoz hozzátartozik a fegyelmezés is, mint az okos nevelés egyik eszköze.
A szentek beszélnek a „nagyobb jóval való kísértésr?l”, amikor a gonosz lélek, látva, hogy az illet? a jóra igyekszik, a még nagyobb jóval akarja kibillenteni ?t: Böjtölsz? Nagyon jó, böjtölj még keményebben, böjtölj 40 napon keresztül, ne egyél, ne igyál! – sugallja. Imádkozol? Nagyon jó, de imádkozz még többet, még ezt is mondd el, meg ezt is… 
Azt gondolom, hogy amikor a sátán a pusztában megkísértette Jézust és abszolút hatalmat ígért neki a világ felett, akkor ebben benne volt ez a „nagyobb jóval való kísértés is”: Igen, te jó vagy és mindent jól látsz és jót akarsz – látod, tiéd lehet minden hatalom, az emberek majd azt fogják tenni, amit te akarsz, úgy irányíthatod ?ket, ahogy te akarod… Jézus azonban tudta, hogy ez az út mindenképpen önkényuralomhoz, és ezzel együtt a szeretet és a szabadság elvesztéséhez vezet. (Mint ahogy ez a történelem folyamán számtalanszor bebizonyosodott. A diktátorok mindig a nagyobb jót ígérték – aztán mi lett bel?le…)
Nem tudom figyelmen kívül hagyni a mai magyar párhuzamot. „A gazdaság, a kultúra, a média világában annyi rossz és gonosz dolog van. De most végre miénk a hatalom, meghozzuk a jó törvényeket, kinevezzük az engedelmes embereket, akik ezeket végrehajtatják - és minden rendben lesz.” Ez még mindig ugyanaz a „nagyobb jóval való kísértés”!
Igen, nagyon fontos, hogy lehet?leg olyan gazdasági, kulturális, jogi környezet alakuljon ki Magyarországon, ami segíti a jó dolgok növekedését és gátolja a rosszakat. Ezek azonban csak küls?, mintegy keretet képz?, a nyilvánvalóan gonoszt (Tízparancsolat) fegyelmez? törvények lehetnek, és nem mehetnek át a bels? világba (Nyolc boldogság), a lelkiismeret világába! Mert lehet ugyan olyan törvényeket hozni, amelyek „a jó lelkiismeretet” szabályozzák – de ez illúzió. (És sokkal nagyobb, mint akár csak néhány évtizede, vagy pláne évszázada, amikor a cenzúra még elfogadott eszköz volt. Ma olyan technikai eszközök állnak bárki rendelkezésére, amelyekkel könnyen kikerülhet minden „rendszabályozást”, és még a „szabadságharcos” dics? glóriáját is megkapja a feje fölé hozzá!)
Nem gy?zöm hangsúlyozni Sz?z Mária tanítását Medjugorjében: teremtsetek el?ször békét a szívetekben, aztán a családotokban, majd a környezetetekben… (Az er?vel és hatalommal összetartott jugoszláv béke szétesett egy pillanat alatt, és a szívek indulatai polgárháborúba sodorták az egész délszláv térséget.)
A szív megmunkálásához id? kell. A jó törvények keretet és támogatást nyújthatnak ehhez, de nem többet. A dolgok másik, nagyobbik felét nekünk kell elvégeznünk: imával, szeretettel, helyes tettekkel, jó m?vek megalkotásával, minden missziót Istenben és Istennel. Ha nem így teszünk, végül olyanná válunk, mint a tanácstalan szül? a hisztis gyerekkel – és ez senkinek se lesz jó…

Sípos (S) Gyula

Bevezető Márk evangéliumának olvasásához

Sípos (S) Gyula: Bevezető Márk evangéliumának olvasásához

Először egy kis gondolati játékra szeretném hívni a kedves olvasót. Tegyük fel, hogy egy hajótörött vetődik egy lakatlan szigetre, s egyetlen olvasnivalója akad összesen, az újszövetségi szentírásból Márk evangéliuma egy kis füzetben, amit talán a szerszámosládában talált.

Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint

dr. Szegedi László: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint

A Mennyei Atya szava szól Krisztusnak, a szolgálati és királyi papságnak.

Bevezetés

A krisztusi papság gondolatát a 109 zsoltár 7 versével alapozom meg, Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Ezt a szöveget a Mennyei Atya mondja a világ teremtése előtt. Megesküdött, hogy a Messiás mindörökké pap lesz. Furcsa mondat. A Mennyei Atyának nem kell megesküdnie, amit mond, igaz. Miért hangsúlyozza, hogy az eskü örökre érvényes? Annyi nyilvánvaló a kijelentésből, hogy az Atyának Krisztus papsága valami miatt rendkívül fontos. Ez az elgondolkodtató, valószínűtlennek tűnő kijelentés a Szentháromság belső világába vezet bennünket. Az Atya atya, bizonyos fokig érthető. A Fiú fiú. A Fiú azért fiú, mert életét az Atyától kapja. A Fiúnak kettős élménye van, egyik, hogy végtelen isteni természete, élete van, a másik, hogy ezt az Atyától kapja. Az Atya mindent odaad, megmutat, megdicsőíti. A Fiú nem olyan mint a gonosz, aki nem tudja elviselni, hogy valaki legyen felette. A Fiú bízik az Atyában, engedelmes neki, alázatos vele szemben, az Atya nagyobb nála abban, hogy neki magától van isteni élete. A Szentlelket nehezebb elképzelni, mert az Atya is, Fiú is lélek. Az a szeretet, amivel az Atya és a Fiú szeretik egymást, ez a Szentlélek.

Az Atya örök gondolata a teremtés. Isten az angyalt, embert is eleve az örök üdvösségre gondolta el. A Fiú feladata, küldetése, hogy az emberiséggel testvériesen ossza meg, amit kapott, az emberi nem minden egyes tagját és az egész emberiséget szeresse, befogadja, bevezesse az isteni életközösségbe. Istent közvetíteni a világnak, ez papi feladat. Krisztus pap. Csodálatos terv. A kis ember rácsodálkozhat, ujjonghat, hogy a Fiú felemeli, bevezeti a szentháromságos közösségbe. A szép tervbe belerondított a bűnbeesés. A mennyei Atya és a Fiú emberileg gondolkodva igen nehéz helyzetbe került. Ő azért küldi földre fiát, hogy megdicsőítse. A bűnbeesés következtében olyan emberiségnek adja, amely leköpi, keresztre feszíteni. Mit legyen a feszült helyzetben?

Az Atya elhatározása, hogy Krisztust odaadja az emberiségnek papként a bűnbeesés ellenére is, érvényes, akkor is ha megölik. Az Atya megesküdött örökre, a bűnbeesés nem írja felül az esküt. Krisztus Atya iránti engedelmességből eljön, pap lesz egy közönyös, kétszínű, képmutató, ritkán igaz emberiséggel szemben. Ez a papság nem idilli hivatás, de megrendítően szent. Ebben az üdvtörténeti rendszerben minél nagyobb Krisztus áldozata annál nagyobb lesz a dicsősége.

Krisztus pap mindörökre. Művéről mondják a teológusok, hogy a világot felemelte természetfeletti rendbe. Más kifejezés, hogy kegyelmet közvetít. Kiengesztelte Istent, megnyitotta a mennyországot. Megalapította Isten országát. Távlatunkban Krisztus azzal az alkotó szeretettel szereti a világot, amivel Őt szereti az Atya. Ez a szeretet Isten Életét Ajándékozó Lélek.

1. Krisztus papságának a kifejtése

1/1 A pap szerepe a társadalomba

Az ember természeténél fogva vallásos lény. A vallásos társadalom, - ma ilyen nincsen, - abszolút odaadást él meg az istenséggel szemben, amit jelképes áldozat bemutatással fejez ki. A közösség hivatalos hódolatát, - amit vallásos közösség fontosnak tart -, a pap mutatja be. A Biblia gondolatvilágában Noé áldozata fejezi ki a bűnbeesett emberiség hódolatát az Úr előtt, amit az Úr elfogadott, és megáldotta a Noétól származó emberiséget. A választott nép életében pedig az ároni papság áldozatai fejezik ki a papság, áldozat gondolatát.

Az Úr Jézus sem önmagát, sem az apostolokat nem nevezte papoknak, mert papsága nagy mértékben különbözött a papi csoportoktól. Urunknak igen mély értelmű sajátos, papi tevékenysége volt. A Zsidókhoz írt levél részletesen kifejtette, és megalapozta a Krisztus papságáról szóló tanításunkat.

1/2 Krisztus papsága

Az Úr Jézus papként, nem egy evilági nép hódolatát fejezte ki istene iránt, és nem az istenség evilági áldását esdette le a nép evilági életére. Jézus Krisztus hitünkben az egész emberiség egyetlen, abszolút, közvetítője Isten és ember között, akit a Zsidó levél tanítása szerint nem emberek választották, nevezték ki főpapnak, hanem Isten. Az Úr Jézus ebben az Isten létével szemben zárt, véges, bűnbeesett világban új világot teremt, új népet hoz létre, amelyben Isten megnyílik a bűnbeesett, de megtérő emberiség felé, és befogadja a maga életközösségébe.

Krisztus Urunk áldozatával kapcsolatban azt kell tudatosítanunk, hogy az Ő áldozata nem jelképes áldozat, hanem teljes életáldozat. Aki amiért él, azért áldozza életét. Ebben a tevékenységben elég az élet gyertyájának egy darabja, a magyar úgy mondja, hogy áldozatot hoz érte. Az Úr Jézus áldozata ilyen életáldozat volt. Mi a különbség az Úr Jézus életáldozata, és az emberek életáldozata között? Az emberek önmagukért hoznak legtöbb áldozatot. Vallásos emberek némi jelképes áldozatot mutatnak be Istennek. Amikor pedig mi emberek bűnt követünk el, akkor az ördögnek áldozunk.

A mi Urunk Jézus Krisztus volt az egyetlen ezen a földön, aki az Atya akaratának teljesítéséért, a világ üdvösségéért áldozta egész életét. Aki a világért áldozza életét a világot nyeri meg. Aki az ördögnek áldozza életét, az ördögöt nyeri meg. Aki a Szentlélekért áldozza életét egészen, az a Szentlelket nyeri meg egészen. Mondhatom az Úr Jézus a világ üdvösségért áldozta életét. Ő a Szentlélek átistenítő erejét akarta megnyerni a maga emberi természete és az emberiség javára. Mondhatom úgyis, hogy az Ő áldozata az örök üdvösség egyetlen forrása. A bevezető gondolatok szellemében mondhatom, hogy a tökéletes fiúi szeretetet élte meg az Atya irányában, amit az Atya viszonzott.

Az Úr Jézus életáldozatának a csúcsa a kereszthalála. Krisztus Urunkban Isten Fia, a világ főpapja könyörgött a keresztfán a bűnök bocsánatáért. Áldozati adománya kereszten feláldozott Teste. Ekkor vált teljesen Istenért vállalt áldozattá Jézus teste, lelke, egész élete. A Mennyei Atya elfogadta áldozatát, és ráárasztotta annak a Léleknek a hatalmát, erejét, dicsőségét, akinek a megnyeréséért áldozta teljesen életét. Ekkor, ott a kereszten nyerte meg a Szentlélek teljes újjáalkotó, átistenítő erejét a maga emberi természete és az emberiség javára.

Húsvétvasárnap reggel nem ébredt arra az emberiség, hogy a mennyországban találta magát, mert a Szentlélek nem áradt ki a világra automatikusan, azt újjáteremtve. Krisztus Urunk embertől emberig, személy szerint hív meg, ajánlja fel Lelkét, és vár választ, hitet, engedelmességet.

A feltámadt Krisztus nem látomásokon, hanem szentségekben, -keresztségben, Eucharisztiában stb keresztül - ajánlja fel Lelkét a bűnbánó emberiségnek. A feltámadással új korszak, a történelem végső ideje kezdődött el. A végső idő titokzatos, megrendítő, sokszor fájdalmas történelem, mert rengeteg bűnön, bukáson keresztül tisztul az emberiség egy része, míg másik része megkeményedik vele szemben, és üldözi Őt. A feltámadt Krisztus a szentségekben működő papi tevékenységét a végső időkben a szolgálati és királyi papságon keresztül gyakorolja.

2. Szolgálati papság

Krisztus Urunk feltámadása után dilemma előtt állt a papi küldetésével. Ha Ő végzi el papi feladatát a világban, akkor ezt nem adja tovább másoknak. Amennyiben átadja, akkor nem ő a pap. Az Úr ezt a problémát a szolgálati papsággal oldotta meg. Krisztus Urunk mindenét átadja, papságát is, de oly módon, hogy ő tevékenykedik bennük papként. Krisztus Urunk nyilvános működése elején kiválasztott fiatal embereket, akiket működése végén megbízott szentségek kiszolgáltatásával, amelyeken keresztül ő tevékenykedik. A pap Krisztus a felszentelt papokon keresztül valóban jelen van a világban. Az egység közöttük nem csupán jogi képviselet, hanem sajátos, szentségi azonosulás. Krisztus bennük él, tevékenykedik velük azonosulva. A papság feladata, hogy az élet nagy piacán pakolják ki Krisztus „áruját” a szentségeket, hogy aki akar „vásárolhasson” belőlük. A papok Jézusként végzik el az adott korban, helyen a szentségi cselekményeket, keresztelnek, bérmálnak, miséznek, adják tovább papi hatalmukat a következő nemzedéknek. Nem úgy van, hogy a pap önti a vizet, Krisztus pedig a Lelket adja, hanem Krisztus is önti a vizet, és a pap is adja a Lelket. Mindez azért van így, hogy Krisztus valóban jelen lehessen papként a világban. Lélegzet elállító Krisztus magatartása, aki azonosul a a szabad akarattal rendelkező szolgálati pap szavaival, tevékenységével, akkor is, amikor bűnt követ el, mert szentségi életközösség örökre érvényes, Isten esküje erre is vonatkozik.

A szentségi szolgálat, mint emberi tevékenység, önmagában nem rendkívüli teljesítmény. Továbbá a szentség kiszolgáltatás önmagában nem elégséges az üdvösséghez. Vegyük fel azt a szélsőséges lehetőséget, hogy Krisztus meghalt a kereszten, tíz millió papja van az Egyháznak, akik keresztelnek, miséznek, elvégeznek mindent szabály szerűen, de sem ők, sem a „hívek” nem élnek hitben, semmibe veszik az egészet, az első misétől az utolsóig. Ebben az esetben Krisztus meghalt a kereszten, meg vagyunk váltva, van számos papunk, létrehozzák a szentségeket, de sem papok, sem hívek közül senki sem üdvözül, mindenki megy a pokolba.

Krisztus megrendítő papi sorsa miatt, amiben a pap is részesül, nem hétköznapi esemény Krisztus szolgálatát papként vállalni. Krisztus és az Egyház számára nagy esemény a szolgálati papság. Az Úr Jézus nyilvános működésében, szociológiai szempontból nézve az apostolok nevelésére fordított legtöbb energiát. Az Ő papnevelő gondolatát, magatartását, sajnos nem nagyon értjük, követjük.

Az Úr Jézus mindenek előtt, és felett az Ő istenségébe vetett élő, tevékeny hitet akarta elmélyíteni bennük. Ez volt az elsődleges, gyakorlati cél. Az Egyházban mindenek előtt a szervezet szolgálatára, működtetésére tesszük a hangsúlyt. Másodszor a személyes bizalmat, baráti kapcsolatot munkálta közöttük, hogy őket is érdekelje Krisztus ügye. A pap nevelés a különböző szerzők aszketikus ki mit tudja. Krisztus Urunk nagyon fontosnak tekintette, hogy az apostolok tudatát, gondolkodásmódját átformálja a sajátjára. Krisztus Urunk gondolkodás módja titokzatos, érthetetlen. Nem tartott előadásokat, csak megjegyzéseket tett. Nem könnyű megérteni, el kell mélyülni tanításában. Mi pedig különböző teológusok eszmerendszerén neveljük az ifjú levitákat, akik közül legtöbben nem ismerik meg Krisztus Urunk gondolkodásmódját. Krisztus Urunk továbbá radikális odaadást várt az apostoloktól. Az apostolok mindenüket elhagyva követték Krisztust. Ezen a ponton visszaléptünk az Ószövetséghez viszonyítva. Ott a papoknak nem lehetett földjük.... A középkorban megszületett az a szerencsétlen gondolat, hogy a szerzetesek kötelessége törekedni a tökéletességre oly módon, hogy külön nem lehet nagybirtokuk, csak közösen. A világi papok nem szerzetesek, tehát nem kötelességük törekedni a tökéletességre. A papnevelés az Úr Jézusnak sem ment könnyen, mint nagypéntek bizonyítja. Az apostolok Pünkösdkor tapasztalták meg Krisztus szeretetét, akkor lettek jézusi papok. Lélek tapasztalás nélkül nem megy.

3 A királyi papság

3/1 Bevezető gondolatok a királyi papsághoz

Isten Fiának az a papi feladata, hogy isteni életét átadja, megossza az emberiséggel. Krisztus, az Ő papi tevékenységének egy részét a szolgálati papságnak adja át, más elemeit pedig a királyi papságnak, vagyis a megkeresztelt híveknek.

A Római Katolikus Egyháznak a múltban rendkívül világos szolgálati pap fogalma, szervezete, és gyakorlata volt. Jellegzetes pap alakja volt az Egyház két meghatározó népének, az izraelitáknak és Róma népének, volt kiktől tanulni. A középkorban a papság jelentőségét növelte a vagyon és a hatalom. Végül a Tridenti Zsinat megerősítette a protestantizmus által megkérdőjelezett szolgálati papság szentségi voltát. A papi nőtlenség kiemelte a papság tekintélyét.

Amilyen mértékben kiemeltük elméletileg és gyakorlatilag a szolgálati papságot, olyan mértékben maradt elméleti, és gyakorlati síkon egyaránt árnyékban a királyi papság.

3/2 A királyi papság biblikus alapja

Maga a kifejezés, hogy királyi papság, vagy papi királyság az Ószövetségre megy vissza. Az Úr azt ígérte Mózesen keresztül az izraelitáknak az Ószövetség megkötése előtt, hogy ők lesznek az Úr papi királysága. Szent Péter azt mondja levelében, hogy a krisztusi hívek igazából a papi királyság. Szent Pál stílusában kifejezve magunkat, az ószövetségi papi királyság, az újszövetségi királyi papság előképe. „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok(1 Pét 2. 9). Papi királyságot mondunk, ha a nép királysága a hangsúlyos, királyi papságot mondunk, ha a papságon van a hangsúly. A szolgálati papságban az egyén a hangsúlyos. A királyi papságban nem az egyén a jelentős, hanem a közösség, mindig közösségként, királyi papságként szerepel. A közösségnek van papi rangja, méltósága, feladata, szent nemzet, királyi nép.

Krisztus hívei királyi papság, Krisztus a papkirálya. Jézus, mint király itt azt jelenti, hogy ő nem a világi, politikai hatalom vallásos szolgája, hanem saját hatalma van, amivel saját népét létrehozza és kormányozza. Az Úr ország alapító hatalma a Szentlélek ereje. Krisztus királynak, amint mondta, „hatalmam van arra, hogy odaadjam az életem, és van hatalmam van arra, hogy visszavegyem” (Jn 10 18). Van hatalma, lelki ereje, hogy az egész világ javára szent életáldozattá váljon, és van ereje, hogy feltámadjon. Krisztus népe részesül Krisztus hatalmában, hogy Krisztussal áldozattá váljon és feltámadjon. Krisztus népe királyi papság, papi népként kegyelem közvetítő szerepe van a világ felé. Ezt a kifejezést, hogy kegyelem közvetítő, nem szeretem, mert általánosságban mozog, és nem tudjuk meg belőle, hogy mit is kell tennie a királyi papságnak a világ üdvösségéért. Jobb kifejezés, hogy a királyi papságnak részt kell vennie a Lélek átélésében és árasztásban, ajándékozásában a világ javára.

3/3 A királyi papságra szükség van a világ üdvösségéhez

A királyi papság először azért jelentős, mert az Úr Jézus minden hívét meg akar ajándékozni az Ő királyi, papi rangjával, méltóságával, és ezt a királyi papságon keresztül teszi.

A királyi papság nem csupán rang kérdés, hanem világüdvözítő feladata van. A világ a bűnbeesés miatt roppant zárt az Istennel szemben. A híveken keresztül árad Krisztus üdvözítő szeretete a világra, amire okvetlen szükséges a világ üdvösségéhez.

A két különböző papi csoport létrehozása tehát nem csupán pedagógiai bölcsesség, vagy szociális érzék eredménye, mint Izsák áldása Ézsaunak. A szolgálati papság mellett a világ üdvösségéhez szükség van királyi papságra, mert a szentségeket nem elég kiszolgáltatni, hanem élni is kell. Más dolog misézni, és más dolog a misébe bekapcsolódni, élni belőle. A szentségek kiszolgáltatása szolgálati papi feladat, a szentségek megélése királyi papi feladat. A keresztfán ez a kettő egybe esett, a papság szemszögéből két külön elem. Nem vagyunk tudatában, hogy a hívek szentségi életének papi jellege, eleme van. Röviden összefoglalom a lényeget: amikor a hívek átélik a szentségi eseményeket, akkor ez nem csupán egyéni jámborság, hanem ezen az eseményen keresztül tovább árad a Lélek a világba. A szentségek hívő megélése a világ üdvösségének nélkülözhetetlen eleme. A hívek átéléséből árad a Lélek a világra, ez a királyi papság. Amennyiben ezt tudatosan tesszük, akkor beszélünk tudatos királyi papi életről. A mondottakból következik, hogy minden szolgálati papnak is van királyi pap küldetése is.

A királyi papsággal kapcsolatban, ha pontosan akarom kifejezni magamat, azt kell mondanom, hogy a királyi papság számtalan eleme él tudatunkban, gyakoroljuk is, csak lényege, sajátos papi volta van hangsúly árnyékban ami nem kedvez a királyi papság megismerésének és tudatos gyakorlásának. A hívő nép Krisztus életébe kapcsolódik bele. Krisztus minden tette közvetítő, papi tevékenység. Krisztusnak nincs olyan tette, ami nem papi tevékenység. Mindannak, amit a hívek Krisztussal egyesülten tesznek, annak papi jellege, kegyelem közvetítő hatása van a világ felé. Amit pedig a hívek Krisztus nélkül tesznek, annak nincs üdvözítő értéke.

3/4 Királyi papság a keresztségben gyökerezik

A királyi papság szentségi alapja a keresztség. A keresztségben sajátos, végtelenül szent, mély személyi találkozás, egység jön létre a feltámadt Krisztus és a befogadó hívő személy között. Azok a személyek, akik megnyílnak egymás felé, befogadják a másik személyét, bekapcsolódnak egymás életébe, és engedik a másikat, hogy benne éljen, tevékenykedjen. Aki igazán értékeli a másikat, az szolgálatára van a másiknak. Krisztus Urunk isteni személye tökéletesen adja magát, belép a hívő személyébe, és szolgálatra van minden tettének, vele egyesülten végzi minden tettét. A Fiú továbbá megosztja szeretetét, életét a hívővel, hogy ő is vegyen részt Krisztus életében.

A keresztség szentségében - Szent Pál kifejezésével élve, - beárad a kereszteltbe csíra szerűen a meghalt, de feltámadt Krisztus újjáteremtő lelke. (Mondhatom úgyis, hogy azzal a szeretettel szereti, mint az Atyát). Krisztus Urunk beletestesül a megkereszteltbe, azonosul vele, megéli vele a hívő életét. Nem úgy van, hogy a hívő éli a maga életét, Krisztus pedig a sajátját, csupán egy helyen vannak. Krisztus azonosul az ember minden természetes tettével és megszenteli azokat. Amennyiben babát keresztelünk, Krisztus a baba gőgicsélésével, táplálkozásával, alvásával azonosul, és megszenteli, isteni eseménnyé teszi azt. A Lélek nagyon finoman krisztusi tettekre, odaadásra, áldozatra ihleti, indítja, segíti a hívőt természetes, kegyelmi fejlődősének megfelelően. Krisztus a hívő bűneiért engesztel, amennyiben a hívő bűnbánatot tart. Krisztus kiegészíti, megszenteli, felemeli a hívő Istennek szóló tökéletlen életáldozatát krisztusivá, üdvösség szerzővé.

Ábrahám, Mózes életáldozata Krisztuséval egyesítve lett üdvösség szerző.

A keresztségben elnyert Szentlélek bekapcsolja a híveket Krisztus világot átfogó életébe, papi tevékenységébe. Krisztus az egész világért engesztel, hálát ad, dicsőít, könyörög. Krisztus az Ő világot átfogó tevékenységébe be akarja vezetni a hívőt, rajta keresztül is akarja árasztani Lelkét a világra. A hívő a keresztségben felkent pap király, akinek hivatása, hogy Krisztussal, Krisztusban áldozatul adja életét a világ üdvösségért. És a hívő felkent pap, akinek hivatása, hogy Krisztussal könyörögjön az egész világért. Amikor a hívő ezt teszi, akkor nem csupán egy hívő ember jámborkodik, hanem Krisztus tevékenykedik benne.

Krisztus Urunk nem az égben, hanem közöttünk tevékenykedik. Az Úr közöttünk nem magában, hanem szolgálati és királyi papjain keresztül tevékenykedik. Az Úr szolgálati papjain keresztül misézik, és királyi papjaiban éli az Ő életét olyan mértékben, ahogy azok megnyílnak feléje. Krisztus a hívek imájában imádkozik, Ő alázatos bennük, ha Krisztus szellemében alázatosak, Ő szegény, tiszta, engedelmes, stb. olyan mértékben, ahogy a királyi papság megnyílik feléje, és azonosul vele. Ahogy Krisztus nem misézik papok nélkül, nem tud alázatos, engedelmes, stb lenni a királyi papságban annak közreműködése nélkül. Amit Krisztus megél a Lélekből a hívekben itt és most, az az Ő élete, tevékenysége közöttünk.

Krisztus azt tudja tenni ma a világban, amit királyi papjain keresztül tehet. A királyi papok korlátozzák, illetve növelik az életükkel Krisztus hatalmát. Nem pontos kifejezés, hogy a vértanúk vére az Egyház magvetése. Úgy szól pontosan, hogy Krisztusnak a vértanúkban kiömlő vére az Egyház magvetése.

A szolgálati papi tevékenység csúcsa a szentmise bemutatása. A királyi papság szentségi tevékenységének a csúcsa pedig Krisztus oltáriszentségi tevékenységébe való hívő bekapcsolódás. A mennyei Atya úgy látja, fogadja Krisztust az Oltáriszentségben, ahogy a kereszten látta. Krisztus a világ javára odaadja az életét a királyi papságnak, hogy felajánlja a világért. Krisztus az áldozó, szentségimádást végző hívekben folytatja keresztáldozatot felajánló tevékenységét a világ javára. Amennyiben senki sem veszi át tevékenységét, csak ő könyörög az Szentostyában, akkor a világ nem részesül Krisztus áldozatából.

3/5 A királyi papi tevékenység gyümölcse

Fontos kérdés, hogy kik részesülnek, kik nyerik el a Szentlelket a hívek királyi papi tevékenysége nyomán? Ebből nem lehet tudományt űzni. „A szél ott fúj ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod honnan jön és hová megy. Ez áll mindarra, aki lélekből született” (Jn 3 8). Isten teljesen szabad a Lélek árasztásban. Néhány alapelvet azért mondhatunk. Krisztus Urunk azt mondta, „bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja nektek” (Jn 16, 23). Minél inkább azonosul a szentáldozásban a hívő Krisztus szándékával, annál inkább kér Jézus nevében, és annál inkább megnyeri kérését. Krisztus Urunk az utolsó ítéletről szóló beszédékben kiragadott példákat sorol fel, hogy melyek az igaz tettek. Ott az irgalmasság tetteiről van szó, lehetne másfajtákat is felsorolni. A királyi papság Szentlélek árasztása azoknak a számára hasznos, gyümölcsöző, azok részesülnek benne, akikben van nyitottság a krisztusi lelkületre.

Korunkban egyre jobban kibontja a Szentlélek a hívek királyi papi tevékenységét, első sorban nem a teológusokon, hanem választott hívek lelki tevékenységén keresztül. Csak néhány példát említek. Faucault atya hosszú keresés után a tuaregek közé megy, ahol valaha idegenlégiós tisztként működött. Az a hit éltette, hogy az ő igen szeretett testvére, Jézus rajta keresztül jelen van, és megszenteli a tuaregeket. A Szűzanya újkori megjelenései a világ üdvösségéért végzett rózsafűzér imáival királyi papi tevékenysége a híveknek a világ üdvösségéért. Fausztina nővér tanítása az irgalmasság rózsafűzérével a hívek királyi papi tevékenységére épül, továbbá a Szeretetláng is.

4 A királyi papságról való tapasztalásom

A királyi papsággal nem elméleti fejtegetésként, hanem gyakorlatként találkoztam. 1959 hatvanötünket elbocsájtottak a Központi szemináriumból, mert nem jártunk békegyűlésre. Én felszentelt diakónus voltam. Pannonhalmára mentem, kertészeti segédmunkás lettem a nyugdíjas szerzetesek szociális otthonában. Ezerkilencszázhatvan tavaszán bekerült az otthonban Máriás Lajos jezsuita atya, aki nekem ezerkilencszáznegyvennyolcban földrajz tanárom volt Pécsett a Piusz gimnáziumban. Őt ezerkilencszázötvenben le akarták tartóztatni, de elmenekült, és végig rejtőzködött. A magányában számomra csodálatos eucharisztikus karizmája bontakozott ki, ami engem megragadott. Fél éve szenteltek fel titokban pappá. Azt mondta találkozásunk alkalmával, hogy valahányszor kimondod az átváltoztatás szavait, a kenyérből mindig Krisztus teste lesz. Tudtam. Neked nem kell külön felindítanod minden egyes szentmisében a szándékot, hogy át akarsz változtatni, Krisztus közreműködik veled. Tudtam. Azzal folytatta, Krisztus nemcsak az átváltoztatás pillanatában van jelen benned, és nemcsak akkor működik közre veled, hanem egész életed minden tevékenységében, ha felindítod a szándékot, hogy vele egyesülten akarsz cselekedni. Tehát te Krisztussal egyesülten imádkozhatsz, beszélhetsz, dolgozhatsz, pihenhetsz stb. Ebben az esetben tetted annyit ér, amennyit Krisztus ér, érdemel. Ez nekem nagyon sokat jelentett, belegondoltam, hogy jó tetteim sokkal értékesebbek lesznek, ha ezt tudatosítom.

Ezután következett egész addigi életem, és azóta is legmeghatározóbb pillanata. Azt mondta az atya, hogy Krisztus nemcsak a te életedet éli veled egyesülten, hanem az egész világért engesztel, hálát ad, könyörög dicsőít. Te belekapcsolódhatsz Krisztus egész világot átfogó, helyettesítő, közbenjáró papi életébe. Te Krisztussal egyesülten áraszthatod papként a Lelkét a kenyérre, és hívőként áraszthatod az egész világra, vele hálát adhatsz, dicsőíthetsz, engesztelhetsz, könyöröghetsz az egész világért Krisztusként. Ez nekem egészen új volt. Nekem ez ott, akkor, nem elméleti szöveg, hanem valóság lett. Én az egész világot képviselem, intézem ügyeit Isten előtt Krisztusként. Én élhetek Krisztus tevékenységével, mint saját életemmel. Krisztus bennem él, én Krisztusban, egy vagyunk.

Abban az időben naponta egy órát szoktam imádkozni, ima életemnek a Krisztussal való együtt tevékenység lett a lényege. Napközben is igyekeztem gyakorolni. Kezdetben lebegtem, de ez nem tartott örökké.

Ezerkilencszázhatvanháromban amnesztiát kaptam, elkezdhettem papi működésem. Harminchárom hittan órám volt hetente, négy tanyasi iskolával. Autóm természetesen nem volt. Amikor este gyalog mentem tizenkét kilóméteres út végén ,, a havon angyalok röpítettek”, miközben az egész világra árasztottam királyi papi hatalmammal a Szentlelket. Doktori értekezésem erről a témáról írtam. A gyakorlás és elmélkedés alapján azóta is egyre mélyebb és szélesebb körű a királyi papságról, - mert itt arról volt szó - való fogalmam. Nékem a szolgálati papi hivatásomnál nagyobb élményem lett a királyi papi hivatásunk, ami nem egyediségemben, hanem közösen gyakorolva a hívekkel, lélegzetelállító hivatás. A Krisztus életébe való bekapcsolódás nem papi privilégium, hanem minden hívő számára elérhető és gyakorolandó. Megértettem, hogy a szolgálati pap egy darab kenyeret változtat át Krisztus Testévé itt és most, de a hívek királyi papsága királyi papi tevékenységével végig a történelem folyamán, világ méretekben az egész üdvözülő világot változtatja át kozmikus Krisztus Testté, árasztva ki rá az újjáteremtő Szentlelket. Mondhatom úgyis, hogy Krisztusként szereti az egész világot.

El lehet-e érni kábítószerekkel Istent?

Dewsy: El lehet-e érni kábítószerekkel Istent?

Dewsy fiamat megkérdezték elektronikus csevegőprogramban, hogy "Miért ne használjunk könnyű drogokat, ha az erős spirituális élményhez juttat minket?" Persze csak úgy általánosságban kérdezve...

"Hm, meg kell mondjam, elég fogós kérdést tettél fel. (Majdnem tíz percet gondolkodtam rajta... na jó, ez így nem igaz, mert mellette verset is írtam...)

Szóval ha jól értettem, ez az "általánosság" azt állítja magáról, hogy a könnyűdrogok erős  spirituális élményhez juttatják, és a kérdés az az, hogy akkor miért ne éljen velük. A válasz egyszerű, csak megmagyarázni bonyolult.

A válasz: Mert bár spirituális élményben van része, ez tény, de tuti, hogy amikor be van szívva, nem az Isten kopogtat a búráján...

A magyarázat: Több szálon is elindulhatunk, ha magyarázatát akarjuk adni a fenti válasznak.

1: Az Istent nem lehet irányítani. Az ilyen dolgokat nagyon fontos olyan szempontból is megvizsgálni, hogy milyen istenkapcsolatot feltételeznek. Mint azt tudjuk, mert sokszor elmondták nekünk, az Istennel való kapcsolat a szeretetre épül. Az pedig az elfogadással párosul. Amit fontos még tudni, hogy önmegváltás nincs. Az ember a saját erejéből nem tud felülemelkedni emberi mivoltán - és így meg sem tudja váltani magát - mert egész egyszerűen nem adták meg neki ennek lehetőségét a teremtéskor. (Egyébként itt bukja be az összes keleti vallás is, hiszen mind az ember önmegváltását hirdeti. Hogy majd te a saját erődből egy szar élettel kiharcolod magadnak a nirvánát...) És az, ahol te Istent az irányításod alá vonod, az necces. Jómagam hajlok arra a véleményre, hogy Istenre nem tudod rákényszeríteni az akaratod. Márpedig, ha elvárásként állítod Isten elé, hogy én most beszívok, akkor te idelöksz nekem egy jó adag spiritualitást... hát, nálam kilóg a lóláb...

2: Megközelíthetjük onnan is, hogy Isten szeret, és ezért akar találkozni ezzel az általánossággal. Hogy jó útra térítse, vagy jobb útra... mindegy. Itt azt a kérdést kell feltenni, hogy Isten vajon pont egy bedrogozott állapotban szólna hozzá? Kétlem. Jézusról sem hallottuk soha, hogy bedrogozott volna. Még azt sem, hogy lerészegedett... Persze ivott bort, teremtett is bort (a kánai mennyegzőn) táncolt is, meg minden... de hajlok arra, hogy azért nem volt hippi... Isten (szerintem) nem azért adta a józan eszünket, hogy el kelljen menekülni előle, ha Istennel akarunk találkozni. Arról nem is beszélve, hogy a drog rossz. Károsítja a szervezetet, függőséget alakít ki, plusz ugródeszka a még keményebb drogok felé. EL nem tudom képzelni, hogy Isten, aki elvileg a világon mindennél jobban szeret minket, azt akarná, hogy ilyesmi történjen velünk. Hiszen Ő nem akar neked rosszat. Plusz mondhatok egy olyat is, hogy a tested a lélek temploma, no meg ugye a Szentléleké is hébe-hóba... Ezeket a tényeket sehogy sem tudom jó szívvel összeegyeztetni. Isten sosem akarhatja a számára oly kedves teremtményei pusztulását... (itt persze lehet ellenpéldálózni a Noé esettel, meg a szodoma-gomorra, stb esetekkel, de az egészen más tészta, hiszen ószövetségi. Ott a Sátánt nem is ismerték, minden cselekedet eredeteként az Istent tartották számon... meg az egy olyan kor is volt. Képzeld el, hogy ott kő kemény parancsba kellett adni, hogy ne ölj. Durva...)

3: kiindulhatunk e világ ura, a Sátán ténykedéséből is.Ha megnézzük a sátánista (piritiszta, stb...) vallások alapját, azt kell tapasztalnunk, hogy nagyban hasonlít az általánosságod elméletéhez. Miről is szólnak ezek a "vallások"? Arról, hogy különböző szertartásokkal megidéznek egy-egy szellemet, és újabb szertartásokkal rákényszerítik az akaratukat. Ezek létező dolgok, nem trükkök. Tényleg vannak asztaltáncoltatók, tényleg meg lehet idézni a Sátánt, stb... De a duplacsavar itt is benne van a dolgokban. A Sátánnak ugyanis egyáltalán nem érdeke, hogy az ellenségedként mutatkozzon, vagy olyan hatalmas erőként, ami felette áll az embernek. Nem, neki tökéletesen megfelel az is, ha azt hiszed róla, hogy kordában tarthatod, és kihasználhatod. Szerinted a Sátánt komolyan aggasztja, ha egy krétából rajzolt csillag közepére idézik meg? Szerintem egyáltalán nem. De neki így sokkal jobban megfelel. A háttérben ő szedi a vámját úgyis... Nem kell neki címlapon lennie. Ilyen szempontból komoly hasonlóságot vélek felfedezni, csak a mi általánnosságunk hite szerint az Istent "idézi meg", a könnyűdrogokkal, mint szertartással. Istent meg kéne idézni? Istennek mondhatod, hogy és itt most megjelensz, mert én azt mondtam?
Ugyanúgy őrá sem kényszerítheted rá az akaratod. Legfeljebb megmosolyog, és nagy kegyesen odajön, mint amikor az óvodás kisgyerek követelőzik a szüleinél, valami abszolút hülyeséget, és azok megteszik, de nem azért, mert a gyereknek hatalma lenne felettük, hanem mert szeretik. De már az előző pontnál elmagyaráztam, hogy szerintem Isten miért nem jeleik meg egy drogos lázálomban. Az rosszra tanítani. A pavlovi reflex elvén egyre többször nyúlna az anyaghoz Istenért... És kétlem, hogy ez a Főnök úrnak tetszene.

konklúzióként azt tudnám mondani, hogy ha az általánosság spirituális élményt akar, nyugodtan drogozzon tovább, megkapja, ne féljen. Ha Istennel akar találkozni, sürgősen hagyja abba, mert ott tuti nem Isten dolgozik. Hogy mit akar az általánosság, azt nem tudom, de ajánlanám, hogy ő is erősen gondolkozzon el rajta.

Hát, tíz perc alatt ennyi, remélem tudtam valamicskét segíteni. Ha félreértettem a kérdést, vagy valami, akkor nyugodtan írj vissza, és újragondolom a dolgokat. Ha további kérdés merül fel, akkor is. Mondjuk személyesen az ilyeneket eleve jobb, mert interaktívabb, ami egy vitánál alapvető dolog, de persze a semminél ez is jobb. hát, remélem tudtam segíteni.

További szép napot kívánok,
Dewsy (Dewsy.eoldal.hu)"

Utolsó beszélgetés a Látóval - a Szent Korona víziója

Sípos (S) Gyula: Utolsó beszélgetés a Látóval - a Szent Korona víziója

Ez az utolsó beszélgetés, amit a Látóval folytattunk, nem sokkal azel?tt, hogy eltávozott közülünk.

A beszélgetés szerkesztett változatát adjuk közre, ezért hiányoznak a kérdések és kivettük a csak él?beszédre jellemz? fordulatokat, szóismétléseket. A szöveg egyebekben azonban tartalmilag és minden részében is h? az eredeti beszélgetéshez.

A Szent Korona víziója – ahogy azt a Látó a beszélgetésben elmondta:

Amikor most vízióról beszélek, nem abban az értelemben gondolom, mint amikor egy ember kap egy álmot, vagy nagyív? képet valamilyen jöv?beni történésr?l vagy állapotról. Tehát ez nem olyan, mint mondjuk a Dániel könyvében a négy vadállat képe és története, vagy a Jelenések könyvének hatalmas tablója. Ez a vízió nem is egy eseménysort ír le, nem büntetésr?l vagy jutalomról, áldásról vagy átokról szól – bár az el?bb felsoroltak mind részei.

Ez a víziót az Izraelnek adott „Ígéret földje” képhez tudnám hasonlítani. Ahogy akkor a választott népnek a Kánaán egyszerre volt Istent?l jöv? ígéret, elérend? cél és napi küzdelem, úgyanúgy a „Szent Korona” is magában foglalja mindezt.

És ahogy a Kánaán ideája egyszerre foglalja magában a történelmi múltat, a jelent és az Isten által ígért jöv?t, ugyanúgy foglalja azt össze a Szent Korona ideája is.

Abban is egyeznek, hogy a történelmi Izrael sohasem érte el azt a földrajzi kiterjedést és szellemi tisztaságot, amit a Kánaán ígérete hordoz, ugyanúgy a Szent Korona által megjelenített és szimbolizált bels? egység is csak töredékesen tudott megvalósulni eddig a történelem folyamán.

Ez tulajdonképpen érthet? is: a történelmet emberek is alakítják – esend? és b?nös, jóra és rosszra egyaránt fogékony emberek. Isten ígérete mindig él? és ható – de hogy ez mennyiben valósulhat meg, az rajtunk is múlik. És valljuk be ?szintén, nem állunk a helyzet magaslatán…

A Szent Korona víziója úgy állt össze bennem, ahogy Kánaán ígérete a Bibliában. Ott is egyik részlet követi a másikat – Ábrahám megkapja az ígéretet, de semmi több konkrétumot. Utódai Egyiptomba mennek, de ?rzik Kánaán vízióját a szívükben. Jön Mózes, aki már sokkal részletesebb utasításokat kap, majd Józsué, akinél összeáll az Ígéret földje meghódításának „munkaterve” – azt is tudjuk, hogy az úgy soha nem valósult meg. (Tulajdonképpen Kánaán elfoglalása sohasem vált teljessé, és sohasem érte el azt a kiterjedést és határokat, amit Ábrahámnak mondott az Úr. Ez pedig egyrészt a b?nök miatt, másrészt az emberi ellankadás miatt történt így. Tulajdonképpen Izrael részben kiegyezett a kánaánita népekkel, azok isteneit részben átvette – ezért is kell majd szám?zetésbe vonulniuk -, részben pedig a bels? meghasonlás miatt nem maradt ereje az isteni terv kivitelezésére.)

Egymást követ?en jön a Bírák kora, a küzdelmek a küls? és bels? ellenségekkel, a királyok kora, a templom felépítése és lerombolása, a babiloni fogság majd az újjáépítés, a próféták… Mindegyik egy kicsit hozzátesz Kánaán képéhez: hogyan lehet azt megszerezni, megtartani, milyen feltételekkel lehet élni benne, mik a b?nök következményei.

Krisztus korára teljes a kép és a vízió – a zsidó nép tragédiája, hogy mégsem ismernek királyukra Jézus Krisztusban, az Ígéret földje víziójára Isten országában. Nem képesek az anyagi valóságot és szellemi tartalmat együtt szemlélni, így elzárkózásuk és annak következményei – az újabb templomrombolás és a szétszóratás évszázadai – elkerülhetetlenül bekövetkeznek.

Hasonlóképp van ez a magyar történelemben. Hiszem, hogy Isten a Kárpát-medencét adta otthonul a magyar népnek, és arra hívta, hogy ezen a központi helyen, népek és kultúrák metszéspontjában – kelet és nyugat, nomád és földm?ves kultúra, ortodox és római kereszténység, stb. – egy olyan stabil „állam-alakulatot” hozzon létre, amelyik kibírja az itteni életmód viharait, és meg-termékenyít? módon befogadva ember-csoportokat és a különböz? hatásokat, egy csodálatos kultúrát és életformát hoz létre. (A Szent Korona pedig ennek szimbólumává és pecsétjévé vált az évszázadok során.)

Ezt az Istent?l jöv?, és szívünkbe írt küldetést mutatja, hogy a nép lelkében meg?rz?dött a megérkezésünk legendája (így az Istent?l kapott, jogos föld öröksége a csodaszarvas mítoszában, stb.) és a valóságos szövetségi történet is. (A vérszövetség egymással - és aztán Istennel is...)

El kell ismernünk, hogy – bár voltak szép korszakaink – mi sem tudtuk maradéktalanul megvalósítani ezt a víziót. Most nem akarok a történeti okokba belemenni – nyilván nem is tudnám alaposan kielemezni, hiszen nem vagyok történész -, meg nem is ez a célunk ezzel a beszélgetéssel (ha már felveszed az egészet). De azt gondolom, hogy amit az Úristen elgondolt rólunk, és amit ebb?l megértettünk, az valahogyan, titokzatos módon (tárgyiasulva is!), megjelenik a Szent Korona víziójában.

Szeretném itt rögtön az elején megjegyezni, hogy nem hiszek a Korona mágikus voltában, nem gondolom varázseszköznek sem, de azt nagyon is hiszem, hogy a Szent Korona olyan szimbólummá vált az évszázadok során, amelynek jelentése messze túlnyúlik önmagán, mesze több, mint egy egyszer? „beavató korona”, múzeumi tárgy vagy történelmi relikvia. Nem véletlen, hogy a Szent Korona tannak komoly jogi, alkotmányos vonatkozásai is vannak – vagy legalábbis voltak, s talán lesznek is!

Amikor engem el?ször megragadott a Szent Korona víziója, kell? ismeret híján csak részleteiben tudtam azt szemlélni. Aztán egyik mozaik kocka jött a másik után. Kezdtem hozzáolvasni a magyar történelem egyes korszakairól szóló írásokat, a Szent Korona tanról szóló könyveket, jogi fejtegetéseket, aztán a Korona eredetével foglalkozó különböz? munkákat, stb. Lassan kiteljesedett bennem egy kép, egy vízió, amit szeretnék most átadni nektek.

Persze Koronáról a könyvekb?l szerzett ismeretekkel teljesen különböz? irányokba is el lehet jutni. Közülük egyeseket vaskos tévutaknak gondolok, majd ezt is elmondom.

Az a néhány nagy kérdés, ami a Korona kapcsán állandóan felt?nik, a következ?k: a Szent Korona keletkezés-története, a Korona helye és szerepe a történelemben, a Korona szellemi tartalma, és végül – sajnos err?l esik a legkevesebb szó -, a vízió megélése és megvalósítása.

A Korona keletkezése máig viták tárgya. Én nem akarok abban ítéletet mondani, hogy most akkor ez két, már el?bb elkészült külön részb?l – abroncs és keresztpántok - összeállított, fusizott korona-e (bár nem hiszem), vagy eleve egynek és ilyenek alkották. Tulajdonképpen számomra az sem a legfontosabb, hogy ezt tényleg Szilveszter pápától kaptuk, vagy mástól. (Bár nem tartom véletlennek, hogy a kor legnagyobb hatású szellemi vezet?jét?l - és a kor egyetlen szentélet? pápájától - kaptuk a koronát, és ennek azért van súlya.)

Az sem izgat különösebben, hogy ez most valami ?si sámán korona lemásolása, vagy sem. Engem az ötvös-szakért?k vizsgálati anyagának elolvasása és a történeti nyomok arról gy?znek meg, hogy ez a korona:

- egy meghatározott idea, vízió szerint ké-szült,

- egyszerre készült és ilyennek akarták,

- a korona m?vészi módon magában foglalja azt a keresztény hit- és eszme-rendszert, ami alapján felkenték a királyt az uralkodásra,

- kifejezetten koronázási céllal készült beavató korona (tehát nem napi használatra való),

- a koronát Szent István királynak szánták és ? is kapta meg.

Meggy?z?désem, hogy a kis zománcképek sem csak esztétikai megfontolásból kerültek oda, hanem azoknak komoly jelent?ségük van, mert egy keresztény és királyi programot írnak le. Azt is elhiszem, hogy a hátsó zománckép eredetileg Sz?z Máriát ábrázolta (ahogy ezt a Révay Péter korona?r leírása igazolja), s ezt a zománcképet valószín?leg kicserélték – ahogy azt az ötvös szakvéleménye tökéletesen alátámasztja -, valamikor a XVIII. században, valószín?leg II. József kalapos királyunk uralkodása alatt. (A kicserélés következtében kerülhetett be az eredeti, Sz?zanyát ábrázoló zománckép helyére Dukász Mihály képe.)

Nagyon fontos, hogy a Szent Korona zománcképei – amelyek egyedülálló mennyi-ségben és min?ségben vannak jelen a koronán – tökéletesen tükrözik a krisztusi küldetést és azt a kultúrák közötti találkozást, amit a Kárpát-medence földrajzi valósága ad. Csak néhány példa: a keresztpántok apostolképei latin, az abroncséi görög feliratúak – utalva a két nagy és meghatározó keresztény kultúra itteni találkozására. Minden kép újszövetségi alakot ábrázol, utalva a velünk kötött szövetségre és küldetésre. A Koronán két Pantokrátor-kép (a gy?zedelmes Krisztus) van, egyik elöl és középen, a másik fent a keresztpántok találkozásánál, a kereszt alatt. Hátul középen volt a Sz?zanya-kép, amit kicseréltek, ezzel meghamisítva a Korona „mondanivalóját”, és mintegy két évszázadra félreterelve a Korona szimbolikus üzenetének megértését. (A Dukász-kép volt az egyik leger?sebb érv arra, hogy külön keletkezett a két része a koronának, ez datálta kés?bbre a keletkezését és tette kérdésessé szimbolikus tartalmát.)

Azt viszont teljesen tévesnek gondolom, amit az „ósmagyar” vallás „helyreállítói” gondolnak róla. (Ez az „?smagyar” vallást én különösen zavaros egyvelegnek tartom. Van ebben sámánizmus, manicheizmus, asztro-lógia, különleges kiválasztottság, egy kis kereszténység is persze, de csak annyi, amennyi dísznek jó – szóval mindaz, amivel ma az emberek a „fülüket csiklandozzák”. Nagyon érdekes, nagyon izgalmas, lehet?séget nyújt az indokolatlan felfújt éntudat és öntudat igazolására – hát, éppen az önismerethez és Isten-ismerethez nem juttat el, de hát ez nem is volt az ördög célja sohasem…)

Nem hiszem, hogy a Szent Korona valami mágikus tárgy lenne. (Akkor nem lehetne szent.) Nem hiszem azokat a fantasztikus elképzeléseket, hogy a Korona viselése valami emberfölötti hatalommal ruházta fel hordozóját. (Mert beszélnek itt láthatatlanná válásról, iszonyú hatalomról és er?r?l, gyógyító képességr?l, stb.) Nem hiszem, hogy a zománcképek cseréje és a kereszt ferdesége tette volna tönkre a Korona „mágikus potenciálját”, de bezzeg ha ezeket visszacserélnék és a keresztet kiegyenesítenék (mágikus antenna!), akkor rögtön m?kö-d?képes lenne, és mintegy helyreállítaná nemzeti nagyságunkat…

Ezek ostoba, fantasztikus könyvekbe való mesék, közük sincs sem a szellemi valóságokhoz, sem a történelmi realitáshoz. Ámbár ábrándozni nagyokat lehet rajtuk…

A Szent Korona szimbolikája az év-századok során egyre mélyült és kiteljesedett. A „Szent Korona” kifejezés IV. Béla idején jelent meg el?ször írásban – nem véletlen, hiszen ekkor, a tatárjárás idején került el?ször a széthullás és megsemmisülés szélére az ország. Az újjáépítés évtizedeiben, 1256-ban fogalmazott kiváltságlevélben (az esztergomi székesegyház részére) ez olvasható: „a hozzánk és a szent koronához h?tleneket ...nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti”.

Itt még együtt említ?dik a király és a korona. Kés?bb úgy válik a Szent Korona-tan egyre inkább írásban és jogilag is megfogalmazottá, ahogy az ország elveszíti Árpád-házi uralkodóit (beleértve a leány-oldalágból való Anjou-királyokat is), és újra meg újra a szétesés határára kerül. Ekkor kezdik az ország vezet?i jogszabályokban is megfogalmazni, hogy a föld és a rajta lév? javak „a Korona javai”, azokat elidegeníteni nem lehet. Most fogalmazzák meg írásban is az addig, a „magyar királyok alatt” magától értet?d?nek tekintett eszme. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a magyar királynak lenni mást jelentett, más jogokkal és köte-lezettségekkel, mint a nyugati királyoknak…)

Így jelenik meg, a kor szokása szerint a krónikákban és a jogszabályokban - a Szent Korona víziójában hordozott -, Kárpát-medence egysége, és a benne él? népek élet- és sorsközössége. A három részre szakadt ország önazonosság aztán már a Szent Korona-tanon (is) nyugszik. Hangsúlyozom, hogy a Szent Korona-tan nem azonos a szent Korona víziójával, de része annak és hordozza azt.

(Ide most tennék egy szerkeszt?i közbeszúrást. A beszélgetésben ennél több szó nem nagyon esett a Szent Korona-tanról. Mivel azonban én fontosnak érzem ezt a témát, ezért ide másolok egy rövid és tömör összefoglalót a Wikipédiából:

„A Szent Korona-tan hívei szerint a felbomló törzsi szervezet, és a megyerendszer bevezetése szükségessé tette, hogy a Kárpát-medence szabad népeinek I. István jogi biztosítékot adjon kiváltságaik, jogaik meg?rzésére és a király leválthatóságára - noha erre vonatkozó, István korából származó írásos bizonyíték nem áll rendelkezésre. A tan hívei szerint e gondolat jegyében I. István király az ú.n. Szent Koronát a mindenkori király fölé emelte. I. István király Imre herceghez intézett Intelmei alapján egy korona jelképezi az országot mint területet, az ország polgárait, a közigazgatási rendszert, az apostoli keresztény hitet, az apostolságot, az uralkodó személyét, az uralkodói tula-jdonságokat és képességeket, a jogi intéz-ményrendszert, az igazságos ítélkezést, a társadalmi türelmet (toleranciát), az ország védelmét és az országban lakó, együtt él?, vendégként befogadott idegen népeket.

A hagyományok szerint 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján államalapító király, I. István király Fehérvárott a Mennybe emelt Sz?z Mária templomában országát a korona képében a Mennybe emelt Sz?z Máriának ajánlotta fel. Célja egy, az Ég és Föld között létrejött szerz?dés létrehozása volt, mely a Kárpát-medencét Sz?z Mária országává tette, úgy, hogy ezen a földi hatalmak se változtathassanak.

A Szent Korona-tan az id?k folyamán finomult, részletez?dött. A 15. században Zsigmond királlyal összekülönböz? magyar f?urak a Szent Korona nevében, a királytól függetlenül kormányozták az országot. Werb?czy István Hármaskönyvében (Bécs, 1515) a Szent Korona teste az ország területe, tagjai az ország polgárai. A Hármaskönyv kimondja, hogy minden hatalom és jog forrása a Szent Korona; az uralkodó csak a Szent Korona nevében cselekszik; továbbá jószágvesztés esetén a birtok visszaszáll a Koronára és a király csak azért adományozhatja tovább, mert a koronázással a Szent Korona jogai átruházódnak rá.

A Szent Korona Országai: Erdély, Moldva(az 1600-as évekig, de aztán kiszakadt), Horvátország, Szlavónia, Dalmácia és a "magterület".

1613-ban Révay Péter Commentarius De Sacra Regni Hungariae Corona vagyis A Magyar Királyság Szent Koronájának magyarázata cím? könyvében, valamint egy másikban, A magyar államról és a magyar Szent Koronáról cím?ben részletesen kifejti, és a törvények törvényének nevezi a Szent Korona-tant.

Az 1848-as jobbágyfelszabadítással a Szent Korona tagjai közé a teljes lakosság bekerült.

Az I. világháborúban elszenvedett vereség után a magyar állam immár királyától megfosztva meg?rizte államformáját, a királyságot. A hatalmat az ú.n. Szent Korona nevében a kormányzó gyakorolta.

A rendszerváltás óta újra szabadon választott országgy?lés hozza a törvényeket. A Szent Korona-tan bizonyos körökben megélénkül? hagyomány lett.

A millenniumi Szent Korona-emléktörvény: A államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából a Magyar Köztársaság Országgy?lése megalkotta a 2000. évi I. törvényt Szent István államalapításának emlékér?l és a Szent Koronáról.

Az emléktörvény fontosabb rendelkezései:

- A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesít? ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban.

- Az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából Magyarország méltó helyére emeli a Szent Koronát, és a nemzet múzeumából a nemzetet képvisel? Országgy?lés oltalma alá helyezi.

- 4. § (1) A Szent Koronának és a hozzá tartozó jelvényeknek a védelmére és megóvására, valamint a velük kapcsolatos intézkedések megtételére az Országgy?lés Szent Korona Testületet (a továbbiakban: Testület) hoz létre.

- 5. § (1) A Testület tagja a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Országgy?lés elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. A Testület elnöke a köztársasági elnök.

Ezeken túlmen?en a törvény meghatározza a koronázási jelvényeket, szabályozza a testület feladatait, lehet?vé teszi a koronázási jelvények tudományos vizsgálatát, és hiteles másolatok készítését.”

A Szent Korona tan szerint a korona jogi személy – és ez rendben is van. Innent?l kezdve aztán burjánzásnak indul a dolog és hihetetlen mélységekig jut el. „?felsége” a Szent Korona jogi fogalmazásnak még elmegy, de amikor valóságos személyként és létez?ként így hódolnak el?tte, az már kimeríti a bálványimádás fogalmát… - szerkeszt?i közbevetés vége.)

A Szent Korona, mint szimbolikus és szent tárgy, a Szent korona-tan, mint ennek részleges kifejtése mind része az eredeti víziónak és nagyon fontos dolgokat rögzít. Ilyen például a Koronával „átfogott” földek oszthatatlan közössége és egységes kormányzásának szükségessége. Milyen jó lenne, ha csak ez megvalósulna! Ha a kárpát-medencei államok képesek volnának összehangolni politikájukat, fejlesztési elkép-zelésüket, környezetvédelmüket! Hiszen ami darabokban van, az részenként pusztul! Hiába védem én itt a Tiszát, ha kicsit feljebb, az országhatáron túl meg szennyezik – az mind ide folyik!

A „vízió” azonban sokkal több, mint a „tan”, mert nem csak a múlttal, nem csak az örökséggel foglalkozik, hanem Isten állandó jelenéb?l táplálkozik és a jöv? felé irányul! A víziónak nem csak jogi és történeti tartalma van, hanem szellemi tartalma és irányultsága!

A Szent Korona víziójának tartalma egyértelm?en keresztény. Ezt mutatja maga a Korona is, amelynek jelképrendszere bibliai és keresztény. Ezt tanúsítják a vízió (részleges) történelmi megvalósulásai is.

A vízió megértése és kibontása olyan válságos korszakokban történt, amikor a nép és vezet?i egyaránt rákényszerültek arra, hogy keressék gyökereiket és önazonosságukat – és ezt mindig Jézus Krisztus tanításában találták meg. (Voltak persze, akik más hagyományokat próbáltak feleleveníteni, nem tagadható ez sem. Mint ahogy az sem, hogy ezek mindig szomorú véget értek…)

A Szent Korona víziója tartalmának megélése – kultúrává, civilizációvá, jogszabályokká és m?vészi alkotásokká, stb. – pedig csak a keresztény megújulással párhuzamosan történt meg – már amennyire eddig ez megtörténhetett.

Ha a mi küldetésünk tartalma a Szent Korona víziójában nyert megfogalmazást – és én hiszem ezt -, és ez a megfogalmazás Istent?l sugalmazott – és ezt is hiszem -, akkor annak kibontása és megvalósítása is csak az Isten által tanácsolt módon mehet végbe! Ez ma sem történhet másként! El kell felejteni minden romantikus és/vagy er?szakos hatalmi elképzelést, minden szinkretista és sámánista bóvlit hazánkkal és nemzetünkkel – tágabb ér-telemben a Kárpát-medencével kapcsolatban! Trianont sem lehet egy újabb szakadással vagy háborúval gyógyítani! (Ahogy az „?sgermán mitológia” felelevenítése sem segített a németeken, de nyakukra hozta Hitlert, úgy az „?smagyar mitológia” trónra emelése is csak a nyilas rémuralomhoz volt elég. Ezt talán nem kellene újra megpróbálni…)

Van viszont gyógyulás, van újjáépülés az Isten által ajánlott úton. Én egy bizakodó ember vagyok, szerintem ez formálódik ma – talán rejt?zköd? módon, talán a világ fiai által nem ismerten – Magyarországon. Igaz, hogy ami az évtizedek alatt leromlott, az nem tud évek alatt újjáépülni. Igaz az is, hogy óriási ellenszélben kell dolgozni. Ez egy istentelen világ, tele istentelen szándékokkal. De tulajdonképpen még ez is reménységre ad okot! Azt gondolom ugyanis, hogy Isten menedékeket akar létrehozni, ami legalább valamennyire mentes az er?szak és b?n, a hamis istenek uralmától. Nem lehetetlen ez, elég arra gondolnunk, hogy a II. Világháború idején ilyen menedék lehetett Svájc, s ilyen lehetett volna talán hazánk is, ha politikai vezet?ink nem olyan sz?klátókör?ek és háború-pártiak.

Ha azt szeretnénk, hogy a Kárpát-medence ilyen menedék legyen, akkor a Szent Korona-vízió kibontásán és megvalósításán kell munkálkodnunk. Hogy erre is mondjak egy példát, éspedig a kárpát-medencei népek együttélésével kapcsolatban. Az 1867-es Kiegyezés idején – amit én nagy jelen-t?ség?nek tartok -, az osztrák diplomácia a tárgyalásokkal párhuzamosan továbbra is f?tötte a nemzetiségi ellentéteket, ezzel is próbálva nyomást gyakorolni a magyarokra. A horvátok – akikkel akkor már hétszáz éve éltünk perszonálunióban – azt kezdeményezték a magyar tárgyalóküldöttségnél, majd kés?bb a hivatalba lép? magyar kormánynál, hogy tárgyaljanak a „háromegy ország” meg-valósításáról. Ez a „háromegy ország” a Magyar Királyságot jelentette volna, benne Erdély, Horvátország és a magyar területek hasonló szövetségével és kiegyezésével, mint amilyen az osztrák-magyar monarchiában kialakult. Én azt gondolom, hogy ez jól tükrözte volna a Szent Korona-víziót, azaz a Kárpát-medencei népek összetartozását, ugyanakkor önrendelkezését, és az így megvalósuló élet- és sorsközösséget. A ma-gyar kormány azonban mereven ellenállt, és hallani sem akart err?l. (Nem akarta megadni azt a saját nemzetiségeinek, amit ? megkapott az osztrákoktól.) Most már csak talál-gathatunk, mi történt volna, ha megvalósul ez az elképzelés? Mi lett volna, ha ezt követi a kiegyezés a szerbekkel – akikkel szintén évszázadokig éltünk egy királyságban -, és így tovább. Lehet, hogy Trianon nem történt volna meg, vagy legalábbis nem így és nem ebben a formában. Ki tudja? Ma már csak talál-gathatunk. Az viszont tény, hogy a magyar tehetség, kultúra, a magyar államszervezési tapasztalat így nem tölthette be azt a kovász-funkciót, amire hivatott volt, hanem le-gy?zend? ellenséggé vált…

Hogy visszatérjek a kezdeti, bibliai példához: Izrael nagyon sok válságon ment keresztül, rengeteg hibát és b?nt követett el – fennmaradását végül annak köszönhette, hogy végig ragaszkodott ahhoz a vízióhoz, amit Istent?l kapott. Lehet, hogy félreértelmezte küldetését, és az is biztos, hogy nem ismerte fel a Messiást – a h?ség és ragaszkodás a Törvényhez és a Prófétákhoz (ami a kánaáni vízió kibontása és történelme) meg?rizte ?ket az utolsó id?kig.

Mi is rengeteg hibát és b?nt elkövettünk az évszázadok alatt. Területileg és számban is megcsonkulva élünk itt, az Isten által nekünk adott földön. De ha megértjük és kibontjuk, életté tesszük azt az Istent?l jöv? víziót, amit a Szent korona szimbolikája mindmáig ?riz számunkra, akkor nem kétséges, hogy a megújulás és felemelkedés útjára lépünk.

Én csak annyit tudok, hogy ez a vízió valóban „szent”, mint ahogy az az uralom is, amit a „korona” jelképez. Ez a szent uralom biztos nem olyan, mint ahogyan azt a mai hatalomgyakorlók elénk élik. Hogy pontosan milyen, arról vannak sejtéseim – de ez már a saját „vízióm”. De nem is nekem kell ezt tudnom, hanem „nekünk”, akik itt élünk, s akiknek életében, törekvésében ez egyre inkább megjelenhet. Ha szeretjük Istent és szeretjük a hazánkat, az itt él?ket, akkor ez a vízió is megjelenik a gondolatainkban, tetteinkben, és egyre érthet?bb lesz és egyre megformáltabb…

(Megjelent a Látó - a teljes könyv cím? kiadványban.)