Angyi néni visszaemlékezései - 3. rész
- Amikor átértek hova mentek?
- Alistárba haza. Az ott nekem már közel volt, ismerős terület volt.
- Az akkor már újra Szlovák terület volt?
- Igen.
- Otthon mit szóltak?
- Éjszakára értünk haza. Rettenetes nagy izgalomba voltam, hogy Uram Istenem, élnek-halnak, kit találok itt. Hát ugye közben ott is benyomultak az oroszok, de azon az éjszakán éppen üres volt a ház, már olyan formában, hogy nem voltak beszállásolva, mert beszállásolták ám a ruszkikat. Azon az éjszakán nem volt senki. Hát ugye nagy kántorlakás, nagyudvar és mindig beszállásoltak oda alakulatok. És akkor bezörögtem és félve beszóltam. Kiszólt „Jaj Istenem, megjött!” Hát így érkeztem haza.
- És akkor utána ott született meg az első gyerek?
- Ott született meg, igen.
- Ő melyik volt?
- Hát ő meghalt fél évesen, mert kapott egy szamárköhögést és ugye nem volt orvos, sem gyógyszer abban az időben. Ő ugye 1946. januárjában született. El kellett menni Dunaszerdahelyre, kocsival vittük a kicsit és ott kapott egy injekciót, de hazafelé már így álltak keresztben a szemei, minden nap magas láza volt aztán meg is halt.
- Mennyi idő múlva kerültek megint Magyarországba?
- Hát 1946-ban volt ez ugye és utána voltak a kitelepítések. Megszüntették ott a magyar iskolát, az apunak sem volt akkor már ott létjogosultsága, hogy így mondjam. És az én két bátyám itt volt Törökbálinton, itt tanított az egyik. A Viktor csak itt lakott és Pesten tanított. Aztán a Feri aki itt tanított az írt nekünk, hogy jöjjünk át, mert átadja a lakást meg mindent, állás van csak jöjjünk át. Mi ilyen fajta áltelepülési papírral jöttünk és hozhattunk magunkkal mindent, úgyhogy két vagonnal jöttünk át bútorral, mindennel cakkúm-pakk. A Feri átadta a lakását az Arany János utcába. Az apu akkor itt tanított egészen 1956-ig a helyi iskolában.
- Mit tanított?
- Osztályt vezettet és kántorkodott.
- És 1956-ban?
- ’56-ban meghalt, a szívével ment el az apu. Még szombat reggel elment sorban állni a kenyérért, aztán rosszul lett és vasárnap éjjel meg is halt, szívinfarktust kapott.
- A felesége?
- Az anyu akkor egyedül maradt és nem bírta az egyedüllétet.
- Nála laktak?
- Persze, mi ’47-ben jöttünk át ide Törökbálintra, húsvétkor Nagyhétre, akkor költöztünk. Az Ali meg 1948. augusztus 20-án jött meg. Ez is egy érdekes dolog volt. Minden hadifogoly bizonyos számokat kaptak a lágerükben. Nem tudtuk, hogy hol van, de hát ugye mindig hozta az újság, hogy ebből a lágerből ennyi jött haza, meg annyi jött haza, mindig a névsort közölték, de ő nem volt benne. És lassan már tényleg alig volt kint hadifogoly. Három és fél év fogság után jött meg. Szegény apu akkor sokszor mondta, hogy „Nem jön ez már haza, édes gyermekem, ez az ember, ez már nem jön haza.” Mindenki azt mondta. Megjött a lágerből az Winhoffer János.
- A cukrász tudod ott a sarkon… (Ali)
- Annak az apja, az ugyanabban a lágerben volt, mint az Ali, őt haza engedték az Alit meg nem. És azt mondta, hogy hát már tényleg nincs remény, már annyira kiszortírozták ott, és aztán azokkal mit csinálnak akik kint maradtak azt nem lehet tudni. Hát ez volt nyáron. Én azt mondtam folyamatosan, hogy „Nem, nem létezik, neki haza kell jönnie!” És annyira könyörögtem, annyira imádkoztam. Majd mentem az anyuval Tolnára az anyu testvéréhez és onnan pedig elmentünk augusztus 15-re a máriagyüdi búcsúra anyuval, az én anyukámmal. És én ott annyira kértem az Szűz Anyát, hogy én nem bánom, ha sántán, ha bénán, ha betegen, akárhogyan is csak jöjjön haza. Megápolom, én kitartok mellette, én mindent fogadtam, mindent ígértem, csak jöjjön haza. Utána én olyan nagy lelki békével, lelki nyugalommal jöttem onnan. Megyünk haza anyuval oda Tolnára a testvéréhez, ő hadiözvegy volt, mert az első világháborúban meghalt a férje és egy fia volt. Neki trafikja volt Tolnán, mert a hadiözvegyek kaptak trafikot és ő trafikos volt. Hát oda jönnek az újságok, neki is az első dolga volt, hogy nézi a névsort, hogy kik szivárogtak haza. Hát azzal fogad, hogy abból a lágerből jöttek haza még. Amíg én a láger számát olvastam, megszólalt az anyu és azt mondta, hogy most már haza fog jönni az Ali. Mondtam én, hogy nem létezik, de anyu azt mondta, hogy „Meglátod, hogy haza fog kerülni most már.” Hát ott voltunk még ünnep este, csináltunk nagyon jó halpaprikást, nagyon jó volt minden és úgy volt, hogy pár napot még ott töltünk. Reggel mondtam anyunak, hogy menjünk haza, mert az Ali most hazajön. Hát azt mondta, hogy „Te csak azt úgy képzeled.” De hát én nem hagytam nyugton és eljöttünk. Hazaérünk és alig, hogy megfordultunk a lakásban egyszer csak jött a postás, hogy hír érkezett, hogy haza jött a fogságból és Nyíregyházán van. Én abba a pillanatban, kaptam magam gyorsan és indulok Nyíregyházára. Készülődtem, pakoltam, szedtem össze magamat és akkor jött a Szeder fiú, vezette őt. Úgyhogy nem kellett Nyíregyházára mennem, ő hamarabb ideért. Megjött és ránéztem, olyan furcsa volt. Ő mindig olyan szikár volt, de nem volt sovány, de olyan vagány szikár ember. Ez meg olyan puffadt, olyan kövér. Felpuffasztották, mielőtt hazaengedték. De érdekes, de furcsán néz ki, hát meg van neki mindene, keze, lába, meg is hízott, de jó. És hát aztán bizony azt történt, hogy éjszakákon át tisztára ki lehetett alatta csavarni a lepedőt, a pizsamát a mindent, úgy kiizzadt. Hát ment ki belőle az a sok víz, amivel őt felpuffasztották. És aztán sajnos utána legyengült a szervezete. Le volt gyengülve az csak egy olyan látszat volt. Na akkor kerültünk ide a szanatóriummal szemben a Rusznyák lakásba, ott kaptunk albérletet, egy szobát. Hát ugye ő mindjárt átment a szanatóriumba, akkor kápolna is volt bent és minden vasárnap volt benne rendesen orgonás szentmise. És hát beszegődött oda orgonálni, naná. És valamit ott összeszedhetett, gondolom hát ugye legyengült szervezet volt és csak tüdő kórház volt. És akkor kitört rajta a tüdővész. Ó rettenetes időszak volt, akkor már meg volt az Angi meg az Öcsi, mikor ez történt.
- Tehát amikor ő hazajött utána gyorsan jött két gyermek?
- Igen, ő 1948-ban jött, ’49-ben született az Angi és ’50-ben az Öcsi. Öcsi kb. tíz hónapos lehetett, mikor az Ali legelőször kórházba került. Amikor élet-halál közt volt, olyan beteg volt. És akkor a két gyerek bekerült ide a zárdába én meg mentem helyette Biára a munkahelyet ellátni a községházán a tanácsnál a pénzügyi osztályon. A Radnai János mellett ő volt ott a főnök és oda jártam át dolgozni.
- A Bözsi néni… (Ali)
- Most halt meg nemrég, itt tanított az iskolában.
- Mennyi ideig tartott ez a betegség?
- Sokáig, hát sokáig.
- Kétszer másfél év volt amíg… (Ali)
- Bizony, szanatóriumban volt Budakeszin …
- … Ali
- A Bernusz akkor már nem itt volt, akkor már kifúrták.
- Azért kerültem az Uzsoki kórházba.
- Igen, de ismertük. De úgy került ő az Uzsokiba, hogy a Grimm helyezett oda. Ő mondta, mert ő is ismerte nagyon jól a Bernuszt és már sehol nem volt hely. Én jártam a kórházakat, itthon feküdt az Ali 40 fokos lázzal és feküdt és borzasztó állapotban volt. Én tudtam, hogy nagyon súlyos dolog. Bementem Pestre éppen oda ahova küldtek, de mindenhol mondták, hogy nincs hely, nincs hely, nincs hely. És akkor bementem a központban, már nem tudom, hogy hol volt. És mondtam, hogy én addig innen el nem megyek, amíg nem adnak helyet neki. Benyitottam és akkor volt divat azok a nagy felíratok, szólamok. Szemben ki volt írva akkora betűkkel, hogy „A demokráciában a legfőbb érték az ember” kiírással. Na akkor mondtam, hogy itt vagyok mutassák meg. Elmondtam, hogy mi van, otthon fekszik negyven fokos lázzal, élet-halál között és nem találok kórházat ahova be lehetne tenni. Legyenek szívesek intézkedni! Hát így-hát úgy mondják, volt ott egy nagy elhízott zsidó. Az volt a főmufti. Azt mondja, hogy „Hát kérem, ez most nem fog menni. Nincs hely, nem tudom elhelyezni.” Mondom én „Hát akkor mi lesz vele?” Erre azt mondta, hogy meg kell várni, amíg vért nem hány és akkor hívni kell a mentőt és akkor majd valahova bevisszük. Hát mondom, szóval akkor meg kell várni, amíg a halálán van?! Hát akkor vegyék le onnan azt a feliratot, de nagyon gyorsan! Ordítottam velük. És akkor azt mondta: „Asszonyom, nem fél hogy börtönben köt ki?!” Mondtam neki, hogy mit féljek, hát gyalázat! Törődnek az emberrel?! Megfordultam és otthagytam őket. Akkor jöttem haza este és hó volt, gumicsizma volt rajtam. Elakadt a hév, nem jött és gyalog jöttem Budaörstől Törökbálintig. Este kopogtam be a Grimmékhez, az orvoshoz és mondtam neki, hogy mi van. Az így törte a fejét, hogy mit csináljon, mit csináljon. Hova menjen, kinek szóljon? Na és annak jutott eszébe a Bernusz és felhívta telefonon és mondta neki, hogy kiről van szól. Ő azt mondta rögtön, hogy reggel hozzák be. Úgyhogy a Grimm mentőt rendelt reggelre, beraktuk a mentőbe és onnan egyenest be az Uzsokiba. A Bernusz ott volt, nem is vizsgált semmit, azonnal nyomta bele a penicillint. Ez iszonyú nagy dolog volt, nyomta bele a penicillint. Azt mondta, hogy csak pár óra késés kellett volna. Utána mondta, aztán el, hogy egy lyukas két fillért nem adott volna az életéért.
- Az Angi néni már nagy Szűz Anya tisztelő volt?
- Hát persze, ez egy normális dolog volt nálunk. A Szűz Anyát szerettük, otthon is volt egy kis házi oltárunk Alistárba, egy kis térdelővel ott szoktunk imádkozni. A rózsafűzért mindig az udvaron mondtuk sétálva nyáron, télen bent.
- Ez az ’50-es években is ment itthon? Nem volt ebből kellemetlenség? Az Ali bácsi kántorkodik?
- Az egy másik dolog volt, azt hogy őt hogy abajgatták azt majd ő elmondja.
- Hát nem nagyon. (Ali bácsi)
- Ez a fajta vallásosság valamennyire csökkent?
- Hát nem csökkent, annyiban nem, hogy a gyerekeket vallásosan neveltük, ugyanúgy együtt imádkoztunk. Hitben nőttek fel. Meg lett mindegyik keresztelve, első áldozóak voltak, bérmálkoztak, templomba jártunk vasárnap mindig. Litániákra, mármint sokszor volt. Szentségimádást tartottak éjszaka, akkor az Angi két éveske volt kb., bezártuk este és mentünk fel imádkozni a templomba. Aztán az Ali haza jött másfél két óra múlva haza jött megnézni, hogy elaludt-e már, de ott állt az ágyacskájában nem sírt csak ott állt. A papa megfogta, becsavarta egy plédbe és felhozta a templomba nekem a cumijával együtt. Ilyen dolgok voltak.
- Buzgók voltak akkoriban az emberek itt Törökbálinton?
- Buzgók voltak, buzgóbbak, mint most az biztos, ó sokkal.
- … a svábok, őslakók voltak… (Ali)
- Szóval jó közösségek voltak, azért tényleg. Énekkari közösség, más akkor még nem nagyon volt. Volt a rózsafüzér társulat és az énekkar.
- És hogy jöttek a gyerekek egymás után?
- Hát akkor a következő a Gyuszi volt. Így jöttek ’49, ’50 és ’51-ben jött a Gyuszi, ’52-ben jött a Viktor. Akkor már meg volt egy lány és három fiú, akkor ’54-ben jött a Klári, ’56-ban jött a Marcsi és utána egy nagy szünet és ’62-ben a Jancsika.
- Hogy életek, nehéz élet volt ennyi gyermekkel?
- Hát mit mondjak erre. Nézd voltak nagyon nehéz időszakok, persze, hogy voltak. Hát ugye közben nem dolgozott közben, szanatóriumban volt, meg ez meg az. Hát nehéz élet volt, persze, hogy nehéz. Én ugye nem tudtam dolgozni menni a gyerekektől, csak már akkor amikor már itt voltunk és az Irmuska néni, a házi néni az olyan volt, mint a mamánk. Akkortól kezdtem el dolgozni.
- Mikor volt ez?
- A Klári már itt született ’54-ben. ’54-ben én akkor úgy már dolgoztam. Előtte ilyen idény bölcsödében voltam itt a nyári időszakban, utána egy másik bölcsödében, mert hát ugye vihettem oda a kicsiket. Aztán az óvodában, de az óvodában, mint dajka.
- Dajka lett a végén?
- Igen dajka, mert a bizonyítványommal semmire sem mentem.
- Egészen a nyugdíjig?
- Nem, semmire sem mentem a bizonyítvánnyal aztán jött egy olyan rendelet, ez már ’64-ben volt, mert a Jancsika már két éves volt, amikor én végeztem az óvónőképzőt. Akkor jött egy olyan rendelet, hogy lehet elvégezni magán úton és csak vizsgázni kell menni az óvóképzőt. Itt Budapesten volt az egyik, az első évet ott végeztem és utána létre jött Kecskeméten a főiskola. Akkor még oda kellett menni a rendes szintű, nem a főiskola szintű, hanem a rendes óvónőképző szintet be lehetett fejezni. Hát három évet adtak rá, három év alatt kellett elvégezni rendesen a három évnek az anyagát és félévenként vizsgázni. Na most én ezt a három éves anyagot elvégeztem tizennyolc hónap alatt.
- Hány éves volt akkor Angi néni?
- Hát 43-44 éves.
- És itt volt a hét gyermek?
- Igen, és akkor Budafokon dolgoztam, nem Nagytétényben, mert úgy kaptam meg az engedélyt, hogy az volt a feltétel, hogy óvodába kellett dolgoznom. Magyarul dajkaként kaptam meg ezt az engedélyt, hogy elvégezzem ezt a óvónőképzőt. És Nagytéténybe jártam, még hozzá utazni kellett három órát héven. Úgyhogy minden írást, meg tanulást mindent a héven intéztem. Az utolsó évemben már a képesítést Budafokon kaptam, akkor már áthelyeztek Budafokról Nagytétényben. Tehát közelebb kellett járni és az már nekem sokkal jobb volt. Nagyon szerettek az oktatásügyön a tanácsnál Budafokon, értékeltek. És aztán Budafokon dolgoztam, na és akkor ott kaptam meg a képesítést. Gratuláltak meg minden, meg nagyon szerettek.
- Mikor volt ez?
- Ez volt ’64-65-ben valamikor. És utána következő évben még ott voltam és akkor üresedett meg Budaörsön egy hely és kértek, hogy menjek oda, kérjem át magam. De én nem akartam átkérni magam, mert tudtam, hogy itt szeptembertől Juci néni nyugdíjba megy. Akkor én inkább haza jövök, na már végre ne kelljen járni utazni. De hát az is mégiscsak fél év és az is segít, hogy nem kell messzebbre menni. Elég az, hozzá, hogy akkor átmentem oda a járási tanácshoz az oktatási osztályra. Mondtam, hogy szóltak Budaörsön, hogy menjek át, áthelyeznek-e ők Budafokról. Na akkor mondta ott, hogy majd gyere be kartársnő egy kis beszélgetésre és megadta az időpontot. Gondoltam magamban ebből sem lesz semmi. Megtörtént a beszélgetés, az a következő képen: Foglalj helyet! Szóval azt mondja: „Hány gyereked van? Mondom: „Hét.” Azt mondja, hogy: „Igen, hét. És abból iskolába hány jár?” Mondom: „Öt” Azt mondja: „És be vannak íratva hittanra?” Mondom: „Igen.” „A férjed hol dolgozik a tanácsnál? És orgonál a templomban?” Mondom: „Igen.” „Hát kartársnő, ez nálunk nem megy! Te neked még soha nem szóltak ezért?” Mondom: „Én tőlem még senki meg nem kérdezte, hogy én a szabadidőmben mit csinálok.” Ja és azt is megkérdezte: „Te jársz templomba?” Mondom: „Igen.” „Hol?” „Törökbálinton.” És azt mondja: „Nem szólt neked érte?” Mondom én: „Senki meg nem kérdezte, hogy én a szabadidőmben mit csinálok.” „Hát, –azt mondja – és a férjed?” Mondom: „Neki szóltak már, kínáltak neki más zenélő lehetőséget, hogy játsszon orgonán a művelődési házban, illetve zongorán a művelődési házban.” „No és, miért nem fogadta el?” „Azért – mondom – mert neki nem a zongora a hangszere, hanem neki az orgona a hangszere.” Azt mondja „Ez így nem jó, ez így nem megy! Sajnos kartársnő ez nálunk így nem megy!” Mondom: „Nem történt semmi engem Budafokon nagyon szeretnek, én ott nagyon szeretek lenni és jól érzem magam! Legfeljebb a család megsínyli továbbra is!” Aztán elköszöntem és eljöttem. Betegállományban voltam abban az időszakban, azon az egy vagy két héten, mandula ügyben. Lejárt a betegállomány és mentem dolgozni Budafokra pár napra rá, hogy lezajlott ez az beszélgetés. Furcsán fogadott a főnöknőm, pedig ő ugyan olyan vallásos, mint én. Rám néz és azt mondja: „Hát te? Hogy kerülsz ide?” Mondom: „Jöttem dolgozni, lejárt a betegállományom.” „De te már nem tartozol ide!” Olyan furcsán mondta, neheztelő hangon. „Hogyhogy nem tartozom ide?” „Na jó – azt mondta – menjél be az osztályra, ott majd elmesélik neked a dolgot. Te már nem tartozol ide, át vagy helyezve a Budaörsre, a budai járási tanácshoz vagy áthelyezve.” Na akkor leültem és elmondtam neki, hogy hogy történt. Na mondom erre aztán igazán nem számítottam a beszélgetés után. Mondom, nehogy azt higgye, hogy én a háta mögött intézkedtem és még csak nem is szólok. Megyek az osztályra, azzal fogad az osztályvezető: „Kartársnő! Csakhogy itt van, legalább nem kell feladnom a postára! Tudja, hogy át van ide helyezve?” Hát mondom, éppenséggel nem tudtam róla, mondom volt egy beszélgetés aminek a következtében és úgy értettem, hogy nem vesznek át. Azt mondja: „Magát telefonon kérték ki. És mi szívesen, és csak azért adtuk ki, mert tudtuk, hogy segítünk vele és közelebb kerül, de ha nem haza menne a hazájához közel, nem engedtük volna el.” Hát így történt.
- És utána került át Budaörsről Törökbálintra?
- Igen, Budaörsről. Na ugye, Budaörsön jelentkeztem az igazgatónál, elmondtam neki, hogy mi volt. Aztán erre ő: „Én a büdös életben meg nem fogom kérdezni Magát, hogy mit csinál otthon, és mit csinál a gyerekeivel. Egy a fontos, hogy ahová én magát berakom, legyen olyan kedves és teremtsen békét és rendet. Már megőrülök tőlük! Képzelje el, hogy én nekem minden reggelem azzal kezdődik, hogy idejön vagy egy dajka, vagy a vezető óvónő.” Na mondom, jó helyre kerülök. Fél évet voltam Budaörsön. Pedagógus nap volt, hát én is mentem az ünnepségre, meg minden. Hát és mindenki kapja a borítékot, borítékot, meg minden. Szólítanak. Mondom magamban, én biztosan nem kapok borítékot, hát ahhoz nem elég félévi működés. Megyek ki. Erre az igazgató feláll és kezet fog velem és azt mondja: „Kartársnő! Nem tudok borítékot adni, de ne haragudjon, a rendelet, de megköszönöm, és nagyon megköszönöm, hogy béke van az olajfák hegyén.” Ez történt, de nekem ez többet ért, mint a boríték.
- Ez a békességszerző munkaerő volt. És után jött át Törökbálintra?
- Igen, utána kerültem át ide szeptemberben.
- Meddig tetszett még dolgozni?
- Oh? A munkakönyvemben benne van. Na várjuk csak? Szóval ahogy elértem a nyugdíj korhatárt akkor elmentem nyugdíjba, de még utána dolgoztam hat évet a nyugdíj mellett. Akkor volt a Jancsi Esztergomban, tanítattuk. A gimnáziumot ott végezte és én addig dolgoztam. Addig dolgoztam és nagyon szívesen csináltam, mert kikötöttem, hogy egy feltétellel maradok a nyugdíj után, ha nem délutánosnak tesznek, hanem csak ott maradhatok, mégpedig csak akkor, ha folyamatosan mindig csak nagycsoportot vezethetek, mert ahhoz volt kedvem. Én oda úgy bedolgoztam magam. Akkor még nem volt ilyen jó lét, mint utána aztán később ami kialakult itt. Készen kaptak minden szemléltető eszközt, mindent. Matematikához azt a sok minden mütyürt, mindent-mindent csak magam csináltam. Úgyhogy két nagy szekrény tele volt pakolva eszközökkel. Hát hogy a csudába ne szerettem volna dolgozni.
- Ez melyik óvoda volt?
- Itt ez.
- Ez már egy könnyű hely volt, itt akkor már nem kellett utazni, meg sokat autózni.
- Nem, nem, nem. Nagyon szerettem itt lenni.
- Mikor lett ennek vége? ’78-ban?
- Amikor az Ilus néni beteg lett, akkor aztán itthon maradtam, mert akkor azt én megígértem neki, hogy ne féljen és ne aggodalmaskodjon, mert ha vele valami lesz akkor én itt leszek vele. Én akkor már mondhattam, hogy két év múlva, vagy egy év múlva én már nem jövök.
(Folytatjuk.)
