Angyi néni visszaemlékezései - 2. rész
- A Mosonyi apuék mit szóltak hozzá?
- Az eljegyzésnek nagyon örültek, mert hát ők is megismerték az Alit. Ugye jó családból van, édesanyja meg a két húga. Az egyik húga Nyíregyházán volt. Nem még akkor Kassán! Igen, Kassán. És a Marika húga is egyetemet végzett, pedagógus tanár volt. Hát és megbíztak benne a szüleim. Így aztán meg volt az eljegyzés. Utána volt egy kis szép idő, sétálgattunk, udvarolgatás. Amúgy nem tudott udvarolni. Fogalma sem volt róla, hogy kell udvarolni. Fogalma sem volt.
- Meg kellett tanítani, hogy hogy kell a nőkkel bánni?
- Mindig mondtam neki, hogy jobban tud a lovával bánni. Dédelgetni. Nagyon szerette a lovat. És akkor március 15-re kaptuk meg az időpontot a közjegyzői hivatalba, ahogy akkor hívták őket a községen. Meg a plébánossal is megbeszéltük. Ja meg az egy külön harc volt akkor kivívni, mert azt viszont nem akarták engedni apuék. Nem lehet, várjuk meg a háború végét. Várjuk meg, míg befejeződik. Most már úgy is vége és nem soká fog tartani. Ne kössük le magunkat, ki tudja hova sodorja őt is a helyzet, mint katonát. Mi lesz vele? Vissza jön-e? Hogy lesz, mint lesz? De nem lehetett velünk beszélni. Úgyhogy aztán beleegyeztek. Még a plébános is segített nekünk, hogy beleegyezzenek. Nagyon szeretett minket és mi is nagyon szerettük őt.
- Igazi jó ember volt. (Ali bácsi)
- Úgyhogy akkor március 15-én volt az ünnepélyes esküvő.
- A nemzeti ünnep és a házassági évforduló teljesen egybe esik.
- Igen. És csodák csodájára még jegygyűrűnk is volt. Nagyon nehezen, mert háború vége felé semmit nem lehetett kapni. Apunak volt tört aranya a fog készítés végett azt kellett beadni és ezért aztán adtak mind a kettőnknek jegygyűrűt.
- És az esküvő után hol laktak?
- Én oda költöztem, ahol neki volt a hadi szállása a szomszéd faluba.
- Mit szólt a többi katona hozzá?
- Semmit, mert minden tiszt külön családnál volt elhelyezve. És körülbelül tíz napig voltunk ott a házasságkötés után. Március 15-én volt a házasságkötés és 25-én, hónap vége fele kapták a riasztást, hogy tovább kell menni. A következő megállójuk még határon belül volt Somorján. Nagypénteken indultunk oda ekhós szekerekkel, ahogy ők is jöttek a frontról vissza. Nyolcvan család volt, a tisztek hozták magukkal a családjukat. Somorján telepedtünk meg ez úgy negyven kilométerrel volt tőlünk, úgyhogy nem volt messze. Mondtam is anyunak, hogy nem viszek jóformán magammal nagyon semmit, mert úgy is húsvétra jövünk haza. „Feltámadásra itthon leszünk, úgyhogy jó sonkát főzzél!” Hát ebből nem lett semmi, mert megérkeztünk és Nagyszombat reggelén riadó volt és indulnunk kellett tovább nyugatra. Tulajdonképpen amikor átmentünk a Dunán és átléptünk a határon, akkor döbbentem rá, hogy mit is csináltam én Édes Jó Istenem. Hova kerültem én, mi lesz velem, mi lesz az otthoniakkal. Akkor kegyetlen sírásba és zokogásba estem és nem tudtam észhez térni, hogy mit csináltam. Aztán ez úgy átment. Mentünk ugye tovább, vándoroltunk ekhós szekéren.
- Minden tisztnek volt egy ilyen ekhós szekere?
- Persze, hát több is volt, mert ugye mindent szállítottak is. Nekünk egy volt. Meg volt egy kövér lova, mivel ő lóháton járt ide-oda ugye az alakulatnál. Úgyhogy ez volt.
- Az Angi néni vezette a szekeret?
- Nem, hát volt a kocsi meg volt tiszti szolga minden kocsinál. Szóval el voltunk látva.
- És a többi katona feleség mit gondoltak erről az egészről?
- Hát ők is valahogy így cseppentek oda nem sokkal előttem. Nem mindegyik, mert voltak akik már a front előtt megházasodtak és gyerekekkel voltak, meg satöbbi, családokkal, hogyne.
- Hogy volt tovább?
- Aztán megint mentünk a határon és valahol megint letáboroztunk, de nem falvakban, meg helységekben elszállásolva, hanem sátorban az erdőben meg a tisztáson. Sátort vertek és akkor ott tanyáztunk. Érdekes dolgok történtek ott is, mert aztán dörögtek az ágyuk mögöttünk, jöttek a oroszok. Amikor már nagyon közeledtek, felszedelődzködtünk és mentünk tovább gyorsan.
- Ez meddig ment?
- Eljutottunk Linztől északra ötven kilométerre egy kis faluba. ?Berh…? volt a neve. Kis falucska, pici kis falu volt. Falvakon meg helységeken mentünk keresztül, meg mindenhol mentünk a szekerekkel. És akkor ott már elszállásoltak mindet. Ott már amerikai zóna kerültünk, ott már amerikaiak voltak, mert odáig lejöttek, már ott nem voltak oroszok. Hogy is mondjam? Mi az amerikaiak fogságába kerültünk, ott már nem kellett félnünk az oroszoktól.
- Ez körülbelül mikor volt?
- Ez 1945. április második felébe, inkább árpilis vége fele lehetett. Ott aztán tanyáztunk május 30-31-ig, mert pont a névnapon indulunk haza onnan. Jó sorunk volt, mert elláttak mindennel. Ott aranyosak voltak a házaik is, egy idősebb házaspár volt, de nagy szegénységben ők is. Olyan ételek voltak. Aztán felszólítottak minket az amerikaiak, hogy választhattunk. Megadják nekünk a választási lehetőséget. Ha úgy döntünk, hogy nem jövünk haza, akkor öt évre kellett volna lekötelezni magunkat, leszerződni és akkor elvittek volna ők magukkal. Amerikába vittek volna, vagy mit tudom én hova akartak vinni, de ők rendelkeztek volna velünk. De ott volt a lehetőség, mert ha haza akarunk menni, akkor elengednek minket.
- Sokan jöttek haza?
- Mindenki hazajött. Székely hadosztály volt és addigra már a legények mind megszökött, azok már mind. Csak a családosok maradtak ott. És aztán úgy döntött mindenki, hogy hazajön. Mondták, hogy meg fogjuk bánni, mert kegyetlen sors lesz itthon. Nem akartuk nekik elhinni, mondtuk is, hogy „Nem baj az, csak itthon legyünk.” Elkísértek minket az amerikai San…-ig???, már ott voltak az oroszok, mert volt az amerikai és az orosz zóna. Az orosz zónáig elkísértek bennünket, a dél amerikai kísérettel mentünk és ott átadtak minket hivatalosan, az oroszok átvettek bennünket, majd az amerikaiak elmentek. De minket betereltek aztán egy prérire, föl egy hegytetőn, egy hatalmas nagy ruszki láger volt ott, ami tele volt orosz katonával és ott szedték szét az embereket. De ez napirenden volt, ahogy jöttek nyugatról hazafelé, szétszedték őket. A nőket elengedték, csináljanak amit akarnak, no de hát sok disznóság volt ott fönt. A katonákat, pedig lágerbe bevagonírozták és vitték őket keletre.
- Az asszonyokat elengedték bútorostul, mindenestül?
- Bútorostul?
- Hát azt tetszett mondani, hogy ekhós szekérrel mentek.
- Hát ekhós szekérrel együtt, már akitől nem vették el, mert volt olyan, akitől elvették a lovakat és utána meg mit csinál az ekhós szekérrel? A lovakat elvették sok embertől. Nálunk is úgy volt, hogy összepakoltunk egy kocsira. San…??? kegyetlen hely volt nagyon.
- És ott akkor várta Ali bácsit?
- De az egy olyan hely volt. Mi azt hittük, hogy itt is lesz egy láger, meg mit tudom én mi, és akkor mehetünk tovább reggel. Hát egy csudákat. Alighogy megtelepedtünk, egyszer csak sorakozó. Családok, kocsik ott! Katonák itt! Oda vezényelték őket egy hátizsákkal, ami éppen akkor benne volt a hátizsákjában azt felkapta és vitte. És aztán láttam utoljára. És nem volt akkor se puszi, se pá, hogy odaszaladhattam volna, vagy valami. Elhajtották őket. Aztán át sem lehetett látni, az ők bezárt lágerjükbe.
- Lehetett tudni, hogy nem is jönnek vissza?
- Hát mi semmit sem tudtunk! Semmit sem! A világon semmit nem lehetett tudni. Ez a hegytetőn volt. Lent a hegy lábánál ment egy országút és annak a túlsó felén egy rét volt és ott állt egy ház. Oda elmentem a másik főhadnagynak a feleségével vízért, mivel ott volt a két ló és azokat el kellett látni, vizet kellett nekik adni, meg megetetni. Nagy hőség volt, kellett a víz, meg minden. Elmentünk oda vödörrel, hogy hozzunk fel vizet, meg hát megpróbáltunk érdeklődni, hogy mi itt a helyzet, meg minden. Hát ők azt mondták, hogy ez napirenden van. És ők mégis mit csinálnak? Hát, azt mondja, hogy innen a hegytetőről sikongatás hallatszik, amonnan meg puskalövések. Aki szökni próbált azt lelőtték. Aztán abban állapodtunk meg az Évával – annak a főhadnagynak a feleségével -, hogy nem maradunk fent a hegytetőn. Lesz ami lesz, mi ott nem maradunk. Megkértük ott a háziakat.
- Ott ahol a sikongatás volt?
- Igen.
- Félelmetes volt?
- Persze. Ott annyi volt az orosz, mint a fűszál. Egy pillanat alatt tele lett minden ruszki katonával ott fent. Az Évivel megbeszéltük, hogy összeszedjük az iratainak, semmi mást, de hát pénzünk nem is volt. Az iratokat összeszedjük és este lejövünk a sötétben ide a házba. Megkértük őket, hogy bújtassanak el minket valahol. Hát, azt mondták, hogy nagyon nehéz ám, mert néha meg razziáznak. Mondtuk, mi hogy nem bánjuk, akár hova szénakazalba, vagy ólba bújjunk, csak mentve legyünk. El is fogadták, hogy elbújtatnak mindek, meg minden. Visszamentünk, megetettük és megitattuk a lovakat. Ki voltak kötve a kocsi elől, hogy tudjanak pihenni. Adtunk nekik enni-inni meg minden. Kezd szürkület lenni és jött egy ruszki tiszt és elkezdte kiabálni, de jött vele egy tolmács is. Kiabálta, hogy be kell fogni a lovakat a kocsiba, mert irány mehetünk tovább, mehetünk innen el. Igen ám, de befogni a lovakat. Majd jöttek a ruszkik és segítettek. No de hát azok is amennyit értettek hozzá. Én nem tudom, hogy fogtam be a lovakat, de befogtam. Az Éva lovait már az elején elvették amikor odaértünk, a mieink meg azért nem kellett nekik, mert két hatalmas dög állat volt, de hát kibírták az utat és az volt a lényeg. Így aztán lejöttünk a hegytetőről sötétben. Az orosz katonák vezettek bennünket, mentek előttünk és úgy a hangjukkal irányították, hogy merre kell menni, mert látni nem lehetett olyan sötét volt és tele volt az út tölcsérekkel, olyan aknatölcsérekkel. Szóval úgy tudtunk haladni, hogy én fogtam a kantárt az Éva meg ment a ló előtt és fogta a zablát és úgy a lábával tapintotta ki, hogy jó helyre lépjen, mert ha belelép egy aknatölcsérbe, akkor kampec és ott tovább nem megyünk. Átvergődtünk valahogy a városon keresztül, a város másik végén volt valami lucernás vagy mit tudom én micsoda, olyan zöld terület, oda bevezényeltek bennünket és ott töltöttük az éjszakát. Azt mondták, hogy maradjunk ott éjszakára és utána reggel mehetünk tovább, de aztán már nem jöttek velünk. Hát mi mentünk a megadott útvonalon tovább, térképünk nem volt. Mentünk egyenesen, hát mi úgy gondoltunk, hogy Bécsbe vezet ez az út, hát megyünk egyenesen Bécsbe és aztán majd lesz valami. De hát közben meg-meg kellett állni, szállásra kellett éjszakára, meg minden. Egyik éjszaka krimi volt, mert úgy aludtunk a kocsiba, hogy volt egy olyan nagy láda amiben a ruháink voltak, azt úgy keresztbe raktuk a kocsiba az ekhós szekéren és az mögé bújtunk be az Évával mind a ketten. És mind a kettőnknél volt egy szerszám amivel, ha hozzánk nyúlnak agyon ütjük.
- Ez veszély volt?
- Igen veszély, mert egy laktanyának az udvarára vezényeltek minket. Egy hatalmas nagy épület volt tele ruszkival. Sok kocsi állt bent, sok szekér és más-más jövevényekkel. Nahát ott nagyon féltünk, rettenetesen! Ott imádkoztunk nagyon és aztán hallatszottak sikongatások az éjszakában a távolabbi kocsikból, de hála Istennek nem közeledtek felénk. Kivilágosodott és aztán gyerünk tovább gyorsan és egyszer csak kocsik jöttek mögöttünk nagyobb sebességgel vágtatva. Halottunk magyar hangokat és fel is sóhajtottunk, hogy „Jaj ezek magyarok” és hát meg is álltak és kiderült, hogy csendőrök voltak. Jöttek haza. Akkor úgy csináltuk, hogy minden kocsira került egy-egy belőlük. Nekik volt térképük, de nem volt élelmük. Nekünk volt élelmünk, de nem volt térképünk. Mi mentünk volna eredetileg egyenesen, de azt mondták, hogy ha mi ezen az úton megyünk egyenesen Bécsbe az biztos, hogy két hónap láger lesz. Tessék letérni és csak szántó utakon és dűlőkön menni, az irány is nekik meg volt, hogy merre, hol. Hát ott valahol Sopron környékén, de nem tudom már pontosan, hogy hol, valahol egy kis faluban.
- Át is kellett menni a Dunán? Hogy jöttek át a Dunán? Meg meséltek egy lóról is amit ott kellett valahol hagyni.
- Ott mindjárt az első kis faluban, de azt már nem tudom pontosan. De a Duna közelében voltunk.
- Hát ez olyan lényeges! (Ali bácsi)
- A Duna közelében voltunk, lehettünk kb. harminc kilométerre a Dunától. Nem voltunk messze, de ha most térkép lenne a kezemben, akkor nagyjából tudnám.
- Jó nem érdekes.
- Mindegy. Ott átértünk Magyarországra és ott nagyot lélegeztünk, hogy itt már szabadok vagyunk és mehetünk tovább. Nohát az első faluban megmondták, hogy ha tovább akarunk jutni, akkor hagyjuk ott a kocsit, de legalábbis a lovakat. No aztán volt egy család, akik mondták, hogy elvisznek minket, ha itt hagyjuk a kocsit meg a lovat, mert van nekik saját passzusuk, lovuk, meg kocsijuk. Átpakoltunk az ők kocsijukra és elvittek mindet a Dunáig, mert az volt a kikötésünk, hogy vigyen el minket a Dunáig és szerezzen nekem csónakot. Sőt még az, hogy tudjak váltani, vagyis, hogy a túlsó határon ki tudjak fizetni valami kocsit. Így aztán haza kerültünk nagy nehezen.
- Tényleg elvették volna a kocsit meg a lovat?
- A következő községben a nemzetőrök, olyan falubeliek, volt egy karszalagjuk. Jöttek kapával a munkából és igazoltattak és már el is vettek mindent. Kincstári, kincstári, kincstári és kész.
- El is vettek mindent?
- El. Egyik család nem adta le, egy református papnak a lánya szintén ott volt velünk és azok azt mondták, hogy ők nem adják oda és elvették tőlük. Aztán mi összeszedtük őket is, a Marcsiékat, úgy kerültek haza.
- És amikor átjöttek a Dunán, hogyan tovább?
- Amikor átjöttünk a Dunán, az is egy nagyon nagy tortúra volt, mert ott is éjszaka kellett menni sötétbe. Az aki elvállalta, hogy átvisz mindet csónakkal a túlpartra az ismerte már a járást és mondta, hogy állandóan lövöldöznek a határ másik oldaláról, de tudták, úgy az utat, nagyon hosszan, úgy hogy majdnem reggelre értünk át a Dunán. Akkor aztán ott egy fuvaros tudtam végre kapni. Egy gebéje volt, csak egy darab gebéje, nem volt rendes lova.
