Angyi néni visszaemlékezései - 1. rész
Hámori Alfonzné, Angyi néni (Angéla, Angyalka) törökbálinti házában élte élete utolsó heteit Kindelmanné Erzsébet asszony, a Szeretetláng lelki napló lejegyzője. Angyi néni 2011-ben hunyt el, előtte azonban készült vele egy nagyon érdekes interjú az életéről. Ezt közöljük most, részletekben. Itt az első rész a korai évekről és arról, hogy a férje, Ali bácsi hogyan lovagolt be az életébe a háború idején:
- Tessék elmondani először az életrajzi adatokat, hogy hol született Angyi néni, meg mikor, milyenek voltak a családi körülmények?
- Gyere papa te is, mert lesz amit elfelejtettem és tőled kell megkérdezni. Például, hogy hol születtem (nevet).
- Azokat kellene elmondani, hogy mikor született, hogyan nevelkedett, ilyeneket.
- Hámori Alfonzné vagyok, Mosonyi Angéla. 1921. március 19-én Szent József napján születtem Ipolynyéken, Szlovákia területén.
- Milyen volt a családja?
- Szüleim elváltak, három fiútestvérem van. Édesapám elhagyta a családot, édesanyám egyedül nevelte a fiúkat és engem pedig az ő édestestvére Mosonyi Ferencné fogadott örökbe és ők neveltek egész pici koromtól. Édesanyámat nagyon sokszor láttam, illetve együtt voltunk vele sokat, hát ugye testvér lévén nagyon sok időt töltött nálunk. Először csak örökbe adás-fogadás nélkül, mint megszorult helyzetben lévő édesanya, mivel neki dolgozni kellett a három fiúnak a nevelése érdekében és ezért engem, mivel ők úgy is családtalanok voltak, nem volt gyerekük és nem is lehetett és nagyon nagy szeretettel nevelgettek. Aztán olyan hat éves koromban kezdődött el az örökbefogadási szerződés megkötése, mert ez már kellett, hogy engem örökbe tudjanak fogadni hivatalosan, iskoláztatás meg minden ilyen miatt.
- A család mivel foglalkozott, gazdálkodtak?
- Nem az édesapám vendéglátóiparnál dolgozott, tehát ő Budapest Keleti pályaudvar restiében volt főpincér, azután pedig Sárvárra költöztetek. Ő akkor megnősült és elvett egy másik asszonyt. Aztán Sárváron folytatta ezt a tevékenységet.
- A nevelőszülők?
- A nevelő apám Mosonyi Ferenc kántortanító volt. A nevelőapám Ipolynyéken volt kántortanító mikor én ott náluk születtem. Édesanyám ott volt akkor náluk és én ott születtem. Utána ő kórházba került és már az első napoktól kezdve a nevelőanyám nevelt. Nevelő anyám háztartásbeli volt.
- Hányan voltak a családban?
- Hárman voltunk a családban, a nevelőszüleim meg én, más gyermekük nem volt. Nekik nem volt családjuk, egyke voltam ott. A nevelőapám Mosonyi apu – már csak így fogom őt szólítani – Dunaszerdahelyre Csallóközbe került kántortanítói állásba, onnan, pedig két év múlva ?Alistár? községbe, ez Dunaszerdahelytől 12 kilométerre található. Tehát tulajdonképpen Alistár volt az én egész gyermekkoromnak és felnőttkoromig való lakóhelyem, tartózkodási helyem. Onnan mentem férjhez.
- Hogy tanultak ott?
- A taníttatásom, pedig a következőképpen történt, elvégeztem hat elemit a nevelőapám keze alatt. A polgári iskola megközelíthetetlen volt, mert 4 kilométerre volt a vasútállomás tőlünk, autó abban az időben még nem volt. Oda bejárónak nem lehetett lenni, beiratkozni, így magánúton végeztem. Elvégeztem a négy polgárit, utána Érsekújvárral kerültem a Zenger Intézetbe, ez egy apáca szerzetesrendnek az iskolája volt, bentlakásos és ott voltam három évig, azt végeztem el. Az egy ipari női szakiskola volt, ez volt a címe. Hát itt nekem a történelem azért keresztbe tette a terveimet, mert az az iskola tulajdonképpen négy éves lett volna, ami képesítésest ad arra, hogy polgári iskolába tudjanak tanítani. Gyakorlati tantárgyakat, háztartástant, meg hát szólva ilyen kereskedelmi levelezés, könyvvitel, szóval ilyesmi tárgyakat lehetett vele tanítani. Varrás, szabás, kézimunka. És nagyon jó, ott nagyon nagy jövője lett volna, utána meg főiskola is volt ?Brünnbe?, amit ha elvégez az már szlovák nyelvű lett volna. Amit ha az ember elvégez, akkor viszont már a képzőbe mehetett volna tanítani vele. Egy magasabb fokú végzettséget adott volna, de 1938-ban amikor visszacsatolták az anyaországhoz a Csallóközt, ezt a területet. Budapestről a minisztériumból jöttek ki és mindenkitől kikérdezték, hogy mi az édesapja foglalkozása és melegen javasolták, hogy menjen haza. Akinek gazdálkodó volt az apja, az menjen haza és gazdálkodjon. Akinek ez volt foglalkozása, az helyezkedjen el otthon. Ezt az iskolát ők bezárják, mert Magyarországnak nem volt szüksége luxus iskolákra. Szóval nagy csalódás ért akkor minket, óriási. Hát akkor annyit engedélyeztek – akkor másodéves voltam 1938-ban -, hogy akik eddig eljutottak azok a harmadik osztályt a következő tanévbe elvégezhessék, de már a negyediket a tanítóképzős részét azt már nem. Hát így aztán ez a tervem csődbe ment, hogy pedagógus legyek és ez nem valósult meg csak már felnőtt fejjel, csak a család mellett amikor sikerült elvégezni az óvónőképzőt itthon Magyarországon. Közben ugye történt a –
- Hogy történt akkor? Az Angi néni visszament utána a faluba?
- Természetesen, utána visszamentem a faluba, hát lett volna egy lehetőség, mert ugye délvidék is visszakerült Magyarországhoz és oda kerestek képesítés nélküli tanítókat, tanerőket. Meg is pályáztam, hogy szlovák nyelvtudással lehet oda menni tanítani. Megpróbáltam volna szívesen, de akkor aztán beteg lettem egy kicsit. Hát ilyen vérszegénység meg ilyesmi jött és ez miatt megint nem tudtam oda sem eljutni és így megint maradt a pedagógiai vonal. És akkor otthon voltam anyu mellett, nagy kertünk volt meg baromfi, de hát olyan, ami egy falusi kántor tanítói családnál adódik és aztán otthon dolgozgattam.
- Hogy történt a szerelem?
- A szerelem nagyon érdekes történt, mint derült égből a villámcsapás. Igen, különben sok hajlamom volt az ábrándozásra abban az idő és sokszor megálmodtam magamnak, azt hogy jön egy királyfi hófehér paripán. Na erre mit ad a jó Isten? Hát megjelent valóban. Királyfi? Hát nekem az! Hát nem hófehér volt a paripa, de mondjuk egy jóképű barna. Ugye barna volt?
- Olyan sárgás színű volt. (Ali)
- Pej volt, hát mit tudom én. Lóháton érkezett és ez volt a lényeg. Kikötötte a lovát a diófához és hát a visszavonuló székely hadosztállyal a visszavonuló részlegével érkezett a faluba. Akkor már a háború a végét járta, 1945. januárjában.
- Hány éves volt Angi néni?
- 24, éppen még akkor be sem töltöttem, mert márciusban van a születésnapom.
- És nem akarták már előtte elvinni, vagy kommendálni?
- Nem akartam férjhez menni, azt mondtam, hogy tiszta őrült aki háború ideje alatt új életet akar kezdeni.
- A szülei a Mosonyi apuék azok forszírozták volna?
- Dehogy, világért sem! És aztán nagyon érdekes volt, mert az apukámnak a kolleganője ő egy fiatal tanítónő volt akivel mi nagyon jó barátnők voltunk. Ő hozzá előzőleg érkezett egy ilyen visszavonuló csapat. Leventék voltak és azoknak a parancsnokuk, katonatiszt volt és aki elvitte ezt a barátnőmet ripsz-ropsz. Megismerkedtek, este 11 órakor felkeltették a plébánost és megeskette őket és vonultak tovább. Ilyen gyorsasággal, erre én rettenetesen felháborodtam. Ilyen őrültséget, ilyet csinálni, hát ennek elment az esze, ez nem józan. Borzalmas ki voltam tőle akadva, hogy hogy lehet ilyen butaságot csinálni. Aztán jó másfél hónap múlva megtörtént.
- Most ez hogy is volt, leszállt a Ali bácsi a lóról és kikötötte a diófához?
- Igen, mert ő egy másik faluban volt megszállva közel hozzánk, úgy két kilométerre Alistárhoz. Ő ott kapott szállást, oda lettek elhelyezve és onnan jött minden reggel a misére. Ugye apu orgonált én meg csak arra figyeltem fel, hogy ő meg minden reggel ministrál.
- Ez ilyen szokás volt, a katonák úgy bejártak?
- Nem volt szokás, olyan züllött életet éltek, dorbézoltak, mindent csináltak a katonatisztek akik előzőleg már végig mentek a falun. Szóval nagyon utáltam, rettenetesen utáltam őket. És ez történt.
- Megkérdeznék, hogy akkoriban az Angi néni nagyon vallásos volt akkoriban?
- Persze, minden reggel mentem szentmisére. Napi áldozó voltam. Hát ugye az intézetből hazakerülve, meg előzőleg is, engem úgy neveltek. És akkor azt veszem észre, mert minden reggel két mise volt, hétköznapi reggelen a kis faluban. Ebben a kis faluban két mise minden reggel.
- Ez hány fős falu volt körülbelül?
- Öt- hatszáz fős és két mise volt. Az egyiken ministrált, aztán harmad negyed nap egyszer csak azt vettem észre, amikor ott maradtam a másik misére, hogy akkor meg orgonált. Igen, mert felment a kórusra és kikóstolta, hogy ott ki orgonál és az apukámmal lett nagyon jóban. Mert hát ugye ő tudott orgonálni és nagyon szeretett. Az apukája neki is kántor tanító volt, de akkor már az apukája meghalt, nem élt már. Így hát ugye, ilyen rokon lelkek lettek az én apukámmal. Ez nekem feltűnt, hogy ilyen is van a katonatisztek között? Hát hogy létezik ez? Aztán kételkedtem végig, nem akartam elhinni, gondoltam ez csak olyan hobbi. De rájöttem, hogy azért hűségesen kitartott végig, amíg ott volt. Az egész ott tartózkodásuk nem volt több egy másfél hónapnál. Ez pontosan 1945. január végén történt, január utolsó heteiben jöttek ők oda és így ismerkedtünk meg. Február 17-én eljegyzést tartottunk és március 15-én volt az esküvő.
- Hogy történt az ismerkedés? Szóval kiderült, hogy jár az Ali bácsi oda és akkor?
- És akkor az apukámat megkérte, hogy hagy jöjjön el és tegye tiszteletét nálunk. Hát így jött el. Apu mondta nekem otthon, hogy „Te, van itt egy zászlós és az majd el fog jönni. Tudod aki reggelente mindig szokott áldozni, meg aki orgonál is.” Mondom, jó. Aztán megérkezett és amilyen utálatos lehettem, olyan utálatos is voltam vele szemben. Ez tartott vagy egy jó pár napig. Iszonyú utálattal, direkt olyan ellenséges hangulattal fogadtam. Mondtam magamban, ez is csak katonatiszt, ez sem lehet jobb a többinél alapon. Aztán addig-addig, míg beszélgetések közben az elején még állandó vita volt. Amire ő fehéret mondott én arra feketét, amire ő igen én arra nemet. Mindenben ellenkeztem és a végén én láttam, hogy itt azért valami más van és egy olyan először nem szerelem volt az, hanem valami inkább olyan nagy bizalom kezdett bennem iránta megnyilvánulni. Hát erre azért lehet számítani, amit mond az igaz. És hát így alakult ki. Aztán utána sétálgattunk egy kicsit, meg minden. Na február 16-án – Julianna nap volt – elmentünk egy hosszabb útra apuékkal együtt megköszönteni egy ismerősünket, Juliannát. Hazafelé jövet, hát ugye beszélgetés meg minden és akkor mondja, hogy hát ő nagyon-nagyon szeretne engem úgy, hogy el is vihetne magával. Nem akar ő itt hagyni engem prédának, mert nagyon fél és hát ő csak úgy tudna biztonságban engem, ha mellette lehetnék. Hát azt mondta, úgy gondolta, hogy megkérne a szüleimtől. Na hát ez aztán derült égből villámcsapás volt nekem is, mert azért ugye én erre nem gondoltam. És akkor 17-én este volt a leánykérés, eljegyzés, minden.
- Akkor ezek szerint Angi néni igent mondott?
- Igen.
- Csinos ember volt akkor a Ali bácsi? Jó kiállású, nem?
- Igen. Igen.
- Szép magas ember volt akkor?
- Hajjaj.
- Hát régen, akkor még 180 cm magasnak számított. (Ali)
- Hát azért mondom, mert látszik, hogy olyan magas jó kiállású. És a többiek a faluban mint szóltak hozzá? A többi lány?
- Nem érdekelt. Nem törődtem már utána semmivel.
(folytatjuk)
