Erzsébet asszony és az életszentség vizsgálata
Amikor egy életszentség hírében elhunyt ember életét hivatalos vizsgálat tárgyává teszik, elsősorban azt kutatják, hogy az illetőről igazolható-e, hogy hősies fokon gyakorolta a szeretetet. (Tehát nem azt, hogy történtek-e körülötte csodák, azok egyébként is Isten művei…) Összegyűjtik a körülöttük élők beszámolóit az életéről, tetteiről, hogy alaposan áttanulmányozzák, mit tett és milyen lelkülettel. Ezen túl természetesen arra is kíváncsiak, hogy az illető élete milyen gyümölcsöket termett az életében, illetve az Isten által rábízott küldetésben.
Ez utóbbinál a jó gyümölcsöket könnyű igazolni: a Szeretetláng lelki mozgalom szinte minden földrészen gyökeret eresztett – ahogy a lelki naplóban olvasható az 1962. augusztus 1-i bejegyzés és ígéret szerint: „az egész világon el fog terjedni” -, és a legváltozatosabb formában bontja ki és gyümölcsözteti a Napló tanítását.
Ez természetesen önmagában még nem igazolná Erzsébet asszony életszentségét, hiszen az egyháztörténelemből, és még a XX. század idejéről is ismerünk olyan közösségi alapításokat, amelyek növekednek, papi hivatásokat adnak, miközben alapítójukról súlyos bűnök és visszaélések derültek ki, hogy az Egyháznak kellett közbe lépni és kivizsgálni a történteket… Erzsébet asszonynál ez a veszély azonban nem áll fenn, két okból. Az egyik, amit később szeretnénk bővebben kifejteni, hogy ő a tisztulás és életszentség útján járva egész életében megmaradt Isten vezetése alatt. A másik egyszerű ok az, hogy a Szeretetláng Lelki Mozgalom nagyobb mértékű kibontakozása csak Erzsébet asszony halála után – immár az ő égi segítségével -, történt. Ezért Erzsébet asszony soha nem volt olyan hatalmi helyzetben, ami neki különös kiváltságokat, előnyöket, visszaélési lehetőségeket biztosított volna.
Erzsébet asszony életszentségre törekvésére azonban, minden kortársi beszámolón és igazoláson túl is, a legjobb példa maga a lelki napló. Ez ugyanis valóban lelki napló! Nem valami túlfűtött emberi képzeletből fakadó „magánkinyilatkoztatás”, nem hamis alázatból álnevek alá rejtőző közléskényszer, hanem egy egyszerű, szegény asszony teljes önfeltárása, személyiségének megmutatása minden küzdelmével, bukásával és gyötrelmével együtt, teljes, szinte már zavaró őszinteséggel. Már a lelki napló első mondatai is ezt mutatják:
„Az Úr útja, melyen vezet, nem szakad meg soha, csak mi térünk le róla. Én letértem. Az özvegységgel járó sok gond, fárasztó munka felőrölte lelki összeszedettségemet, és így lassan eltávolított Istentől. Az állandó sok munka, a puszta létfenntartásért folytatott hosszas küzdelem homállyal borította el lelkemet. Annyira, hogy hitem szilárdságát támadta meg. A sok küzdelem elém állította a nagy kérdőjelet: „Látod, mindig mondtam, minek neked a nagy család?” És ami azelőtt szent volt előttem és tartalmat adott életemnek, az most mind üres ostobaságnak tűnt fel előttem. Egyik munkahelyemről a másik után menesztettek. Ilyenkor még nagyobb lett a nyomor és még nagyobb a kísértés. A gonosz állandó zaklatása: „Látod, ostoba, most is azért rúgtak ki, mert gyermekeid hittanra járnak. Mit áltatod magad, úgyis tudod, hogy te már rég feladtad volna a harcot, csak nem tudod, mit szólj gyermekeidnek, hogy mondd el azt, amit magad sem hiszel. Vedd már le ezt az álarcot! Meglátod, megkönnyebbülsz. Hisz ez a legnehezebb életedben. Úgyis rá fognak ők maguktól is jönni (arra), amit te titokban tartasz.” Erre megtorpantam, és egy pillanatra az elhomályosult Isten képe jelent meg lelki szemeim előtt. Ez nagy harcot indított meg lelkemben. Istenhez fohászkodtam. Le nem írható, semmi szóval ki nem fejezhető lelki harc támadt, indult meg lelkemben. Hajmeresztő, idegfeszítő, hosszú küzdelem, mely sok gond között őrölte lelkemet hosszú évekig. Elmentem ugyan a szentmisére, de ez olyan üres és fárasztó volt számomra. Abban az időben két műszakos voltam a munkahelyemen, még vasárnap is dolgoztam. A gyerekek a délelőtti, én meg az esti szentmisére voltam beosztva. Jobb is volt ez így, mert legalább nem látták összeszedettségem hiányát. A szentmisét ima helyett unalmas ásítozással töltöttem. Egyszer aztán elhatároztam, hogy nem megyek ásítozni többé. Aznap a gyermekek ismét délelőtt hallgattak szentmisét. Én már nem is nyugtalankodtam miatta, hogy nem megyek, és nekiláttam a nagymosásnak. Közben este lett, és a gyermekek figyelmeztettek: „Édesanyám, fél hat van.” Én bosszankodtam emiatt, de hat óra előtt néhány perccel legnagyobb fiam így szólt: „Tessék sietni.” Ez felrázott. Elmentem, de nem is tudtam, hogy szóljak Istenhez. Folyton az járt az eszemben, hogy milyen ostoba is vagyok, a kármel böjtjét miért is tartom meg, üres mánia az egész. Hagyd már abba az egészet! El is határoztam, hogy nem tartóztatom meg magam a húseledeltől, úgyis olyan silány a táplálkozásom. …”
Nincs a Naplóban semmi önfelmagasztalás, épp ellenkezőleg! Mielőtt azonban ezt komolyabban tárgyalnánk, hadd mutassunk egy másik példát az alázatosságára. Amikor Kindelmanné Erzsébet asszony elhunyt 1985-ben Törökbálinton, személyes tárgyai két cipősdobozban voltak - ezeket egy kis vitrinben őrizzük a Szeretetláng kápolna sekrestyéjében. Ezek között van a kis imafüzete is, aminek az utolsó oldalára - talán egy lelkiismeret vizsgálat, bűnbánat alkalmával -, felírt nyolc szót, nyolc bűnös hajlamot, amit felfedezni vélt magában.
Erzsébet asszony önmagával szembeni szigorúságát és a legkisebb rosszal szembeni komoly küzdelmét, de mély önismeretét is mutatja, hogy miket írt fel. Gondolhatjuk, hogy ez a szinte túlzott szigorúság, amivel önmagát nézi, talán aggályos lelkületről is tanúskodik, de én azt hiszem, hogy nem annyira erről van szó, hanem inkább arról a kíméletlen őszinteségről, amelyikkel a legkisebb porszemet sem akarja megtűrni a lelkében és küzd, hogy minden téves, rossz lelki hajlam gyökerestül kigyomlálódjon belőle. Jó példa ez előttünk is...
A nyolc szó: hitetlenség (írja Erzsébet asszony, aki különben hatalmas hittel és erővel viszi előre a rá bízott művet), állhatatlanság (miközben épp a lelki napló tanúskodik állhatatos küzdelméről), bizalmatlanság, restség (írja az az asszony, aki gyermekei után elvállalja unokái felnevelését is, helytáll a munkahelyén és a templomi szolgálatokban is), önteltség, tettetés, erőszak, önzés.
Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Bárcsak mi is ilyen komolyan vennénk az életszentség útján való járást!
(Sípos (S) Gyula)
