Történetek az isteni gondviselésről - Csupor helyett
CSUPOR HELYETT
A festői szépségű Hollókő utcáit róttuk egy zarándokcsoporttal. A gyerekeimmel megcsodáltunk minden házat. Ahova be lehetett menni kézműveskedni, vagy vásárolni, azt nem hagytuk ki. Mindezt a sok, értékes, színes élményt kiegészítette az is, hogy tornácos vendéglők, kávézók tarkították a palettát. Mindegyiket kipróbáltuk. Az egyikben kávéztam, a gyerekek üdítőztek. A másikban gulyásleves nyerte el a tetszésünket, a harmadikban fagyiztunk, és így tovább.
Egyetlen utcán ilyen hosszú ideig még nem tartott végigmenni. Az egyik helyen vágyakozva nézegettem a bájosabbnál bájosabb csuprokat, amikre keresztneveket festettek. Természetesen itt sem volt az én nevemmel csupor. Létezik Emesés meg Enikős csupor, de Emőkés sehol nincs. Még Dzsenifer is van, ami miatt konkrét sértődés alakult már ki bennem. Diszkrimináció!
A szívemben meghallottam a jól ismert, kedves hangot:
„Veled vagyok. Kapsz tőlem egy ajándékot.”
Isten Lelke nagyon meghitt, végtelenül szépséges hangon beszél. Egyszóval ilyen áldott körülmények között szereztük az élményeket percről percre, amikor szóltak az útitársak, hogy lassan vissza kell indulni a buszhoz.
Már csak egy házra volt időnk. A ház külső falára egy gyönyörű kép volt felakasztva. Régi, faragott, aranyozott keretben, üveg mögött egy festmény fotója. Szép, virágokkal borított, fénnyel átszőtt kertben ül Szűzanya, és a kisbaba Jézus fekszik a karján. Körülöttük kicsi angyalkák nézegetik őket csintalanul mosolyogva. A kép halvány barnás árnyalatú, csak Szűzanya palástja halványkék. Végtelenül békés a hangulat, és mindenkinek a mosolya. Tökéletes pillanat.
Na, ezen én elhűltem. Kiakasztani egy külső házfalra egy ilyen képet? A fakeret is tönkremegy az esőtől, a nap is jól megszívta már a kép színét. Ott álltam és ragoztam a gyerekeknek, hogy ez így sehogy sincsen jól. Ha egy ilyen képem lenne, őrizném az otthonomban. A gyerekeket amúgy nem annyira érdekelte a téma, húzta a kicsi a kezem, hogy menjünk máááár, mert itthagynaaaak… Én meg, mint egy megakadt lemezjátszó (idősebb olvasók talán még emlékeznek rá, hogy mi volt az) ismételgettem, hogy nahát, meg hát ilyet…
Ekkor odaért hozzánk Bernadett, az egyik utastársunk, aki nagyon kapóra jött nekem: felnőtt is, zarándok is, talán segít méltatlankodni, ha már a gyerekekre nem számíthatok! Nem beszélve arról, hogy én HALLOTTAM a lelkemben az Urat, hogy ajándékot ígért. És sehol az ajándék! Akkor nem is Ő volt?? Mert már vége a lehetőségeknek, megyünk a buszra. Berni reakciója azonban megfordított mindent bennem:
„Van egy ilyen képünk otthon. A nagymamám negyvenezer forintért aranyoztatta be a keretét. Nem tudom hova tenni, nincs méltó helye nálunk. Neked adom.”
Azóta a nappalim falán gyönyörködöm a cseresznyefavirágokban, a szelíd mosolyokban, a fények játékában, és a kép történetében.
„Az Úr szeretetével tele van a föld!"
