Történetek az isteni gondviselésről - Utat az éhesnek!
UTAT AZ ÉHESNEK!
Soron következő medjugorjei zarándokutunkat kicsit másképp szerveztük a gyerekeimmel, mint ahogy addig utaztam. Mivel ők nem olyan mértékben kívántak részt venni egy szervezett út imádságaiban és programjaiban, mint én, úgy döntöttem, hogy inkább én alkalmazkodom hozzájuk, és legyenek ott kevesebb programon, minthogy egyáltalán el se jöjjenek. Nekik több kellett a természet szépségeiből, és kevesebb a templomi szertartásokból.
Így aztán a csoporttal együtt utaztunk, együtt voltak az étkezéseink, de minden más programot külön szerveztem a gyerekeknek.
Nagyon különleges és vidám volt hármasban felcaplatni a Krizevac hegyre.
Megható volt látni a felülről elénk táruló völgyet, a festői tájat, és a naponta tömegeket befogadó medjugorjei templomot. Még olyan tündéri élményünk is volt, hogy a szendvicsünk majszolgatása közben felfedeztünk egy imádkozó sáskát. Egy nagy kövön üldögélt, a tipikus imádkozó pózban a nagy kereszt felé fordulva, ami a hegy tetején várja a zarándokokat. Persze, hogy szelfiztünk vele, meg kellett örökíteni, hogy az állatvilág is buzgólkodik ezen a szent helyen!
Ahogy itt örvendeztünk fűnek – fának - bogárnak, önfeledten ránéztem az órámra. Na, itt ért véget a gondtalanság. A szállóhelyünkön egy óra múlva ebédel a csapat. Nekünk is ott kell lenni, egyrészt mert befizettük, másrészt mert fontos volt számunkra, hogy együtt étkezzünk. De egy óra alatt nem lehet erről a hegyről lerohanni a magas sziklákon, aztán meg eljutni a szállóhelyig, ugyanis a hegy lábától az is még 45 perc séta. Na, akkor eljött az ima ideje.
„Mennyei Atyám! Nem figyeltem az időre, kérlek, segíts nekünk! Szeretnénk visszaérni a szállóhelyre, és együtt ebédelni a többiekkel! Atyám, épp fele annyi időnk van, amennyi kellene. Csak Te tudsz segíteni! Köszönöm Neked!”
Ezután nekiálltan loholni, és hátrafele kiabálva biztattam a gyerekeket, hogy nagyon ütemes tempóban kövessenek engem. De csak pár méterig. Mert akkor elém állt egy fehér dzsekis hölgy, és így szólt: „Te meg hova mész?”
Meghökkenve fékeztem le magam. Először is közel ezer kilométerre vagyunk Magyarországtól, nem annyira evidens, hogy magyarul szólítanak meg. Másodszor: lássuk be, mi köze van hozzá, hogy hova megyek!? Harmadszor pedig: egy hegyen vagyunk. Mégis mit kellene tennünk? Fenn maradni?? Különös az emberi agy, mert ezek a gondolatok kb. két másodperc alatt szánkáztak végig a tudatomon, és hála neveltetésemnek, csak annyit mondtam ki ebből hangosan: „Lefelé.”
„És miért erre mész?” – kérdezte.
„Miért? Merre kéne mennem?”- kérdeztem vissza értetlenkedve. Egy úton megyünk fel- és le is. Mire gondol??
„Miért nem mész a hátsó úton?” – értetlenkedett tovább, de rájött, hogy én még hírből sem hallottam a hátsó útról. El is döntöttem, hogy ezért még számolok Szabolcs barátommal, aki ezt az infót visszatartotta tőlem. Ezermilliószor járt már itt, és még sosem említette.
Visszatérve különös segítőnkre: részletesen elmagyarázta merre menjek, mert hogy az az út sokkal konszolidáltabb, és gyorsan le lehet jönni rajta. Arról nem számolt be, hogy neki miért fontos, hogy mi hamar-gyorsan lejussunk.. Aztán mikor látta, hogy más irányba fordulunk, mint amit elmondott, még utánunk futott, és elvezetett a helyes ösvényre, majd sebtében odakiáltotta, hogy „Isten áldjon Benneteket!”, és elszökellt a köveken, mint egy mesebeli lény.
Mi meg szó szerint lecsúsztunk a hegyről, aminek az aljában állt egy taxi. Nahát! Beszálltunk, és hamarosan betoppantunk az ebédlőbe. Sehol senki! Lezuhanyoztunk.. kinyitottuk az erkélyünk ajtaját.. nevettünk, mert ott is ült egy imádkozó sáska.. majd visszamentünk az ebédlőbe: sehol senki! Aztán olvasgattunk még egy kicsit méltatlankodva, hogy éhen döglünk, mire végre becsörtettek. Nyilván nem imádkoztak gyors hazajutásért.
„Segítőm és oltalmazóm az Úr, szívem benne remél s ő megsegít engem; Ujjong a szívem, s énekemben hálát zengek neki.”
Dömötör Emőke gyűjtése
