Igaz történet a szeretetről, a családról, a szentségről és az áldozatról

Kategória: Szeretet történetek Megjelent: 2012. szeptember 26. szerda

Chiarának hívnak. Huszonöt éves vagyok és egy éve és néhány hónapja házasságban élek, férjemmel, Enricoval. Ma este megpróbálom elmesélni, kislányunk Maria Grazia Letizia történetét, aki ez év június 10-én született.

Tavaly, néhány hónap házasság után, megtudtuk, hogy gyermekünk lesz. Az öröm mellett, amely azonnal betöltött bennünket, megjelent a félelem is, ugyanis akkor iratkoztam be a főiskola mesterképzésére, így csak Enrico dolgozott. Felmerült bennünk a kérdés, hogy lesz-e elég pénzünk a kiadások fedezésére?! Na, de ahogyan az Úr segített házasságkötésünkkor is, így biztosak voltunk abban, hogy segíteni fog minket a gyermekvárás ideje alatt is. Amikor az első vizsgálatra mentem, még nem volt választott orvosom. Eszembe jutott azonban, hogy a házasságkötésünk előtt, amikor házat kerestünk, megismertünk egy fiatal házaspárt, akik árulták a házukat. Már az első találkozásunkkor mély hatást tettek ránk, mert úgy éreztük szívesen és örömmel fogadtak bennünket. Láttuk a fényképeket a misszióról, amelyen részt vettek és ez mélyen megérintett bennünket. Tudomást szereztek arról, hogy hamarosan összeházasodunk és a házigazda búcsúzásunkkor a felesége névjegykártyáját adta át a következő szavakkal: „Ő nőgyógyász, szülész-szakorvos. Lehet, hogy a jövőben szükségetek lesz rá.”

És így, amikor szükségem volt rá, és ha egy kissé furcsa is egy ismeretlen emberhez fordulni az első gyermek várásakor… nagy bizalommal a szívemben felhívtam telefonon és elmentem az első vizsgálatra. Minden rendben lefolyt és megbeszéltük karácsony tájára a következő vizsgálatot.

Időközben rokonainkkal és barátainkkal megosztottuk az örömhírt. Mindenki a maga módján tervezi a jövőt, és többnyire úgy vélték, hogy nem lehet probléma, hisz fiatalok vagyunk. Különösen a hívők gondolták úgy – akik tudták, hogy mi hiszünk az Úrban, az egyházhoz tartozunk – tehát az Úrnak jóságosnak kell lennie irántunk. Ez volt az emberek elvárása, álláspontja. Enrico és én azonban sohasem így tekintettünk a dolgokra, de ennek ellenére elfogadtuk azoknak az embereknek az örömét, akik körülvettek bennünket. 

Második ellenőrzés. A vizsgálat jól kezdődött. Minden rendben volt, és Daniella azt mondta nekem: „Úgy látom kislány lesz”. Ezen a napon egyedül mentem az ellenőrzésre, mert Enrico kórházban volt, egy ciszta eltávolítása miatt, melyről nem lehetett tudni, hogy milyen természetű. Nem tudtuk, hogy komoly vagy veszélytelen dologról van-e szó. Később, hála Istennek, megállapították, hogy jóindulatú volt a ciszta.

Tehát, egyedül voltam. Ultrahanggal kezdtük és láttam Máriát, hogyan mozog. Úgy tűnt, hogy Daniella valamit szeretne eltitkolni, majd néhány sikertelen kísérlet után, végül is sikerült elkapnom a tekintetét, amely teljesen megváltoztatta az arckifejezését. Mindjárt tudtam, hogy valami nincs rendben, mégis csodálatos módon békés maradtam. Vártam, hogy megszólaljon, és mondja el miről van szó.

Akkor azt mondta: „Hallgass rám Chiara! Sajnos, súlyos rendellenességet tapasztaltam, mely gyógyíthatatlan. Többet nem mondhatok. Háromdimenziós ultrahangfelvételre lenne szükség ahhoz, hogy megállapíthassuk milyen súlyos a károsodás, és érinti-e a többi szervet is.” Nem tudom elmondani mit éreztem ezekben a percekben. Azok az emberek jutottak eszembe, akik meggyőzően mondogatták, hogy egészséges gyermekünk lesz. Tudtam, hogy az Úrnak mindig más terve van számunkra. Az életben nem minden történik úgy, ahogyan elgondoltuk, így abban a pillanatban csak egyetlen dolog nyugtalanított: Hogyan fogom ezt megmondani a férjemnek? Egy hónapja házasodtunk össze… Senki sem szeret rossz hírt hallani, így nekem súlyos nehézséget jelentett az, hogyan mondjam el a férjemnek?!”

Elmentem a második ultrahangos vizsgálatra. Ez alkalommal színes háromdimenziós ultrahang felvételt készítettek. Így én is világosan láthattam, hogy mi a probléma. Minden tökéletesen látható volt. Mária koponyája nem fejlődött jól és ezért, annak ellenére, hogy teljesen jól mozgott és úgy tűnt szopja az ujját, rugdalózik, nem lehet rajta segíteni.

Egyszerűen nem éreztem képesnek magamat arra, hogy bármit is tegyek a gyermek ellen. Úgy éreztem, hogy meg kell tartanom, ameddig csak lehet, nem dönthetek másként az életéről. Hazamentem. Ezt az éjszakát Enrico a kórházban töltötte. Álmatlan éjszakám volt és azon gondolkodtam egész éjjel, hogyan fogom elmondani neki mindazt, ami történt. Azt kérdeztem: „hogyan mondjam el neki?”, mert nem tudtam közölni vele a kórházban, hisz akkor műtötték. Szerencsére az altatás hatása alatt állt, ezért csak egyetlen dolgot kérdezett tőlem: „Kisfiú vagy kislány? Fiú vagy lány?” Nem is tudom pontosan hogyan is éreztem akkor magamat, de a következőket mondtam: „Figyelj Enrico, kislány, de az ultrahang elromlott. Nem lehetett jól látni, ezért új felvételt kell majd készíteni.”

Másnap, egy kínos éjszaka után, érte kellett mennem a kórházba. Amikor reggel felébredtem azt mondtam: „Uram, mindezt nekem adtad… Jól van, ezt a helyzetet ajándékozod nekem, de miért nem engedted meg azt, hogy együtt tudjam meg a férjemmel? Miért kéred tőlem azt, hogy én közöljem vele?” Abban a pillanatban egy Szűzanya képet láttam. Arra gondoltam, tőle is az Úr azt kérte, hogy a hírt ossza meg a férjével. No, ő nem mondta: „Hogyan mondjam meg ezt Józsefnek?! Hogyan mondjam el, hogy gyermeket várok?...” És Őt is az Úr különleges módon Fiúval ajándékozta meg, Fiúval, aki később meg fog halni, és akinek halálát végig kellett néznie a kereszt alatt. Ez azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy nem várhatom el magamtól, hogy mindent azonnal megértsek és az is lehet, az Úrnak olyan terve van, amit én nem érhetek. Azt kérdeztem magamtól: „Ha akartad ezt a kislányt, Uram, akkor most azonnal el is vehetted volna. Miért kéred azt tőlem, hogy tovább hordozzam?” Ekkor történt meg az első csoda. Felejthetetlen számomra az a pillanat, amikor elmondtam Enriconak. Akkor már eldöntöttem: biztosan kihordom a gyermeket. No, de abban nem voltam biztos, hogy ezzel egyetért-e a férjem. Átölelt és azt mondta: „Ő a mi kislányunk. Megtartjuk őt, úgy ahogyan van.”

 Szeretném elmondani, hogy sok ember azért, hogy megóvjon a fájdalomtól nekünk szegezte a kérdést: „Tudjátok-e mit tesztek? Tudjátok-e, hogy ezt senki sem várja tőletek? Az Egyház sem foglal állást ebben a kérdésben. Ne hozzatok beteg vagy mozgásképtelen gyermeket a világra. Tehát választhattok.”

 Elég zavarba ejtő volt az egész, mert az Úr mindnyájunkba az igazságot ülteti, amely semmiképp sem magyarázható félre. A családunk erős támasz volt minden tekintetben. Azonnal imádkozni kezdtek és a barátaink is, akik tudomást szereztek a dologról, imáikkal tartották bennünk a lelket, de ismeretlen emberek is, akiknek szívét megérintette az, ami velünk történt. Az imának erős visszhangja volt, mindennél erősebb, mert minden ellenére, a terhességem minden egyes napját nagyra értékeltük, csodálatos volt. Mária minden rúgása ajándék volt számunkra, gyakran lehetett érezni. Mintha emlékeztetni akart volna bennünket arra, hogy itt van. És valóban miattunk volt itt.

 Igazak Neuel professzor szavai, aki azt mondja, hogy a gyermek ajándékoz életet az édesanyjának. Így történt ez velünk is. Mindenekelőtt a doktornőben barátnőt kaptunk, aki azt mondta nekünk: „Mától fogva nem az orvosotok vagyok, hanem csak Daniella. A rendelkezésetekre állok éjjel és nappal. Hívhattok bármikor.” Az ő támogatása, nemcsak orvosi támogatás volt, hanem olyan ember jelenléte, aki tisztelettel van irántunk, melyet ő a következő szavakkal fejezett ki: „Orvosként nem mondhatom, hogy könnyű lesz, de édesanyaként mondhatom, hogy tisztellek benneteket és egyetértek a döntésetekkel.” Ez nagyon fontos volt számunkra és erőt adott ahhoz, hogy kimondjuk: „Akkor lehet, hogy nem vagyunk bolondok. Nem cselekszünk rosszul.”

Történetünk iróniája abban áll, hogy szerettem volna diszkréten megélni fájdalmamat, de akkora volt a hasam, hogy feleslegesek voltak a szavak, hiszen a terhességem egyik mellékhatása a bőséges magzatvíz volt. Ennek az volt az oka, hogy Máriának nem fejlődött ki a nyelés ösztöne. Ezért Mária egyrészt boldog volt, mert igazi olimpiai medencében úszkálhatott, nekem azonban olyan nagy volt a hasam, mely tanúságtétel volt az Úr hatalmas voltáról és mindarról, ami ezekben az időkben történt.

Az emberek különféle dolgokat mondtak, hogy legalább az adott pillanatot megkönnyítsék számomra… Sokan megkérdezték: „Fiú vagy lány?” De így tettek a számunkra ismeretlen emberek is. „Kislány” válaszoltuk. „Az a lényeg, hogy egészséges legyen” mondták, mi pedig azt válaszoltuk „Természetesen, köszönjük!” Ennek hallatára senki sem gondolta volna, hogy e két nagyon boldog ember milyen szenvedést hordoz. Mi valóban boldogok és vidámak voltunk. Senki sem látta rajtunk azt, hogy min mentünk keresztül. Az Úr ily módon szólt hozzánk, nem emberi szavak által. Amikor ezek az emberek később megtudták az igazat, megdöbbentek. Látható volt a meglepettségük, és gyakran nem is értették.

A terhesség harmincötödik hete körül az orvosok elkezdték mondogatni, hogy császármetszésre készüljek, mert nagyon kicsi az esély a természetes szülésre. Először azért mondták, mert még egy kicsivel több, mint egy hónap hiányzott a szülés előírt időpontjához, másodszor pedig azért, mert Máriának nem volt agyalapi mirigye és ez az agynak az a része, amely hormonokat termel és előidézi a szülési fájdalmakat. Harmadszor pedig a víz mennyisége, amely a hasamban volt, annyira sok volt, hogy fennállt annak kockázata, hogy még idő előtt elfolyjon a magzatvíz. Azt mondtam Daniellának, hogy mégis szeretnék megpróbálni természetes módon szülni. Azt mondta nekem: „Figyelj csak, ha, szeretnéd, megpróbálhatjuk megindítani szülést, de nem ígérhetem, hogy sikerülni fog, mert különösen az első szülésnél nem lehetünk biztosak abban, hogy jól fog végződni.” Egy héttel Mária születése előtt elmentünk az utolsó ellenőrzésre. Amikor az ügyeletes orvos megvizsgált a szülőszobán, megérintette a hasamat és azt mondta: „Nem, semmiképp sem várhatunk tovább”. Az előkészület hete nehéz volt, mert megtudtuk, hogy az a pillanat, melyre nyolc hónapja várunk, végleg elérkezett. Együtt imádkoztunk, mert nem éreztük felkészültnek magunkat. Az Úr azonban, mégis elvezetett bennünket a terhesség nyolcadik hónapjáig, és mindez örömteli légkörben történt. Azon a napon, melyen közölték ezt velünk, kissé elbátortalanodva mentünk haza, mert sajnáltuk, hogy nem tudtunk eligazodni kislányunk születésének dátumát illetően, habár, már előre meg volt határozva. Furcsa módon azonban, még azon az estén elkezdődtek az első szülési fájdalmak, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, mert azt gondoltam, hogy a nem valódi szülési fájdalmakról van szó.

A kórházba indulás napján, amikor ellenőrzésre mentem, az orvos megnézett és a következőt kérdezte: „Asszonyom, voltak-e fájdalmai ezen a héten?” „Igen, de semmi komoly.” Ezután ránézett Daniellára és azt mondta: „A hölgy már 6 cm-re megnyílt, ha engedjük, hogy menjen minden a maga útján, természetes úton fog szülni.” Korábban mindannyian meg voltak győződve arról, hogy császármetszéssel fogok szülni, ekkor azonban a természetes szülés mellett voltak. Elvittek a szülőszobára. Azt mondták: „Figyelj, most megrepesztjük a magzatburkot, de lehet, hogy a magzatvíz elfolyásához több órára is szükség lesz. Az első szülésnél minden kicsit tovább tart.” „Jó”. Öt perc alatt mind elfolyt a magzatvíz. Meg kell említenem, hogy az asszonyoknak magzatvíz mennyiségük általában 800 ml és 1 liter közötti szokott lenni, nekem több mint 7 liter volt. Még mindig jól éreztem magam. Valóban csoda volt, mert még éjszaka is minden gond nélkül tudtam aludni. Igazából egyáltalán nem éreztem ennek a terhességnek a nehézségeit. Két óra alatt lefolyt a természetes szülés és minden fájdalom. Nem volt szükség oxitocinra sem a szülés elősegítéséhez, sőt császármetszésre sem. Semmire sem volt szükség abból, amit korábban javasoltak. Megszületett Mária. Amikor megláttam… Olyan pillanat volt ez, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Abban a percben megértettem, hogy láthatatlan kötelékkel vagyunk összekötve akkor is, ha csak nem gondolok arra, hogy milyen rövid ideig lesz ő velünk. Összekapcsolódtunk, mert az én kislányom volt. Ezután elvitték, majd Enrico visszajött és karjában hozta Máriát. Felejthetetlen pillanat volt, amikor karjában tartotta és büszkén nézete. Annyira boldog volt miatta. Biztos voltam benne, hogy Máriának nem lehetett volna jobb édesapja.

 Az, amit az Úrtól kértünk, a természetes szülésen kívül, melyet beteljesített, az volt, hogy élve szülessen és megkeresztelhessük. Amikor Enrico visszajött azt mondta: „Él. Megkereszteltük. Ez volt számunkra a legnagyobb ajándék, melyet az Úr adhatott. Fél órát élt és Mária utolsó pillanatáig együtt lehettünk. Megismerhették őt nagyszülei és néhány barátunk. Azután Enrico elkísérte.

Csak azt mondhatom, hogy az a fél óra egyáltalán nem tűnt olyan rövidnek. Felejthetetlen fél óra volt.

Ha elvetettem volna, nem hiszem, hogy az abortusz napjára úgy emlékeznék, mint ünnepre, az öröm napjára. Azt gondolom, hogy olyan pillanat volna, amelyet mindenképp igyekeznék elfelejteni, mint a nagy szenvedés perceit.

Mária születésének napjára úgy emlékezem, mint életem egyik legszebb napjára. Elmondhatom majd gyermekeimnek, hogy az Úr egy különleges testvérrel ajándékozta meg őket, aki a Mennyben van és imádkozik értük.

Azt szeretném mondani az édesanyáknak, akik elvesztették gyermeküket… Azt szeretném mondani nekik: mi édesanyák voltunk. Megkaptuk ezt az ajándékot. Nem számít, hogy meddig tartott, egy vagy két hónapig, néhány óráig; fontos, hogy megkaphattuk ezt az ajándékot, mert ez olyan valami, amit nem lehet elfelejteni.

 

 

fordította: Sarnyai Andrea

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés