Dúcz Annamária: Életképtelennek ítélt szüleim csodálatos élete
Apám 20 éves volt, mikor a katasztrófa bekövetkezett egy banális baleset kapcsán, amikor egy lovaskocsi kihajtott elé. Senki másnak semmi baja nem lett, a ló megijedt egy kicsit, a motor visszapillantó tükre letört, apám viszont tehetetlenül feküdt az aszfalton, mert eltört a gerince. Soha többé nem állt a lábára. Anyám 14 éves volt, mikor az addigi élete atomjaira hullott. Egy TBC szövődményeként kialakult gerincbetegség következtében soha többé nem tudott önállóan járni.
Apám, Szentendre egyik legszebb fiatal férfijaként elvesztette az állását, a menyasszonyát, az önállóságát, a mozgékonyságát.
Anyám, a tehetséges szavaló, “akiből akár színésznő is lehetett volna”, Szentesre került középiskolába, hogy közel legyen a kórházhoz. A nagymamám, autó hiányában, a karjaiban vitte el a vonaton. A középiskolás éveit szüleitől, barátaitól elszakítva, egyedül, idegenek között töltötte.
Pár évvel később Budapesten találkoztak egy rehabilitációs központban. Hónapokat töltöttek együtt az intézetben, és egymásba szerettek. A védett, segítő környezetből kikerülve apám visszaköltözött Szentendrére, míg anyám hazajött Kecelre. Semmi esély nem volt a közös jövőre. Messze voltak egymástól, mindkettőjüket alkalmatlannak tartották az önálló életre, és mindenki arra biztatta őket, hogy verjék ki a fejükből a másikat.
Akkor még nem volt akadálymentesítés. Egy mozgásában korlátozott ember bénának, rokkantnak, betegnek, de legalábbis fogyatékosnak számított.
Apám és anyám fittyet hányva a világra 1967-ben házasságot kötött, és Kecelen, nagyszüleim házában közös életet kezdtek. Fogalmuk nem volt arról, hogy mi hogy alakul, csak annyit tudtak, hogy együtt akarnak élni.
Tíz éven belül ez a két ember saját vállalkozásba fogott, házat épített magának, és nem egy, hanem két egészséges gyermeket hozott erre a világra. Én lettem a másodszülött ebben a családban.
A nővéremmel együtt úgy nőttem fel, hogy nem láttam soha apánkat a lábán állni. A balesetet követő több mint 40 évét tolószékben töltötte. Könyvekből és egyetemeken tanult barátait hallgatva egyedül programozóvá képezte magát, és könyvelőprogramokat írt.
Anyánk nem nagyon hagyta el a házat. Nem tudott kapaszkodás nélkül járni. Ő egy telefonnal a kezében varrodát működtetett, és több mint tíz varrónőnek adott évekig munkát.
Gyerekként, ha valami rossz fát tettünk a tűzre, nekünk kellett jelentkeznünk a nyaklevesért. Soha nem futottunk el, meg se fordult a fejünkben. Csak abban csaltunk, hogy kicsit lelassítottuk a lépteinket, mikor a pofonért mentünk. Tudtuk, hogy minél később érünk oda, annál kisebb lesz a lendület.
Már általános iskolás korunkban hivatali ügyeket intéztünk. “Bemész a Tanácsházára, az emeleten jobbra a második irodába, megkeresed a Kovácsnét, és azt mondod neki, hogy te vagy a Dúcz Béla lánya, és azért jöttél, hogy…” Míg az emeletre értünk, épp volt annyi időnk, hogy megjegyezzük, pontosan miért is jöttünk.
Saját magunknak vásároltunk ruhákat. Anyuék a kocsiban vártak, mi pedig az üzletben megkértük a megdöbbent eladót, hogy kivihessük megmutatni a szüleinknek, mit szeretnénk megvásárolni.
Egyedül költöztem be középiskolai kollégiumba. A szüleim ekkor is az autóban vártak, míg én felhordtam a dolgaimat, és egyedül berendezkedtem. Néha leszaladtam az autóba, sírtam egy kicsit a feszültségtől, Anyuék megnyugtattak, majd visszamentem folytatni a dolgomat.
Apám távirányításával autót is szereltem. Tévedhetetlenül tudta fejből, hogy hol, milyen cső és vezeték van a motortérben, és melyikkel mit kell csinálni. Pontos instrukciói alapján bármilyen problémát megoldottunk.
Édesapám a tolókocsiban ülve tanított meg biciklizni, görkorcsolyázni, és rendszeresen tollaslabdázott velünk.
Ilyenkor az átlagnál többet kellett futnunk, mert amikor ő tévesztett, akkor is mi szedtük össze a labdát.
Nálunk mindig hangos volt a ház, sokat kiabáltunk. A mi szüleink nem jöttek oda, ha valamit akartak, hanem kiabáltak, hogy mi menjünk hozzájuk. Ezt aztán megszoktuk mi is. Nálunk mindig hangos volt a ház, mert mindig tele volt emberekkel. A szüleim nem mentek sehova, így a világ jött el hozzájuk. Szerettek nálunk időzni a szomszédok, a barátok, később a mi barátaink előtt is mindig nyitva állt az ajtó.
Élet volt a két életképtelennek tartott ember otthonában. Pezsgő, vidám, szeretetteljes élet.
Soha nem éreztem azt, hogy hátrányos helyzetű lenne nálunk bárki is. Azt, hogy valami nem megszokott, a külvilágról olvastam csak le, amikor megbámultak és sajnálkozó tekintettel néztek ránk az utcán, vagy amikor készségesen odaugrott valaki segíteni, amikor 40 kilósan éppen rángattam apámat a tolószékben egy lépcsőn le vagy fel.
Ilyenkor mindig udvariasan el kellett magyaráznom a jószándékkal közeledő idegennek, hogy a legtöbb, amiben segíthet, ha egy lépéssel odébbáll, mert én pontosan tudom, hogy hol, hogyan kell megfogni azt a tolószéket, és milyen szögben kell megdönteni ahhoz, hogy ne borítsam ki a székből apámat. És soha nem fordult elő, hogy kiborítottam volna. Apám bízott bennem, én pedig hittem a bizalmában.
Hogy mi volt, ami ebben a két emberben a lelket tartotta?
Apám soha nem vesztette el a gyermeki kíváncsiságát. Ő azért jött ide, mert ki akarta próbálni, hogy így hogyan megy az élet. Mindent ki akart próbálni, meg akart nézni, el akart olvasni, meg akart hallgatni és meg akart kóstolni.
A temetésén egy barátja azt mondta róla: “Sokkal többet élt, mint bárki gondolta volna, de sokkal kevesebbet, mint amennyit szeretett volna.” Mert ő ilyen élhetetlenül nehéz körülmények között is imádott élni.
Anyám pedig egyszer azt mondta, hogy ő úgy gondolja, nem boldogtalanságra született. Nem szeretett boldogtalan lenni, ezért mindent elkövetett, hogy ne is legyen az. Csak így egyszerűen. Ő még köztünk maradt apám halála után pár évig, hogy a legnagyobb válságomon szelíd bölcsességével, rendíthetetlen szeretetével és támogatásával átsegítsen.
Aztán, amikor úgy látta, hogy most már menni fog, akkor csendesen, fáradtan, de határtalan nyugalommal lépett át a végtelenbe.
Azóta is velem vannak mind a ketten, hogy egy pillanatra se felejtsem el, hogy nincs lehetetlen, és a legkilátástalanabb helyzet is jóra fordulhat.
(Dúcz Annamária, facebook)
