Egy szép történet a kitartó papi szeretetről
"Levelet kaptam egy asszonytól. Azt írta, hogy a bátyja a halálán van, kórházban fekszik, és harminc éve nem járult szentségekhez. Hozzátette, hogy nemcsak rossz életű, hanem gonosz ember volt.
Rossznak vagy gonosznak lenni nem ugyanaz. A rossz ember lop, öl. A gonosz talán nem tesz ilyeneket, hanem arra törekszik, hogy elpusztítsa a jóságot másokban. Nos, ez az ember gonosz volt. Azon ügyködött, hogy megrontsa a fiatalokat; gyalázatos szórólapokat terjesztett, hogy aláássa hitüket és erkölcseiket.
A húga azt írta: „Már vagy húsz pap ment el hozzá, és mindet kizavarta a kórteremből. Kérem, látogassa meg!” Utolsó menedék lettem.
Egy este elmentem hozzá a kórházba. Öt másodpercig maradtam, mert tudtam, hogy én sem járnék jobban, mint a többiek. Viszont nem csak egyszer látogattam meg, hanem negyvenszer. Negyven egymást követő este. Második este tíz-tizenöt másodpercig maradtam, majd mindennap öt-tíz másodperccel tovább. A hónap végén már tíz-tizenöt percig voltam nála, de soha, egyetlenegyszer sem hoztam szóba a lelkét – egészen a negyvenedik napig.
A negyvenedik napon magammal vittem az Oltáriszentséget és a szent kenetet, és azt mondtam neki:
– William, maga ma éjjel meg fog halni.
– Tudom – felelte. Rákban szenvedett, arcdaganata volt; a legirtóztatóbb látványok egyike.
– Biztos vagyok benne – folytattam –, hogy ma este szeretne kiengesztelődni Istennel.
– Nem akarok. Menjen innen!
– Nem egyedül jöttem – feleltem.
– Hát kivel?
– Elhoztam az Urat. Őt is el akarja zavarni?
Nem válaszolt. Ekkor letérdeltem az ágya mellé, úgy tizenöt percre, hiszen velem volt az Oltáriszentség. Megígértem az Úrnak, hogy ha ez az ember a bűnbánat bármilyen jelét adja, mielőtt meghal, akkor kápolnát építek a szegényeknek az ország déli részén, 3500 dollárért. Hogy ennyiből nem lesz valami nagy kápolna? Nem, de nekem az rengeteg pénz volt.
Miután befejeztem az imát, megismételtem:
– William, biztos vagyok benne, hogy mielőtt meghal, szeretne kiengesztelődni Istennel.
– Nem akarok. Távozzék! – förmedt rám, majd a nővérért kezdett kiáltozni.
Hogy abbahagyja, az ajtóhoz siettem, mintha indulni akarnék. Aztán gyorsan visszamentem az ágyához, lehajoltam a párnához az arca mellé, és azt mondtam neki:
– Egyet kérek, William: ígérje meg, hogy mielőtt meghal ma éjjel, azt fogja mondani: „Jézusom, irgalmazz!”
– Nem mondom! Ki innen!
Távoznom kellett. A nővérnek megmondtam, hogy ha hívna az éjjel, visszajövök. Hajnali négy óra tájban telefonált a nővér, hogy William meghalt.
– Hogyan halt meg? – kérdeztem.
– Hát – felelte –, úgy egy perccel azután, hogy ön elment, azt kezdte mondogatni, hogy „Jézusom, irgalmazz!”, és ezt mondogatta egyfolytában, míg meg nem halt.
Nem miattam változott meg. Isten érkezését élte át egy ember, akinek egykor volt hite, de elvesztette. Akár hívő valaki, akár nem, ez a közeledés szüntelenül kíséri. Számtalan ember megtapasztalta. Mindenkihez elér, de oly gyengéd, hogy sokan elhárítják.
Fulton J. Sheen: Life is Worth Living
(levélben kaptam)
