Bocsáss meg!
"Újságíró vagyok, egy időben a Nők Lapjában is publikáltam, érdekelnek az emberi kapcsolatok. Gyakran járom az országot, ismerkedem az üdülőhelyekkel, figyelem az embereket, ha lehetőségem adódik, beszélgetek velük. Sok témát kapok így tőlük is. Az egyik Intercityn utaztam, mellettem kedves idősebb hölgy ült, a végállomásig volt időnk a beszélgetésre. Az arca, a hangja ismerősnek tűnt. Próbáltam – nem feltűnően – kíváncsiskodni, közben nagyon erősen koncentrálva a beugró halvány emlékképet azonosítani, pontosítani. Nem is annyira kép volt az, inkább egy sírva kiabáló hang.
Megtudtam, hogy a hölgy az egyik üdülőfaluban lakik férjével, egyetlen gyermeke is ott él feleségével és két unokájával. Míg a vonat zajtalanul siklott, beugrott a kép, mely talán a felszállása pillanatától motoszkált a tudatom mélyén. – Bocsáss meg! – ezt hallottam nemrég egy kert mellett elhaladva. A hang annyira könyörgő, zokogó volt, hogy nem tudtam megállni, odanéztem. Egy családot láttam, feltehetően anyuka két gyerekével és a nagymama lehetett az, aki térden csúszva kiabált és sírt. Nem tartott sokáig a jelenet, az anyuka vetett véget neki, elparancsolta onnan a vitatkozó unokát. A nagyi ezt észre sem vette volna, csak kiabált tovább, mire a másik unoka gyöngéden fölemelte.
Akkor egy fa takarásában néztem végig a családi viszályt, s el sem tudtam képzelni, mit véthetett a mama, amit az unoka nem tudott megbocsátani. Mert a szavait nem értettem ugyan, de a mozdulataiból egyértelmű volt, hogy nem kapott bocsánatot, ezért is alázkodott meg a nagyszülő az unoka előtt, az idősebb a fiatalabb előtt. Megalázás, megaláztatás, megalázkodás? Ahogy tovább mentem, eljátszottam akkor ezekkel a szavakkal. Tudom, hogy van nemzedéki ellentét a generációk között, mégis elképzelhetetlen és érthetetlen volt számomra az egész. A jelenet hevességéből úgy éreztem, egy – már régebben húzódó ügy végkifejletét láthattam. Mit kellett volna az unokának megbocsátania? Olyan nagy volt-e ez a vétek, amin nem lehet túllépni, amit nem lehet szeretettel, megértéssel megbeszélni? Valahogy úgy éreztem, nem erről van szó! Sokáig nem tudtam a látványtól és attól a keserves zokogó hangtól szabadulni, állandóan hallottam: Bocsáss meg … bocsáss meg … bocsáss meg…. Anélkül, hogy bármit tudtam volna a családról, a nagymamának a pártjára álltam. Igaz, ezt tették a többi családtagok is.
Nem csal az emlékezetem? Tényleg ez az alkalmi útitárs lenne az a nagymama?
Beszélgetés közben előkerült a családi fénykép is: szülők és két gyerek, egy fiú és egy lány. A nagyi szívesen mesélt a gyermekéről, menyéről és a két unokáról. Kiderült, a nagyobbik nagyon jó tanuló, több kitüntetést is kapott már. Annyi szorgalommal érte el ezeket az eredményeket, hogy nincs barátja, barátnője, csak a tanulásnak él, hajtós gyerek.
–Törtető?
– Talán nem mondanám, inkább úgy érzem, az apróbb jellemhibákat igyekszik ezzel korrigálni, a szülői elvárásoknak és saját magának így tud megfelelni. Akaratos természetét, a kellő empátia hiányát aztán el is fogadták a szülei a szép eredményeit látva.
– És ön? Ön is elfogadja ezeket a hibákat az eredmények tükrében? Elgondolkozott a nagyi. – Nagyon sokat voltunk együtt kicsi korában, együtt játszottunk, a szerepjátékokban már akkor is ő volt a parancsoló egyéniség. De hát olyan jól állt neki! Kedves, hízelgő kisgyermek volt, talán kicsit felnőttközpontú, kicsit félős, jobban a lelkére vett egyes dolgokat, mint kellett volna. Az akaratát általában erőszakosan is keresztülvitte.
– A fényképről ítélve, már majdnem felnőtt. Hogyan alakult a kapcsolatuk?
–Maradt egy érintkezési pontunk, tudtam neki segíteni némelyik tantárgyban. Az édesanyja, bölcs előrelátással biztatta is erre, féltve kettőnk szeretetkapcsolatát.
Egy nagy sóhajkövetkezett. Most már biztos voltam a dolgomban, kezdett összeállni a kép a most hallottak alapján. Próbáltam minden rezzenés nélkül, az eddigi mederben folytatva beszélgetést, kedvesen rákérdezni. –Történt valami?
-– Sajnos, igen. Egészségi gondjaim voltak, nem tudtam kellőképpen figyelni az unokáimra, nem jegyeztem meg a vizsgái időpontját, nem érdeklődtem idejében. Nem tudtam kimutatni, mennyire örülök a szép vizsgaeredményeknek. Ez egy folyamat volt, több hibát követtem el, ami nagyon csúnya jelenetben ért véget. – Elcsuklotta hangja – Nem tudok erről többet mondani. de elfelejteni sem tudom! Másnap derült ki, hogy az én unokám nem tud megbocsátani akkor, azonnal, amikor erre kérik. A szülők ehhez már hozzászoktak. Én kénytelen voltam elfogadni ezt a tényt, megbocsátottam, nem is beszélünk többé a dologról, igyekszünk visszatalálni a régi kapcsolatunkhoz. Az aggódás azért bennem maradt. Hogy fog helyt állni az életben? Mindenki el fogja őt fogadni ilyennek?
Rámosolyogtam a nagyira. – Ne féltse! Biztosan meg fogja állni a helyét, hiszen értelmes, törekvő ember! – Aztán elkezdtem mesélni különböző történeteket nehéz sorsokról, helytállásról, párválasztásról. A nő nagy érdeklődéssel hallgatta. Talán segíthettem neki feldolgozni a szomorú esetet.
A világért sem árultam volna el, hogy szemtanú voltam."
Fodorné Hámori Ágnes
