Mire tanít engem, ma Szent Margit?
Kézenfekvő történelmi párhuzamot vonni a tatárdúlás, s idegen érdekek miatti megfélemlítés, agymosás, lepusztulás utáni erkölcsi és társadalmi körkép között.
Talán egyre többekben nő a felismerés, hogy kiengesztelődésre, újjépülésre van szükség.
Igen, szaporodnak az engesztelő imacsoportok hazánkért, s egyre többen vesznek részt zarándoklatokon, hogy találkozzanak a Pócsi vagy a Verebélyi vagy az Andocsi Máriával .
Valós igény kanyarog hosszú sorban a közbenjáró imaalkalmakon.
S mégis mégis hiányzott valami? Talán erre a hiányérzetemre adott ma, Árpádházi Szent Margit választ.
A valósítsd meg önmagadat, váltsd meg önmagadat, te magad vagy a sorsod ura szlogenjei
töltik be a reklámokat. A testápoló szerek hirdetései azt sugallják, válassz engem, megérdemled, kerül, amibe kerül, jogod van rá.
A metro az ősi Szent Jakab zarándokút nevével szólongat a magyar el Camino-ra, mely szerinte: Járd a magad útját!
A post-modern elveti az értékek hierarchiáját, mert az stigmatizálhat egyeseket, behatárol, és a maga isteni embere akar lenni, aki saját maga dönti el mi a jó és mi a rossz.
Ugyanakkor a TV Valóság show műsoraitól egészen eltér a tapasztalat, hogy mennyire determinálja az egyént a családi háttér, környezet, anyagiak. A vágyak, lehetőségek feszültségei újjátermelik a gyűlöletet, a manipulálhatóságot.
Talán ezért idén Szent Margit engem a determináltságaim elfogadására tanít.
A külső, belső, történelmi és személyes meghatározottságaim elfogadására. S ebben benne van családom története, és az én történetem a családi körben és abból kinőve, benne vannak az útkeresések és zsákutcák, az Egyház anyai ölének és olykor idegenségének tapasztalatai, az utitársak lelkesítő és olykor árulással felérő értetlenségei. S az a félelmetes következetesség, hogy a cselekedeteimnek következményei vannak, a magam és igen, a mások életében, sőt, hogy formálják a bennem, bennünk születő örök életet, az Isten Országát.
Margitot szülei – a kor jámbor szokása szerint, engesztelő áldozatul Istennek ajánlották. Margit minden bizonnyal szinte belenőtt ebbe az odaadottságba. Legalábbis egy ideig. Amíg az Istenhez tartozás az élet örömét és erejét jelentette.
De a kegyelem áldott eszközeivé váltak számára a társak irigységei, féltékenységei, a megváltozott történelmi helyzetben a szülők presszionálása, hogy menjen férjhez, mert tudatos, szabad akaratú döntéssé, a születésekor tett szülei által tett ígérethez való személyes hűséggé érett benne az odaadottság.
Ráadásul nekem, nekünk, nem szülői felajánláshoz kell hűségben megmaradnunk, hanem ahhoz a Szeretethez, aki egyszer néven szólított, akinek hatalma volt és van arra, hogy a horizontális determináltságaimból az Ő örök Szeretetének távlataiba helyezzen, időt adva, hogy apró, hétköznapi döntéseimmel az Ő hűségére válaszoljak, és így lassan lassan elveszítse hatalmát fölöttem mindaz, ami sárként, agyagként befödi a kincsemet, ami elfedi a Gyöngyszem ragyogását.
Igen, Uram, elhiszem, hogy én a Te szemed fénye – Gyöngye vagyok.
Köszönöm, Margit!
(Sztrillich Ágnes SSS)
