Viharban
Missziós munkánk során gyakran kerülünk viharos helyzetekbe. hol félreértenek minket, hogy meg se akarnak érteni. Kevés a munkatárs, sok a küzdelem. Olykor lelkileg, olykor egzisztenciálisan is nehéz helyzetbe kerülünk. Ez utóbbira néhány példa: a törökbálinti közösségi házban lakó házaspár férfi tagja néhány hete bveszítette el munkahelyét, most pedig az asszonynak is szóltak, hogy nem kell tovább bejárnia - mindketten tisztességes, lelkiismeretes, becsületes emberek (már ha ezt külön mondani kell hívő keresztényekre). Marikát, az érdi cigány misszió vezetőjét az önkormányzati választás másnapján (hétfőn) már várta az azonnali felmondás polgármesteri ügyirata. Tegnap pedig a feleségem kapta meg a felmondó levelét, pedig nála szorgalmasabb, kevdvesebb, tisztességesebb és a politikai ügyekbe még véletlenül se belekeveredő embert keveset ismerek (így aztán most megszűnik minden biztos jövedelemforrásunk). De osztályvezető volt egy állami hivatalban, kellett a helye, az új igazgató pedig buzgón intézkedett...
Éppen néhány napja, hogy ima közben arról elmélkedtem, mi ez a nagy viharzás körülöttünk - és úgy éreztem, ez a válasz világosodott meg bennem: aki Isten országát, a Szeretet földjét akarja építeni, az időről időre olyan helyzetbe kerül, ahol a békétlenek között neki kell békességszerzőnek lenni, a szeretetelenek között szerető szívűnek, az elcsüggedtek között reménykedónek, az összetörtek között erősnek, a hitetlenek között hívőnek, az anyagi, lelki bizonytalanság közepette bízónak - egyszóval krisztusinak lennie...
Azt hiszem, ha komolyan akarjuk venni Isten szeretetét és küldetését, ezt nem lehet megúszni. A végső szó azonban mindig Istené, Atyánké, a Szereteté, aki nem hagy el minket, és előbb vagy utóbb, de mindenképpen kisimítja a dolgokat...
