Az emberi okosság kudarca a Kinyilatkoztatás titkainál (Mk 12, 35-37)

Kategória: Márkot olvasva Megjelent: 2010. december 15. szerda
Az előző részekben olyan történeteket olvashattunk, amelyekben különböző szellemi, vallási irányzatokhoz tartozó emberek próbálják a maguk emberi okosságával megfogni Jézust, sikertelenül. Márk szerkesztői gondosságát és leleményességét dicséri, hogy ezek után közvetlenül egy olyan történetet hoz, amelyben Jézus kérdez, hogy kérdése nyomán nyilvánvalóvá váljék az emberi okoskodás kudarca Isten önkinyilatkoztatásával szemben.

„Hanem amikor a templomban tanított, Jézus tette fel a kérdést: „Hogy mondhatják az írástudók azt, hogy a Krisztus Dávid fia? Maga Dávid a Szentlélek erejéből ezt mondja: Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj a jobbomra, s ellenségeidet lábad alá teszem zsámolyul. Ha maga Dávid Urának mondja, hogy lehet akkor a fia?” A nagy népsokaság szívesen hallgatta.” (Mk 12, 35-37)

Az írástudók a maguk természetes esze szerint jártak el. Azt tudták az Írásokból, hogy a Messiás Dávid házából születik majd. Számukra nyilvánvaló volt, hogy mivel a Messiás később születik, mint amikor Dávid élt, ezért csak a „fia”, azaz utóda lehet. Ettől a lineáris, egyvonalú idő- és gondolatmenettől nem tudtak elvonatkoztatni.

Tulajdonképpen érthető ez, hiszen a Messiás valódi természete Isten titka volt. Pál apostol később azt írja, hogy „kinyilatkoztatásból ismertem meg a titkot, (…) betekintettem Krisztus titkába, amelyről korábban nem tudtak az emberek úgy, ahogy most a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta.” (Ef 3, 3-5) „Nem tudtak az emberek” - sőt, egy másik helyen azt olvashatjuk, hogy még az angyalok is csak Jézus Krisztus önkinyilatkoztatásából (születéséből, életéből, tanításából, kereszthalálából és feltámadásából) ismerték és értették meg Isten valódi terveit, amelyek a teremtés kezdete óta elrejtve voltak előlük is!

A Messiás azért lehet egyszerre Dávid fia és egyben Dávid Ura is, mert Ő nem csupán egy ember, hanem – ahogy az Egyház később megfogalmazta -, tökéletesen Isten (a kezdettől) és tökéletesen ember. Hogy mennyire nehéz is volt ezt megérteni, azt jól jelzi, hogy abból a nemzedékből végül csak Szent János apostol – a „szeretett tanítvány”, aki még az utolsó vacsorán is hallgathatta Mestere szíve dobogását – tudta valamennyire megfogalmazni az öröktől való Isten és időben megszülető ember közös igazságát úgy, hogy az számunkra is érthetővé váljon:

„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.

Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.

Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.

A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.

(…)

(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít.

A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ.

A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.

Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.”

Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.

Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1-5, 9-18)

A nagy népsokaság szívesen hallgatta Jézust. Megérezték – még ha nem is értették teljesen -, hogy ez a Tanító olyan ismereteket közöl velük, olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, úgy látja a Törvényt és a Prófétákat, ahogy előtte senki más. Ilyet eddig nem láttak, nem hallottak. Talán élvezték is elbizakodott „írástudóik” megszégyenülését, ki tudja. Talán az ő egyszerű, meg nem rontott értelmük mélyebben tudta megragadni a mennyei tanítást, mint a sok haszontalan méricskéléstől lekorlátozott, kiművelt tanítói ész. (Ezzel természetesen nem a tudatlanság himnuszát akarom zengeni, sem a tanulás hiábavalóságát, hanem épp a jó tanártól a helyes tanulás útját dicsérni.)

Jó nekünk is, ha merjük saját igazságainkat eldobni Krisztus igazságáért. Tegyük meg addig, amíg még meg nem szégyenültünk emberi hiábavalóságaink miatt…

Sípos (S) Gyula

You have no rights to post comments