A főparancsról és Isten valódi természetéről (Mk 12, 28-34)
Bizony, nem volt könnyű Jézus korában egy rendes zsidó embernek Isten kedvére tenni – már aszerint, ahogy azt az írástudók tanították neki. Kötelező és nem kötelező – de nagyon ajánlott -, törvények sokasága nehezedett rá. Egy meggondolatlan szavával, egy gyertya meggyújtásával már vétkezhetett, és ugyan ki menthette volna őt fel a bűnei alól? Bizony nem véletlenül mondja kora vallásos tanítóiról Jézus: „Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” (Mt 23, 4)
Ismerjük ezt a jelenséget mi is, az Egyház korában. Vannak teológiai irányzatok, amelyek nagy örömmel szálazzák apróra Isten tanítását, hogy fegyverként fordíthassák bárki ellen, aki nem ért velük együtt. És ismerjük azt a plébániai gyakorlatot is, amelyik túlságosan aggályos lelkületű, Istentől félő és szorongó embereket nevel, akik aztán kóros bűntudatuktól sújtva nem mernek Isten közelbe se menni (pl. szentáldozáshoz járulni), s így épp attól maradnak távol, aki megmenthetné, meggyógyíthatná és megszabadíthatná őket.
Jézus korában is sokan csavarták a szót, azon okoskodva, hogy melyik a főparancs, az első, amire épül az összes többi. Az őszinte istenkereső számára azonban a kérdésnek óriási jelentősége van, hiszen ez megmutatja Isten valódi természetét is. Milyen az Isten? Az áldozatot követelő Seregek Ura? A Bosszúálló Úr, aki mindenkinek megfizet? A Törvény Ura? A jó és rosszcselekedetek Számtartója?
Íme, egy őszinte istenkereső írástudóval találkozik a Mester:
„Egy írástudó is hallgatta a vitát. Amikor látta, milyen találóan megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik az első a parancsok közül?”
Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.”
Az írástudó helyeselte: „Valóban jól mondtad, Mester, hogy Ő az egyetlen (Isten), és hogy rajta kívül nincs más. Meg hogy Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, felebarátunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy bármi más áldozatnál.”
Jézus az okos beszéd hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze az Isten országától” - mondta neki. Több kérdést már nem mertek neki föltenni.” (Mk 12, 28-34)
Isten valódi természete a szeretet – minden törvény a Szereteten áll és azt bontja ki. Isten szeretetre vágyik – ez a valódi lényege minden áldozatnak, nélküle értelmetlenné válik minden rítus -, és azt akarja, hogy ugyanezzel a szeretettel forduljanak egymás felé is az emberek. Ma ez szinte már magától értetődőnek tűnik, de akkor forradalmi kijelentés volt – mint ahogy ma is forradalmi tett, ha valaki a szeretet parancsát követve akarja élni az életét ebben a szeretetlen világban.
Miért is lenne a szeretet a legfontosabb? Miért is kellene a „másikat” úgy szeretnem, mint önmagam? És miért nem elégedik meg Isten az én áldozati ajándékommal, miért akarja, hogy még szeressem is? Miért ne lehetnénk mi egyszerűen csak üzleti kapcsolatban? A „békés egymás mellett élés” politikája miért nem elég? És ha a világban az erő és a hatalom győzedelmeskedik, miért ne követhetném én is az erő és hatalom logikáját?
Csak ezért: „Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.” (1Jn 4, 8)
Jézus megdicséri az okos írástudót. Nagyon érdekes, hogy a történet úgy fejeződik be: Több kérdést már nem mertek neki föltenni. (Mk 12, 34) Jézus Krisztus bölcsessége, szeretetének ereje nyilvánvalóvá válik hallgatói előtt. Mindenre válaszol, s feleletei elnémítják még ellenfeleit is. A hallgatás mögött azonban nincs ott az elfogadás, hiszen mindez csupán néhány nappal a Messiás elfogatása és keresztre feszítése előtt játszódik le!
A bűnösök elnémulnak – szavaikkal már nem tudják megfogni Jézust. De nem ismerik el hibáikat, nem tartanak bűnbánatot, hanem épp ellenkezőleg, szívük még jobban megkeményedik, ellenáll a Szeretet hívásának. Készen állnak arra, hogy ha szavakkal nem megy, tettekkel némítsák el a „galileait”.
Sípos (S) Gyula
