Istenkísértés (Mk 12, 13-17)
A most következő történetben Jézus csodálatos bölcsességről tesz tanúságot az emberi ravaszsággal, ügyeskedéssel szemben. Igaz, az eset magyarázói a későbbi korokban sem szűkölködtek ugyanebben az emberi ravaszságban, amellyel azt kifordítani és saját szájuk íze szerint magyarázni igyekeztek. A történet arra is rávilágít, hogy az istenkísértés nem annyira a lehetetlen dolgok erőltetését jelenti – sőt, az inkább hitpróba -, mint inkább azt a törekvést, hogy Istent belekényszerítsük az általunk elgondolt megoldások követésébe.
„A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek hozzá és megkérdezték: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?” De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: „Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!” Mikor odavitték, megkérdezte tőlük: „Kinek a képe ez, és kinek a felirata?” „A császáré” - felelték. Jézus folytatta: „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Azok igen elcsodálkoztak rajta.” (Mk 12, 13-17)
A történet már akkor is mindenki számára átlátható és érthető volt. A farizeusok és Heródes-pártiak olyan szituációt igyekeznek kialakítani, amivel csapdába csalhatják Jézust. Ezt akarják pszichológiailag is megalapozni, amikor először dicsérik Őt: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. (Mk 12, 14) Igazat mondanak? Igen – bár ők maguk nem hiszik ennek igazságát. Képmutatók, akik hazudnak, hogy minden belső ellenállást legyőzve, Jézus szívéhez férkőzhessenek. Dicséretükkel Jézus válaszát már előre óriási súlyúnak akarják láttatni – és egyben hamis prófétai válasznak, amit csak elítélni lehet.
„De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: „Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!” (Mk 12, 14) Mi az istenkísértés? Amikor Istent olyan helyzetbe akarjuk szorítani, ahol csak a mi kedvünk szerinti módon cselekedhet. Jelen esetben az istenkísértő csapda készen állt: ha a Mester azt mondja, hogy fizetni kell, akkor hazaáruló (de legalábbis megalkuvó ember, aki nem méltó az emberek tiszteletére), ha pedig azt mondja, hogy ne fizessenek, akkor lázító, a törvényes rend ellen izgató, akit el kell fogatni a katonákkal. További példákat felhozva: így kísértette Jézust Júdás is, amikor azt gondolta, ha a Mestert a Főtanács elé juttatja, akkor Ő majd arra kényszerül, hogy nyíltan kinyilatkoztassa Messiás voltát, s így eljön az új kor, a Messiás királysága – ahol persze Júdás lett volna a megdicsőült pénzügyminiszter. Istent azonban nem lehet kényszeríteni semmire! Minden ilyen próbálkozás kudarcot vall – és milyen gyászos következményekkel jár a kísértőre nézve! Júdás összeomlik és az öngyilkosságba menekül. (Minden istenkísértés őspéldája, a lázadó angyalfejedelem része is az Isten nélküli lét, a pokol lett…)
Nem szabad összekevernünk azonban az istenkísértést a hit-próbával! Amikor megoldhatatlan, vagy lehetetlen helyzet elé kerülünk, éppen hogy nagyon is szükséges a hit felindítása, hogy Istenhez kiáltva a probléma megoldást nyerjen! (Tulajdonképpen itt kezdődik a hit útja, ami már nem az emberi tapasztalatokból, hanem Isten kijelentéseiből táplálkozik. Az Ó- és Újszövetség könyveiben nagyon sok történet szól erről, ezért ezt itt most nem részletezzük.) Az Istent kísértő ember nem bízik Urában – ezért akar kikényszeríteni valami neki tetsző megoldást -, míg a hívő ember éppen hogy Urában bízva imádkozik és cselekszik – micsoda különbség!
Jézus csodálatos bölcsességről tanúskodó választ ad „kihívóinak”: „Kinek a képe ez, és kinek a felirata?” „A császáré” - felelték. Jézus folytatta: „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” (Mk 12, 16-17) Ez a válasz a békesség, a társadalmi béke válasza (is). Sajnos a következő évezredek alatt bebizonyosodott, hogy a megromlott emberi természet Jézus legjobb tanácsait is képes az ellenkezőjére fordítani, ha igazolni akarja a maga bűnös gyakorlatát. Így lett ebből a mondatból is a „kettős hatalom” igazolása, a mindenkori világi (császári, egyházi) erőszak igenlése, az emberi alávetettség és kisemmizés elfogadtatása.
Isten Fia szavainak elferdítői könnyen célt érhettek, hiszen Jézus Krisztus nem hirdetett forradalmi fegyveres harcot valami világi hatalom ellen. Tudta, hogy egészen az utolsó ítéletig még az ördögnek is van helye és szerepe a világban. De ez nem azt jelenti, hogy mindezt így helyeselte volna is! Beszédei a hamis mammonról, a keskeny útról, a rozsda marta kincsről, stb. pontosan mutatják, hogy Ő mit tartott helyesnek és követendőnek, és miért (és mi ellen) küzdött minden emberi és isteni eszközével. A szavaival és tanításával való visszaélés bizony súrolja az istenkísértést – ha ugyan tovább nem megy ennél, amikor Őt sátáni tulajdonságokkal felruházva meggyalázza azt, aki minket mindennél jobban szeret…
Sípos (S) Gyula
