Azonosulás a legkisebbekkel (Mk 9, 36-37)
A keresztény teológia egyik legnagyobb veszélye, hogy kivész belőle Krisztus.
Csodálatos gondolati építményeket lehet létrehozni ugyanis, amelynek elemei tökéletesen passzolnak egymáshoz, látszólag még Isten igéit is tartalmazzák – és mégis tökéletes butaságokat állítanak. Így gyakran megtörténik, hogy az emberi vágyakhoz és ambíciókhoz igazítjuk a Szentírás igazságait, ügyesen csavargatva és igazgatva egészen addig, amíg számunkra megfelelő értelmet nyernek. Ezek a bálványok azonban mit sem használnak nekünk.
Ezeknek a csodálatos, ám hiábavaló teológiai építményeknek - és azok hatásának a keresztény életre -, egyik legnyilvánvalóbb történelmi példája az volt, amikor az Egyház addig-addig beszélt a győzelmes Jézusról, a világuraló Pantokrátorról, amíg elhitte, hogy tulajdonképpen neki kell uralnia a világot. (És fordítva: világuralmi ambícióihoz jól jött a pantokrátor-teológia.) A pápai hármas korona (tiara) jól jelképezte az egyház hármas hatalmát. Erős volt és uralkodott – csak épp az emberi lelkeket veszítette el. Isten pedig elhívott Assisi városából egy ifjút, bizonyos Ferencet, hogy ennek tarthatatlanságára felhívja a figyelmet. És ez a szolgáló lelkületű, minden világi eszközt és hatalmat nélkülöző férfi krisztusi lelkületet hozott a düledező Templomba…
Teológusok könnyedén be tudják bizonyítani, hogy Isten nem érez fájdalmat, hogy tökéletes békében van, hogy nem hiányzik neki senki és semmi. Csodálatos – és igaz - szentírási igéket tudnak hozni az Ő nagyságáról és erejéről, hogy aztán ezekkel igazolják Isten mérhetetlen távolságát tőlünk. És ez mind igaz is lehet - de akkor hogyan van az, hogy Isten mégis elküldte egyszülött fiát, aki „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2, 7), vállalta a fájdalmat, a szenvedést, a kereszthalált? Miért tette volna ezt Isten?
Mert Ő Szeretet. Mert részvéttel van irántunk, mert igenis „fáj a szíve” értünk, mert meg akar menteni minket. Isten nem távol van tőlünk, még csak nem is „mellettünk van”, hanem azonosul velünk - a nála mérhetetlenül kisebbekkel -, egészen magáévá teszi a mi életünket, vágyainkat, egészen egyesül velünk (miközben megőrzi istenségét és integritását).
Mivel pedig minket Isten gyermekévé tesz, minket is arra hív, hogy – ahogy Ő tette velünk -, lélekben mi is azonosuljunk a nálunk kisebbekkel. Jézus meg akarja értetni a tanítványokkal, hogy e nélkül az azonosulás nélkül nincs tanítványság! A legkisebbekkel való azonosulással viszont az Istennel való egyesülés útját járhatjuk.
Jézus „odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” (Mk 9, 36-37)
Be akarod fogadni a szívedbe Istent? Akkor be kell fogadnod a szívedbe a legkisebbeket is. (A jelentéktelent is, a leprást is, az idegent is…) Szeretnéd, hogy Isten áldása legyen az anyagi javaidon? Akkor az anyagi javaidba be kell fogadnod a legkisebbeket is. Szeretnéd, hogy növekedj a lelkiekben? Akkor lelki javaiddal szolgálnod kell a nálad kisebbeket is.
Isten azonosul velünk, azért nekünk is azonosulnunk kell a nálunk kisebbekkel. Isten magáénak érzi a mi gondjainkat, ezért nekünk is magunkénak kell éreznünk a nálunk kisebbek gondjait.
Ha mindezt megtesszük, tulajdonképpen már nem is mi viselünk rájuk gondot, hanem Isten az, aki rajtunk keresztül gondot visel rájuk. Ezért minden félelmünket, aggódásunkat, anyagi és lelki nehézségünket átadhatjuk Istennek.
„Ne kérdezgessétek hát, hogy mit esztek vagy mit isztok, és ne nyugtalankodjatok. Mert erre a pogányok törekednek a világban. Atyátok tudja, hogy szükségetek van rájuk. Inkább az Isten országát keressétek, és ezeket megkapjátok hozzá. Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.” (Lk 12, 29-32)
Sípos (S) Gyula
