Mi miért nem tudtuk kiűzni? (Mk 9, 28-29)
A tanítványok kudarcot vallottak - nem először és nem utoljára. Ki akarták űzni az ördögöt, a gonosz lelket, a démont a fiúból, s nem sikerült – az ellenállt nekik és győzött felettük.
Pedig Jézus tanítványai megízlelték már a győzelem ízét, amikor a Mester kiküldte őket prédikálni, gyógyítani és szabadítani, s akkor „a hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram - mondták -, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” (Lk 10, 17)
Most vajon mi a kudarcuk oka? Talán az, hogy most nem kaptak külön küldetést, felszólítást Jézustól, így nem volt velük a Szentlélek ereje? Nem lehet ez az ok, hiszen a küldetést már megkapták, s az nem csak egy alkalomra vagy egy missziós útra szólt. Jézus pedig nem vonta vissza kegyelmét tőlük.
Akkor talán a hitük hiánya okozta? Lehetne ez is ok, azonban azt látjuk, hogy ezek a tanítványok hitték, hogy ha parancsolnak Jézus nevében, az ördögök engednek nekik. Hittek Jézusnak és hittek a saját, eddigi tapasztalatuknak is. És ez mégsem volt elég.
„Amikor (Jézus) bement a házba, tanítványai külön megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” „Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására” - felelte.” (Mk 9, 28-29)
Érdekes, hogy a legrégebbi kéziratokból hiányzik a böjt említése. Úgy tűnik azonban, hogy már az első nemzedékek ima-tapasztalata és -küzdelme azt sugallta, hogy nekik az imádság mellett szükségük van a böjt erejére és a böjti fegyelemre is, amit így beleírtak az eredeti kéziratba. Hamisítás ez? Korántsem, inkább a Szentlélek ihlető és feltáró kegyelme, ahogy azt János evangéliumában olvassuk, mint jézusi tanítást: „Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 16, 13)
Mit mond tehát Jézus? Azt, hogy azért vallottatok kudarcot, mert nem imádkoztok – pontosabban imáitok nem juttatnak olyan mély egységre benneteket Istennel, mint ami elég a győzelemhez.
Jézus, a tökéletes Isten és tökéletes ember, aki az Atyával és a Szentlélekkel tökéletes egységben volt – Ő imádkozott. Egész napos munkája után sokszor az egész éjszakát imádságban töltötte. Sőt, a Szentírás olyat mer írni, hogy Jézus „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött”! (Zsid 5, 7) Micsoda intenzitása ez az imának! Összes lelki képessége, értelme, emlékezete és akarata, vágyai és tervei, érzelmei és érzékei bele vannak temetve Isten Fiának az Atyába, hogy a Szentlélek teljes erejét birtokolhassa. Hol van itt egy rés, ahol bárki elbuktathatná? Sehol. Ki állhatott így ellen Jézus hatalmas szavának? Senki és semmi. Pál apostol csodálatos himnuszában így vallja meg Jézus küzdelmét és győzelmét:
„Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2, 6-11)
Ez Jézus imája: mindent odaad az Atyának, és Tőle kap vissza mindent, a Szeretet szolgálatára. Alig hiszem, hogy ezt a tanítványok már értették volna. Nem tudták még Krisztust „magukra ölteni”, hogy Isten cselekedhessen bennük. Ez kudarcuk oka.
Ez a mi kudarcaink oka is. Meg kell tanulnunk úgy imádkozni (és böjtölni, virrasztani, stb.), ahogy azt Jézus tette. Egészen Istennek és egészen Istenért. És ahogy lekopik rólunk a saját dicsőségvágyunk, az emberi erőnk, az önigazultságunk, ahogy kisebbedünk, úgy növekszik bennük Krisztus, míg végül Pál apostollal együtt elmondhatjuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2, 20)
Sípos (S) Gyula
