Diagnózis és gyógyítás, szabadítás (Mk 9, 20-27)
A megszállott ifjú megszabadítása és apjának hitre juttatása bemutatja ahogy Jézus először felállítja a diagnózist – kutatva a baj gyökerét -, majd gyógyít és szabadít, s gondoskodik a gyógyultak további segítségéről is.
„Odavitték (Jézushoz). Mihelyt a lélek meglátta, nyomban gyötörni kezdte (a fiút), úgyhogy az a földre zuhant s habzó szájjal fetrengett. „Mióta szenved a bajban?” - kérdezte apját. „Kicsi kora óta - válaszolta. - Sokszor tűzbe meg vízbe kergette, csakhogy elpusztítsa. Ha valamit tehetsz, segíts rajtunk, és légy részvéttel irántunk.” Jézus így felelt: „Ha valamit tehetsz?... Minden lehetséges annak, aki hisz.” A fiú apja erre felkiáltott: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” Amikor Jézus látta, hogy egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, ráparancsolt a tisztátalan lélekre: „Néma és süket lélek, parancsolom neked, menj ki belőle, és ne térj többé vissza belé!” Az felordított, s heves rángatások közepette kiment belőle. A fiú olyan lett, mintha halott volna. Sokan úgy vélték, hogy meghalt. Jézus azonban megfogta a kezét, felsegítette, s a gyermek talpra állt.” (Mk 9, 20-27)
Jézus, látva a fiú betegségének tüneteit, először megkérdezi az apát: „Mióta szenved a bajban?” (Mk 9, 21) Jézus ugyanis – mint azt az evangéliumok történeteiben látjuk -, mindig is megkülönböztette a testi (és pszichés) okokra visszavezethető betegségeket a lelki (szellemi) eredetű bajoktól. Az a hitetlen magyarázat, miszerint ez a fiú tulajdonképpen testi betegségben, epilepsziában szenvedett, de mivel Jézus korában ezt a betegséget a gonosz léleknek tulajdonították, ezért használta az ördögűzés szavait az Úr – nem állja meg a helyét. Az evangéliumi történetek ugyanis világosan különbséget tesznek a testi betegek és a megszállottak között.
Esetben Jézus először – a mi okulásunkra is -, elvégzi a megkülönböztetést, hogy aztán a megfelelő módon tudjon szolgálni a fiú felé. (Ezzel egyben utalunk a Szentlélek egyik karizmájára, a megkülönböztetés lelkének ajándékára, s utalunk a jó és rossz, igaz és hamis és a szellemek megkülönböztetésének fontosságára, amit értelmi megfontolással és lelkiismeretünkkel végeznünk kell, különösen ha szolgálni akarunk valami módon embertársaink felé.)
Az apa esetleírása – „sokszor tűzbe meg vízbe kergette, csakhogy elpusztítsa” (Mk 9, 22) – világossá teszi, hogy itt egy gonosz démonról van szó. Tűzbe és vízbe kergetni ugyanis csak akarattal és a test fölötti befolyással lehet bárkit is. Ha csak testi betegség lett volna, akkor csak véletlenszerűen történhetett volna, hogy esetleg vízbe esik, akkor az apa is másképp beszélt volna. (Például fogalmazhatott volna úgy, hogy a fiúra bármilyen körülmények között rájöhet a roham, s volt már, hogy vízbe esett, s majdnem megfulladt.) A szándékosság és az elpusztítani vágyás felismerése a betegnél feltételezi a démoni megszállottságot.
Jézus azonban nem csak a fiút diagnosztizálja, hanem az apát is, sőt, először őt gyógyítja ki erőtlenségéből, hitetlenségéből. Az apa ugyanis azt mondja: „Ha valamit tehetsz, segíts rajtunk, és légy részvéttel irántunk.” Jézus így felelt: „Ha valamit tehetsz?... Minden lehetséges annak, aki hisz.” A fiú apja erre felkiáltott: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9, 22-24) Jézus válasza megnyitja az apa szívét, az felismeri hitetlenségét és erőtlenségét, s azt is, hogy Jézusba kapaszkodva hinnie kell az Ő szeretetének erejében. Talán, titokzatos módon, még szükséges is az apa hite az összegyűlő hitetlen tömeg ellenében, hogy sikeresen végbemehessen a szabadítás. Hiszen a gyermek még az apja hatalma alatt van! És emlékezzünk a Názáretben történtekre is, ahol Jézus nem is tehetett csodát azok hitetlensége miatt. (Lásd: Mk 6, 1-6)
(Mi is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor elbátortalanodunk, elerőtlenedünk, amikor érezzük, hogy reményünk elszivárog, hitünk elfogy. Ilyenkor nem elég az, hogy önmagunkat „diagnosztizáljuk”, látva saját hitetlenségünket. Nem elég az se, ha tetszetős elméleteket gyártunk kudarcunk magyarázatára és leplezésére. Szükséges, hogy mi is bátran kiáltsunk Istenünkhöz: Uram hiszek, segíts az én hitetlenségemen!)
Amikor Jézus világosan látta a betegség okát – ami jelen esetben egy „néma és süket lélek” (Mk 9, 25) volt, parancsolt neki, s kiűzte azt a fiúból. (Jézus a démont a megnyilvánulási formájáról nevezi meg, mintegy megragadva annak lényegét. Teljesen felfedi azt és hatalmánál fogva távozásra kényszeríti.)
„Az felordított, s heves rángatások közepette kiment belőle. A fiú olyan lett, mintha halott volna. Sokan úgy vélték, hogy meghalt.” (Mk 9, 26) A szabadulási folyamat nagyon viharos is lehet. Ha szabadulásért imádkozunk, elképzelhető, hogy akiért imádkozunk, rosszul lesz. Vagy valaki, aki megkötözött valamilyen gonosz szellemtől, nyugtalanná válik amikor bejön a templomba, vagy élő hitű közösségbe, ahol Jézus jelen van. Az addig rejtőzködő tisztátalan lélek Isten világosságában leleplezve érzi magát és kénytelen megnyilvánulni. Ha pedig kénytelen, ezt igyekszik úgy tenni, hogy áldozatát kivigye a számára veszélyes térből. Ezért ha ilyet tapasztalunk, biztatni kell az illetőt, hogy tartson ki Isten jelenlétében és a szabadulási folyamatban.
Ebben a történetben a fiút az eddigi leghevesebb rosszullét gyötörte. Talán így akart a gonosz lélek befolyást gyakorolni az eseményekre, hogy félbemaradjon a szabadítás? Talán azért történt, mert olyan mélyen beágazódott a fiú testébe, hogy az elválás ilyen heves reakciókkal járt? Mindez lehetséges. Jézust azonban nem lehet félrevezetni! Ha a nézők úgy is vélték, hogy a fiú meghalt, Ő tudta, hogy épp ellenkezőleg, most támadt fel a „halálból”.
Végül Jézus felsegíti a gyereket és talpra állítja. Ez már nem a gyógyítás és szabadítás, hanem a gondviselő szeretet aktusa. Hasonló ahhoz, amikor Jairus leányát feltámasztja a halálból, s utána figyelmezteti a szülőket, hogy „azonnal adjanak a kislánynak enni” (Mk 5, 43). Így válik teljessé Jézus munkája közöttünk.
És ahogy Ő cselekedett, Őbenne úgy kell cselekednünk nekünk is.
Sípos (S) Gyula
