Az emberek kénye-kedve és az Áldozat (Mk 9, 11-13)
„Azután megkérdezték t?le: „Miért mondják az írástudók, hogy el?bb el kell jönnie Illésnek?” Ezt válaszolta: „Igen, el?bb eljön Illés, és mindent helyreállít. De az is meg van írva az Emberfiáról, hogy sokat kell szenvednie és megvetésben lesz része. Azt mondom nektek, hogy Illés már eljött, de kényük-kedvük szerint bántak vele, ahogy el?re megírták róla.” (Mk 9, 11-13)
A tanítványok jogosan kérdeztek rá Illés prófétára. Mindannyian ismerték ugyanis Malakiás próféta jövendölését: „Nézzétek, elküldöm nektek Illés prófétát, miel?tt elérkeznék az én nagy és félelmetes napom. ? újra fiaik felé fordítja az apák szívét, és apáik felé a fiaik szívét, nehogy elmenjek és átokkal sújtsam a földet.” (Mal 3, 23-24) Ez fontos kérdés. Ha ugyanis Jézusról feltételezik, hogy ? a Krisztus, a Messiás, a Felkent, akkor el?tte meg kellett volna jelennie Illésnek is. ?k hárman a színeváltozás hegyén most látták Illést – de mikor látja majd meg az egész nép? És hogyan lehet ezt összeegyeztetni Jézus szavaival a haláláról? Hogyan halhatna meg, amikor még Illés sem jött el?
Jézus válasza meglep? – „Illés már eljött, de kényük-kedvük szerint bántak vele, ahogy el?re megírták róla.” Ezek a mondatok megvilágosító er?vel hatnak. Máté az evangéliumában Jézus válasza után ezért hozzáteszi: „Ekkor a tanítványok megértették, hogy Keresztel? Jánosról beszélt nekik.” (Mt 17, 13)
Keresztel? János a b?nbánat keresztségét hirdette és a kiengesztel?dést Istennel és egymással. Valóban az volt a célja, hogy a „fiaik felé fordítja az apák szívét, és apáik felé a fiaik szívét” – s valóban, „kivonult hozzá egész Júdea vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Miközben megvallották b?neiket, megkeresztelte ?ket a Jordán folyóban.” (Mk 1, 5) János küls?re is úgy nézett ki, ahogy Illést elképzelték. Hosszú hajú nazír volt, „tevesz?rb?l készült ruhát viselt, csíp?jét b?röv vette körül, és sáskával meg vadmézzel élt.” (Mk 1, 6)
Jézus ezzel újra Jánosra és önmagára vonatkoztatta az ószövetségi próféciákat – de ennél is többet tett. Világossá tette, hogy itt nem küls?dleges, er?vel és hatalommal egységbe kovácsolt birodalomról van szó, hanem belülr?l, a szívek közössége által létrejöv? országról, Isten királyságáról van szó.
De mi történik akkor, ha az emberek szíve nem fordul Isten és egymás felé? Mi történik, ha Isten áldását, Illés és a Messiás jelenlétét és munkálkodását végül elutasítják az emberek? Ha nem Isten akarata, hanem a saját kényük-kedvük szerint bánnak velük? Isten átokkal sújtja a földet?
Jézus Krisztus elfogadhatná ezt a megoldást is – de ? egészen az Atya szívéb?l él és az Isten teljes akaratát képviseli. Bár jogosan megtehetné és a hatalma is megvan rá, nem akarja, hogy átkozott legyen a föld. Ezért önmagát ajánlja áldozatul. Teljes, tökéletes és tiszta Áldozatul.
Legyen világossá: ez a megromlott Föld nem képes tökéletesen befogadni Isten szeretetét. Mindig lesz lázadás, mindig lesz b?n. Mindig lesznek emberek, akik Isten akaratát a saját kényük-kedvük szerint értelmezik, vagy épp veszik semmibe. Isten mindig jogosan fordulhatna el t?lünk. Hogy nem ezt teszi, az Jézus Krisztus megváltó m?vének köszönhet?. ? „önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen.” (Tit 2, 14)
Ha Isten nem akarta volna megmenekülésünket, már nem élnénk. De mert szeret minket, inkább kiszolgáltatta magát nekünk, a mi kényünk-kedvünkre. A lázadó emberi természet miatt pedig „sokat kell szenvednie és megvetésben van része”. Mi azonban az ? gyermekei vagyunk, hogy vele legyünk szenvedések és nehézségek idején. Akik már nem a saját kényük-kedvét keresik hanem Istenét, s ezért hajlandóak részt vállalni az örök Áldozatban. Ahogy Pál apostol írja: „Csak álljatok szilárdan és rendületlenül a hitben, és ne tántorodjatok el az evangéliumi reményt?l, amelyr?l hallottatok, hiszen minden teremtménynek hirdették az ég alatt, és én, Pál is ennek a szolgája lettem. Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséb?l hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1, 23-24)
