Isteni igények és a kereszt (Mk 8, 34-37)
Az Jézus korában is megszokott volt, hogy egy mester, egy rabbi engedelmességet kíván tanítványaitól. Valójában a társadalomban az engedelmesség az élet természetes része volt. A gyermek engedelmessége a szülők iránt, a szolga engedelmessége a gazda iránt, nép engedelmessége vezetői iránt – magától értetődött. Nemcsak, hogy kevésbé voltak individualisták az emberek, mint most, de talán az az elkülönült és körülhatárolt, önmagában is értékes személy-fogalom se létezett úgy – a közösségtől elválasztva - mint napjainkban. (A személyiség önmagában is értékes voltának elismertetése a jézusi „forradalom” egyik következménye, amely visszavezet minket Isten atyai szeretetéhez…)
Jézus Krisztus azonban tanításában túllép minden addigi engedelmesség-igényen és elváráson. Az üdvösséget saját személyének elfogadásához köti, s megmutatja, hogy a valódi emberi személyiség csak Istenhez kötötten bontakozhat ki, minden más csupán az önző „én” szemfényvesztése.
Jézus „Összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét. Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8, 34-37)
Jézus tanításából az is világos, hogy a „kereszt” maga a Krisztus-követés – ebben a Krisztust elutasító világban -, és semmi más! Ma szeretnek az emberek keresztről beszélni, ha megbetegednek, ha valami fájdalom vagy méltánytalanság éri őket. De ez rossz látásmód! Jézus tanításából világos, hogy a „keresztet” nem lehet gyógyítani – mint egy betegséget -, attól nem lehet szabadulni – mint a a gonosz lélek hatalma alól -, és az nem is az önszeretet sérülése. (Márpedig Jézus gyógyított, szabadított és az önszeretettől való elfordulásra biztatott.) Aki ezeket dédelgeti „keresztként”, az még mindig önmagát dédelgeti Jézus Krisztus helyett! (Természetesen minden betegség és fájdalom előrevihet minket a Krisztus-követésben, ha ezt a krisztusi lelkülettel éljük meg. Ilyen, de csakis ilyen értelemben része lehet a „keresztnek”.)
Újra hangsúlyozom: a mi keresztünk az, hogy Jézus Krisztust követjük a krisztus-gyűlölő világban. A mi keresztünk az, hogy Őt választottuk, mert megértettük, hogy csak benne van szabadulásunk és csak Ő a mi növekedésünk záloga. Ő a mi megváltónk, és rajta kívül nincs más. Az Ő gondolatait akarjuk gondolni, amit szeret, azt akarjuk szeretni, és amit elutasít, azt elutasítjuk mi is.
Mit adhat cserébe az ember a lelkéért? Az örök életéért Isten szeretetében? Az egész világnak együtt sincs annyi értéke!
Ha Jézus csak a tékozló fiú történetét mondta volna el, abból is értenünk kellene. De Ő ennél mérhetetlenül többet tett – önmagával fizetett értünk! „A követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte.” (Kol 2, 14)
Isten, a mi Atyánk Jézus Krisztussal, az egyszülött Fiúval fizetett értünk – kifizetett mindent, hogy aki hisz benne, és meri egészen rábízni önmagát, azt jó pásztorként az örök hazába vezesse. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16)
Jézus Krisztus nem a levegőbe beszélt, hanem életével, halálával és feltámadásával bizonyította, hogy isteni igénye jogos: „Aki elveszíti értem és az Örömhírért, az megmenti életét.” Most már csak az a kérdés, bennünk van-e elég erő, hogy valóban egészen oda akarjuk adni neki magunkat? Ha igen, Ő aztán majd – velünk együtt -, elvégzi a többit…
Sípos (S) Gyula
