Jelkívánás (Mk 8, 11-12)
Kevés helyen olvashatunk Jézus érzelmeir?l. Mintha az evangéliumok tartózkodnának attól, hogy az Úr reakcióit, „emberi arcát” túlságosan megmutassák. A Megváltó tanítása, tettei, keresztáldozata kerülnek a középpontba, Jézus személye pedig szinte elt?nik ezek mögött.
Ma nyilván nem lehetne úgy „életrajzot” írni senkir?l, hogy le ne festenénk ?t szavainkkal: hogyan nézett ki, mit szeretett, hogyan beszélt, sétált, milyen öltözéket viselt, stb. Mindebb?l semmi sincs az evangéliumokban. Igaz, az Örömhír nem is akar „életrajz” lenni, ezt a m?fajt akkoriban még nem is ismerték. Éppen ezért külön jelent?sége van annak, amikor a tárgyilagos leírásban mégiscsak megjelenik valami Jézus emberi habitusából. Ilyen például amikor sír Jeruzsálem felett, amikor haragra gerjed, vagy amikor örömében ujjongva felkiált.
Ilyen jelenetet örökít meg Márk is a kenyércsoda után, néhány rövid sorban:
„Farizeusok mentek hozzá, vitatkozni kezdtek vele, és égi jelet kértek t?le, hogy próbára tegyék. Lelke mélyéb?l felsóhajtott: „Miért akar jelet ez a nemzedék? - mondta. Bizony mondom, ez a nemzedék nem kap semmiféle jelet.” (Mk 8, 11-12)
Jézus lelke mélyéb?l felsóhajtott. Ez jelzi, milyen bels? gyötrést okozott neki a farizeusok jelkívánása. Hiszen ? maga a Nagy Jel! Hogyan nem veszik ezt észre?
Egyrészt a jelkívánás már önmagában is a Krisztus Jézus személye elleni bizalmatlanságot, elutasítást jelzi. Vajon melyikünk szeretne a teljes elutasítottság légkörében dolgozni? Meddig tudnánk megmaradni egy olyan közösségben, ahol érezzük a személyünk és munkánk iránti teljes elutasítottságot?
Másrészt pedig – vajon mit kellett volna még tennie? Olyan csodákat tett, amiket Isten nélkül lehetetlen megtenni. Mindenkivel jót cselekedett. Megmutatta, hogy hatalma van a természeti er?k, a betegségek és a gonosz lelkek, de még a halál felett is. Nikodémus, ez a vezet? farizeus maga is nyíltan megvallja: „Rabbi, tudjuk, hogy Istent?l jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (Jn 3, 2)
Hiába minden - a nép vezet?i, a papok és a farizeusok mégsem hisznek neki, szívük ugyanis bezárult az Isten Fia el?tt. Ahhoz ugyanis, hogy egy „jel” valóban jellé válhasson, legalább a szív valamelyes nyitotságára szükség van. A jelek ugyanis nem önmaguktól m?köd? „dolgok”, hanem Isten tettei, amelyekre az Istent keres? szív hittel válaszol. Ha ez hiányzik, akkor a legnagyobb jel is hiábavaló!
Jézust újra és újra próbára akarják tenni – s hiába a csodák, a gyógyulások, a hitetlen nemzedéknek semmi sem elég. A Megváltó azonban nem cirkuszi mutatványos, aki addig produkálja magát, míg tapsot és alamizsnát nem kap, hanem Isten Él? Szeretete, aki azoknál marad, akik befogadják ?t!
Jézus – a sokadik csodája után – azt mondja: bizony mondom, ez a (gonosz) nemzedék nem kap semmiféle jelet. Máté és Lukács evangéliumában a mondat b?vebb, így folytatódik: „csak Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében.” (Mt 12, 39-40)
Jézus Krisztus kereszthalála és halálból való feltámadása újabb nagy jel és az új lehet?ség, hogy az önnön kiválóságuktól eltelt emberek szíve megnyíljon és Istenhez térjenek. (A pogány százados a keresztfa alatt megvallja: ez valóban az Isten Fia volt!) De ha az Emberfia feltámadása sem elég, ha Pünkösd csodái sem nyitják meg a szívüket, ha a korai Egyház élete sem jel azoknak, akik nem akartak hinni – akkor vajon ki segítetne rajtuk?
Jézus lelke mélyéb?l felsóhajt. Telve a szíve szomorúsággal, fáradtsággal, keser?séggel. Nincs jel annak, aki semmit sem lát jelnek. Meg akarja menteni ?ket, meghal értük a kereszten – de el?re látja, hogy ez is kevés lesz – minden kevés azoknak, akik nem hisznek…
Sípos (S) Gyula
