A pihenés ideje (Mk 6, 30-32)
„Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. ? pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték ?ket, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elvonultak egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek.” (Mk 6, 30-32)
Nagyon tevékeny korban élünk. Önbecsülésünket is tevékenységeinkkel akarjuk alátámasztani, s a világnak is csak akkor kellünk, ha dolgozunk, valami „hasznosat” teszünk. Szó sincs arról, hogy önmagunkban értékesek volnánk. (S?t, ha öregek vagy betegek vagyunk, ha szegények és elesettek vagyunk, akkor inkább eldugnak minket egy elfekv?be, szegényházba, hogy ne is látszódjunk, ne zavarjuk meg a „rendes emberek” érzékeny lelkét.)
Jézus azonban nem istenítette a munkát. Amikor Márta panaszkodott, mert a testvére nem neki segített a nagytakarításban és a házi munkában, hanem a Megváltót hallgatta, ezt mondta neki: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el t?le soha.” (Lk 10, 41-42)
Nyilvánvaló, hogy a személyiség önértéke és Istennel való kapcsolata fontosabb, mint bármilyen munka, amit elvégezhet. „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8, 36)
Figyelnünk kell tehát arra, hogy akkor és annyit dolgozzunk, amennyi helyes és szükséges. Ez nem a munka lebelcsülését jelenti, s?t! Hiszen az ember eredeti küldetéséhez a Teremtés könyve szerint hozzátartozik a munka is! A jó munka kiteljesít, építi személyiségünket, környezetünket és Isten országát is. De még a legfontosabb, az Isten országában, Isten országáért végzett munka sem önérték, amit szünet nélkül végezni kell. Ideje van a munkának és ideje van a pihenésnek is. Az id?ben befejezett munka örömmel tölt el, megelégedetté teszi a testet és lelket.
Márk az evangéliumában fontosnak tartja leírni a pihenés idejét – ami azonban nem úgy történik, hogy „kapát-kaszát eldobva” eld?lünk valahol. Az apostolok munkájuk után el?ször is visszatérnek Jézushoz – akit?l a megbízást és felhatalmazást kapták a munkára -, és beszámolnak mindarról, amit tettek. Ahogy ma mondanánk: együtt örülnek a jól végzett munkának, és közösen kiértékelik a tevékenységüket. Mit tettek, hogyan tették, mi volt erre a környezet válasza. Mit tettek jól és mit tettek rosszul. Akkor beszélnek err?l, amikor még frissek az élmények, a benyomások, amikor még fogékonyak az új meglátásokra és a jó eredmények beépítésére további munkájukba.
Jézus ezután külön hívja ?ket egy csendes helyre, hogy magukban legyenek. Ez azt is jelzi, hogy a pihenés ideje nem pusztán evés és alvás, hanem meghitt együttlét a Mesterrel!
Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy – akárcsak a munkánkat -, a pihenésünket is az Úr jelenlétében töltsük el. Ez persze nem kell, hogy görcsösséghez vezessen. Talán csak elég tudatosítanunk magunkban, hogy akikkel együtt vagyunk, szintén Isten gyermekei, bennük Jézust szerethetjük. A szép táj, a jó leveg?, egy nyugodt hely, kényelmes ágy, ahová led?lhetek - egyáltalán, a pihenés ideje szintén Isten ajándéka számunkra.
Aki nem tud pihenni, az nem tud dolgozni sem. Nagyon kemény kijelentésnek t?nik, de igaz. A túlhajszolt életvitel végül mindig megbosszulja magát a munkánkon, kapcsolatainkon és az egészségi állapotunkon is. Jézus példája él: tartsuk meg a pihenés idejét!
Sípos (S) Gyula
