Az Ország távlatai (Mk 4, 26-29)
„Azután ezt mondta: „Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor a termés beérik, rögtön fogja a sarlót, mert itt az aratás.” (Mk 4, 26-29)
Jézus három dolgot is felmutat egyszerre ebben a rövid példabeszédben. Az első az, amit röviden úgy lehetne összefoglalni, „lazíts egy kicsit”. Isten országát nem a monomániások építik és nem is a szakbarbárok. Nem kell, hogy mint Mórickának, mindenről ugyanaz jusson az eszünkbe. Nem kell állandóan bizonygatnunk a hűségünket, felkészültségünket. Isten ismer minket, ismeri gyengeségeinket is. (Ez persze nem felmentés a fegyelmezettség vagy elhívásunk betöltése alól…) Jézus leemeli rólunk azt a terhet, hogy minden mi rajtunk múlna. Ahogy Pál apostol írja: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1Kor 3, 6) Sőt, nem is láthatjuk át egészen Isten terveit: „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr.” (Iz 55, 8)
Mindenki végezze el a maga munkáját, töltse be a küldetését – a többit bízza Istenre. Időnként rossz nyomás nehezedik a lelkünkre, amely arra kísért minket, hogy még többet tegyünk, még jobban hajszoljuk magunkat, mintha Isten azt vármá tőlünk, hogy teljesen tönkretegyük, elemésszük magunkat Érte. Azonban a helyzet pont fordított: Nem mi emésztjük magunkat – nincs önmegváltás, csak önpusztítás -, hanem az Ő szeretete kell, hogy emésszen minket! Ez a szeretet kell, hogy előre hajtson, a Szeretet Lelke kell, hogy felszabadítson minket, és ez nem túlfeszülés, hanem, ahogy a Lélek gyümölcsei mutatják: szeretet, öröm, türelem, békesség, kedvesség, jóság, fegyelmezettség…
A második dolog, amit Jézus megmutat, az a növekedés kikerülhetetlensége a Gondviselésben. Ő a magvető, aki elvetette a magot. De nem marad azon a helyen, hanem megy tovább – ahogy küldetésül kapta -, hogy másutt is hirdesse az evangéliumot. Nem aggódik és nem gyárt terveket húsz évre előre. Biztosítva látja munkája eredményét - mert akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik. A Teremtés művébe bele van építve a megváltás és Isten országának megjelenése és növekedése: „a föld magától terem”. Nekünk ugyanezzel a mélységes bizalommal kell állnunk a munkába. Ez a növekedés, szárba szökkenés és kalászérlelés akkor is van, ha mi ezt épp nem tapasztaljuk, vagy épp az ellenkezőjét éljük meg. Mert Isten igazsága nagyobb igazság, mint az én esetleges tapasztalati igazságom. Az Ő terve mindenképpen „beérik”, megvalósul. Az én életem ebbe a monumentális tervbe van elrejtve, beépítve Jézus Krisztusban.
A harmadik dolog pedig az aratás valósága. Ez a beteljesülés, az ítélet és felszabadulás valósága. Senkinek se legyenek kétségei: egyszer eljön a végső aratás ideje is. Hiszen egyébként minden ember az életével vet és arat. „Ne áltassátok magatokat, Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Amit az ember vet, azt is aratja. Aki tehát test szerint vet, testéből is arat majd romlást. Aki ellenben a lélek szerint vet, lelkéből arat örök életet.” (Gal 6, 7-8) A legnagyobb arató pedig a legnagyobb vető, a Messiás. Az Ő Lelkéből fakad az örök élet mindenkinek. A Máté evangéliumában szereplő példabeszédben pedig kibontva szerepel a vetés és a végső aratás képe: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia. Az ellenség, aki veti, a sátán. Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!” (Mt 13, 37-43)
Sípos (S) Gyula
