Növekvő ellenállás
Nem az volt a szokatlan, amit a názáreti Jézus tett. Voltak más ördögűzők és gyógyítók is Izraelben és a nemzetek között. A rabbik is gyűjtöttek maguk köré tanítványokat, és más vándorpróféták is járták a világ útjait. Jézus azonban olyan erővel és hatékonysággal cselekedett és olyan tekintéllyel lépett fel, ami áttört minden emberi határon és felülmúlt minden elképzelést. Emberek iránti szeretete, szabadsága és törvénymagyarázatának radikalitása egyre fokozódó ellenállást váltott ki.
„Jézus pedig a Lélek erejében visszatért Galileába, és a híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógáikban, és mindenki dicsőítette.” (Lk 4, 14-15) Sajnos Jézus nagyhatású „bemutatkozását” nem mindenki fogadta örömmel. Először pont azok közül fordul vele szembe több ember, akik a legjobban ismerhetik és szerethetik őt: a rokonai és a falubelijei. Értjük ezt, ha el nem is fogadhatjuk: Jézus volt eddig az a rendes, szegény rokon, akit mindig lehetett hívni segíteni, aki megbízható munkát végzett és csendesen élt édesanyjával. Nem tartozott a nemzetség tekintélyes emberei közé, neki parancsoltak és nem ő parancsolt… Most pedig hozzák a híreket, hogy ez a Jézus megbolondult, rabbinak, mesternek adja ki magát, már tanítványai is vannak és mindenképpen nagyon furcsán viselkedik. Így aztán, amikor „hazament, és ismét összegyűlt a sokaság, úgyhogy ők még enni sem tudtak emiatt. Amikor ezt meghallották a rokonai, odamentek, hogy megfogják őt, mivel azt mondták: megzavarodott.” (Mk 3,20-21)
Ha a saját rokonai így reagáltak Jézus nyilvános működésére, mit várhatunk a falujától? Talán elképzelhetnénk, hogy büszkék lettek rá, mégiscsak közülük származik ez a próféta és gyógyító, talán még dicsekedhetnének is ismeretségükkel. Sajnos a képzeletünk megcsal minket, a valóság épp az ellenkezője lett:
„Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor szétnyitotta a tekercset, arra a helyre talált, ahol ez van írva: Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét. Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni (…) Fölkeltek, kihurcolták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák. Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott.” (Lk 4, 14-30)
Jézus beszédében tanúságot tesz isteni küldetéséről, de figyelmezteti is hallgatóságát, hogy nekik sincs semmilyen előjoguk, Isten mindenkit ugyanazon mércével mér – a sértődött és felháborodott falusiak erre meg akarják ölni őt. (Jézus az utolsó pillanatig engedi, hogy magukkal ragadják – „hogy sok szívnek nyilvánvalóvá váljék titkos gondolata” -, hiszen a nyilvánvalóvá váló gyilkos szándék egyben esély is arra, hogy az emberek szembesülve önmagukkal rádöbbenjenek, hogy mi lakik bennük és megbánhassák tetteiket…)
Az önigazultságában megátalkodó embernek semmi sem jó, semmit sem fogad el, ami nem egyezik a saját elképzelésével. Mindig van valami kifogás! Jézus világosan látja ezt a szívbeli megkeményedését: „Kihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonló a gyerekekhez, akik a piacon ülnek, kiáltanak a többieknek, és mondják: furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem gyászoltatok. Mert eljött János, nem evett és nem ivott, és azt mondták: Ördöge van! Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondják: Íme, a falánk és borissza ember, a vámosok és bűnösök barátja! De a bölcsesség igazolást nyer a tettei által.” (Mt 11, 16-19)
Nehéz elfogadni azt, hogy valaki, akit eddig magunknál kisebbnek gondoltunk, egyszer csak fölénk magasodik. Márpedig a názáreti Jézussal szemben pont ezt élhették meg. Csodái egyre több embert vonzottak, s látva nagy tetteit „mindenkit félelem szállt meg, és egymás között így beszélgettek: Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek? És a híre elterjedt a környék minden részében.” (Lk 4, 36-37)
Ráadásul Jézus életmódja legkevésbé sem hasonlított azokhoz a megszokott elképzelésekhez (sztereotípiákhoz), amit a vallásos emberek elvártak volna egy rabbitól és prófétától. Nem különítette el magát a többiektől, szóba állt a legbűnösebb emberekkel is, sőt együtt lakomázott velük. Átlépett minden szokáson és hierarchián, ami elválasztotta az embereket egymástól, hogy mindenkin könyörülhessen és segíthessen - ezzel azonban óriási zavart és felzúdulást keltett.
Jézus tettei jelekké válnak, Isten köztünk való létének jeleivé. Ez a jel azonban megbotránkoztató, mert felfedi a rossz törvénymagyarázatokat, a képmutatást és mindazt, ami a szívek mélyén lakozik.
Az írástudók és farizeusok a mózesi törvényt áldásból teherré, sőt átokká tették kicsinyes szőrszálhasogatásukkal és megterhelő szabályrendszerükkel. Ennek egyik legnyilvánvalóbb példája, ahogy a szombati nyugalom napját, ami a Törvény szándéka szerint az öröm, a pihenés és az Istennel való együttlét napja lett volna, rabigává változtatták. Inkább éhezzen és szomjazzon valaki, inkább maradjon beteg, de a törvény betűje megmaradjon. De hová tűnt innen Isten emberszerető jósága?
„Történt ismét, hogy amikor szombaton a vetések közt járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A farizeusok azt mondták neki: Nézd, azt csinálják szombaton, amit nem szabad. Ő így felelt nekik: Sohasem olvastátok, mit cselekedett Dávid, amikor szükséget szenvedett, és éhezett ő, és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába Abjatár főpap idejében, és evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott a vele lévőknek is? Aztán hozzátette: A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. Ezért az Emberfia ura a szombatnak is.” (Mk 2, 23 - 28)
Jézus helyre akarja állítani az Isten és ember közötti bizalmas szeretetkapcsolatot, ezért nem habozik akár a legradikálisabb módon sem cselekedni, hogy a válaszfalakat lerontsa. Tehetne másképp is, hiszen várhatna egy napot a gyógyítással, ördögűzéssel és fogalmazhatna finomabban is. (Az olyan prófétai tettekről nem is beszélve, hogy szamárcsikó hátán bevonul Jeruzsálembe, aztán kiűzi az árusokat a Templomból: „Jézus bement a templomba és kiűzte onnan mindazokat, akik adtak-vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig fölborította. Azt mondta nekik: Írva van: Az én házamat az imádság házának fogják hívni’, ti pedig rablók barlangjává teszitek azt.” - Mt 21 12-13)
Most két gyógyítás-történetet idézünk ide, ami megmutatja, hogyan cselekszik Jézus, hogy helyes belátásra vezesse az embereket, és mi erre az ott lévők reakciója. Az első a béna kezű ember meggyógyítása, a második pedig egy szegény asszony megszabadítása.
„Majd ismét bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: Állj középre. Aztán megkérdezte tőlük: Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat, életet megmenteni vagy veszni hagyni? Azok csak hallgattak. Ő erre haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: Nyújtsd ki a kezedet! Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt.” (Mk 3, 1-6)
„Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton. És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki: Asszony! Megszabadultál betegségedtől. Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent.
Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton! Az Úr ezt felelte neki: Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől? Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett.” (Lk 13, 10-17)
Az a fokozódó ellenállás végül szembenállássá változik. A hatalmon lévők, a nép vénei, a farizeusok és írástudók, azaz mindazok, akik úgy vélték, a jézusi forradalom megingathatja pozíciójukat, hatalmukat és tekintélyüket, a szokások és törvény megszabta „megfigyelés és kivizsgálás” ürügyén csapdákat állítanak Jézusnak, hogy valamin rajtakaphassák és vádolhassák: „Amikor kiment onnan, az írástudók és a farizeusok nagyon felháborodtak, és sok mindenről kezdték őt faggatni. Azt lesték, hogy beszédeiben valamin rajtakapják.” (Lk 11, 53-54 - A Károli-fordítás nagyon képszerűen fogalmaz:„Ólálkodván ő utána, és igyekezvén valamit az ő szájából kikapni, hogy vádolhassák őt.”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
