Ez az én szeretett fiam
Bármennyire szeretnénk is tudni, milyen volt Jézus gyermekkorában, hogy nézett ki, hogy viselkedett, milyen volt a jelleme, a hitelesnek tartott iratok közül erről egyedül Lukács ír, ő is csak egy mondatot: „Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2, 52) Vajon szelíd volt és visszahúzódó, vagy inkább bátor és a többi gyerek vezére? Vidám és nevetős, vagy inkább komoly és elgondolkodó? Esetleg mindkettő vagy épp egyik sem, talán nem tűnt ki semmiben, csak egy volt a nagycsaládban felnövő sok rokongyerek közül?
A kíváncsi utókor természetesen nem elégedhetett meg ezzel a szótlansággal, ezért felrajzolta és kiszínezte azt is, amit nem ismerhetett, így születtek olyan apokrif iratok (illetve később magánkinyilatkoztatások), amelyek nagy fantáziával mesélnek Jézus gyermekkoráról és csodás tetteiről - ebbe a mocsárba azonban most nem merülünk el. Ami biztos: Jézus gyermekként teljesen természetes gyermeki életet élt, mindenféle természetfeletti, csodás megnyilvánulás nélkül, és azt is kellett élnie, hogy a megváltás műve célt érhessen. Pál apostol utal erre a tökéletes emberségre (ami magában foglalja a tökéletesen emberi gyermekkort), amikor így ír a filippieknek írt levelében: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, 7hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 5-8)
Térjünk ezért vissza oda, ahol és ahogy Isten, az Atya maga tesz tanúságot a Fiúról, a Názáreti Jézusról. Ennek érdekében most átugorjuk a születés idejét is, ahol Isten küldötteiként az angyalok, a pásztorok és a bölcsek tanúsítják a Megváltó megszületését, hogy ahhoz a lélegzetelállító eseményhez érjünk, ahol Isten Atyaként mutatja be a Fiút a világnak.
Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy abban a korban az volt a szokás, a hagyomány, hogy amikor egy apa elérkezettnek látta az időt, az egész közösség színe előtt bemutatta (felnőtt) örökösét (általában elsőszülött fiát), ezekkel a szavakkal: ő az én szeretett fiam. Most képzeljük el, mit érezhetett Jézus, amikor felnőtt emberként elment a Jordánhoz…
„Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és János megkeresztelte őt a Jordánban. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hangzott: Te vagy az én szeretett fiam, benned kedvem telik.” (Mk 1, 9-11) (A talán még erőteljesebb, találóbb fordítás szerint: "az én szerelmes fiam"...)
Mit érezhetett Jézus, amikor ezek a szavak, (egy büszke apa szavai, ha szabad ilyet mondani), minden jelenlévő füle hallatára elhangzottak a mennyből?! Mindannyian, akik valaha is vágytunk szüleink megerősítésére és szeretetére, sejthetjük ezt. Öröm és bizonyosság, bátorítás és útnak indítás, a szeretet extázisa az atyai ölelésben… A Szentlélek pedig, a Szeretet lelke, az öröm és békesség lelke, az erő és hatalom leszáll a Fiúra és felkeni Őt a nyilvános szolgálatra.
Isten, az Atya Jézus Krisztus nyilvános működése alatt még sokféle módon tanúságot tesz Fiáról. Igazolja őt a jelek és a csodák, szavak és tettek által, és „van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 21, 25)
Istennek, az Atyának a bátorító szavai azonban még egyszer nyilvánosan elhangzanak, mégpedig közvetlenül azelőtt, hogy Jézus elindul utolsó útjára, ami egyenesen a keresztre feszítéshez vezet: „Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s a felhőből egy hang szólt: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok. Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: Keljetek föl, és ne féljetek! Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: Senkinek se beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halálból föl nem támad.” (Mt 17, 1-9)
Jézus a tanítványok legbelső körét viszi fel magával a hegyre - akikre talán a legjobban számít és akikre a legtöbbet akarja bízni -, hogy még egyszer megerősítse őket. Kinyilvánítja előttük istenségét -, s talán váratlanul, de amikor a Fiú tanúságot tesz önmagáról és bepillantást enged a mennyei valóságba, az Atya is újra tanúságot tesz a Fiúról! A három apostolnak meghatározó élménye ez, Péter a közösségeknek írt levelében külön hivatkozik rá: „Mert nem tudálékosan kiagyalt meséket követve adtuk tudtotokra a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemtanúi voltunk az ő nagyságának. Mikor ugyanis az Atyaistentől tiszteletet és dicsőséget nyert, ez a szózat hangzott hozzá a magasztos dicsőségből: Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik! Mi hallottuk ezt az égből jövő szózatot, amikor vele voltunk a szent hegyen.” (2Pét 1, 16-18)
Végül említsük meg, hogy az Isten szájából elhangzó kijelentés egyben utalás a hétszáz évvel korábbi izajási próféciára, amelyik a Messiás (a szenvedő szolga) jellemét és küldetésének természetét mutatja be, s amelyet Jézus ismer és tökéletesen beteljesít:
„Íme, az én szolgám, akit támogatok,
választottam, akiben kedvemet találom.
Ráadtam lelkemet,
igazságot visz majd a nemzeteknek.
Nem kiált, nem emeli fel hangját,
és nem hallatja az utcán.
A megroppant nádszálat nem töri össze,
és a kialvó mécsbelet nem oltja el;
hűségesen visz igazságot.
Nem alszik ki, és nem roppan össze,
míg igazságot nem tesz a földön;
és tanítására várnak a szigetek.
Ezt mondja az Isten, az Úr,
aki az eget teremtette és kifeszítette,
aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad;
aki leheletet ad a rajta levő népnek,
és lelket a rajta járóknak:
Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban,
és fogom a kezedet;
megőrizlek, és a nép szövetségévé teszlek,
a nemzetek világosságává,
hogy megnyisd a vakok szemét,
kihozd a börtönből a foglyokat,
a fogházból a sötétségben ülőket.
Én vagyok az Úr, ez az én nevem;
és dicsőségemet nem adom másnak,
sem dicséretemet a bálványoknak.
A régebbi dolgok, íme, elérkeztek;
most újakat hirdetek:
mielőtt kisarjadnának,
tudatom veletek.” (Iz 42, 1-9)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
